Abafi

De térjünk a fejedelemhez vissza. Bátori Zsigmondnak ismeretes, túlságig habozó cselekvései, kegyetlen ölettetései, őt nagyobb részénél az erdélyieknek, sőt a külső udvaroknál is, gyűlöletessé tevék. De mind e mellett tagadni nem lehet, hogy bizonyos varázs ömlé körül a Bátori nevet Erdélyben, mely részint a Bátori István bölcs s Erdélyre nézve mindig emlékezetes uralkodási szakából magyarázható, másrészt azon egyes kijelölt tulajdonokból, melyeknek híjával, – úgyszólván, – egy Bátori sem volt. Ezek okozták, hogy mindegyiknek volt felekezete, regényes hűséggel hozzá ragaszkodó.

Ha Bátori Istvánt, a bölcs észszel s erénynyel dús fejedelmet, imádta Erdély, mint később Lengyelország: úgy bámulta Andrásban tudományát, tapasztalásait; szereté azon fényt, mely egyházi építéseiben mutatkozott. Boldizsárt hasonlóul sokan kedvelték. A szép, élénk, bár könnyelmű s cselszövénytől nem ment férfiúban hajdani lovagi szellem vegyült, finomabb s az akkori időben ritkább műveltséggel; s neki, főként Erdély szebb s fiatalabb női közt, nem kis pártja volt.

De Zsigmond maga is tudott olykor egyeseket lekötelezni s bírt nemcsak azon közvitézi személyes bátorsággal, mely oly mindennapi a katonai életben; hanem némi vezéri felsőséggel is, mely nála némely esetekben szinte meglepő volt, a mint ezt a törökök ellen folytatott, darabig szerencsés háborui bizonyítják.

Innen magyarázható, hogy a Bátori névhez még mindig ragaszkodó erdélyieknek nagy része hajlandó volt jó reménység fejében Bátori Zsigmondnak kegyetlenkedéseit, ha nem egészen megbocsátani, legalább mentegetni s fiatal korának vagy rossz tanácsadóinak tulajdonítani, kik igen ismervén ingatag gondolkozását, azt hasznokra tudták fordítani s néha önszenvedélyeik aljas viszontorlását vagy boszúvágyát a fiatal, gondatlan fejedelem rovására kielégíteni.

Szembetünő bizonyítványai valának e személyes gyűlölség mutatkozásainak azon sokszerű üldözések, melyeknek többen ki valának téve, a nélkül, hogy üldöztetésöknek okát tudnák.

Nagyobb része a kolosváriaknak az Abafi megtámadtatását a fejedelem titkos boszújának tulajdonítá, kinek meghitt orvosa, Bucella Abafit egy gondatlan nyilatkozásaért személyesen gyűlölte. Abafi egykor ország mételyének nevezé őt s ezt a korzikai, viszonttorláshoz szokott komoly olasz nem igen látszatott feledni akarni.

Még valószínübb lett e hiedelem azon körülmény által, hogy Bucella Lengyelországba küldetvén a fejedelem által, Abafin több baj nem történt.

Mások gyanítják, hogy Bucella ezen orgyilkolásra nem volt megbízva a fejedelem által; de hitték, hogy ha czélt érhete, Bátori a dolgon inkább örült, mint neheztelt volna, fel lévén ingerelve Abafi ellen, kinek bátor felszólalása az országgyűlésen s a fejedelemmel szemben, kellemetlen volt előtte.

A ki Bátori Zsigmondot ismerte, egyáltalában nem csodálhatá, hogy az Abafi elleni üldözések egyszerre megszüntek: még akkor sem, ha ezeket egyenesen a fejedelem parancsolta volna. Szokott dolog volt Bátori Zsigmondnak kegyében látni azokat holnap, kiket ma gyűlölt s viszont. Minden tette e szeszélyes uralkodónak ingatagság bélyegét hordá homlokán s kegyének mint gyűlölségének állhatatlansága közmondásos volt Erdélyben. Egyébiránt a Mikola-ház egy volt azok közül, melyeket a fejedelem legtöbbször látogatott meg s Margitnak magas lelke vele szemben is kitünteté hódító varázsát. Ő a fejedelmet önkénytelen vonzá magához s mégis illendő távolságban tudta tartani. De mind e mellett is, hogy Abafit, mint a Mikola-ház közeli rokonát, kímélni látszatott, nem legörömestebb szólt róla s őt nyugtalan, bár nem veszedelmes embernek tartotta.

Ha voltak sokan, kik ezt s ehhez hasonlót gyanítának s ha valószínűek valának e gyanítások: mások azt hitték, hogy az Olivér megtámadásának más az oka. Mert ha ő ellenére lenne a fejedelemnek, vagy ez tartana tőle: bizonyosan vele is úgy bánhata, mint másokkal, kiket veszélyesnek tartott; vagy módot lelhete őt kevesebb zajjal ártatlanná tenni. Szintoly hihetetlennek látszék, hogy Bucella orgyilkosok által kívánta kivégeztetni, kinek kevésbe került volna a fejedelmet nyílt erőszakra bírni ellene. S ha a regényes hűséggel Bátoriakhoz ragaszkodó Abafiak egyike, a fejedelem szándéka ellen szegzé is magát s ez őt boszantá: Olivérnek egész föllépte új volt s Bátori többet elégnél gondolt tenni, midőn őt meg akará szégyeníteni; miben czélt is ért… S így némi titok látszék az Abafi viszonyain lebegni.

A fejedelmet naponkint várták. Nevezetes nap volt a kolosváriakra Bátori érkezése szép angyali nejével, kinek híre jóval előzte meg jöttét s kit az akkori lovagi erdélyiek, hozzájok illő méltósággal kívántak fogadni. A fejedelem, miután őt álruhában látta, Szászsebesen várta be, hova sietve tért vissza, megelőzvén Cristiernát.

Ha most valahol nemzeti ünnep tartatik, vagy más alkalommal, sokan és sokképen akarnak vigadni: kevés fejtörésbe kerül ezereknek látni s hallani, vágyát kielégíteni. Remek színészek, híres énekesek, műlovagok, kötélen és földön tánczolók, nagy lovagi vagy katonai gyakorlatok és szemlék napokat s heteket töltenek be; s habár mindezen látványok mentek azon őskori erőtől, azon élénkebb indulatokra s érzékekre hatástól, mint hajdan: épen műveltebb, higgadtabb gyöngédségök egy más szelidebb s talán bájosabb módon hat az emberre.

Történetünk korában egy nevezetes napnak hézagait, kellemes idő- s kedvtöltésekkel betölteni, nehéz feladat volt, főként távol Erdélyben, honnan a gyakori nyugtalanságok, a művészi élvezet szelid lengését messze tilták.

Néha vetődtek alakosak, kik szabálytalan s nem legillendőbb darabjaikkal mulattatták a közönséget s az ország egyik végétől a másikig űzték kalandos életüket; egyes nagyobb tehetségű uraktól pártolva, vagy a fejedelmi háztól messzeföldről s nagy költséggel rövid időre, oda rendelve… Egy híres erős ember, vagy íjász, vagy kopjavető láttatá olykor ügyességét; vagy czigány hangászok űzték el a hosszú téli estvék unalmait; de néha, nagyobb alkalmakkal, mint országszerte hangzó egyes eset, történtek lovagi s gyalog viadalok, vagy hosszú dsidákkal lóháton, egészen német tornák szellemében; vagy kardokkal, a magyar könnyű lovag-viadalt képezve; vagy kelevézzel törökösen, mely mind irányzó tehetségét, mind lélekjelenlétét a lovagnak volt képes kifejteni. Az estvéket népes, arany- s ezüsttel pompás tánczmulatságok tölték be. Ezek s egy ünnepélyes kiséret, lakodalmi vagy egyéb alkalmakkor, valának azon kedvtöltések, hol az erdélyi, akkoron jóval keletiebb fényüzés mutatkozott.

De míg a fejedelem megérkezik, nem lesz érdektelen egy tekintetet vetnünk a Mikola-házra s Abafira.

A kis Gizella nem könnyen ugyan, de mégis néhány hét mulva, kiépült betegségéből, mely egyedül váratlan rémülés következése volt. Margit éjjel-nappal ápolá őt s volt valami magasztaltság azon részletes gondoskodásban Gizella iránt, melynek nagyobbrészt köszönheté kiépülését oly betegségből, melynek egyes szakai veszélyjóslók valának. S nem testvéri, baráti, hanem anyai volt a szorgalom, mely Margitnak minden tettéből tetszék ki, a benső jutalom égi gyönyöre sugárzott lelkes vonásain, midőn e szép gondosságnak sikerét látta. Gyulafinénak természetes gyöngédsége tiltá őt Gizellával csak távolról is sejtetni, hogy avatottja titkának. Kettőzteté barátságát iránta, kiben felgyógyulása óta nagy változás történt. A láz megnyujtá tagjait; ágyból felkölte után bár gyenge s halvány, de egészen kifejlettnek látszék; s midőn halkkal, szép tagjait az egészség újra kiidomítá, bár kedves arczáról a rózsák elköltöztek, ő volt Erdély legszebb leánya; de azon vidámság, mely őt annyira vonzóvá tevé, azon gyermeki kedvesség, mely minden csekélységben örömét találja, melyet minden oly hamar izgat s lobogtat, eltüntek. Szelid, nyájas maradott az angyali teremtés; de komoly ábrándozás s neme a bús elszóródásnak vona felleget egész lénye körül. Ő nem gyanítá, hogy Margit őt áttekinti; titkát szívének legmélyebb redőiben vélte elrejtve. Ő szerencsétlen volt, mert remény és kilátás nélkül szeretett. Gyulafinéról hivé, hogy Olivért szereti; azért mindenkép titkolta szerelmét, mert Margitot imádta s becsülte. Ő nyugodtnak látszék.

Sokkal tisztább tapintata volt Margitnak, mint hogy a Gizella lelki erején ne bámulna s azon áldozatot, melyet ezen angyal érette tenni kivánt, ne érezte s méltányolta volna. Ő mindezt látta, tudta s lelke bámulásba olvadt össze Gizelláéval.

– Ő a serdülő leányka, múlja-e őt felül lelki erőben? ő tegye egy reményteljes, fejlődő élet egész hosszú boldogságát mérlegbe, a Margit minden tekintetben kisebb áldozatával? – ezt kérdé Gyulafiné magától. Mert, bár ő lelkének teljes erejéből szerette Abafit, a mit már maga előtt sem tagadhatott; de nem hivé, hogy közte s Olivér közt egy házasság – ha valaha annyira jőne is – boldog lehetne. Abafinál jóval idősb, lelkének gyöngéd szerénysége tiltá, sorsát az ifjúéval összeolvasztani; mi egyébiránt talán akaratjától függött; oly mély vala Olivérnek ragaszkodása a nemes hölgyhöz, bár mint bizonyost állíthatjuk, egészen másnemű a szerelemnél. S így Margit föltevé magában, lassanként a Gizella elméjét azon gondolattal megbarátkoztatni, hogy érczfal a bájos gyermek s álmainak hőse közt nincsen s hogy Margitnak nincsenek tervei jövendőre.

Sokszor, de mindig a legszelidebb kimélettel szólt Gizellával Abafiról; mondá, mennyire becsüli őt; de egyszersmind oly fordulatot tudott adni beszédének, melyből Gizella gyaníthatá, hogy a szép özvegy férjhez többé nem fog menni. S ha ilyenkor a remény mennyei sugára múló villanyával szaladt minden idegein keresztül a szelid gyermeknek s szép arczának havában a boldogság derüje hajnallott: ki csodálhatná? De oly igen el tudta Gizella lelkének, szívének önkénytelen izgását rejteni, hogy néha Margit maga kétkedővé lett indulatai iránt.

Gizella halkkal meg kezde győződni arról, hogy nénje Abafit inkább becsüli, mint szereti; de nem soha arról, hogy Abafi is így érez. Ő kegyetlen öntagadással hiteté el magával, hogy Olivér Margitot imádja.

Abafi gyakorta látogatá meg Gyulafinét, ki őt néha Gizellára is figyelmezteté. Hősünk a bájos gyermeket szépnek s érdekesnek találta; bár szívében egy húr sem pendült meg élénkebb hévvel érette. Többszöri látás azonban s az Abafi figyelmesb alkalmazása iránta, kezdék őket közeltetni egymáshoz; többször s néha komolyabb tárgyakról szóltak együtt. S valami oly jósággal teljes, oly nyugodt, oly szelid volt a Gizella egész alkalmazásában, hogy Abafi örömest kezde véle mulatni, némi érdeket iránta venni. De csalatkoznék az olvasó, ha e közelítésben távolról is a gerjedő szerelem első sugárait gyanítaná. Mindig kiválólag feltünő volt a különbség azon élénk, forró csatlakozás közt, melylyel szerelmesek keresik egymást, mely némaságban oly jelentő s boldogító – s azon nyájas, udvarias alkalmazás közt, melylyel Abafi, Gizella iránt nem hódoló, hanem kellemes, vidám társalkodó volt csak.

Így teltek hetek s hónapok. Olivér nagy részét ezen időnek falun tölté gazdaságával, szép lovaival s nagy vadászataival elfoglalva. Betlen Farkas volt leggyakoribb látogatója, kivel barátsága naponkint szorosb lőn.

Abafit mindenki kezdé színlés nélkül becsülni s már nemcsak a szép lovagi, mindenütt finom magaviseletű férfiút: hanem a tudományost, az idegen nyelvekben jártast s az olvasottat; mert Abafi idejének nagy részét új, fontos ismeretek megszerzésére fordítá s nagy sikerrel.

Minden héten elzárkózott egy nap; Abafi magas várának rostélya le volt eresztve; senki sem volt ilyenkor nála szokott látogatói közül, még Betlen sem, ki e szeszélyét barátjának kímélettel tűrte; de midőn a vár ősz tornyában éjfél kondult el: átrázva érczhangjait néma éjjeleken: egy lovag közeledett az Abafi várához, – lova, öltözete egyszerű, fekete volt; háromszor fútt rövid kürtjébe s a felvonó híd leereszkedett. Ha fellegek csatáztak az éjféli égbolton, ha villám futosta át a fekete fellegkárpitot; ha vihar dühöngött s az óriási bükkök nádként ingadoztak: a fekete lovag nem maradt el; – s ha zápor özönlött vagy a jég zuhogott le fényes fellegekből; vagy üvöltve álltak őrt éhes farkasok vonítva szirt gerinczeken: a sötét lovag éjfélkor a kapu előtt állott s a toronyőr a hármas kürtjelre leereszté a felvonó hidat. S ha néha utas találta a néma lovagot jőni s az ábránd hold világítá keleti vonalait fakó fényével: arcza oly vidám, oly örömteljes, oly sugárzó volt; de ha találta, midőn a várból tért vissza, könny csillogott szemeiben; s ha menve sivító fellegként tűnt el sebes száguldtában: megtérve, halkkal léptetett csak… s vissza mindig… mindig visszatekinte.

Az egyszerű természetes eset sok mondára nyujtott alkalmat s a babonás nép ajkain néhol regévé alakult.