Abafi

Izidorát másnap hadi pompával temették el; tizenkét levente vitte zászlókra fektetve a szép halottat. Sírja előtt zárák egyszerű koporsóba; így fogadá tetemeit, távol honától, a közelebbi helység temetője.

A Deli Markó fájdalmát leírni nincs toll. Nem panaszokban, nem könnyekben mutatkozék ez. Néma, sötét, fagyos volt, mint egy téli sír. A mosoly elköltözött ajkairól örökre; s úgy állt, mint egy éjszaki jégtorony a hullámok közepette, várva, míg a vész aláássa alapját, iszonyú dörgéssel zuhanó egykor össze.

Dandárt a fejedelem általadá Markónak; de minekelőtte ez boszuját állhatná, mely irtózatos lett volna, a gyilkost halva találták. Tátongó seb volt fején, s a vér szélesen terjedt körüle a homokban. Őrei állíták, hogy a reggelt előző éjtszakán tompa koppanást hallottak, mély hörgéstől követve. A szerencsétlen azon a tőkén zúzta szét a fejét, melyhez lánczolva volt.

Abafi tette, mely Gyárfás és a szerzetes által esett tudtára a vad bajnoknak, meghatá szívét. Két nappal a temetés után, melynek ágyúdurrogásai pokolvisszhangként zúgtak még agyában, belépett a barlangok arszlána Abafinak sátrába, és pedig aczéljában nehéz fegyverzetének, s két nappal jötte után még látható volt nyoma lábának.

Abafi szótlan fogadta őt. Arcza el volt a szép fiatal hősnek változva; valami reszketegség ajkain, félig szemeire nehézkedő pillái s görnyedt állása valának tanui: mennyire hatott ezen eset lelkére,… s bizonyítványa annak, minő sokszerűek azon érzések, melyek a szivet ostromolják. Szánakodás, hála, barátság egyesültek Abafiban, veszteségének keserűségét nagyítók. S most, minekutána ezen érdekes lény, ki úgy egész lelkéből az övé volt, megszünt lenni: ürt érzett Abafi szívében, melyet csak az érthet, ki egykor szeretett barátját, de barátját a szó legteljesebb értelmében, vesztette el.

Deli Markó csendesen állt meg Abafi előtt. – Kegyed, – mond mély hangon a barlangok arszlána, – nemes, nagylelkű férfiú!

Abafi hallgatott, némán borúlt a komoly bajnok aczél vállára.

– A mit leányomért tett, – mond Markó, – mert a jó szándékot egészen tett gyanánt veszem, átköltözteté leányomnak lelkét az én keblembe: a kegyedé vagyok, mint ő az volt véglehelletéig! – Itt elhallgatott, széles kebléből fohász emelkedett, durva kezét nyujtá Abafinak. – Az én életem, – folytatá Markó, – elveszté világát, sivataggá, télivé, néptelenné vált: én mindent elvesztettem, mindent! önmagamat gyermekemben. Oh, Izida! – mond azon mély szomorú hangon, mely szinte kisérteti, szinte földalatti.

– A mit tenni akartam, – felelt Abafi csöndesen, – nem tehetém meg; őt az egész világ előtt nőmnek ismerni, fiának atyát adni, ezt akarám. Az elsőt halála megakadályozá, a másiknak egész éltem lesz bizonysága, – mond, kezét nyújtva Markónak.

– S ha élt volna? – szólt Markó, – ha fiatal ereje legyőzte volna a halált? akkor… Abafi?

– Mikor kivántam jobbnak látszani, mint vagyok, Markó?! Végső pillanatait boldogítni fia tekintetében, kiért élt, halt, őt megnyugtatni, a világ előtt neki nevet adni, bár a sír szélén; ezt, s ennyit akartam. De ha élt volna, soha Abafi nem szegte szavát, – folytatá méltósággal teljes, de szelid hangon, – ő Abafiné maradt volna, s én tudtam volna megadni s megszerezni neki azon tiszteletet, melyre mint nőm számolhatott.

Markó arczán örömsugár vonult el, szinte észrevehetetlen; darabig szótlan állt Abafi előtt, azután nyugtalan járt a sátorban s a szőnyegre ereszkedett, mint a ki hanyatlani érzi erejét. – Keblemben egy titok hever, – mond Deli Markó, – melyet tovább abban zárva tartani nem szükséges.

– Titok? – szólt Abafi, figyelmezve.

– Zsiga, – folytatá Markó, sötéten függesztve szemeit Abafira, – nem az Izidora fia.

Abafi megrázkódott, mintha tulajdon fiának sorsa jönne kérdésbe. – Nem? – kérdé a meglepetés igézetével arcza kifejezésében, – nem az Izidora fia?

– Nem, – viszonzá Deli Markó csendesen.

– Kié hát? s tudta-e ezt Izidora?

– Nem tudta, boldogságára! s én nem birtam volna azt vele tudatni soha.

– Ez talány előttem, – mond Abafi, – melyet meg nem foghatok. Szóljon kegyed! az egekre kérem: szívem össze van fűzve.

– Üljön ide mellém, – felelt Markó, – hallgasson ki csendesen s itéljen.

– Izidora tiltott szövetség gyümölcse. Anyja előkelő családból származott; neve örök titka szivemnek. Ritkán s rejtélyesen jöheték anyjával össze csak… de ne többet erről. Izida férfiak közt növekedett; mint gyermek már jeleit adá azon határozottságnak, elszántságnak, s regényes iránynak, mely később őt egygyé tevé a legérdekesebb, a legsajátságosabb teremtések közül. De minek ezt kegyednek mondani!

Sóhaj emelé az Abafi keblét.

– Minden ellenmondások mellett, melyek e különös teremtésben oly atyafitlanul s mégis oly szorosan álltak egymás mellett: ő szeretetreméltó gyermek volt. Gyengeségei, hibái, különösségei nevelése rovására esnek… s talán, – folytatá Deli Markó kis szünet után, – az enyémre. Igen… én túl a rendén engedékeny atya voltam!… Nagy szó, a mit mondok, levente! még soha ember a szélek királyának ajkairól nem hallá: ő parancsolt nekem s én féltem tőle!… Első botlásait én mentegettem. Ki leányomat szerette, kedves volt előttem. Dandárrali szövetsége nem volt titok. – Láng borítá el a Markó arczát, lábával toppantott, csörögve zengett nehéz fegyverzete. – Dandár!… oh, gyáva… orgyilkos!… Ő nincs többé… Ha él!… boszúm irtózatos lenne!… Mint árva jött seregembe, vad, makacs kölyök volt, de erős hadban. Sok panaszom volt reá, de mindent megbocsáték akkor neki; hiszen ő leányomat szerette!… s mégis! – Markó elhallgatott; boszú, dühösség szikrázott szemeiből.

– Szép volt Izida! oh, – folytatá szenvedélyesen Deli Markó, – szép! szép, mint anyja! és tűz… láng… szenvedély, mint anyja! Ő vétkes lőn; tiltott szerelmének gyümölcse egy gyönyörű fiúcska volt; s én, hiheti-e kegyed! a helyett, hogy kárhoztatnám, a kisdednek bolondja valék,… egy gyerekes nagyatya, ki azt órákig hordám ölemben.

– S ki volt a gyerek atyja? – kérdé Abafi feszülve.

– Leányom soha sem vallá meg. Én gyanítom, hogy Gyulafi Bálint, Mikola Margit férje; mert akkortájban jószágainak közelében tanyáztunk, s az egy éves fiatal férj örömestebb mulatott Izidámmal, – folytatá némi rátartással Deli Markó, – mint Erdély első leányával, a híres Margittal. De hallja kegyed tovább. A kis fiú a világra jött. Gyulafi Bálintnak egyik jószágában; Izida igen el volt gyengülve, s darab ideig féltettem életét. Még e gyengélkedő állapotban, melynek nagyobb részét kábult álomban tölté, történt, hogy egy este sikoltást hallván, berohanok, s a kis Zsigát a padlón találom mély sebbel homlokán. Izida fölrettent mámoros álmából; azonnal az öreg asszony, kinél Izida feküdt, s a ki a vidékben mint gyógyító nagy hírt szerzett magának, a gyereken, a hogy tudott, segített; a seb nem volt mély, s kevés időre meggyógyult. A milyen borzasztó volt ezen estekor az Izida fájdalma, oly kétszerezett volt szeretete gyermeke iránt, midőn az fölgyógyult. Ugyanekkor… jegyezze meg kegyed jól… vettem én a gyermeknek jobb vállán egy keresztalakú, fekete jegyet észre, mely az előtt figyelmemet elkerülé. Izidám fölgyógyult, a gyermek növekedett, s midőn ötödik évét éré, leányom Alvinczen egy öreg ismerős asszonynak adá által, mivel tanyánk gyakori változása s életnemünk nem engedé, hogy a gyermeknek növeléséről gondoskodhassék… Mennyire szerette fiát leányom, tudja kegyed; miként mindjárt Alvinczen termett egykor: úgy minden héten látá a kis Zsigát kegyednél is; és mégis, – mond Deli Markó komor hangon, – a kis Zsiga nem az ő fia volt!

– A csomó mindig összeszőttebb, – szólt Abafi feszült figyelemmel.

– Mindjárt világúlni fog a homály, – felelt Markó. – Ezelőtt mintegy három évvel egy szerzetes lépett sátramba. Uram! – mond, – a legfontosabb dolog kivánja, hogy kövess hirtelen Kérdéseimre nem akart felelni. Én követém. A szomszéd falu felé mentünkben a szerzetes a következőt beszélé nekem:

– A napokban terhes beteghez hivattam. Midőn azon kunyhóba érkeztem, hol a beteget igen veszélyes állapotban találtam, az könnyebbülni látszék. Én melléje ültem; lelkészi hivatásom szellemétől indítva, a vallás vigasztalásival kivántam aggódásain enyhíteni. A beteg kérő tekintettel emelé szemeit rám. «Atyám!» rebegte, «én nagy bűnös vagyok, van-e kegyelem Isten előtt, ha azt szívből megbánom? a mennyire lehet, jóvá kivánom tenni.» Én igennel feleltem, s kértem, hogy szívét öntse ki előttem, főként, ha még, a mit vétett, reményli helyre hozhatni. Az asszony arra kért, hogy haladék nélkül kegyedhez menjek, s hirtelen hozzá jövetelre birjam, bűnét minden név nevezése nélkül gyónván meg nekem.

– Beszéd közben, – folytatá Markó, – megérkeztünk egy alacsony kunyhóba, hol a beteget, úgy, mint a szerzetes leírá, durva készítésű nyoszolyában találtuk. Úgy látszott, hogy elméje egészen helyén van. A nőnek kérésére a szerzetes eltávozott; én egy kis lóczán foglalék helyet ágya mellett. A mit a nő nekem hosszasan sírás, sóhajtások közt előadott, röviden mondom el… A beteg Gyulafi Bálintnál, a Mikola Margit kis fiának dajkája volt akkor tájban, mikor az én kedves, – Markó elfogódott, – az én kedves Izidám! – mond mély sóhajtás után, – betegágyban feküdt. A kis Gyulafit, atyjának nevéről, Bálintnak keresztelték, s egy-két nappal lehete idősb csak Izidám kis Zsigájánál. Gyulafi nem volt honn; fontos követség kiséretében Lengyelországba ment, négy héttel nejének szülése előtt; s onnan csak hetek múlva várták vissza. Margit gyermekét szenvedélyesen szerette, s ha gyöngesége nem ellenzené, bizonyosan önkeblén táplálta volna; de ezt nem tehetvén, anyai legédesebb foglalatosságának e hiányát a legnagyobb gondossággal pótlá ki. Ritkán távozhatott a dajka a gyermekkel szobájából; de megtörtént mégis egyszer, hogy a dajka a gyönyörű nyári délutánt a kertben töltötte, s gyümölcs után nyúlván, az egyensúlyt elveszté, s a gyermekkel összerogyott. Azonnal vér borítá el a kis Bálintot, ez eszméletét elveszté. A nő magán kívül rohant ijedtében, eltakarva a gyermeket, azon öreg asszonyhoz, hol Izida szállva volt, s kit az előbb említék. Velei tanácskozásának következése az lőn, hogy Izidám álmát hasznokra fordítván, a Margit gyermekét helyezék a földre a bölcső mellé, mintha onnan esett volna ki; s a dajka a másikra adván a Margit fiacskájának öltönyeit, azt magával vivé!… A csere annál könnyebben megtörtént, mivel a két gyermek gyanítható okokból hasonlíta egymáshoz, s a kunyhó igen sötét volt. A többit már tudja kegyed, – mond Markó, félbeszakasztván beszédét.

– Ah! – kiált fel Abafi, – tehát a kis Zsiga a Margit fia volna, Bálint?… Nem, nem! ez lehetetlen: hogy maradhatott ily sokáig titokban? S mi birhatta az öreg asszonyt a tettre s elhallgatásra?

– A tettre, – mond Deli Markó, – alkalmasint az, hogy a dajka tulajdon leánya volt; s méltán tartott tőle, hogy kenyerét gondatlansága miatt elveszti: annak elhallgatására pedig a tett maga.

– De hát később, – kérdé Abafi, – mikor a Gyulafi vélt fia meghalt, s a titok fölfedezése mindkettejöknek nagy jutalmat szerezhetett volna?

– Akkor – felelt Markó – az én parancsom s az én erszényem. A gyermek a fölfedezett titok után három holddal mula ki.

– S mi birhatta rá kegyedet? – fürkészé Abafi, feddőleg nyugtatva szemeit Deli Markón, s felállva mellőle.

– S azt kérdi kegyed? – felelt Deli Markó hevülve, – kegyed, ki Izidát ismerte! Neki megmondani, hogy fia nincsen; őt, a szenvedélyes anyát, ki anyai érzetében élt, e boldog csalódástól fölébreszteni… annyi lett volna, mint őt megölni. Ah! tehettem-e én ezt? én, Deli Markó, az atya, ki életemet adtam volna egy boldog órájáért!

Abafi komolyan tekintett Deli Markóra; de e komolyságon által villant némi rejtett öröm, melyet, ki Abafinak vonzódását Margithoz ismeri, tudni fogja megfejteni. – A tett, – mond Abafi komolyan, – nem volt helyes, bajnok-társam, Markó! Hogy megtörténhetett, hogy így, s nem másként esett: értem, megfoghatom; de jóvá nem hagyhatom.

– S kegyed megölte volna Izidát? mert az lett volna a fölfedezésnek bizonyos következése. Ezer báj, ezer öröm szorít másokat az élethez: ő csak gyermekében élt!… a mi vész ölében a szirt a menekvőnek, az vala neki anyai érzete! horgony, mely élte hajóját csatlá az élethez; mentő ág a vízben süllyedőnek, s a kötél, mely az égő házból füst és lángok között nyúlt le előtte… Oh, kegyed megölte volna!

– Mit tettem volna, Markó! – felelt Olivér, kezet nyújtva, – nem tudom. Ember vagyok, s nem akarom állítni magamról, mert… atya nem vagyok,… ha egyébként cselekedtem volna-e? de anyát gyermekétől megfosztani azért, hogy más abban a csalódásban éljen, hogy gyermeke van: helytelen tett. Én hiszem magamról, hogy nem tehetném; de a hit s tudás közt még tág hézag van; s én ember vagyok!

Deli Markó csendesen állott Abafi előtt. Valami oly szenvedő, oly hideg, keserű volt egész alakján elöntve, hogy amaz szorúlva érzé szívét. – Oh, Markó! – mond, kezét ragadva, – a mi veszteségünk iszonyú!

Deli némán szorítá Abafit kebléhez.

Abafi leült újra. – Markó, – mond, – az előbeszélt történet valószínű. Kegyed hiszi, talán tudja is; de azt be is kell bizonyítani, Mikola Margit a legboldogabb teremtés leend e világon! de, hogy az lehessen, minden kétséget el kell hárítanunk.

– Az könnyen megeshetik, – szólt Deli Markó nyugodtan. – A dajka, vallomása után, felgyógyult s él, anyja is még életben van; azon kivül a keresztalakú jegy is bizonyit valamit.

– S még valami! – kiált fel Abafi élénken, – igen, igen, nincs kétség! a gyermek Margithoz hasonlít; ez régen föltünt nekem már. S az anyai szívnek sugallása lesz az utolsó s legnagyobb bizonyítvány.

Eleinte a gyermek egészen atyjához, Gyulafihoz hasonlított, – mond Deli Markó, – később magam is vettem némi változást vonásaiban észre. Mindez gyerekeken annyiszor történik, míg felnövekednek.

Deli Markó hosszasan ült Abafinál, s együtt végezték, mit kellessék a jövendőre tenni; mindenesetre pedig, hogy a dolog előre mély titokban maradjon… Fejedelmi parancs szólítá őket később a Bátori Zsigmond sátrába.