Abafi

Másnap reggel Abafi Mikola Miklósnál volt. A két férfiú egyedül beszélgetett… Mikola Miklósnak örömtől lángolt arcza; Abafi csendes, vidám s nyájas volt, mint tőle, ki indulatit fékezné tudá és szoká, ki félig semmit sem tett, lehetett várni.

– Gizi! – mond Mikola Miklós, vidáman beszólva a szomszéd terembe, – Gizi! jó gyermek, jer ki egy szóra!

Gizella kilépett.

Mikola Miklós szivéhez szorítá őt. – Kedves jó angyalom! – szólt, – bár szívednek, a mit mondani akarok, szintannyi örömet okozna, mint nekem!

Gizella meglepetve emeli szemeit Mikolára.

– Gizi! – folytatá ez, megcsókolva homlokát vidáman, – én jó hírt mondok neked, melynek minden leány örűl!… Találd el, Gizi! – folytatá megcsipkedve arczát.

Valami kétes előérzet lobogta lángjával körül az érdekes hölgynek arczát. – Bátyám! – mond az ő kedves hangján, – mindig enyeleg: én nem tudok találni. – Gizella földre tekintett, ajkai körül csendes mosoly vonúlt el.

– Kérő van a háznál! – kiált fel kiömölve az öreg.

– Oh! – sóhajtott Gizella, fülhegyig fölpirúlva s újra elhalványodva.

– Te hallgatsz? – kérdé Mikola.

– Én nem megyek férjhez! – felelt Gizella komoly csendesen,

– Soha? – mond vígan Mikola, mint a ki tervének sikerén nem kétkedik.

– Kedves, jó Gizellám! – szólt Abafi. – Oly fontos, oly elhatározó kérésem van az én szeretetreméltó Gizellámhoz, hogy azt igen komolyan kivánom tenni. Tőlem – folytatá nagy szivességgel hangjában – tudja meg azt, nem mástól, s feleljen nyugodtan s meggondolva rá! Ha reméli, hogy velem boldog leend, ha szive szabad: én az enyémet kezemmel együtt ajánlom azzal az igérettel, hogy éltem legszebb s legkedvesebb kötelessége leend, ily szeretetreméltó hölgyet boldogitani.

Gizella ingadozott lábain. – Kegyed, Abafi; – mond meglepetve s alig hallhatólag, – Olivér! – tevé a leglágyabb, szinte dalhangon hozzá, – s mi szülheti e hirtelen elhatározást?

– Képedből látom, – mond Mikola kifakadva, – hogy te szereted Olivért. Gizim! kosarat ne adj, nem szabad adnod! Jer! – folytatá élénk vidámsággal, Abafihoz vezetvén őt, s az ifjúnak kezei közé adván, – ti egymáséi vagytok! hiszen, – erősíté kezeit dörzsölgetve, s gyönyörűséggel legeltetve szemeit a szép páron, az nem is lehet másként!… Jer, Margit! – szólítá meg az épen belépő Gyulafinét, – jó leányom, jer! végy részt örömünkben; Gizimnek férje van… Olivér!

Az öreg Mikola magán kivül volt örömében; s mindezt oly hirtelen, oly élénkséggel tevé, hogy a míg Gizella észrevette: az Abafi karjai közt volt. Minden álomnak tetszett neki! de az álom égi volt, s mint a ki fölébredni fél, simúlt némán az ifjú keblére.

Egy könnycsepp csillogott Margitnak szemében. Ő szótlan szorítá Gizellát szívéhez, a nemes lélek!

Egy kérdésünk lehet még; ha boldog volt-e e házasság?

Abafi Cristiernát szerette. Láttuk, hogy e szerelemben valami lovagi s regényes magasztaltság volt. Ő hölgyeért egészen e szellemben áldozta fel magát, boldogítá azt, kit éltének csillaga, Cristierna, vezete karjai közé, kit magáénak, kit leányának nevezett, kinek boldogsága őt megnyugtatá.

Abafi hitte, hogy Cristierna előtt szerelme nem titok; s mennyire volt e hiedelem valószinű, az előbbiekből világos. Az erényes, lelkes nő őt áttekintette végre, mert női gyöngéd tapintat előtt férfi-szerelem, bárminő rejtett, titok soká nem maradhat, s így czélzása volt az ifjú lelkének más irányt adni. Gizellát szerette, egynek a legérdekesb teremtések közül tartá; hogy Abafit szereti, tudta. Ismerte Cristierna Olivérnek regényes ragaszkodását szenvedélyéhez, s hitte, hogy azon szenvedelem, melylyel iránta viseltetik, más viszonyok közt talán szelidebb lobogású leend,… végre, hogy oly szerfelett érdekes lénynek közelében, mint Gizella, ki még e felett Abafit imádja,… idővel másnak fog helyet adni.

Abafit annyi körülményekben láttuk már, hogy gondolkozását egészen ismerjük. Láttuk, miként lőn aljas, minden rosszra hanyatló emberből halkkal kiválólag feltűnő, minden tekintetben nemes, érdekes és tiszteletre méltó férfiú; miként vált benne e szép irány a tökélyre, magasztalt fellengéssé, egy regényes, reménytelen szerelem által; minő készszé tevé őt e regényes szerelem, életének boldogságát oda áldozni! de láttuk azt is, hogy Abafi mennyire embere szavának; hogy ő félig nem tesz semmit; hogy a hála s kötelesség érzetének minő hatalma van szívén. Mindezt tudva, könnyű lesz megfognunk, hogy ő, ha nem is boldog előre, de nyugodt volt. Szerencséssé tenni a Cristierna fogadott leányát, minő szép hivatás! így gondolá! jóváhagyó tekintetet nyerni attól, kit oly mondhatatlanul szeretett s becsült, s kötelességét tenni, még pedig nem félig, ne éreztetve, hogy csak azt teszi, de egészen s hozzá illőleg!… ez vala azon szép, azon nemes pálya, mely előtt állott.

S mily sokszerűen könnyité ezt Gizella, kivel lehetetlen volt ily szoros s gyengéd viszonyban állni a nélkül, hogy neme a rokonérzetnek ne fejlenék ki a lélekből.

Abafiról, miként őt ismerjük, azt kell hinnünk, hogy Gizella iránt figyelmes, részvéttel teljes, lovagi tisztelő volt inkább, mint férj egyelőre; s mivel szövetségöket a szerelem édes, tiszta előélvezetei nem előzték meg, ezeknek öröme, bája s újsága Gizellát házasságában boldogítá.

Gizella egy volt Erdély legtökéletesb hölgyei közül. Őt sokszor s közel kelletett látni, hogy azon tiszteletet idézze elő, melyre annyira érdemes volt. Tettekben, nem szavakban tűnt fel az ő lelkülete. Tisztaság, szerénység: ez a két szó festi őt egészen. Ő Abafit szerette úgy, mint nem más; s annyira tudta magát hozzá alkalmazni, annyira szenvedélyeit, szokásait, szinte gondolatját kitalálni, hogy férje mély részvét s hála nélkül nem tekintheté ezen ártatlan, tiszta, angyali teremtést.

Láttuk, hogy Gizella minő félénk volt, őt minden kis rémülés leejté lábáról. Ez a férfias, bátor Abafinak nem lehet inyére, bár azt gyöngédsége nem engedé soha nejével éreztetni.

Gizella a világért lóra nem ült volna. Ki írhatja le Abafi meglepetését, midőn egykor vadászatról térvén haza, legelevenebb paripáján gyönyörű neje vágtata elébe.

Igy halkkal szorosabb s szorosabb lőn azon érdekes szövetség, mely őket közelíté egymáshoz.

Abafinak egykor követségbe kelle mennie Bécsbe. Távolléte a szép Gizellától oszlatá el a homályt végkép lelkében. Érezte, mennyire szükségessé lett neki Gizella; érezte a boldogságnak első tiszta, minden fellegzéstől ment örömével, hogy Gizellát szereti. A regényes magasztaltság elmúlt! Gizella honosítá Abafit az életben; s most vált belőle azon feltünő, érdekteljes férfiú, ki mennyire ember tökéletes lehet, magáról elmondhatá, hogy… az!

Abafi boldog volt. Mikola Margit fiának élt; tanúja volt naponkint az Olivér s Gizella boldogságának; ő nem ismert több vágyat; ő Abafit holtig szerette. Oly tökéletes lény, mint Margit, csak egyszer szerethet. De elvei, erénye legyőzék szenvedélyét: szerelme egészen testvéri alakot vőn magára.

Gizellát ő nevelte; a mit tudott, a mi volt, nagyrészt Margitnak köszönheté.

Margit Abafinak regényes ragaszkodását Cristiernához ismerte; oly észszel teljes hölgynek figyelmét ez ki nem kerülheté. Ő erősíté meg Cristiernát azon tervében, melynek sikerét így egyrészt magának tulajdoníthatá; s mennyi öntagadással, mennyi szerénységgel!… ez onnan is kitűnik, hogy Abafi végig egyedül Cristiernának tulajdonítá, a mi Margit nélkül aligha megtörtént volna.

Igen, ő nem ismere több vágyat; s a kedves Mikola-ház, – főként mikor Abafiék ott voltak, – vígabb, örömteljesb volt, mint valaha.

Szép jószággal ajándékozta meg Margit az öreg Timárnét, kinek maradéki maig is áldják porait; s egykori dajkája a kis Bálintnak sem lőn feledve.

Cristiernának s a fejedelemnek sorsa Erdély történeteiből ismeretes.8) A fejedelem Bátori András bibornoknak adta 1599-ben a fejedelemséget által, de megbánta újra. Végre sok viszontagság után Európa több részeiben bolyongott. Szép, mindentől becsűlt és szeretett nőjétől elvált, s ez később szülőihez tért vissza.

Deli Markó még egyszer jelenik meg Erdély történeteiben, a Bátori András uralkodása alatt, vad seregével már egészen a komoly hadnak edzett férfiú. Nemtője, a kedves Izidora nem volt többé! ki őt néha szelidebb érzésekkel ismertetheté meg.

Abafinak házassági boldogsága közmondássá vált Erdélyben. Cristiernának emléke kedves volt neki holtig, s a kedves Gizellának, ki boldogságát neki köszönheté. Sokszor mondá Abafi Gizellának, ki előtt titka nem volt, mióta szereté:

– Mindent a legjobban intézett a gondviselés. A mi Izidorához vonza, az hála és szánakodás volt. Mikola Margit iránt a legmélyebb tisztelet vegyül keblemben, testvéri szeretettel. Cristierna regényes magasztaltsággal tölté be keblemet, s míg e szív dobog, az ő képe élni fog abban; neki köszönhetem mennyemet. De a mit irántad érzek, te kedves, jó, szelid angyal: az szerelem; igen, igen! – mond lángoló arczczal, szenvedélyesen vonva Erdély legszebb asszonyát keblére, – az szerelem!