Abafi

A fejedelemnek jóslata teljesült. Alig szűnt meg a rövid fegyvernyugvás, Sinán basa zaklatni kezdé az őrszemeket.

A magyar tábor igen alkalmas helyen volt. Egy hosszú, közép-magas hegygerincz képeze tágas földemeletet, mely fölül lapos volt. E térséget egyik oldalról mászhatlan szirtek, másikról tágas folyó s mocsárok védék. E hegygerinczről ásítottak le Bátori nehéz ágyúi. Túri Gábor, egy gyakorlott hadi tiszt, volt az ágyús seregnek parancsnoka. Barna paripán, egyszerű fekete sallanggal s medvebőr nyeregtakaróval, lovagolt fel s alá a hosszú ágyúsor előtt, hol rendeléseket téve, hol a közvitézeket szólítva meg. Fejét nehéz gömbölyű sisak födé, tőr-forma csúcsban végződő, derekán vas ing folyt le, ezen fölül farkas-kaczagány volt kerítve.

Egy ősz vitézhez közelíte Túri, ki hosszú ágyú mellett állott, néha le-lepillantva a völgybe, hol már az ellenséges seregek összecsaptak.

– Pered! – szólt Túri azon a nyugodt hangon, mely a bátorságot jeleli, – Keresztúri csapatjának bal szárnyát zaklatja a tar; végy négy ágyút magadhoz s vonulj velök jobbra azon halomra! (ekkor oda mutata) s küldj néhány vas morgót közikbe! Siess! siess! – folytatá, letekintve a tágas csatatérre, – hogy oda érhess, míg össze nem kapnak, nehogy jót, rosszat ránts le a lábáról.

Pered a vett parancsot azonnal teljesíté. – Te itt maradsz ezzel a röviddel, – mond, egy ágyúshoz ugratva Pered, – kerekei rosszak, összedől, míg a domra érünk. Siessetek.

Négy ágyúba hirtelen be voltak a lovak fogva, s néhány percz múlva már hallatszott szakadatlan mély dörgésök.

– Használnak, – mond egy csinos fiatal ágyúshoz szólva Túri, – az én vas gömböleim. Nézd, István! mint sepri őket szét.

– Ej, – mond ez boszúsan, – miért kell itt ok nélkül az időt tölteni! már egy órája, hogy itt veszteglünk. Ördög teringettét! nézzen oda balra, vitéz úr! – kiált fel a fiatal ágyús lángoló arczczal, – az a fejedelem!… ki van mellette?

– Abafi, – mond hidegen Túri. – Nem, nem, – folytatá, figyelemmel szegezve szemeit a csatatérre, – Bethlen; Abafinak ott lejebb látom szürkéjét. Derekasint! – kiált Túri lángoló arczczal, – ez Bátorihoz illő megtámadás volt! Erre tart a török! vigyázzatok legények! – mond, végig nyargalva az ágyúsor előtt. Most fordúlnak; tüzet!

Az ágyúk zúgása tölté be a levegőt, rettentő pusztítást téve a törökök közt.

Ekkor egy fiatal lovag ugrata föl a hegygerinczre.

– Csakhogy reánk is került a sor! – mond vígan az ágyús István, mellette álló pajtásának. – De Jankó! – folytatá, közelebb lépve a szomszéd ágyúshoz, – te mindig igen föl irányzasz; nézz ide! így! – mond, igazítva az ágyún, – ez a lövés talál bizonyosan; haha!

– Hármat egyszerre, – riadt fel Jankó, – egyiknek épen a gombját szedte le!

Azon közben a lovag, kit az elébb észrevevénk, fölérkezett s Túri előtt megállván, a hegygerincz bal végére mutatott.

– A fejedelem parancsolja, – mond, hogy az egész ágyú-csapat sietve arra az oldalra vonuljon; – Razván hadai (látja kegyed? amott ni! most siet seregeink egyik csapatja arra) – nehezen tartják magokat.

Túri azonnal Pered után küldött s nemsokára a hosszú ágyusor csörtetve vonult balra.

– Ezen két széles torkút itt hagyom. Te maradsz, István! – mond Túri a fiatal ágyushoz – s le-leszólasz néha a völgybe.

– Lesz gondom reá – mond ez, törülgetve az ágyuját – egy-két szóval belé elegyedni, ha nem kedvemre fordul alant a dolog.

Az ágyuk eltávoztak s nemsokára nagy segítségére valának Razván vajda seregeinek, kinek a fejedelem védelmökre sietett.

– Nagyságod igen koczkáztatja életét! – mond Abafi, ki épen Bátori mellé érkezett – itt úgy hemzseg a nyíl, mint a zápor. Azon dombra lovagoljon Nagyságod! onnan mindent jobban ki lehet venni.

– Te vérzel, Abafi! – mond a fejedelem, megfordítva lovát.

– Hol? – kérdé ez hidegen.

– A válladon; hát nem érzesz semmit?

Abafi a vállára tekintett.

– Kis karczolás, úgy hiszem. Én sietek amoda! – mond, hirtelen sarkantyuba kapva lovát.

Jó is volt Abafinak megérkezte csapatjaihoz. Ezek egy sűrű török spahi-osztálytól megtámadva, hátrálni kezdtek.

Abafi ott termett.

– Ki mer itt hátrálni! – kiáltott, szaladó seregei előtt megállva. – Vissza, vissza! – s áttörvén a tömegen, megfordítá azt a spahik nagy veszedelmére, kik közül sokan a viadal helyén maradtak.

Minden ponton meg volt verve az ellenség s kezde sietve hátra vonulni.

Bátori ekkor érkezett Abafihoz.

– Mihály vajdával – mond – meg vagyok ma elégedve. Ő még vív; te pedig köttesd be sebedet! ha nem nagy is, s vérveszteség elgyengít s karodra még szükség van.

Alig ejté ki a fejedelem e szavakat, midőn Abafi lovastól összedőlt. Abafi hirtelen fölugrott.

– Isten hozzád, jó hív állat! – mond – te megkaptad a magadét.

E pillanatban termett mellette egy csinos karcsú lovag; sisak-rostélya le volt eresztve, melynek tetején hosszú, vörös toll ingadozék; derekát ezüst ing födte s ezen fölül szép tigris-kaczagány lebegett, almás fakón ült a fiatal vitéz, melyet aligha nem láttunk már valahol.

– Itt a ló, ló helyett! – mond leugorva lováról s a meglepett Abafinak kezébe tekerve lova kantárszárát s míg ez rábámult, sietve távozott, a sereg közé elegyedve, s nemsokára eltűnt szem elől.

– Ki volt ez? – kérdé a fejedelem meglepetve.

– Ki volna – felelt a kérdezett – Izidora, Villám!

– A Markó leánya? – szólt a fejedelem. – Istenemre! ez segítség a maga idejében.

– Mindig s mindig ő? – mond Olivér különös arczkifejezéssel, melyben bosszúság vegyült a részvét nemével, melyet magába akart fojtani.

Abafi s Izidora közt valóban különös viszony volt. Első találkozásuk után úgy láttuk, hogy ők talán igen is szoros viszonyban álltak. Hogy Abafi visszavonta magát Izidorától később, több okunk van gyanítani; a kolosvári téren hozzá intézett szavai Izidorának bizonyítják ezt s az önmaga nyilatkozása is a fejedelem előtt. S mégis e szenvedélyes teremtés, visszaidéztetése után is, mily forrón ragaszkodott hozzá, mily béketűrőleg szenvedte idegenkedését, mely őt bizonyosan mélyen sebzé; mindezt nemcsak szerelemből, hanem hálából is, azon lény iránt, ki őt az élethez köté s a ki példátlanul szeretett fia iránt kegyes volt. Abafi, úgyszólván nemcsak életét mentette meg, hanem neveléséről s jövendő sorsáról is gondoskodott s ezt nem gyámnoki felelősséggel, hanem atyai s testvéri indulattal. De Izidora szereté is Abafit oly forrón, oly öntagadólag, oly számítás nélkül, hogy ezen indulat őt szinte megnemesíté. S ez a hölgy, ki alig tizenhat éves, egykor egy fiatal csábító karjai közt felede mindent; ki később, midőn ezen első tettének következése őt vigyázóbbá tehetné, a Dandár vétkes szerelmének tárgya s részese volt, ez a könnyelmű, sőt vétkes teremtés, már tudná fölfogni lelkében azon gondolatot, hogy ily nemtelen lény Abafihoz érdemetlen. Ő, ki a tatárfejeket önkezével vagdalta le, ki atyjának vad czimboráival versengve ivott, játszott, tombolt: Abafi előtt szégyenlett boros poharat vinni ajkaihoz, koczkát fogni kezébe s illetlen szót ejteni ki ajkain; s mióta szerette egész boldogtalan hevével forró ifjú keblének: neme a véthetlen undornak keletkezék lelkében Dandár iránt s mind tetteiben, mind élete módjában volt valami, a mi őt nemének szelidebb szelleméhez közelteté, ha nem is mindenben, a mit ily élet neméhez szokottól, aligha mint lehetőt, kivánhatunk,… de igen sokban.

Ő atyjánál növekedett föl férfiasan, vad férfiak közt. A pillanat hatalma tevé őt bűnössé; alkalom s atyjának gondatlan engedékenysége okozá, hogy a bűn ösvényén haladt. Lelkében azon komoly meggyőződés, hogy ő jobb nem lehet, mint a milyen, azzal a daczczal volt vegyülve, mely oly feltünő azokban, kiket sorsuk öntudatlan s önakaratlan ránt le szennyes szenvedélyek örvényébe, kiknek szemeik csak akkor nyiladoznak s kik csak akkor érik el az életnek gondolkozó korát, mikor a világ, mely lelkeikben derült, csak aljas, visszahozhatlan tettek fekete sergét sugározza körül s ha valóban nemes, erőteljes a lélek, mely ily mámorból ébredez, önmagát utálja s veti meg.

Az a hölgy, ki az első jöttnek odaveté a legszentebb tisztaságát és szemérmét, ki éveket töltött azon feslett elszórtságban, mely pillanatnyi kegyét osztja választás nélkül, soha, bármint jobbuljon is meg, csendes, nyugodt többé nem lehet; hölgy, ki szemérmét veszté el, mindent elvesztett… Ilyen volt Izidora. Ő, mióta Abafit szerette, mindenkitől visszavonult; de az a gondolat, hogy Abafihoz érdemetlen s hogy ez, ha valaha szerethetné őt, e szeretettel önmagát alacsonyítná le, volt a féreg, mely emészté.

– Nem szerethet! – monda olykor magában – hiszen én magam utálom s gyűlölöm magamat. Anyja egy gyermeknek, kinek atyját nem szabad neveznem! s ki ha élne is, megtagadná őt!… ágyasa a legnyomorultabb semmire-kellőnek! egy hyéna, mely vérözönök közt nevekedék föl!… ily iszonyú teremtés, hogy álmodhatnék azon férfiú szerelméről, kit nincs asszony, ki megérdemelne!

– Mint férfiú, mint ember akarom becsülését, háláját megérdemelni. – Így tűnődött s e föltét volt tetteinek vezércsillaga. – Csak egykor, ha ő a szerencsétlen Izidorát nem utálja, nem veti meg, ha hozzá illő nőnek karjai közt boldog leend, tudja meg, mennyire szeretem én!… Nem, nem! – mond kitörő könyekkel – akkor sem! hiszen ő megvetne, ő kinevetne. S ha mint hölgy, kinek pillanatnyi kegyét szerelem nélkül gondolá birhatni, utálatot érdemlek is: nem vagyok-e Villám, a barlangok arszlánának rettegett leánya? – s nem vala-e fölbátorítása önmagának, ment egy nemétől az önérzetnek, mely Villámban néha különbözött azon dölyftől, mely nem ritkán homályosítja épen azon tetteknek becsét, melyek azt előidézik.

Abafi Izidorát nem szerette; ezt önmagának nyilatkoztatásából értettük. De mi volt tehát az, a mit ő Izidora iránt érzett? Előre a szép, csinos hölgy közeledése érzékeire hatott s Izidora, ha kevésbbé nyilt s cselszövényesebb lett volna, alkalmasint könnyen elszédítheté Abafit. De ezen egészen sajátságos teremtésnek lelkületében volt magát mindig úgy adni, mint a milyen s így Abafi minden tettét s egész előbbi életét tudta. Nem csodálhatjuk, ha benne, bármi aljas ember volt is az Izidorávali ismeretségének első idejében, e nyilatkozások azon hideg visszavonulást okozták, mely többnyire könnyen ajánlkozó szerelmi kaland következménye. De a kis Zsiga szerfölött kedves volt előtte; előmenetelét, csinosb maga-alkalmazását, számtalan ügyességét magának tulajdonítá Abafi s méltán: a kis Zsiga az ő teremtménye volt: s a gyermek kifejezhetlen hálája s azon egyszerű, szívéből özönlő kedvkeresés, melylyel jóltevőjének úgyszólván gondolatját igyekezék kitalálni, oly tündérerővel bírt, hogy el nem tudott volna lenni nélküle. Föltevé magában őt boldoggá tenni s e feltét mindig erősb, mindig határozottabb lőn az ő nemes s már mondhatjuk, nagy lelkében. Izidora is érdekes volt előtte, egyrészt fiáért, kihez közös szeretet csatlá őket; másrészt önragaszkodásaért Abafihoz, melyben valami oly öntagadó, oly számítás nélküli volt, hogy Abafiban baráti hajlandóságot és szánakodást idézett elő egyszerre s – mely lelkének jól esett, mivel talán némi rokonsággal bírt az Abafi indulatainak jelen irányával; csakhogy Abafi azon gerjedtséget, kiválást a köznapi életből s azon magasztaltságot nem Izidora iránt, kinek ha személyét kedvelte is, tetteit s előbbi életét utálnia kellett, hanem azon lény iránt érezte, kit fiatal keblének minden tehetségéből s erejéből imádott – Cristierna iránt. Izidorának példátlan hűsége őt érdekessé tevé előtte: s nem csodálhatjuk, ha mindezen okoknak összes hatása, egyesülve a hála oly nemes és gyöngéd érzetével, nagy, sőt mindig nevekedő erővel bírt; annál is inkább, mivel Izidorának Abafivali társalkodása egészen más, szelidebb, asszonyibb nemű volt, mint a milyennek, másokkali érintéseiben e különös lénynek valánk tanui; s mivel végre Izidora szerfelett csinos, kecscsel teljes hölgy volt, kit férfiúszem nem tekinthete részvét s gerjedő vágyak nélkül.

Ezen kissé hosszabb, de a történet tekintetében szükséges kitérés után, forduljunk vissza a fejedelemhez s Abafihoz.

Az ellenséges seregeknek visszavonulása után a fejedelem, számos vezéreinek és segédjeinek kiséretében, kik közt Bocskai, Kornis, Keresztúri, Abafi, Betlen s mások valának, igen vidáman tért vissza a táborba, hol örömlövések s víg hanga várakozék reá s követőire.

A seregnek része a völgyben maradt, álmatlan szemekkel virrasztva a hosszú éji órákat által; néha-néha hallatszott egy lövés vagy csendes csörtetés, a vizsgáló csapatok mozgását s jeladásait jelentő. A táborban minden nyugalomra sietett a napnak hosszú küzdése után.