Abafi

A barlang száján vágtatott be e pillanatban egy fiatal lovag; a bennlevők előtt mint szeszélyes festvény tünt föl, körülölelve a nyiláson beömlő légnek azurjától.

Szép karcsú volt a mén, mely játszva hordá könnyű terhét; igaz erdélyi faj, nem a későbbi ivadék korcsos agyagjából gyúrott, fél spanyol, fél meklenburgi, fél arab… szóval minden, csak erdélyi nem. Száraz egyenes kis feje, tágan nyilt pirosló orr-öblökkel, karcsú, nyulánk nyak, vékony fátyolként rajta elfolyó sörénynyel; nyílegyenes derék, száraz, de ideges, nem igen vékony lábak, erős, biztos alj. Ilyen volt a lovag paripája, tiszta csíki faj, tizennégy markon jóval felül. Elevenzöld czafrangja veres rojtjaival lógott le fején s szépen illett almás-fakó színéhez; magyar nyereg magas kápával, medvebőrrel födött, szorult karcsu derekára; előrekapó lába s eleven vidám szemjárása, a könnyűség s délczeg negéd képzetét létesíték.

A lovag meggyszín, rövid dolmányban volt, melyen fölül ezüst fonalból lánczozott hadi ing fénylett, szabályteljes tagjaihoz olvadva, félkönyökig érő ujjakkal s derekához hosszú keskeny, törökszövetű kendővel övezve; szárain szerfölött bő, törökös nadrág folyt le majd szoknyaként s kis lábaihoz nyalkán sárga saruk szorulának; fején rövid csikóbőr-kalpag hosszú strucztollal, három s többől összetoldva, mely a hátulsó nyeregkápáig érhetne; de most önokozta szellőtől keringetve, messze nyult lovagja után.

– Ez Villám! – mond egy hangon az egész csoport, előre nyúlt kopjákkal állva, rendítő nyugalomban.

– Honnan kóbor gyerek? – kiált elébe vígan Deli Markó, – porverejték lepi arczádat.

– Nem jő Villám üres kézzel! – kiáltott fel Botos, feléje lépvén s lova kantárát megragadván, mely lesütött fővel vonszolá a váratlan feltartóztatót egy-két lépéssel előre magával.

Lángoló arczczal állt a szép ifjú a hadi tekintetű vad férfi-sereg közt; baljában a kantár, jobbjában vért csepegve tátongó borzasztón, üstökénél tartva egy tatárfő; s nyergén elül szépmívű török kard volt keresztülfektetve.

– Itt apó, a vásárfia! – mond Villám, mert ő volt; s egyet csóválván a fővel, a porba sujtá Markó elébe. – S itt, – folytatá, a czifra ezüstös kardot emelve ki nyergéből, – magamnak is valami! – Sólyom átalvevé a kardot, azonban Villám könnyen szökött le lováról, veregetvén nyakát.

– Ma meg vagyok elégedve, – hizelge, csókot nyomva homlokára, – Fecske! nem lesz panaszod az abrakra. – Ezzel intett Botosnak, ki a lovat beljebb vezeté a barlangba.

Villám csinos karcsú termetű volt, inkább nagy, mint kicsiny s mintegy huszonkét évű, bár különös férfias öltözetében alig látszék húsz évűnek. Arcza tojásdad, keletien barnás és szerfelett érdekes. Víg könnyelműség, kis rátartás ködével lebegett eleven jelentő vonásain. Mozdulatain, szókiejtésén sajátságos kecs volt, melyet szép ezüst hangja növelt.

Visszatérvén a férfiak előbbi helyzetökbe, Markó kezét nyujtá leányának, ki kínálás nélkül nyult a farkas-bőrökön végig a tűz mellett, levetvén kalpagját, mely alól, mint fogházból omlottak ki gesztenyeszín, bokáig érő hajtekercsei.

– Oldjátok le saruimat! – mond fél parancsoló, fél mosolygó hangon.

Dandár azonnal közeledett.

– Nem te! – mond, egy kemény tekintetet villantva a lehajló Dandárra Villám s hirtelen rántá vissza lábát.

Dandár fölegyenesedett, egész lényén elfojtott boszúság volt feltünő.

A hölgy küzdeni látszott magával, ajkai mozogtak, mintha szólni akarna.

– Nem! – szólt kis szünet után, szembetűnő megvetéssel jártatva végig Dandáron szemeit, – nem árullak el! de, az egekre! őrizkedjél, mert ismerlek.

Dandár némán állott előtte; tekintete átszegezte Villámot s valami oly mélyenbús és egyszersmind dühös volt e tekintetben, mi a vért fagylalá.

Sólyom udvariasan hajlott le e közben kiszabadítni a szerfelett kicsiny s keskeny lábacskákat sárga födelükből.

– Mi lelt benneteket? – kérdé Markó, odabámulva s váltva Dandárra s Villámra sülyesztve tekintetét.

– Ő tudja! – felelt Dandár daczczal.

– Semmi! – szólt Villám röviden, mindig szemmel tartva Dandárt. – Te pedig apó; – folytatá, – bort hozass! szomjas vagyok.

– Eredj, Vidor! – parancsolá az egy közel álló ifjúnak, – nézd körül a kamrát, van-e még abból a pirosból; mert kényes a gyermek, bár elég röviden tartottam!

– Fejedre nőtt, vezér! – jegyzé meg a fiatal, szőke Vidor, sietve menvén a barlangnak egyik kisebb öble felé, honnan nemsokára fakantával tért vissza. – Itt, – mond, – a mi megmaradt! fehér van elég mindnyájunknak.

– Idd meg magad, ha kell! – szólt Villám; jót ivék az odanyujtott kantából s letévén azt közel magához.

– Hol jártál, beszéld el! – szólítá fel Markó, simogatva homlokát, – hol tevél szert azon üstökös gombra? az sem lehetett bakja a tatárnak.

– Eléggé megforgattak a pogány ebek, – felelt Villám. – Alig egy órányira innen észrevettem három kóborló tatárt; úgy látszék, sietve kotródtak a hegyek felé. Fecske! mondám lovamnak, jó volna elvágni útjokat; de egy három ellen!… Ej, gondolám, a ki mer, az nyer!… Sarkantyumat neki szegzém a fakónak s míg ezt mondom, szemben valék a három ebbel, kik azonnal kopját eresztének utánam. Tudjátok, hogy veti a tatár kópjáját: elébb megcsóválja feje fölött, aztán czélra néz, megáll s úgy robbant. Míg a kopja röpült, a fakó nem hevert; s a három kopja Villám helyet földet ért! Ekkor sivítá az enyém mellben az egyik tart, ki azonnal földre zuhant. De két másik rám rohant görbe kardokkal s míg vívtunk jó sokáig, port keverve magunk körül: szemben egy csoport had fia tünt elő.

– Törő volt, – szólt közbe mosolygva Markó.

– Igen, – felelt Villám, – ő és társai! A hogy a két tatár megpillantá őtet, tovaillant; én is le a lóról. Gombodat itt nem hagyom! mondám: arany bére Fehérváron. S leoldva a tatár kardját, lenyiszáltam, mint tudtam: a kard s fő ide jött velem! Hé, nem elég ez hölgytől? férfiak!

– Istenemre elég! – mond kezet nyujtva Markó, – férfiútól is. Már halomra gyűlt a tatárfő: húsz van, úgy-e, Csatár? Holnap küldjük Fehérvárra.

– Nemsokára sűrűdni fog bajunk! – szólt vígan Sólyom, – a török készül s az erdélyiek sem hevernek.

– Ej, – mond Villám, minél több, annál jobb! csak kedv legyen s egészség, úgy-e fiúk!… Éljen a baj s a csata! – kiált, vígan emelve föl a fakantát.

– Éljen! – zúg.