Abafi

Míg így a hadi készületek történnek, nem lesz érdektelen egy személyhez közelítenünk, ki már többször megjelent e történetben, a kit mégis oly kevéssé ismerünk.

Deli Markó e tájban zord seregével egy erdőben tanyázott. Naponkint sűrűdtek a kalandorok, s már indultát határozá a fejedelmi hadakhoz. Az indulás előestéjét víg lakomázás előzé meg. Hosszú sorban vonúltak el a sátrak tág erdőnyiláson, körülövedzve százados fenyvek tömegeitől. A sátrak előtti tért lobogó máglyák világíták, körülülve s állva festői embercsoportozatoktól. A hold sarlója csipkézett fellegek ködéből pisloga le, s ezüstje halvány fényt olvaszta a fenyvek csúcsaira, melyeknek derekaik a lobogó máglyáktól veresítve, az egész jelenetnek azon szép tekintetet adták, mely éji s tűztől világított festvényekben oly bájjal teljes. Ez a tűz ada egy piros gnómi világítást számtalan marczona képnek is: s e had fiait, farkas- és medvekaczagányaikban, vasfonál-ingeikben, s hideg pompájában nehéz fegyvereiknek, még sajátságosabbakká tevé.

A míg ezen élénk, zajos embertömeg dalolva, fütyörészve mozog s pezseg: egy csinos, karcsú leánykát látunk a sátrak közül kilopódzni. Mint a híg szellőé, könnyű és bájos mozdulata: s hol kis lábai a kövér erdei füvet érintik, oly csekély, oly szellemi a nyomás, hogy a fű léptei után újra fölemelkedik, mintha gyermek-kezecske simúlna végig rajta. A hölgy sietve halad, s a sűrű fenyvek éjébe merűlve jelen s tűnik, mint a képzet alakjai. Két szép tömött tekercsben nyúlik le sötét haja majd bokáig; s a kecscsel teljes keleti arczon az éj lámpái enyelegnek kékes sugárokkal. Könnyű ív, hű kisérője minden kalandjaiban, van vállára vetve, s kisded kezecskéi két hosszú nyílvesszőt s hófehér ruhacsomót tartanak. Zöld vállacska ömlik, vagy inkább olvad karcsú derekára, s hófehér öltözet alatta; dereka körül keskeny, törökös kendővel van övedzve, melyből egy becses markolatú tőr tűnik ki. Halad a csinos teremtés elébb s elébb, s az erdő mindig sűrűbb, mindig tömöttebb; míg végre kis nyiláshoz érkezik. Kövér, eleven-zöld gyep terűl ezen, éji harmatba fürösztve, s léptei csillogó gyöngyöket tipornak. A nyilással szemben keskeny hegyszorulatot látunk; ennek tart egyenesen a lányka, s beljebb érvén, megállapodik egyjében Erdélynek azon oly ismeretes, majdnem tündéri, völgykeblei közül, melyek mindent felülmúlnak regényes bájjal, s melyeken számtalan mondák s regék visszaemlékezései szunynyadnak.

Magas sziklahátak nyúlnak itt fel, kis látkört képezve, de bájost, elragadót. Az ég azúr paizsként öblözik a szirtek ormai felett, láttatja a csillagoknak néhányait: a gönczöl szekere képezi a kellő pontot, e körül eleven fénynyel ragyognak számtalan apróbb lakói a magas ürnek. Az egyik szirtnek tetején ingadoz négy, festői csomóba szorúlt fenyő, éji őrökként, s rezgő lombjaikon kanyarog által az új hold ezüst sarlója.

Szemben azon szorulattal, melyen által a hölgy e bájos völgyecskébe lépett, magas, egészen nyilt barlang látszik a holdtól félig világítva, s beljebb oly sötét, hogy határai láthatatlanok. Tetejéből vízsugár ereszkedik le oly csendesen, oly változatlan alakban, mint egy üvegkötél, átszikrázva a kétes csillagfénytől. A vízsugár halk csörgéssel egyesűl a barlang előtt terülő kristálytiszta vizszőnyeggel, melyet tágas, közép mélységű sziklamedencze tart fogva mohos öblében; széleit számtalan alakú erdei növények kerítik, szeszélyes gallért képezve körüle.

E víztükör oly csendes, oly átlátszó, oly fűszert lehelő, mintha a természet maga fürdésre szánná; hófehér tajték s szivárványszinű buborékok hemzsegnek a lefolyó vízsugár körül, tovább-tovább gyűrűdzve, s halk hangájok ezüst csapkodása álomba ringatja ezen ábránd-táj látogatóit.

A hölgy közelébb lépett a vízmedenczéhez, leereszkedve a gyep dagadó pamlagára; félre tevé, ivét melléje helyezvén nyilát s a fehér ruhacsomót; csinos vállát kezdé kifűzni, s összeszedvén két hófehér ujjacskáján annak zsinórait, letevé íve mellé, s a nyiladozó vállból szabadúlva emelkedének hattyú-keblének halmai, patyolatingétől még gerjesztőbbekké varázsolva; leoldá fehér szoknyáját; szabályteljes tagjainak mindegyike el vala ingétől födve, s még is látható; kibontá sötét hajtekercseit, s szétszedvén hajait, felállott; s a mint áll, a hajzat éje fellegpalástként habzik le bokáig rajta.

Valami tündéri volt e jelenetben, a mit részint e helynek csendes bája s azon ábrándszellem okoza, mely az ily völgykebleken andalog; másrészt e ritka teremtésnek szerfölött érdekes külsője, melyet már Alvinczen s más helyeken láttunk.

A hölgy a hűs meder párkányára ereszkedett s benyújtá lábacskáit a vízbe, s sziszegve a víz hűvétől újra visszahúzta azokat, míg végre halkkal belépett a szirtmedenczének olvadt üvegébe. Úgy látszott, hogy szép tagjairól az utolsó hüvelyt is le akará ölteni, de vizsga figyelemmel szétjártatva szemeit, magán hagyta azt; ülő-helyzetben nyújtá el tagjait a meder csillámló homokjába, körülbuborékolva a víz habjaitól. Így ült áztatva tagjait, s hosszú hajhullámait dörzsölgetve; arczán inkább csendes vidámság, mint komoly ábrándozás volt kivehető.

Míg fürdését bájjal teljes mozdulatokkal folytatá, úgy tetszett neki, mintha zörej recsegdélne a lombokon keresztül, olyan, minőt az őz okoz, midőn vadászra fülelve karikába nyílt szemekkel dugja ki fejét a bozótból, vagy az esti szél egyes csapása rezzent félig száradt gallyakon keresztül.

A szép Izidora, kit nevén nevezhetünk már, kíssé meglepetve látszék s egy tekintetet vetve ívére, mely közel hozzá hevert a gyepen, szemeit a hallott nesznek tája felé jártatá. Ujra csend lőn. Nemsokára úgytetszett neki, mintha a zörejt közelebb hallaná, de újra néma csenddel váltódék fel, melyet csak a barlangtetőről gyöngyöző vízsugár andalgó, egyhangú loccsanása szakaszta félbe.

Izidora eszmélt, s már sokkal élénkebb figyelemmel tekintett maga körül.

– Ki vagy? – kiálta egyszerre sikoltással kezdett hangon, szemei egy nem messze tőle királyként emelkedő tölgy lombjaiban akadtak meg, melynek tágas koronája félig árnyékolá a víz szőnyegét. Szétömleszté hirtelen vállain nedves hajzatát, s a meder párkányához sietett; fölragadá ívét, s gyakorlott kézzel feszíté azt ki, egy nyilat illesztvén reá; rémületlen állt, nyílvégét a tölgy sűrűjének, melynek levélsátorából egy szilaj férfi-fő nyúlt ki, ráirányozva szegzett lángoló szemekkel.

– Távozzál! – kiált reá a hölgy, – vagy nyilam a fának derekához szegzi szemtelen fejedet! – s minden mozdulatából látszék, hogy szavai nem üres fenyegetést foglalnak magokban.

– Izidora! – szólt mély, szomorú hangon a fő, mely szinte mint szemrehányás hangzék, – Izidora! azért maradtam volna száz csatában sértetlen hogy annak keze, kit oly mérhetlen érzéssel szeretek, verje szivemet által?

– Te vagy az, Dandár! irtózatos, te! s ajkaidra mered az Izidora nevét venni? te nadály, ki szív-véremet akarád kiszíni! Oh, gyilkos! gyáva, rejtélyes kigyó! – s ekkor újra szeméhez illeszté ívét. – Szállj le s távozzál innen! mert mint nap a sötétséget, mint tisztaság a szennyet, mint angyal az ördögöt gyűlöllek!

A tölgy lombjaiban rezgett újra s a fő eltűnt, de kevés pillanatok múlva Dandárnak ideges alakja, a medencze szélén termett fenyegető, veszély-jósló állásban; szemei kidiózva öbleikből, egész arczán a dühösség lángja lobogott, s ajkait kék homály borítá. – Lőjj! – mond, egy kelevézt tartva föl kezében, – lőjj! az első csapás legyen a tied; de jól találj! épen ide a szív közepébe, hol most is te élsz s élni fogsz, míg dobog. Jól találj, mondom, Izidora! mert kelevézemet ismered, s az találni fog.

– Ne vedd ajkaidra e nevet többé! – felelt a leány, rászegezve nyilát kevélyen, – Villám az én nevem! s atyám Deli Markó, a barlangok arszlána, királya a határoknak!

– Izidora! így, nem másként szólítlak, – rebegte Dandár enyhülő haraggal, tekintetének vad sugárival szenvedélyesen körülfutva a gyönyörű teremtést, melynek ázott patyolat-inge minden vonalát szobrászi tökélylyel tünteté ki. – Tudod-e, mi örömest hallád egykor e nevet tőlem? ah! mikor még azon karok, melyek halállal fenyegetnek most, oly hévvel szorítának dobogó kebledhez! Hát minden, minden el van már feledve? S szavaiban annyi lágyság, annyi szelidség hangzék, a mennyi csak ezen elvadúlt lénytől kitelhetett. – Lőjj! – mond, – s ha vérem szétfercsent hófehér ingeden, eredj, űlj paripára, s a dühös éjszak szárnyain száguldj el Abafi várába!… Lőjj! s ha utolsó verése szivemnek elhangzik, szorítsd karjaid közé a játékviadalok hősét! míg Dandár, kit bámulál egykor, a csatákban férfiúvá edzett Dandár, temetetlen s könnyezetlen porlik el!

Izidora leemelte ívét újra.

– Nem lövök, – mond, mintegy meggondolkodva, – ne égjen véred az én lelkemen! de távozzál, az egekre, s mindenre, mi még neked! neked is szent lehet, kérlek, távozzál! Átkozom azon pillanatot, melyben e gyönge szív meghagyá magát nemtelen szerelemtől lepetni! Kiszaggatnám éltemből azon órákat, melyekben téged, kaján tigris! szorítálak szivemhez. Ne hizelkedjél magadnak; nem szerelem volt az! nem, nem, nem! szégyenemre vallom, nem!… érzékhevülés, gyöngeség, alacsonyság, pokol, minden, a mit akarsz, csak szerelem nem!

– S te így szólasz, Izidora, te! ki a perczeket lested, ha nem jöttem; te, ki hetekig búsongtál, ha betegség ért! te, ki tűz és láng valál! s kiről, bármennyire szerettelek, hinnem kelle, hogy engemet inkább szeretsz,… s mindezt egy emberért, kinek nevét sem hallád, mikor már szíved az enyém volt.

– Igen, igen! – mond Izidora, s arczát láng borítá el: érette! halljad vesztedre s kínodra, orgyilkos! gyáva, kullogó!… érette, kit Istenként imádok, kiért kész vagyok minden pillanatban meghalni, kinek egy tekintete elég, az irántadi visszaemlékezés szennyére az örök feledés palástját teríteni!… Ismered e tőrt? – mond, egy tőrt emelve fel. – Hah, gyáva! hárman rohantok egy ellen!7) s mikor ő nagylelkűen kegyelmezett, te nyomorúlt, ezzel akarád kivégezni!… E tőr az érczfal, mely köztem s közted áll a föld közepétől az ég boltjáig! Tudom én, miben jársz régóta már, alávaló! de rettegj! mert megismertetlek Abafival.

– Hahaha! – mond vad kaczajjal Dandár, – Abafival! Rettegjen ő tőlem, s rettegj te! – Ekkor hirtelen ugrással a vízmederig zuhant.

Izidora neki ereszté nyilát, mely karját hasítá föl, de csak kissé: s Dandár átölelvén karcsú derekát, a szenvedély vad lángjával szemében, magához szorítá a hölgyet, igyekezvén tőrét kicsavarni kezéből. Izidora a Dandár mellének feszíté kezét, s mindenkép törekedett magát tőle kiszabadítani.

– Ha, szelid galamb! – kiált Dandár, – hatalmamban vagy most. Magad látod, többre mentem, mint hogy visszatérhessek. Jer! – folytatá, fölemelve a hölgyet, ki a heves vívásban lankadni látszék, s kinek már éles sikoltása körülhangzék a rengetegben, – jer! nagy kedvem van Abafinak egy pár mennyei pillanatát elrabolni? De ne ordíts oly borzasztón, nincs, ki védelmedre jőjjön! az enyém vagy!

– Dandár! az ég villámira kérlek, – szólt Izidora az erőlködéstől szakadozó hangon, – nem, nem kérlek, parancsolom, ereszsz!… Ah utálatos! mint gyűlöllek, mint megvetlek, nyomorult! gondolod, hogy félek tőled? Karjaid szorosan ölelnek; de tudom a leheletet magamba fojtani, s körmeimet ásni utált tagjaidba: míg a fájdalom s dühösség őrültté tesz, gyáva! mert annyi kell, hogy a Deli Markó leányába tőrt merj ütni.

Némán haladt e közben az irtóztató, könnyű terhével, s belebb-belebb vivé a rengetegbe. Már csak elhaló hangok hallatszának.

Kevés idő múlva dühös ordítás zúgott ki az erdőből, mint egy sebzett oroszláné, s a sűrű bokrokon keresztül szétszórt hajjal s kis részével ingének, arczában a dühösség kifejezésével rohant ki Izidora, véres tőrt tartva magasan.

– Veszsz! – mond, – utálatos! még ölelésed előtt forgatám azon tőrt meg oldalaidban, melylyel Olivért akartad a kolosvári téren kivégezni!

Egy kelevéz sivított a sűrűből Izidorára.

– Dühödt! – kiált ez, hirtelen fölkapva s visszarobbantva a kelevézt. S fölragadván öltözetét, sietve távozott.

Így érkezett meg atyjának sátrához, összekarmolva, lankadva s alig pihegve.

Deli Markó magánkívül rohant ki sátrából, s többed magával fölkobozá a rengeteget, de Dandárt sehol sem találák. Lehet, hogy azon seb, melyet Izidora küzdés közben ejtett, nem volt halálos.

Másnap a szélek arszlána a fejedelmi hadak gyűlhelyére indúlt.