2.
Az uccán ki kellett gombolnia a bundáját. Hirtelen enyhébbre fordult az idő, csaknem teljesen elolvadt a hó a gyalogjáró mentén és a levegőben már a közelgő tavasz lehellete érzett. Fridolin józsefvárosi lakásától, amely a Városi Kórház közelében volt, alig negyedórányira esett a Schreyvogelgasse és így Fridolin nemsokára már felfelé haladt az öreg ház rosszul kivilágított, kanyargó lépcsőjén a második emeletre és becsöngetett; de mielőtt még a régimódi csengő megszólalt volna, észrevette, hogy az ajtó csak kilincsre van betéve, tehát belépett a sötét előszobán keresztül a lakásba és azonnal látta, hogy már későn érkezett. A zöldernyős petróleumlámpa, amely az alacsony mennyezetről függött, bágyadt fénnyel vonta be az ágytakarót, amely alatt egy sovány test feküdt elnyúlva, mozdulatlanul. A halott arca árnyékban volt, de Fridolin oly jól ismerte már, hogy szinte tökéletes pontossággal felismerte keskeny, ráncos, magashomlokú arcát a rövid, fehér körszakállal és a feltünően csúnya, fehér szőrrel benőtt füleket. Marianne, a tanácsos leánya, tunyán lecsüggő karokkal, mintegy halálos fáradtsággal ült az ágy végében. Érzett rajta a régi bútorok, orvosságok, petróleum és konyha szaga, összekeverődve a kölnivíz és rózsaszappan illatával és Fridolin valahogy nagyon intenzíven érezte azt az édeskésen fanyar szagot, amely kiáradt ebből a halvány leányból, aki fiatal volt még, de lassanként elvirágzott a hónapokon és éveken át tartó nehéz házimunkában, a megerőltető betegápolásban és az éjszakai virrasztásban.
Amikor az orvos belépett, a lány feléje fordította a tekintetét, de a szűkös világításnál nem lehetett látni, hogy elpirult-e, mint rendesen, ha a férfi megjelent. Fel akart emelkedni a helyéről, de Fridolin egy kézmozdulattal megakadályozta, és így csak nagy, zavaros szemeivel küldött neki üdvözletet. A férfi odalépett az ágy fejéhez, gépiesen megérintette a halott homlokát, és a nyitott ujjú hálóingből az ágytakaróra kilógó kezeit, aztán könnyű sajnálkozást jelzett a vállával, bundája zsebébe dugta a kezét, és körüljártatta a szobában pillantását, amely végül is Marianne-on pihent meg. A lány haja dús és szőke volt, de száraz, a nyaka jó formájú és karcsú, de kissé ráncos és sárgás árnyalatú, az ajka pedig keskeny, mintha sok ki nem mondott szó zárult volna mögéje.
– Nos, kedves kisasszony – mondta az orvos suttogva és csaknem zavartan –, a dolog bizonyára nem érte önt egészen készületlenül.
A lány feléje nyujtotta a kezét. Részvétteljesen fogta meg, kötelességszerűen érdeklődött az utolsó és halálos roham lefolyásáról; a lány szakszerűen és röviden számolt be, aztán a legutóbbi néhány, aránylag jó napról beszélt, ami alatt Fridolin nem látta a beteget. Fridolin odatolt egy széket, leült Marianne-nal szemben és vígasztalásul arról beszélt, hogy az utolsó órákban valószínűleg már nem is szenvedett, majd arról érdeklődött, nem kellene-e a rokonokat értesíteni? Ó, igen, a házfelügyelőné már elment a bácsiért, és Roediger doktor is bizonyára mingyárt itt lesz, „a vőlegényem“, tette hozzá a lány és Fridolin homlokára bámult, ahelyett, hogy a szemébe nézett volna.
Fridolin csak bólintott. Az elmult év alatt kétszer-háromszor találkozott ebben a házban Roediger doktorral. A túlságosan karcsú, halvány, rövid szőke szakállú és pápaszemes fiatalember, egyébként a történelem tanára a bécsi egyetemen, valamennyire megnyerte a tetszését, anélkül, hogy mélyebb érdeklődést keltett volna benne. Marianne mindenesetre jobb színben volna – gondolta –, ha a szeretője lenne. Haja kevésbé volna száraz, ajka viszont pirosabb és teltebb lenne. Vajjon mennyi idős lehet? töprengett magában. Mikor három vagy négy éve először hívtak a tanácsoshoz, akkor huszonhárom volt. Akkor még élt az anyja. Sokkal vidámabb volt, amikor még élt az anyja. Rövid ideig, úgy emlékszem, énekleckéket is vett. Most hát ehhez a tanárhoz megy feleségül. Vajjon miért teszi? Egész biztos, hogy nem szerelmes belé, sok pénze sem lehet a fiúnak. Milyen házasság lesz ez? Nos, amilyen ezer más házasság. Mi közöm hozzá? Lehet, hogy soha többé még csak nem is látom, hiszen nincs már semmi keresnivalóm ebben a házban. Ó, hány embert nem láttam már viszont többé, pedig azok nálánál sokkal közelebb állottak hozzám.
Mialatt ezek a gondolatok suhantak keresztül az agyán, Marianne a halottról kezdett beszélni, valami olyan beható részletezéssel, mintha az a halála egyszerű tényével hirtelen nevezetes emberré emelkedett volna. Hát csakugyan nem volt több ötvennégy évesnél? Persze: a sok gond, csalódás, – az örökké betegeskedő feleség, – és a fia, aki annyi bánatot okozott neki! Hogyan, hát fivére is van? Hogyne. Hiszen egyszer már beszélt is róla a doktor úrnak. A fivére most valahol külföldön él, itt benn, a Marianne szobájában van egy kép, amelyet a fiú tizenötéves korában festett. Egy tisztet ábrázol, amint leugrat egy dombról. A papa mindig úgy tett, mintha egyáltalán nem is látná ezt a képet. De azért nagyon jó a kép. A fiú kedvezőbb körülmények közt többre vihette volna.
Milyen izgatottan beszél, gondolta Fridolin, és hogy csillog a szeme! Láz volna? Lehet. Az utóbbi időben soványabb lett. Talán tüdőcsúcshurut…
Marianne egyre csak beszélt, de neki úgy tünt, hogy a lány nem is tudja valójában, kihez beszél, vagy mintha csak önmagának mondaná a szavakat. Igen, tizenkét éve van már távol a fiú a háztól, még csaknem gyermek volt, amikor hirtelen eltünt. Négy vagy öt éve karácsonykor jött utoljára hír róla, valami olasz városkából. Különös, hogy a város nevét már elfelejtette. Így beszélt egy ideig közömbös dolgokról, fölöslegesen, majdnem összefüggés nélkül, amíg egyszere csak elhallgatott és kezébe temetett arccal némán üldögélt. Fridolin fáradt volt és még inkább unatkozott, alig várta, hogy valaki jöjjön már, valami rokon, vagy a vőlegény. Nyomasztó hallgatás súlyosodott a szobára. Az volt az érzése, mintha a halott is együtt hallgatna velük, nem azért, mintha nem tudna megszólalni, pusztán csak rosszindulatból és kárörömmel.
És egy pillantást vetve feléje, Fridolin így szólt:
– Mindenesetre, ahogy most állnak a dolgok, Marianne kisasszony, jó, hogy nem kell sokáig ebben a lakásban maradnia – a lány kissé fölemelte a fejét, de nem nézett Fridolinra –, a vőlegénye valószínűleg nemsokára kap majd professzori katedrát; a bölcsészeti karon ebben a tekintetben sokkal kedvezőbbek a viszonyok, mint nálunk. – Arra gondolt, hogy évekkel ezelőtt ő maga is kedvet érzett az egyetemi pályafutáshoz, de a kényelmesebb életmód iránti hajlandóságból inkább a hivatása praktikus kihasználása mellett döntött, – és hirtelen úgy érezte, hogy alacsonyabbrendű valaki a kitünő Roederer doktorral összehasonlítva.
– Az ősszel elköltözünk – mondta Marianne, anélkül, hogy megmoccant volna –, a vőlegényem meghívást kapott Göttingába.
– Ah – mondta rá Fridolin és szeretett volna valami gratulációfélét mondani, de nem tartotta hozzá alkalmasnak az időt és ezt a környezetet. Egy pillantást vetett a csukott ablakra és anélkül, hogy előbb engedélyt kért volna rá, mintegy orvosi jogának gyakorlásával feltárta mindkét szárnyát és engedte, hogy betóduljon rajtuk a levegő, amely még melegebb és tavasziasabb lett és úgy tünt, mintha távoli, ébredező erdők enyhe illatát hozná magával. Amikor megint befelé fordult a szoba felé, magán érezte Marianne kérdő tekintetét. Közelebb lépett hozzá és megjegyezte:
– A friss levegő remélhetőleg jót fog tenni önnek. Már csaknem meleg az idő és tegnap éjszaka… – azt akarta mondani: hóviharban jöttünk haza a bálból, de gyorsan átfogalmazta a mondatot és így egészítette ki: – Tegnap este még félméter magasan feküdt a hó az uccákon.
A lány alig hallgatta, mit beszél. Szemét elfutotta a nedvesség, kövér könnycseppek futottak végig az arcán és megint beletemette az arcát a kezeibe. A férfi akaratlanul is megérintette a lány haját és végig simított a homlokán. Érezte, hogyan kezd remegni a lány teste: előbb alig hallhatóan sírt magában, aztán egyre hangosabban, míg végre egészen felszakadt belőle a zokogás. Egyszerre csak lecsúszott a székről, Fridolin lába elé vetette magát és arcát egészen hozzászorítva, átkarolta a térdét. Aztán tágranyilt, fájdalmasan vad szemeiből felnézett rá és forrón suttogta:
– Nem akarok elmenni innen. Ha sohasem jön is vissza, ha sohasem látom is többé; csak a közelében akarok élni.
Fridolin inkább megdöbbent, mintsem csodálkozott: mindig tudta, hogy a lány szereti őt, vagy legalább azt képzelte, hogy szereti.
– Na, keljen fel hát, Marianne – mondta halkan, aztán lehajolt hozzá és gyöngéden felemelte. Természetesen hisztéria is van a dologban, gondolta. Egy pillantást vetett a halott apára. Vajjon nem hall-e ez mindent, jutott eszébe. Hátha csak tetszhalott? Hátha minden ember csak tetszhalott ezekben a kimúlás utáni első órákban? – Karjaiban tartotta Mariannet, de kissé távol magától és csaknem önkénytelenül megcsókolta a homlokán, ami még neki magának is kissé nevetségesnek tünt. Homályosan visszaemlékezett valami regényre, melyet még évekkel ezelőtt olvasott és amelyben arról volt szó, hogy egy fiút az anyja halotti ágya mellett elcsábított a barátnője, azaz hogy tulajdonképpen erőszakot követett el rajta. Ugyanebben a pillanatban, nem tudta, miért, a feleségére kellett gondolnia. Valami keserűség tolakodott fel benne az asszony ellen, és tompa nehezteléssel gondolt a dániai úrra, aki sárga kézitáskájával megy fel a hotel lépcsőjén. Erősebben magához szorította Mariannet, de nem érezte a legcsekélyebb izgalmat sem; inkább valami könnyű undorodás támadt benne a fénytelen, száraz haja láttára és a kiszellőzetlen ruháiba itatódott édeskésen-fanyar illattól. Ekkor megszólalt odakünn a csengő és úgy érezte magát, mint aki hirtelen megszabadult valamitől; gyorsan kezet csókolt Mariannenak, mintha hálás volna és ment ajtót nyitni. Roediger doktor sötétszürke felöltőjében, sárcipőben, esernyővel a kezében és az alkalomhoz illő komoly arckifejezéssel állott az ajtóban. A két férfi egy biccentéssel üdvözölte egymást, de valahogy bizalmasabban, mint ahogy az a tényleges viszonyuknak megfelelt volna. Aztán mindketten beléptek a szobába, Roediger elfogódott pillantást vetett a halottra és részvétét fejezte ki Mariannenak; Fridolin bement a szomszédos szobába, hogy megírja a halálesetről szóló orvosi jelentést, feljebb csavarta a gázlángot az íróasztal fölött és tekintete a fehér egyenruhás tiszt képére esett, aki kirántott karddal ugratott le egy domboldalról valami láthatatlan ellenség felé. A képet keskeny ó-arany keret vette körül, és nem hatott sokkal jobban, mint egy közönséges olajnyomat.
A halotti jelentéssel elkészülve, Fridolin megint visszament a másik szobába, ahol a jegyespár kézt-kézbe öltve üldögélt az apa ágya mellett.
Az ajtóban megint megszólalt a csengő, Roediger doktor fölkelt a helyéről és ment ajtót nyitni; Marianne ezalatt lenézett a földre és alig hallhatóan ezt mondta:
– Szeretlek.
Fridolin válaszképpen, nem minden gyöngédség nélkül kimondta Marianne nevét. Roediger visszajött egy idősebb házaspár kíséretében. Marianne bácsija és nénije volt; a körülményeknek megfelelően néhány szót váltottak, azzal az elfogódottsággal, amelyet egy éppen elhúnyt ember jelenléte szokott maga körül terjeszteni. A kis szoba hirtelen úgy tünt, mintha tele volna részvétlátogatókkal; Fridolin úgy érezte, hogy ő most fölösleges itt, elköszönt. Roediger, miután kikísérte az ajtóig, úgy vélte, hogy még néhány köszönő szót kell mondania és kifejezte azt a reményét, hogy mielőbb viszontlátják egymást.