Abafi

A fényes ünnepély elvégződött, s a számos, Kolosvárra gyűlt vendég Fehérvárra sietett, hová a lakodalom nagyszerű pompájára valának hivatalosak. Ritka fénynyel ment az is véghez; végre az odagyűltek halkkal eloszlottak. Azok közt, kik Cristiernának fényes kiséretét képezék Fehérvárig, volt Abafi is. Ő majd mindennap látta Bátorinét, kinek első napjai is Erdélyben nem a legkellemesbek valának. Férje sohasem érzé iránta azon gyöngéd vonzódást, mely az életnek fűszere. Másoknak tanácsa, a hatalmas császárrali rokonság óhajtása s országos nézetek határozák őt e szövetségre.

Cristiernának, az erénynyel teljes hölgynek, mélyen sebzé szívét azon hidegség, melylyel a fiatal Zsigmond viselteték iránta; s ki őt mindig látta s közelében lehetett, bámúlta azon vallási elszántságot, melylyel szótlan panasz nélkül tűré az idegenkedést, melyet meg nem érdemlett.

Azok közül, kiket a fejedelmi nőnek bájjal teljes nyájassága s szelidsége közelébe varázslott, Olivérünk volt a legszorgosabbak közül. Ő annyira nemesűlt s kiképezett lélekkel bírt már, hogy ezen érdekteljes hölgynek egészen fel tudá fogni lelkületét. Minden, a mit Cristiernában látott, új volt előtte. A finom szellemi termet, az érdekes vonások s szenvedő, bágyadt tekintet, szívét meghaták. Ő, a mit iránta érzett, nem érezte soha. Margit még mindig az asszonyok elsője volt képzetében! ő most is hitte, hogy Margit, mint hölgy sokkal föntebb fokán áll a tökélynek, mint Bátoriné: mégis, minő különös az emberi szív! azon mély tisztelet, melyet e két lény iránt érzett, egészen különböző nemű volt. Egy tekintete Cristiernának édes hévvel szaladt végig minden idegein; egy nap, melyen őt nem látta, el vala veszve Abafi előtt. Első gondolata fölébredtekor ő, végső ő, s mindig – mindig csak ő volt. Érezte, értette a távolságot, mely örök érczfalat vona közte s azon angyal közt, kit imádott. Látta azon nemes, minden vádon felül emelkedett tisztaságot, mely a kitünő hölgynek legszebb vonása volt. Ő, a nő, hogy szerethetett volna mást, mint férjét? A fejedelmi nő nem jöve itt kérdésbe; a nő egyedül, bárkié.

E hév, egészen regényes szenvedély nem maradt, nem is maradhatott észrevétlen Cristierna előtt. Ő abban lovagi udvariságot, s mély ragaszkodást látott csak; s az ő oly sokszor ellenségesen illetett kedélyének s keserített szívének, – távol azoktól, kiket szeretett, elszigetelve a világtól, melyben eddig élt, s hol szeretni s szerettetni megszokott, – szerfölött kellemes volt azon érzés, melyet ily lovagnak szenvedélyes ragaszkodása idézett elő. Oly tökéletes volt Bátoriné, hogy szívéhez távolról sem férhetett azon gondolat, hogy ily nemes hódolatban, mely minden tolakodástól ment, vétkes gerjedelmet sejdíthessen: s azért szembetünő volt kegyessége s nyájassága Olivér iránt.

Ha dolgai voltak, rábízta azokat; ha valahová ment, kisérői sorában volt Abafi, kinek dicséretére mondhatjuk, hogy e nemes érzésből eredt s minden szenvedélytől ment figyelmet a legmélyebb alázattal fogadá; s ment volt azon tettetett szerénységtől, azon néha-néha kisugárzó hiuságtól, mely oly kitörő, s egyszersmind oly visszataszító e kegyenczekben. S mennyire el tudá magaviseletében a gyanú legtávolabb árnyát is tüntetni, s minő igénytelen s tiszta volt hódolása; szembetűnt abból is, hogy Bátori maga kezde vonzódni hozzá.

Ha az emberek legváltozóbbika, Bátori Zsigmond, ma gyűlölte azt, kit nemsokára szeretve különböztetett meg, senki sem csodálta; s annál természetesebb volt, hogy a fiatal, bátor fejedelemnek a férfias Abafi tetszett, ki – bár számos tetteit kárhoztatá, ráöröklött hűséggel ragaszkodék a Bátoriakhoz. Vadászataiban, testi gyakorlataiban ritkán mellőzé el Olivért a fejedelem; s ha voltak titkos kalandjai Zsigmondnak, melyeket vele nem tudata: ezt annak lehet tulajdonítani, hogy a gyanús Bátori benne félelmes vágytársat képzelt; s egyébiránt is volt valami Abafiban, mi tartózkodást idézett elő.

Megtörténik sokszor az életben, hogy a ki egyenesen arra megyen ki: magát mindig tökéletesíteni, végletekre vetődik, kiköltözik a világból, magasztaltság teszi lelkét fellengzővé. Életének s indulatainak ily szakában volt most Abafi; regényes bájt érze lelkében, hogy ő titkon szeret s némán oly tökéletes lényt, kinek egész lelkét fel bírja fogni, s ki mégis örök távolban van tőle, ki őt nem szereti, nem sejti, nem érti, s kinek kegyességét azon pillanatban vesztené el, melyben szenvedélyeitől el hagyná magát ragadtatni; mely a milyen tiszta, egészen szellemi, egészen nemes: oly vétkessé válnék, ha azt elárulná.

Nemsokára a fejedelemnek Fehérvárra érkezte után – gyors készületek foglalák el egész Erdélyt. Az oláhországi s havasalföldi vajdák szövetségre léptek Bátorival, ki maga vállalván föl az egyesűlt seregek vezérségét, Erdélyben is nagyszámú hadakat gyűjtött… Deli Markó, egy nevezetes hajdúvezér, kit ismerünk már, s ki a határszélen felsőségi jogot gyakorlott, s hol a török, hol az erdélyiek mellett tartott, meg vala nyerve vad csoportjával, s készűlt a fejedelemhez csatolni magát.

Száműzöttek Magyar- s Erdélyországból, számos, hadnak edzett rácz, több szerencsevadász s kalandorral egyesűltek seregében; mindig erdőkben, barlangokban s szabad ég alatt tanyázott, s kész volt mindent eltűrni, éhséget, szomjúságot, hideget, meleget; s ki bármi kis részben gyöngeséget árúlt el, száműzve volt köréből örökre.

Deli Markó szerette magát a szelek királyának s a barlangok arszlánának hivatni, s egy volt azon különös lények közül, kikben ritkán látott elegyéke van a legellenkezőbb indulatoknak, a rossznak s jónak. Határtalan hatalmat szeretett s tudott gyakorlani emberei közt, nem utált semmit úgy, mint ha más kivánta volna ezt fölötte gyakorlani. Kész volt ellenségével a legaljasabb kétszinűséggel bánni; adott szavát, sőt esküjét megszegni; hadban kegyetlen, vérengző; kegyelmet csatában nem várhata tőle senki. De ha frigyesűl adta magát valakihez, a mit csak bizonyos és többnyire rövid időre teve: e rövid idő alatt nem volt hatalom, mely őt adott szavának másolására birhatá. Megvolt azon bandítai szavatartás és becsületérzet benne, mely emberismerő előtt örökös talány marad; s egy azon dolgok közül, melyek léteznek, de nem magyarázhatók. E vad, makacs férfiú, kit ellensége félt, frigyese gyűlölve keresett, alattvalója rettegve szeretett, lélek- és testben óriás, hatalmas önmaga, s hatalmat nem türő mástól: egy leányka kormánya alatt állt, ki őt ujja körül kerítheté, s ez a leányka Izidora volt, vagy Villám, mint álnévvel nevezék; mert a Deli Markó csapatjában mindenki köteles volt viszonyait, sőt nevét is feledni, s mindegyik álnevet viselt valamely tulajdonáról, mint például Villám, azon sebességről, melylyel mindenütt váratlan jelent meg.

Abafi egy volt a legelsők közül, ki nem megvetendő zászlóaljjal sokasítá a fejedelmi hadakat Besztercze közelében, mely gyűlhelyül volt kitűzve.