Abafi

Akkor hagytuk el az ismeretlen nőt Alvinczen, midőn a sarkából kiemelt ajtót félrevetvén, a pitvarba lépett.

Ekkor hatá meg füleit a kapu nyikorgása; a házi eb csaholt s az est csendén keresztül dörge egy durva, de érczteljes férfiú-hang: – Itthon vagyunk-e már? ajtót nyissatok!

A nő a sötét pitvarban állt, melynek ajtaja zárva volt még, mintegy levarázsoltan a hangtól, mely inkább veszély-, mint örömjósló látszék lenni. Az öreg Timárnénak sikoltása hallatszék kívülről, azon neme a sikoltásnak, melyet asszonyokban hirtelen öröm vagy ijedtség, szóval valami váratlan szokott előidézni.

– Itt la! emeld le, öreg, a nyeregből! – mond az elébb hallott férfiú-hang. Alkalmasint gyaníthatjuk már, kié a hang s ki a leemelt. Valóban az a lovag, kit a fehérvári úton találtunk, hozta magával a lelt gyermeket, ki nem más volt, mint Zsiga. Azon örömkiömlést, mely itt egyszerre minden arczot úgyszólván felbuktatott, csak képzelni lehet; ez kinek-kinek véralkata szerint, kiözönlésének hevében vagy lanyhaságában, egészen egy természetű volt az azt megelőző bánat, fájdalom, kétségbeesés és unalom hullámzásaival.

A nő szenvedélyes mindenben, az volt örömében is; a lovagot szívéhez szorította, a mit az, szokott egykedvűséggel eleinte, azután a tűz világánál a meg nem vetendő hálaadót jobban szemügyre vévén, durva szívességgel fogadott. Sírt, nevetett a nő, őrültnek vélné, ki most látja először. Az öreg, bár hibásnak hiheté is magát, megjövén a gyermek, némi bántódást színlett s bocsánatkéréseivel fukarabb lőn; mint oly sokszor történik, hogy a hölgyek szándékos hibáikat is mentve hiszik történetes orvoslás által; itt pedig az öreget szándékos bűn nem terhelé.

Legszívrehatóbb a kis Zsigának színletlen égi öröme volt. A gyermek szinte angyallá szépült, így az öröm bíborától körül hajnallott arczczal; s bár anyjának karjai közé futott s ismét futott, bár két kis kezét örömtől részegülten s szótlan nyujtá az öregnek: mégis azon elragadtatás s a hév, melylyel a durva lovagon függöttek szemei, tolmácsai forró hálájának, felülmult mindent. Ezt látni kellett; toll nincs, mely leírhatná. Vegyük ezekhez a lovagnak feszes tartását s azon kapkodás nemét, mely a neveletlent oly helyzetekben szokta önkénytelen meglepni, melyek újak előtte, s bizonyos elegyéket arczvonásaiban a megelégedés, az unalom s azon óhajtás közt, bár mindennek vége lenne már; akkor bírjuk azon színeket, melyekkel ezen érdekes rajzot bevégezhetjük.

A fiatal nő ölében tartá fiát, simogatta homlokát, könnyeivel áztatá sebeit s megigazítván az ágyat, abba helyezé gyöngéd gonddal. Nemsokára be voltak kötve sebei s tálacskában forró leves párolga számára. Minő irtózatos haragjában s szenvedélyes örömében: oly bájjal teljes, nyájas s egészen női volt anyai foglalatosságában: szeme részegülten függött gyermekén, minden nyögésire elsápadt, minden kivánatára élénk hévvel ugrott fel, azt rögtön teljesítő.

Valamennyire lecsillapodván az indulatok, a nő hév részvéttel tudakolá a lovag nevét, ki már több ízben távozni akart, de a kit a szép hölgy kérései marasztának. A kérdett egyszeriben felelt: – Nevem Abafi1) Olivér! Nem sokat ér a név – mond durva kaczajjal – annyit, mint gazdája!

– Ah – felelt a nő – Abafi Olivér! a név szép, édesen hangzik fülemben, mint a tett szívemben, mely azt velem megismerteté. Mi vagyok én! – folytatá, élénken ragadva meg kezét Abafinak s szívéhez szorítva azt – egy nyomorult, ki ennyi jót soha meg nem hálálhatok. Oh! szóljon, mit tegyek, mit tehetek? Egy életem van, az a kegyedé holtig, minden percze ennek, minden dobogása szívemnek.

– No, szép asszonyka! én háládat elfogadom s ha minden percze életednek enyém: úgy enyém vagy te is, úgye? – mond Abafi, körülöltve karját a nő derekán s kebléhez szorítva őt, ki nem ellenzé.

– Igen, igen! – kiált fel ez, nyaka körül fonva karjait; – elég boldog vagyok, ha éltednek egy óráját tehetem szerencséssé.

A lovag hevülni kezdett, ölébe húzván a csinos amazont, kinek arcza lángolt, forrón olvadtak össze ajkaik.

Ekkor a kis Zsiga megszólalt: – Anyám! itt a mellemen nagyon sajog a seb.

A nő felugrott hirtelen s a gyermek ágyánál termett.

– Hol? – kérdé elhalaványodva – kedves kis angyalom!

A gyermek hevesen szorítá fejecskéjét anyjának keblére.

– Itt – felelt mellére mutatva – édes jó anyám! de már nem fáj úgy, mióta mellettem vagy.

A hölgy azonnal leoldá a köteléket a sebről s azt könnyes szemekkel tekintve meg, újra megmosá s bekötözé; kifejezhetetlen gyöngédséggel s szeretettel szavaiban vigasztalván kis fiát, ki mellől nem mozdult többet.

Abafi bosszúsan toppantott lábával. – Nem tudom – mond, mormogva magában – mikor lelem ily melegen a menyecskét többé! – Végre eltávozott s a fiatal nő kikisérte. – Mi még látjuk egymást? – mond ez, nyakába borulva. Igen, igen! – felelt a másik – látjuk, még pedig sokszor.

Suttogva szólottak még darabig, Timárné asszony nem kis bosszúságára, ki örömest hallotta volna, mit beszélgetnek. Heves kézszorítás után lóra ült Abafi, a szép nő fiához sietett.