Abafi

A legérdekesb nemei közül az akkori lovagi gyakorlatoknak volt a kelevéz-játék, úgy mint az több keleti népeknél s Európában mai napig a töröknél gyakorlatban van.

Hogy e kedvtöltést az erdélyi leventék Cristiernával s számos vendégeivel egész sajátságában megismertessék, annak külről is egészen keleti színt kivántak adni: huszonnégy serdülő lovag az első erdélyi családokból; a jelenlevő lengyelek közül a fiatal Szápia és Zamojszki, s a német lovag Zobel kivántak benne résztvenni. Két csapatra voltak a vívók felosztva, kék és veresre; az elsőnek Betlen Farkas, a másiknak Bánfi János voltak vezérei. Mindnyájoknak derekát rövid, hófehér, gazdagon s ízléssel aranynyal hímzett rövid török ujjas födé, eredeti sawl-lal derekukhoz övezve; ezen felül hasonló fehér szövetből rövid, nyitott öltöny volt húzva, melynek vállain, ujjak helyett, szögletben végződő, aranybojttal ékesített szárnyai voltak. Az első csapatbelieknek szárait kék, a másiknak veres bő nadrág födte; lábaikra sárga topánka szorult, sarkantyú nélkül, melyet a széles arab kengyelréz pótla ki; oldalaikon török, becses kövekkel terhelt, sarlóalakú kardok függöttek. A keleti veres süveget fejeiken hímzett patyolat folyá turbánalakban körül, melyre tenyérnyi boglár, mellé hófehér kócsagtoll volt tűzve.

Minekelőtte a munkához fognának, körüllovagolták a viadal terét kettenkint, a legszebb s nemesebb fajú paripákon, tigrisbőr nyereg-takarókkal; fejeiket s szügyeiket veres vagy kék, aranynyal terhelt czafrangok, a csapatok színei szerint, lobogták körül. Minden vívónak két egyszerű életlen fenyőbot vagy kopjanyél volt kezében, hasonlóul a választott színre festve, két végeiket kék vagy veres festékkel terhelt labdák foglalák el, úgy hogy a talált helyet az azon maradó szín kitüntesse; csak azon foltok tekintetvén sebeknek, melyek derékon felül a hófehér öltözeten igen tisztán lehetének kivehetők.

Megkerülvén a sorompók közti helyet, melynek a páholyok felőli oldalában több gyalog-csatlós állott, számos, a fentebb írt módon elkészített kopjanyelekkel, leventéink kétfelé váltak s a játék elkezdődött.

Köröskörül nyargalták szélsebességgel a tágas küzdhelyet; előbb egyenkint kihíva egymást, később mindnyájan együtt víva.

Bámulatra méltó ügyességgel kerülték ki egymásnak kelevézeit, lehajolva nyargaló lovainak hirtelen kantárrántással más irányt adva, vagy a repülő kelevézt kifogva kezeikkel s rögtön visszarobbantva a támadóra. A csatázók nekihevültek már s lángoló arczaikon lobogott a kedvtöltés gyönyöre; a lovak magok is, melyekről darabokban szakadt a tajték, víg nyerítéssel s prüszköléssel látszottak a játék örömében osztozni.

– Ez szép volt! – mond a fejedelemné, az egyik éltes nőhöz fordulva, – Zamojszki három kelevézt került ki egyszerre; Betlen jeles lovag! – Az idős nő helybenhagyólag intett fejével.

– Nézd Bánfit! – szólt Margit Gizellához, – már kettőt talált s még tiszta. – Gizella fojtva érzé leheletét; minden sebes fordulatra összeszorítá ajkait, vagy szemét födé el kezecskéivel.

Zamojszki s Szápia váltak ki a többeknek mindig apadó száma közül, nemcsak azon lélekjelenléttel, melylyel lovaikat azon pillanatban tudák oldalt vetni, midőn a néző már hitte, hogy a sorompókba zúzatnak, vagy azt odább sodorják magokkal: hanem oly ügyességgel is, melylyel mindeddig hófehér öltözetük folt nélkül maradott; bár sűrűn cserélt kelevézeik mindig találtak. Már alig maradtak hatan a sorompók közt s ezek számában még mindig sértetlen: Betlen és Bánfi. Mindazok, kiknek derékon felül két foltjok volt, a harczbírák, mint legyőzötteket, kiidézték a sorompók közül.

– A lengyel urak, – mond a fejedelem, – aligha nem győznek e gyakorlatban; nekik a kopja s kelevéz kedvencz fegyverök.

– Betlen, Bánfi és Tasnádi igen ügyesek e játékban, – felelt Kornis, a fejedelemhez fordulva. – Kár, hogy Abafi nincs jelen, ő alkalmasint sokáig kétségessé tenné a viadalt.

– Csodáljuk, – jegyzé meg Bátori hidegen, – hogy nemes gyakorlatokból kivonja magát, főként ha azokban némi tökélylyel bír… Egy fiatal leventéről van szó, – folytatá, Cristiernához hajolva, – kire sok panaszunk volt egykor, de a ki, mint halljuk, nagyon megváltozott.

– Bizonyossá merem Nagyságodat tenni, – erősíté Kornis, – hogy csak különös baj tartóztathatja, vagy még megérkezik. Én a tornán szeretném jelenlétét, mert abban alkalmasint nem kis dolgot adna a német uraknak.

Élénk viadal kezdődék most s a szem alig kisérhette a nyíl szárnyain fellegként a nézők előtt elsuhanó lovagokat. Egy lovag a kék színűek közül kapta a második foltot; így a veres szín látszék győzni, melynek vezére Bánfi s a lengyel Szápai és Tasnádi, egy csinos húsz évű ifjú, kettőzött hévvel kezdék a veres Betlent s Zamojszkit kelevézeikkel zaklatni.

Kis szünet lőn s a harczbírák trombitajelére a nézők csak Szápiát és Zamojszkit találták sértetlen.

Ekkor jelent meg a sorompók előtt egy szép lovag; hattyúfehér ménjének homlokát s szügyét pompás ezüst czafrang lógta körül s nyergét fehér farkasbőr takarta el. Az ifjún fehér, ezüsttel hímzett dolmány volt, csillámló boglárokkal terhelt övtől körülkerítve s hasonló színű nadrág födé idomos szárait. Fehér, kerek süvegén hermelin-prémmel hosszú, fénylő fehér toll ingadozott s vállain sűrű, gesztenyeszín hajhullámok özönlöttek. Egy halk sikoltás hallék a Mikola-páholyból, midőn a deli levente a sorompókon át néhány ugrással a csatatéren termett.

– Te nem jól vagy, Gizella! – mond Margit, a hátra hanyatló leánynak derekát átfogva.

– Oh igen, igen! – nyugtatá ez, alig hallhatón rebegve, – nincs semmi bajom! Muló szédülés csak, mindjárt megszünik.

– Nem, kedves jó angyalom! – mond Margit részvéttel, – ez a szemle nem idegeidhez való; nem mennénk-e haza? én elkisérlek.

E pillanatban vette Margit a fehér lovagot szemügyre s gyanítván a Gizella sikoltásának okát, mindenkép igyekezett őt bátorítani, a nélkül, hogy vele sejdítését észrevétetné.

Gizellának szemei a gyönyörú ifjúra voltak szegezve. Ő ily szépet, ily delit sohasem látott; úgy tetszett neki, mintha minden homályba borulna e méltósággal teljes lovagi alak előtt.

A jöttet, első tekintetre csak egy ismeré meg az egész népes embertömegben s ez egy Gizella volt; vagy azért, mivel Abafi ily fényesen soha sem jelent meg, vagy mivel őt itt senki sem várta. Második, ki ráismert, de csak akkor, midőn a páholysor elébe ugratott, azon érdekes keleti vonású ifjú volt, kit az elébb láttunk fűszín öltözetében; – s a harmadik, Margit.

Abafi a fejedelmi páholy előtt megállván s tisztelettel meghajtván magát, úgy látszék, mintha megdöbbent volna. Arcza elsápadt s újra hirtelen pír lobogta azt körül; lelkes szemeit a fejedelmi nőnek szeraf arczára függeszté s állott mintegy elvarázsolva. Úgy tetszett neki, mintha a köznapi élet üréből a mennyek fényének kapuiba tekintene s nem képzelt örömök édje nyilatkoznék. A mit képzete félig sejtett alakban, lényképként idézett föl lelkében, azt látta valósulva a gyönyörű, szelíd, szerény fejedelmi nőben, az egészen idegen s mégis oly ismeretesben – előtte: egy bálvány, kit nem imáda, nem szerete, nem becsüle, nem óhajta, kivel lelke olvadt egybe, ki elszívá őt önmagától s magán kívül forrasztá idegen léthez és élethez.

Így állott ő egy-két perczig szótlan, mintegy kiemelve önmagából s odabámulva egy ismeretlen életbe. A fejedelem kérdő tekintetet vetett reá, kinek szótlan merengése különös ellentétben volt gyors, tűzzel teljes megjelenésével.

Végre Olivér magához tért s szép, teljes hangján, szemeit mindig a fejedelmi nő andalgó vonásain legeltetve, jelenté ki, hogy a győztes lengyelek ellen az erdélyi kelevéz találó tehetségét vágynék kivívni, egy – kettő ellen.

A győztes bajnokok a viadalt csak egyenkint fogadák el; Szápia kimenvén a sorompók közül, a Mikola-páholyban volt tanúja azon viadalnak, melynek következésén, a Zamojszki nagy gyakorlottsága ismeretes lévén előtte, nem kétkedett.

– No, – mond alant a lóczán Gúti Mózes szomszédjának, egy csinos polgári nőnek piros kerek arczczal s galambszelíd tekintettel, – aligha a hattyúfehér paripából babos nem válik a viadal végével… Mi a tatár! – kiált fel, Orsolyához hajolva, – hiszen ez Abafi! – Neje mosolyogva intett a fejével igent. – No, úgy a kopasz sógor6) jól hajoljon – folytatá a férj – nyergébe, ennek, hallom, kelevéze mindig odarepül, a hova küldik.

Azon csinos, fiatal férfiú, kit fűszín öltözetében vevénk észre az elébb, lejebb lépett a hágcsókról s a csatatéren a szolgálatra kész csatlósok sorába állott, néhány földön heverő kelevézt szedvén föl, élénk figyelemmel kisérte Abafinak minden mozdulatát.

Közel hozzá, épen a páholysor bal végén állott egy tisztes öreg úr. Öltözete előkelőre mutatott. – A fehér lovag vagy igen bízik magához, – mond a közelállókhoz, – vagy nem tudta, mit tesz, mikor ily hófehéren jelent meg a viadalra.

A zöld ifjú reá vetette nagy, sötét szemeit s egy szerfelett nagyértékű tőrt ragadván ki kebléből. – Itt, – mond, – egy tőr! melynek markolatja fölér egy oláh faluval; és ezen kard, – folytatá, oldalán függő fegyverére csapva, – fölül rajta, két arany ellen, hogy Abafin egy folt sem lesz a viadal után.

– A fogadás könnyű, – felelt az öreg úr mosolyogva, – ám legyen! jó lesz, ha előre ide adod fegyvereidet.

– Igen, igen! – erősíték nevetve néhányan a közel állók közül.

Azonban a viadal elkezdődött s az azt bámuló embertömeg élénk részvéttel kisérte a két deli lovag minden mozdulatát; igen észrevehető volt azonban bizonyos részrehajlás Abafi iránt, mely sokképen mutatkozott a nézők közt.

– Ah! – hangzott az egész nézősokaságon keresztül, ha Olivér kiröpíti kelevézét, mely mindig talált, de Zamojszkinak szerfelett ügyes mozdulatai miatt, csak a lovát érhette; vagy ha a Zamojszkinak kelevéze az Abafi feje fölött sivított el, mélyen a homokba fészkelve magát. Hősünk, minden hajítását, minden fordulatát összes élénk biztatás követé.

A viadalt Abafi nyugton s egy helyen állva kezdé meg, vagy inkább várta be. Zamojszki villámgyorsasággal rohant neki s alig két ölnyire hozzá röpíté ki az első kelevézt, melyet Abafi roppant oldalugrással kikerülve, a második feléje süvöltőt kikapá kezével s egyet perdítvén rajta, visszarobbantá s a Zamojszki lovát találta szügybe, ki hirtelen fordulattal, alig tenyérnyire a sorompóktól, kerülte ki a hatalmas hajítást.

Újra körül-körülnyargalták a tágas csatatért s a zöld ifjú két kelevézt nyujtott Abafinak, mig Zamojszki is kettőt vőn által egy oda siető csatlóstól.

– Nem féltem Abafit, – mond a fejedelem. – Ez derék vívás! a Zamojszki lovát két kelevéz érte már, az Abafié sértetlen… Derék! ez derék volt! – mond újra a fejedelem Cristiernához, ki érdekkel kisérte Abafinak mozdulatait, s mint ilyen esetekben történik, ő is pártot vett s mint látszék, az a honi lovag részére hajlott.

Igen szép jelenet volt, a Mikola-páholysorban Szápiának lobogó tüze, melylyel a vívókat kisérte; az Abafi viadala szerfelett tetszett neki. – Most, – mond, – Zamojszki találhatá derekát Abafinak, ha a másik kelevézt hirtelen utána hajította volna az elsőnek.

– Abafi győz, – kiált fel Margit. – Nézd, Gizella, a kék folt a Zamojszki karján;… most újra egy a derekán! – Gizella halványan, mint tetszholt ült némán; egy szót nem tudott szólani, csak keblének emelkedése mutatá a belső vihart, mely abban zajlott.

Olivér győzött. Az utolsó összeütközésben magasan emelt kelevézzel rohant Zamojszkinak s megforgatván azt, maga elébe nyujtá karját, hirtelen megrántva kantárát, hogy ménjének lábai, mint leszegezettek, gyökereztek a földbe; de a kelevézt ki nem röpítette. Csel volt ez csak, melyet midőn Zamojszki hirtelen fordulattal ki akart kerülni: Abafinak nyílsebességgel repült egyik kelevéze karjára, a másik derekára.

Összes százszorozott «éljen!» harsogott körül. Zamojszki félrevonult a csatatérről s lova, melyről tajték patakzott, fáradtan ereszté le fejét.

Még Szápia volt hátra, ki a Mikola-páholyt elhagyván, azon vidám, élénk gyorsasággal termett a viadal-helyen, mely a bátorban akkor legfeltünőbb, mikor magához méltó vívótársra akad.

– Nem a legjobban áll fogadása, bátyám! – mond egy fiatal ember a fogadó öreg nemeshez.

– Még, – mond az öreg, – a nyerés csak fél; én Szápiára fogadtam inkább, ki azt hiszem, győzend.

A zöld ifjú csendesen mosolygott magában. – Még öt arany Abafira! – mond, erszényéből gondosan kiszedve öt velenczei aranyt, mely akkortájban sok pénz volt.

Az öreg hallgatott s a viadal elkezdetett. Majdnem hasonló lévén az elébb leírthoz, a képzelőtehetségre bízom annak minőségét: csak azon megjegyzéssel kivánom azt segíteni, hogy Szápia mind lovának helyes forgatásában, mind a kelevéz-viadal minden mozdulataiban Zamojszkit jóval felülmulta. De mind e mellett Abafinak sűrű csapásai s e viadalban nagy gyakorlottságából eredt biztos szemmértéke a győzelmet részére hajlaták. Szápia három veres jegygyel, melyek egyike szívénél volt, hátralépett a küzdhelyről. Minden ember a magyar lovagra bámult. Tisztán, mint a bérczek hava, ő és lova, állt a győztes lángoló arczczal s mégis oly nyugton. Körültekintve a szem, három érdekteljes arczot látott örömsugáritól elöntve. A három arcz birtokosát könnyű kitalálni.

Kis szünet után ijászok léptek a térre s bámulásra méltó ügyességet mutattak. A legjobb lövő azon szép keleti arczú, zöld öltözetű ifjú volt, kinek élénk részvéte az Abafi viadalában oly észrevehető vala.