Abafi

Ezután nemsokára következett a komoly viadal fénylő vérttel s nehéz rostélyos sisakkal.

Ezen, annyira ismert s oly sokszor leírt viadal nemének részleteit mellőzve, csak röviden említem, hogy minekutána Zobel lovag négy erdélyi s két magyar leventén győztes lőn: a Keresztúri nehéz dsidája őt földhöz terítette, néhány utána következővel együtt. Tattenbach győzé le végre Keresztúrit s már a díj bizonyos birtokában vélte magát, mikor egy vitéz, kék zománczú aczéllal borított, leeresztett sisakrostélylyal jelent meg magas, hollófekete paripán.

– Ez Bocskai István, – mond a fejedelem Cristiernának, – ismerem ezen fekete paripát. Pajzán, úgy-e? – folytatá Kornishoz fordulva, ki helybenhagyólag intett fejével.

– Nem gondoltam, – szólt Kornis, – hogy Bocskai vívhasson. Ő tegnap igen rosszul érzé magát; de egyébiránt is a fiatalság játékaiba nem örömest elegyedik. Ő ellenség előtt s komoly csatákban van a maga helyén.

– Úgy látom, – mond a fejedelemné, Bátorihoz hajolva, – erdélyi leventéink nem örömest hagyják a babért idegen homlokára fűzni. Ez Bocskai? – kérdé.

– Igen, – felelt a fejedelem, – de megtörténhetik, hogy ezen viadalban jeles német vendégünk lesz a győztes; a mit azért is hiszek, mivel Bocskai valóban igen el volt még tegnap gyengülve. Sajnálom, hogy kitevé magát; e neme a viadalnak ép erőt kiván.

– Nagyságod, – mond Kornis, – alkalmasint adott volna gondot az idegen lovagnak, ha egészsége engedné.

– Két ily viadalban valék már győztes! – felelt Bátori.

A Mikola-páholyban Gizellán szembetünő nyugtalanság látszék. Ő ily viadalt még nem látott s már a többi is nagy hatással volt idegeire. – Jár-e néha életveszélylyel az ily kopja-törés? – kérdé rebegő hangon Margittól.

– Életveszélylyel nem, vagy igen ritkán, – felelt a kérdett, – legalább esetet nem tudok, mely azt igazolná; de a bukás olykor nehéz mell-nyavalyákat okoz s igen veszélyes következésű lehet az egészségre.

– Istenem! – sóhajtott Gizella elhalványodva, – mégis igen sok mulatságnak!

Ekkor ütközött a két lovag össze s a nehéz dsidák számtalan darabokban hullottak szét a fövényre.

Gizella behúnyta szemeit s szíve legmélyebb redőiben a kétség s fájdalom hullámzott.

– Oh egek! – rebegte s kezei görcsös hévvel szoríták a Margitéit.

– Ej, – kiált fel az öreg Mikola, kit az érdekes szemle egészen felhevített, – mit remegsz, Gizi? Nem féltem én Bocskait félholtan is.

– Bocskait! – szólt Gizella tagadólag rázva angyali fejecskéjét, – a vívó nem Bocskai.

– Hát ki volna? – mond Mikola nevetve.

Gizella hallgatott, de a kétség szorongató fájdalma reszketett minden vonásain s közel volt az ájuláshoz. Margit nagy részvéttel igyekezett őt megnyugtatni.

Az első viadal-próba után a kék zománczos lovag, magas fehér lobogó tollaival, a fejedelmi páholy elébe ugratott s ujan kezébe vett dsidáját leeresztvén, tisztelettel teljes hangon kérte a fejedelmi nőt, hogy férje nem viselhetvén e viadalban színeit, tiszteljen meg egy erdélyi lovagot viselésök engedelmével, ki hiszi, hogy azoknak minden más szín fölött kivívja az elsőséget.

A fejedelmi nő kétkedni látszatott s egy kérdő tekintetet vete Bátorira.

A fejedelem mosolygott.

– Színei a szép Cristiernának, – mond udvarias nyájassággal, – biztos kézben lesznek e bajnokunknál, kinek karja ismeretes előttünk.

Bátoriné azon másolhatlan nyájassággal, mely neki később annyira megnyeré az erdélyiek szívét, olda le derekáról egy vörös és fehér szalagot gazdagon ezüsttel hímzettet s a lovagnak nyujtá.

– Remélem, – mond méltósággal teljes szelídséggel, – hogy e szalaggal kegyedet, érdemes lovag, nemcsak e bajnoki játékban avatom lovagunkká, hanem férjemnek minden komoly csatáiban is élénk részvevőjévé.

A rettenthetlen lovag, szinte reszketve nyult a szalag után, melyet derekára kerítvén, a sűrű sisakrostélyon keresztül olvadtak tekintetének sugárai a szép beszélő arczára; keblében keményebb viadal volt, mint a melyre készült. A szív, mely eddig szeretni nem tudott, egy soha nem ismert benyomás édes kínja alatt fűzödött össze.

Mint szenvedő szeraf, ült Gizella a másik páholyban s egészen elgyengülve, nyugodott szép arcza a Margit vállain. Ki tudná zaját azon érzéseknek leírni, melyek keble alatt hullámzottak?

Harsány «éljen!»-kiáltás, a szétcsomózott távolabb nézők visszhangjától körülzúgva, ada eszméletet a szelíd leánykának. Tattenbach a fövényen hevert s a fejedelmi páholy előtt állt a zománczos lovag, emelt sisakrostélylyal. Gizella tudta, ki; az ő szíve sugallá meg nekie!… A nap hőse, a győztes Abafi volt. Közel a fejedelmi páholyhoz, a zöld öltözetű ifjú körültekintett, arcza sugárzott; ki őt így látta, azt hiheté, hogy ő győzött.