Abafi

1) Kéretik az olvasó az Abafi nevet az Apafi névvel föl nem cserélni.

2) Így czímezték akkori időben Erdélyország fejedelmeit.

3) Egy a legnehezebb költői feladatok közül az őrültséget vagy lázas szeszélyt helyesen adni. Mind a két tárgy psychologia nélkül gyermekességgé aljasúl s minden művelt olvasót úntat; de e nehéz feladat helyes kivitele után a legnehezebb annak birálata.

Némely író az ily őrülttel mindent össze-vissza beszéltet; néha betege egyszerre megokosodik; az ember azt hinné, hogy bölcsen szól, ha az író meg nem mondotta volna előre hogy szegényke kissé bolond.

E munkában is jő egy lázas szeszélynek leirása elő; s minő nézetek vezéreltek festésében, előadom.

A mit a józan ész, a lelki s testi munkálatok helyes folyamában, rendesen cselekszik, vagy mond: azt a lázas szeszély összezavarja, fölbuktatja; e cselekvések s beszédek chaosában, a felületes olvasó semmi összefüggést, semmi rendet nem talál; ő csak ugrásokat s szöges ellentételeket pillant meg, s tágas hézagok terűlnek előtte. S ez az összezúzása minden rendnek nála a lázas szeszélynek typusa.

Van pedig az őrültségben vagy a lázas szeszélyben bizonyos, – hogy úgy szóljak – szeszélyes folyamat; van valami összefüggése a képzeteknek, olyan mint a hegyi pataké, mely sziklákon csattog le, néha köddé oszlik hullásában, föld alá rejtőzik, eltűnik a szem elől, s újra fölbuzog egy forrásban vagy csurgóban, tavakká terűl, vagy hatalmas folyókká nyúlik, változik; de meg nem szakad. S épen azon ugrások, melyeket a felületes elme hézagoknak gondol, képezik az egybefüggést, s egy, első tekintetre észrevehetlen, de mégis létező kapcsolatot.

Minden lázas szeszélyesnek van egy fő képzete, vagy merő képzete (idea fixa), melyre mindig visszatér vagy visszaugrik, mely körül forog; néha végtelen távolságra nyargal tőle, hallatlan ugrásokat tesz, vagy inkább látszatik tenni, de újra visszaszökik.

Tisztát képzel például, s ezzel összefűz mindent, a mi tiszta; s ha tiszta szivvel bibelődik: jut kristály – üveg – víz s egyéb anyagilag tiszta eszébe.

Vannak az őrültségben, mint a szeszélyben, világos perczek: az őrülteknél hosszabbak, órákig, néha napokig tartók; a szeszélyben, a betegség minőségéhez képest, a láz vagy hagymáz ideje alatt, rövidebbek. Ezen utóbbiaknál a világ-sugár néha pillanatokra töri által a mámoros kábultságot; s így egy józan szót, egy rendes képzetet azonnal más követ, mely hatalmas ugrást látszatik képezni. Sötét, csak perczekre világuló visszaemlékezés, a képzeteknek társítása (associatio idearum), s az előbb emlitett fő vagy merő-képzet, játszszák az őrültségben, mint a szeszélyben a fő szerepet.

A beteg a testi, anyagi tulajdonokat a lélekre ruházza, és fordítva, a mit óhajt, a mit reményl, mitől retteg, mit szégyenel: valósítja; s néha a valót, a létezőt, mint jövendőt vagy már nem létező múltat tekinti. De valamint a valóságos életben semmit sem képzelhetünk egyebet, csak azt, a mit tapasztalunk, azaz: a mi érzékeinkre hat; s úgynevezett új gondolatok és találmányok – csak új egybetételek, új combinatiók; a legszeszélyesb alakot állíthatják föl képzetünkben, mely nem volt soha, s nem is lesz; ha azonban figyelemmel vizsgáljuk egyes részeit, azokban semmi újra nem találunk: így az őrültség, a lázas szeszély torz egybetételeit képezi a józan képzeteknek; képzetébe ötlik egy király, ezzel egybefűzi az általános nagynak képzetét; s nem ritka, hogy második szava magas hegy, óriás, a legnagyobb gyümölcs vagy ilyes valami lesz. A nem psycholog ugrást lát e zordon ellentételekben, de a figyelmes psycholog a zavarban megleli a folyamot. Alkalmazzuk ezt a jelen munkára.

Gizella, a gyöngéd idegű gyermek, szereti Olivért, látja, hogy hárman megtámadják; ijedtében forró lázba esik. Szeszélyében a mit forrón óhajt, bár gyermekien, tisztán, szeplőtlenül, mint önmaga, azt létesíti; mert fő képzete az, hogy ő – Olivérnek nője.

Első felszólaláskor magát tündérvidékben látja, az Olivérrel együttlét őt boldogítja, a boldogság képzetével a jónak és ezzel rokon szépnek képzete áll elő zavart elméjében. Ezt tovább fűzi; a szépnek képzete, a virágok legszebbikét, a rózsát varázsolja elébe, rózsákat lát számtalan színvegyületben.

Ujra felszólal; újra fő képzete: Olivér, van előtte; maga mellé ülteti őt. Ő neje Olivérnek, képzetében vele, mellette van, az együttlét eszméjéből foly a maga mellé ültetés.

Tovább fűzi szeszélyét; Olivér mellette ül; sötéten világlik által elméjének mámorán, hogy a mit szeszélyben valósággal teremtett, ez egykor óhajtás volt; egy őt boldogító valósággá válván ezen óhajtás, a vett öröm vagy jónak képzetével rokonúl a hála képzete. Ő Olivérnek köszöni, hálálja szerelmét: «hogy háláljam meg néked szeretetedet?» mond. Ujra sötétűl agyában: a mit most létezőnek hisz, vágy volt egykor; itt a kétkedés áll elő. «Ez álom!» így szól. «Nem, nem!» mond, előre nyújtva kezét, mintha az Olivér kezeit szorítaná. Ezen férfiúkéz, mely oly édesen szorul az övébe, eszébe juttatja az Olivér viadalát. «Ezek a te kezeid! – szól, – melyekkel támadóidat sujtád a porba (itt visszaugrik újra képzetében jelen helyzetére) s melyekkel oly lágyan öleled Gizelládat». Elhallgat újra, s némán fonja szeszélyét odább; a folyam meg nem szakad, a kéz, a megtámadók állnak előtte; «Három egy ellen!» kiált fel, s újra a főképzetére tér vissza; Olivérrel együttléte az egység képzetét idézi elő; a három megtámadónak száma az együttlét egyes számát juttatja eszébe. «Ő és én, – így szól, – hiszen az csak egy.»

Ezt fűzi újra némán tovább: ő és Olivér egy, ők együtt vannak, egymás mellett ülnek. Olivér egy csókot kiván nejétől, képzetében; az ártatlan, angyaltiszta gyermek kétkedik; «Oh ne! – mond, – az nem szabad.» A képzetek összeszövése vagy társítása eszébe tünteti, hogy házasok csókolják egymást; a mit elméje társít, fűz odább, azt Olivér ajkaira függeszti, s mintegy felelve mond: «Igazad van» stb., újra kétkedéseire ugrik vissza: «vagy házasok is vétkeznek, ha teszik?» kérdi. «Te ámítasz, Olivér!» S újra visszaugrik előbbi helyzetére, újra hisz és megcsókolja férjét képzetében.

A láz teljes mértékben körülfogja őt később; elméjében sötétebb képek tűnnek elő; mindig merő képzetével bibelődve; Olivérnek megtámadtatását fűzi odább: ezzel a sebesülhetés képzete egyesül; mitől retteg, azt szeszélye létesíti; Olivér sebet kapott: a sebbel a gyógyítás képzete társúl, ezzel a gyógyszerek; itt ezeknek előszerzésök jut eszébe, s annak emlékezete, hogy Margittól ilyszerű utasításokat vett. Ő teszi az irt a sebre, ő szedte a füszeres növényeket.

Olivért bekötött sebbel szenvedve képzeli, ezzel a hallgatás képzete egyesűl, «te hallgatsz», mond. Itt tovább megy. Olivér hallgat, talán nem ismeri őt, – mert a szeszély nagyít mindent, s végletekre megy által – te, «te nem ismersz engemet? én vagyok Gizella», szólt stb.

Gizellának láza halkkal csendesűl, egy világos percz van szeszélyében, fölnyitja szemeit, szomjat érez, s a Margit kérdésére vizet kér; a víz képzetével egyesűl a tisztaság képzete, s ennek ellentétele a sűrűség; «ne azt a sűrű italt, – mond, – kristálytisztát… – s újra a képzet, – mint az én szerelmem!»

«Ismersz-e?», kérdé Margit. A világos percz elmúlt: Margit, a feltűnő remek nő, emlékezetében áll homályosan előtte: a remekség képzetével rokon nagyságának képzete tűn föl elméjében, ezzel egy királyné képe egyesül: «te királyné vagy»; szeszélye nem elégszik meg ezzel, még nagyobbat ugrik: «te egy tündér vagy», mond, s viszaugrik a vízre, a tisztaságra; s itt az üveg tűn föl elméjében, mint tiszta, mint átlátszó anyag: «üvegből van öltözeted», mond stb. Újra a nagyság s ezzel rokon érték képzete áll elő; a királynénak, a tündérnek halántékain, a virágok királynéja ingadoz, a rózsa, még pedig a szépet az értékessel egyesítve, – arany rózsa.

Már szelidülvén láza, újra egy világos percz jön elő; megismeri Margitot.

Még nem tiszta elméje egészen, még tart némileg szeszélye; a visszaemlékezések kezdenek tisztábban előtűnni. Eszébe jut, hogy Margit Olivért szeretí; újra merő képzete áll előtte: Olivér az övé. Ezzel a Margit lemondásának képzelt esetét társítja s létesíti egyszerre. Margit lemondott képzetiben Olivérről, mert Olivér most az övé! ezt köszöni Margitnak. Az elzárt, szótlan szerető gyermeknek nyelvét megoldja szeszélye, s ő lelkének minden titkát elárulja; de minden szaván átsugárzik a fő képzet, hogy Olivér – az övé.

4) Szalánczi Lászlót több nevezetes követségre használta Bátori Zsigmond.

5) Nevezetes kereskedő akkori időben Kolosvárt, ki nem egyszer segíté ki a fejedelmet is pénz dolgában.

6) Tréfás elnevezése a lengyeleknek, elől rövidre nyirt hajokért.

7) Forrásaim a más két megtámadóról hallgatnak; alkalmasint bitang bérgyilkosok lehettek.

8) Szükségesnek látom Erdély történeteiből * itt röviden azt följegyezni, mi Bátori Zsigmondot illeti:

1576-ban Bátori István, erdélyí fejedelem, lengyel királylyá választatott. Erdély kormányát Bátori Kristófnak adá által, kinek fia, Zsigmond, midőn Kristóf 1581-ben meghalt, csak kilencz éves volt, s Erdélyt az ő nevében tanácsosok kormányozták.

Bátori Istvánnak 1586-ban történt halála után, 1587-ben Zsigmond a lengyel koronát követség által kereste, de siker nélkül.

1594-ben, tehát egy évvel történetünk kezdete után, Zsigmond abban a hiszemben, hogy Bátori Boldizsár és András az ő életére törekednek, Kővárra szaladott. De nemsokára megbánván hirtelenkedését, visszatért; ekkor látjuk őtet ezen történetben legelőször.

* Lásd Betlen Farkas históriáját: Transylvánia etc.