Abafi

A nap fényes mutatványait este ragyogó tánczmulatság fejezé be újra, melyben Bátori Zsigmond eddig nem látott s még a mult esti pompát felülmuló fénynyel vendéglé nem számos látogatóit.

E szép gyülekezetben jelent meg Abafi, először életében régi nemzetségének egész fényében, mint győztes, mint irígylett, mint közfigyelmet nyert, a csarnokban.

A fejedelem azt hitte utolsó viadala előtt, hogy Bocskai. A Bocskai lova okozá ezt, melyet Abafi kevés napokkal azelőtt vett meg, alkalmasint erre a viadalra s némi kis hasonlatosság az ő és a Bocskai méltósággal s erővel teljes tartása közt. Bátori nem kevéssé volt meglepetve, Olivérre ismervén; s lehet, hogy bátorságán, melyet talán a fejedelem vakmerőségnek keresztelt, bámult; végre még egy kis keserűség is lehetett a fejedelem kebelében Abafi ellen. S a Cristierna színeinek viselése oly megkülönböztetés volt, melyet próbálatlan lovagtól, mint Abafi, alkalmasint megtagadott volna, ha őt nem Bocskainak nézné; mely hiedelemben megszólalása után is maradt a fejedelem, szavának ismeretlen hangzását a sisak rostélyzatának tulajdonítván.

Hősünk megjelenése mindenesetre nagy hatású volt. Nemcsak kiválólag szép, férfias alakja, hanem azon finom társalkodási könnyűség, melyet darab idő óta sajátjává tett s melyet főleg a Mikola-háznak köszönhete, okozá ezt; de nevelte a közérdeket nyert győzedelme is s azon tisztelet s figyelem, melylyel iránta a jelenlevő idegen lovagok viseltettek, kik barátságát kérték s őt minden tekintetben elsőnek látszatának tekinteni.

Első fellépés nagyobb körben s oly emberek közelében, kiket eddig bizonyos távolságban szoktunk csak látni s némileg magunknál felsőbb lényekként tekinteni: mindig érdekes s nagyfontosságú az életben; mennyivel kellemesb, szinte fűszeresb a benyomás, melyet ily első megjelenés idéz elő, midőn azt, közfigyelmet gerjesztve teheti valaki s felléptekor oly tulajdonokkal bír, melyek másokban nemcsak a részvétet idézik elő, melyet csinos alakú, előkelő ifjúnak első látása okoz, hanem azon minden arczról visszasugárzó tisztelet is, mely csak érdem s kiváló tulajdonok következménye.

Hogy a fejedelmi nő, ki Abafinak fiatalabbkori kicsapongásait hallotta, de első megpillantásakor benne már a férfiút a szó legszebb értelmében ismerte meg: iránta azon figyelmes alkalmazással viselteték, mely nemcsak egészen önkénytelen, de igen természetes is, – senki sem bámulhatja.

De az ifjú lelkében is sok másként állott már. Azon bizodalom önmagában, melyet ismerünk már Abafiban, oly helyzetekben, hol testi erő s gyakorlottság játszák az első szerepet, lassanként a lélek munkálataira is átszivárgott. Ha benne némi hiúság vagy önhittség elegyedett azon makacs bizakodásban, melylyel úgyszólván semmi testi erőt kivánó tetthez nem fogott, bizonyos, szinte vak meggyőződés nélkül, hogy annak embere leend s ez egy nemét az embereknek sérté: talán menthetővé teszi e vak bizodalmat önerejében, különös természeti ajándéka az erőnek, melylyel Abafi valóban bírt s azon szerencse, melylyel azt mindeddig teljes sikerrel használta. Minél bizonyosabb lőn ő azonban erejében, minél több győzedelem s tapasztalás nemesíté e bizakodást önérzetté: annál inkább közeledett Olivér azon oly természetes szerénységhez, mely a tökélynek válhatatlan követője. S ha nyers, daczos tekintete egykor, szerencsés viadal, kivívott merény vagy sikerült erőfejlés után, kellemetlen benyomást okoza másokban: halkan e vad nyereség komolyabb tartásnak s végre szerénységnek ada helyet; s ő kezdé díszszel s kecscsel tudni szenvedhetővé s érdekessé tenni felsőségét.

S ezen oly természetes kifejlése lelkének, lassanként, egészen szellemi tárgyakban is mutatkozott. Ő azon önérzetet, mely némi tárgyakra nézve már létezett, más alkalmakkor is kezdé sejdíteni magában. Első fellépte a polgári pályán edzé már e kiválólag nemesebb nemét a bizodalomnak lelkében; s ő kezdé nemcsak hinni, hanem tudni, mennyire képes a lélek, ha tud akarni.

Abafit ezen időben már minden tekintetben Erdély legérdekesebb fiatal emberének tarták s innen magyarázható, hogy azon önkénytelen hódolás, mely a velei érintéseikben másoknak feltünt, neki nemcsak jól esett, hanem őt szép föltételeiben edzé is.

Abafinak külseje is igen meglepő volt ezen este. Öltözete egyszerű, mégis választékos s nagy értékű volt. Sötét gesztenyeszín bársony dolmánya keleti gyöngyökkel volt hímezve, sok ízléssel és nehéz, becses kövekkel terhelt övvel derekához szorítva. Dolmánya alól hófehér, nehéz selyemszövetű nadrágja, minden zsinórozás nélkül, az akkori divat szerint, tünt ki; keskeny, csinos lábaihoz hasonló színetlen topánka szorult. Nagybecsű kard oldalán s egészen tigrisbőr kerek süveg, szép vert arany sastollal, egészíték ki az egyszerű, mégis pompás öltözetet.

A fejedelmi nő a többek közt Abafihoz is szólott, egy-két dicsérő kifejezéssel említvén győzedelmét s megköszönvén, hogy színeinek a nap diadalát megszerzé.

Abafi annyira el volt merülve a gyönyörű, érdekes hölgynek tekintetében, hogy igen keveset felelhetett; s csak oly szerény s igénytelen hölgy, mint Cristierna, mellőzheté észrevenni azon mély benyomást, melyet a szép ifjúra tőn.

A fejedelmi nő később Margittal mulatott; történetesen Gizella s Abafi egymás mellett állottak. – Gyönyörű pár! – mond, Gizella s Abafira mutatva. Gyulafiné szokott nyájasságával, helybenhagyólag intett fejével. Tovább is beszélgettek s úgy látszik, a kis Gizella s Abafi valának beszélgetésök tárgyai.

Margitnak képén egész este komolyság tűnt fel: Cristiernának észrevétele őt megdöbbenté. Különös az emberi szív; vannak húrjai, melyek oly mélyen rejtettek, hogy ritkán pendülvén meg, szinte nem létezőknek gondoljuk. Ilyen vala az is, mely most zendűlt meg szokatlan hanggal kebelében. A fejedelmi nőnek czélzás nélküli észrevétele neki nem jól esett: ezt érzé, szégyenlé. – Mi kedvetlen, mi sértő lehet abban, ha valaki e két érdekes lényt, mely valóban oly illő egymáshoz, szép párnak nevezi? S mégis azon észrevétel szívemet összefűzi! A magam szándékát mondta ki Cristierna, s mégis fáj nekem; Abafi, oh igen! – gondolá magában, – ő lelkes, szeretetreméltó férfiú! Ki így látja, tehet-e egyebet, mint őt becsűlni! S Gizella, ezen angyali gyermek! minden tulajdonnal, mely férfiút boldogíthat, oly hozzá illő, mind kellemeire, mind idejére nézve. Szép pár! szép pár! – mondá lelkében, mintha e gondolatot meg akarná szokni; s nemes lelkének minden erejét összeszedé s Gizellához közelített. Soha nyájasabb, soha figyelmesebb nem volt az égi gyermekhez, mint ezen estve. S Gizellának, bár az ő szívét is hasonló neme az önkénytelen idegenkedésnek lepé meg, Margitnak szívessége iránta jól esett és fájt egyszerre. Ő bár nem is gyanítá, hogy Margit az ő szívébe tekintett, önmagának teve szemrehányásokat, hogy Abafit szereti; vádolá magát, ezer szép feltét loboga föl lelkébe. – Hiszen ő téged nem szeret – monda magában, – s miért képzelgesz, hiú leány! hogy ő téged valaha szerethessen! Margit bírja szívét; s ki volna itt, ki őt úgy megérdemlené? – Így tünődött magában; azonban a hanga elkezdődött.

– Te Abafival tánczolsz? – mond Margit, kérdőleg függesztve reá szemeit, egy oldaltekintettel a közel álló Olivérhez, ki őt hallhatá. Gizella lángolt, s némileg rosszul esett neki e kérdés; de Abafi nyájasan közeledett hozzá, s felkéré őt az első tánczra.

Száz irígy szem nyugvék e bájos gyermeken, ki remegve nyújtá gömbölyű karját Abafinak. Ingva kezdék lábai követni őt a mellékterembe; később jóltevő melegség szaladt által minden idegein. Ő boldog volt; boldog először életében, s a mit érzett, s a mi árvonulatként zajonga keblében, édes volt és mondhatatlan. Margit utánok pillantott, egy könnycsepp lopódzék szemeibe; s ki őt ismerte, nem kételkedett, hogy egyét élvezé azon mennyei pillanatoknak, melyek jutalmául egy öngyőzedelemnek képezik az örömek legnemesbikét.