Abafi

Míg ezek így beszélgettek, egy vaskos ember fényes zsíros bőrsipkával fejében, nyakon függő s derekán átszorított bőr-előkötővel ment az utczán nagy sietséggel. Feltűrt ingujja, kormos karja, egybehuzott apró szemei s a tűz közeléből arczára szállt hamvas füstmaradványok kovácsra mutattak. Épen az emeletes háznak kapúja előtt haladott, midőn egy fiatal, sugár, kék festett vászonkötős ifjúval könnyű zöld zekében, találkozott.

– Hová? – mond ez, – Gúti uram!

– Ej, – felelt a kérdett, alig pihegve, – Szalánczi uramhoz a tömlöczbe! otthon nem leltem. Három hónapi vasalás árával tartozik s ha elütik a fejét, mert ma, – folytatá fejéhez nyúlva, – a magaméban sem bízom, nem tudom, ki fizet érette. – Ezzel elsietett balra a nagy tér felé.

Ott körültekintve három embert látunk a Szín-utcza végénél egy lapos kövön állani, mely padként nyúlik a szegletház mellett. Úgy látszik, e magasb helyzetet azért választották, hogy a piaczon történendőket kényelmesben láthassák.

Az egyik e három férfiú közül kétségen kívül kolosvári tehetős polgár volt. Térdig érő világos szürke mentéje, fekete báránybőr prémmel s fekete készülettel, övig volt alacsony, széles termetéhez gombolva; neme a csákósüvegnek, hátul kacsa-fark gyanánt beletűzött strucztollal, s fokosnemű bot kezében. Arcza egy vala azon ép, egészséges, holdvilág-képek közül, melyek kényelmes életre mutatnak; orrán s állának jobb részén a piruló réznek jelenségei mutatkoznak, de vonásainak kifejezése józan itélőtehetségre mutatott.

A másik tisztes szerzetes volt, avult barna daróczban, hátul lecsüngő csuklyával, kötéllel körülövedzett derékkal, melyből hosszú olvasó csüngött. A harmadik végre ép fiatal ember, vörös magas süveggel, keskeny vidraprémmel, mely lekonyult fején. Világoskék mente volt rajta nyitva, alatta ujjatlan hasonló színű dolmány s nadrág, melyre majdnem térdig érő karmazsin-csizma vala húzva. Az egész alak, s a naptól barnult szép férfiú-arcz, munkabíró falusi úrra mutatott.

Mind a háromnak képén komolyság volt elöntve, bánatos kétkedő komolyság. Néha pillantának a tér tulsó részén emelt faalkotmányra, mely fekete szövettel bevonva, s Bátori Zsigmond úgynevezett kék testőreitől körülbámulva s lézengve, síri egyszerűségben nyúlt fel a hullámzó néptömeg fölött.

Hogy e festői csomókba szigetelt néptömegről s az egész jelenet sajátságairól fogalmunk legyen: képzeljünk egy magas négyszögű alkotmányt feketén bevonva, mely a térnek a Közép-utcza felőli oldalához közelebb esik mint közepéhez. Az alkotmány körül magas termetű férfiak kék dolmányban s nadrágban, rezes kardokkal oldalaikon állottak hézagonkint, a közeledni törekvő népet tartóztatva; fejeiken úgynevezett csatlós fekete süveg nyugvék, hosszan nyuló kéken bélelt szárnynyal, kezeikben nehéz fegyvereket tartottak, melyek közül többnek csak gyujtó lyuka volt, minden készület nélkül s kanóczczal sült el.

Miként az egyes lakosoknak, úgy a századokkal ezelőtti népcsoportozatoknak is, a mostanitól lényegesen különböző tekintetük volt.

A mostaniaknak általános színe sötét, ezt a kalapok s divatosb sötét színek okozzák. A ruházat maga karcsít, testhez szorul s a jelen nép együttvéve némi könnyűséggel bír, tán azon méltóság s komoly szellem rovására, mely őt hajdan nemzeti öltözetében, kiáltóbb színeivel s keletiebb bőségével ruháinak jelelé.

A régiekben e könnyűség vagy élénkség inkább az arcz kifejezésében s az általános szellemben mutatkozott, mely azon s abból lehele. A vonások jelöltebbek voltak. Nem látszék az arczon a kényesztés gyöngédsége, mely azt jelenben talán szebbé teszi, de bizonyosan nem oly érdekessé, mint hajdan volt.

Bár századokon keresztül a nép, főként csoportozásaiban, ugyanaz marad, mégis a jelen történet korában feltünt rajta az, mit jobban nem tudok kifejezni, mintha három századdal fiatalabb létének nevezem.

Az alkotmány körül, sűrűn ömledező, a jövők-menők által mindig újuló s változó népgyűrű alakult, körülhintve az oda egyenkint sietők ritkább karimájától. E gyűrűn túl csomókban állt a nép. Egyike ezeknek hosszasan vonult el a nagy gót egyház mellett; kisebbek, itt-ott a házak alatt. A tágas utczákból folyton-folyva a térre szivárgó sokaság több patakot képeze, mely az alkotmány körüli sűrű néptömegbe mint tágas tóba enyészett el, mindig dagasztva, szélesítve annak terjedelmét.

Ezen élénk képet az akkori különös kinézésű sötét vagy tarka színekre mázolt házak keríték körül, milyeneket még most is láthatni a téren, a Magyar-, Híd- és Szín-utczában néhol.

Minden ablak rakva volt nézőkkel; körültekintve a szem, több hölgyet, mint férfiút látott, többnyire bámuló kifejezéssel, csak itt-ott tünt fel azon könnyelmű egykedvűség, melyet váratlan esetek meg nem rezzentenek; vagy a szívetlen ujságvágy, mely nemét a borzasztó kedvtöltésnek találja a legiszonyúbb szemlében.

– Minő egészen más tekintete van e térnek most! – mond bús hangon a polgári ember a szerzeteshez fordulva, – mint 1571-ben, midőn. Bátori István lovagla végig! A középkapú felől jöve itt keresztül, mint erdélyi fejedelem, a nép ittas öröme s szenvedélyes fölhevülése közt.

– Vagy 1576-ban, – szólt a szerzetes, – mikor a lengyel követeket fogadta Bátori s köztök az egykor oly szép Bátori Gizellát láttuk, az ősz Zamoiszki nejét, kik lengyel királylyá választatását hozák hírül

– Van az akkori jelenetnek némi hasonlatossága a mostanival, – mond a falusi úr nyers hangjával közbeszólva. – Mint most, úgy akkor is némi komolyság ült a kolosváriak arczán. Tudja-e még atyaságod, – folytatá a szerzeteshez fordulva, – azon féltékeny rezzentség nemét, mely akkor az erdélyieket elfoglalá? Olyan volt ez, mint midőn egy szíves gazda mindennapi vendégét nagyobb úrhoz tudja hivottnak s neme az irígységnek lepi meg. Sokan Bátori Istvánnak rossz néven vették azon egykedvűségét, egy kis örömsugártól körülfényelve, mely fölemeltetésekor látszék rajta.

– Furcsa! – jegyzé meg fejcsóválva az öreg polgár, – hogy a nép többsége oly kevéssé képes a szív belső mozdulatairól itélni. Én, elhiheti kegyed, a fájdalom könyeit láttam Bátorinak szép nagy fekete szemeiben csillogni.

– Emlékeznek-e kegyetek, – mond, kék kendőjét ujja alól kihúzva s a port törölve képéről a szerzetes, – arra a mondására az akkor alig tíz évű Bátori Zsigmondnak, hogy ő mint erdélyi fejedelem, hazáját három koronáért sem hagyná oda?

– Igen, igen! – felel a polgári ember, különös arczkifejezéssel, mintha e mondás emlékezete visszás benyomást okozna benne s ellentételben lenne azzal, a mi később történt, – a kis Zsigmondnak e nyilatkozása akkor szájról-szájra ment s szép előérzettel kecsegteté kebleinket, de nem is ok nélkül, – tevé hozzá gúnyredőkbe szedve ajkait.

– Csendesen, urak! – suttogott a szerzetes, – a falaknak is füleik vannak itt; kilenczvenharmadikban, mikor a kancsal Bucella Lengyelországban járt, az özvegy koronát újra Bátori főre keríteni: eszembe jutott nekem is a kis Zsiga mondása, – hej! akkor még nem volt Zsigmond. De a korona helyett Gyulafi Istók, a harminczezer forintot, melyet István király hagyott végrendeletében Zsigmondnak, sem hozhatá el egészen.

– A jó fejedelem szereti a változást, – mond a polgár, – tavalig törökök valánk, akkor, tudják kegyetek, csikorgó télben jött ide Bátori András, a bibornok Cumuleussal, kit a kolosvári nép erővel Komlósinak bérmált; s a török hold helyett Rudolf ajánlataira kezdénk hajlani.

A szerzetes gondolkodni látszaték.

– Mióta a fejedelem haza jött Kővárról, valami veszélyjósló lebeg egész lénye körül. A minapi elfogatások, a mai készületek eléggé bizonyítják, hogy önállásúbb kiván lenni s nem szenved tanácsadót maga körül.

– Mégis, – szólt a polgári ember, – inkább kellene érett férfiak javaslatát, mint éretlen szenvedélyek sugallását követnie.

– Nincs egy is jelen tettei közül! – kiált fel a falusi úr jóslóilag, – melyet meg ne bánna; ismerem mint magam fiát!

– Soha, mondják, nem tesz úgy csekélységekben is rendelést, – szólt a polgár keserű mosolylyal, – hogy meg ne változtassa. Az udvariak e habozást ismervén, első rendelését ritkán teljesítik.

– Bár, – kiált fel kitörő haraggal a szerzetes, – veszett volna Kőváron! Boldizsárnak szíve nem jobb az övénél, de legalább férfiú s tud akarni.