3.
Fridolin a kapu előtt állva, felnézett arra az ablakra, amelyet nemrég ő maga tárt ki; az ablakszárnyak könnyedén rezegtek a kora tavaszi szélben. Azok az emberek, akik ott fönn maradtak, az élők épúgy, mint a halott, egyaránt kísértetiesen valószínűtleneknek tüntek fel neki.
Ő maga úgy nézte magát, mint aki megmenekült; nem annyira valami élmény elől, mint inkább valami fenyegető varázslat elől, amelynek nem volt szabad erőt venni rajta. Egyedüli utóhatásként csak az jelentkezett, hogy különösképpen nem volt kedve hazamenni. Az uccán elolvadt a hó, jobbra és balra apró, piszkos-fehér hódombocskák meredtek, az uccai lámpákban pislákolt a gázfény, az egyik közeli templomban tizenegyet harangoztak. Fridolin elhatározta, hogy mielőtt aludni tér, még eltölt egy félórát valamelyik kávéházban a lakása közelében és ezért a Városház parkján keresztül vette útját. Az árnyékba merült padokon itt is, ott is egymáshoz simuló szerelmespárok ültek, mintha már igazán megérkezett volna a tavasz és a csalóka-meleg levegő nem lett volna veszélyekkel terhes. Az egyik padon egész hosszában elnyúlva és kalapját homlokára húzva, egy meglehetősen züllött külsejű ember feküdt. Mi lenne, ha most felkölteném, gondolta Fridolin és pénzt adnék neki éjjeli szállásra? Ugyan, mit segítene ez, töprengett tovább, akkor holnap megint egy másikról kellene gondoskodnom, mert különben nincs értelme az egésznek, sőt végül még valami bűnös viszonnyal is meggyanúsíthatnák. És sietni kezdett, hogy amilyen gyorsan csak lehetséges, meneküljön minden felelősség és kísértés elől. Miért éppen ezzel törődjek? – gondolta, – hány ezer ilyen szegény ördög van csak magában Bécsben! Ha az ember mindegyikkel törődni akarna, – minden ismeretlen ember sorsával! És eszébe jutott a halott, akitől éppen most jött el, és bizonyos borzongással, sőt nem egészen utálat nélkül gondolt arra, hogy a barna flanelltakaró alatt kinyúló sovány testben az örök törvények szerint már megkezdte munkáját a pusztulás és az enyészet. És örült azon, hogy ő még él, hogy tőle minden valószínűség szerint még messze vannak mindezek az utálatos dolgok; igen, örült, hogy még fiatal, hogy vonzó és szeretetreméltó asszonya van; sőt még egy másik, vagy még több is az övé lehet, ha éppen kedve tartja. Az ilyesmihez persze több szabad idő kellene, mint amennyi neki van és erről az jutott az eszébe, hogy holnap reggel nyolc órakor már az osztályán kell lennie, tizenegytől egyig a magánbetegeket kell látogatnia, délután háromtól ötig rendelnie kell és még az esti órákban is meg kell néznie néhány betegét. – Nos, – remélhetőleg majd nem az éjszaka kellős közepén hívják el, mint ahogy ma történt.
Keresztülvágott a Városház téren, amely zavarosan csillámlott, mint valami barna tó, és betért hazájába, a Józsefvárosba. Messziről tompa, szabályos lépteket hallott és meglehetős távolban, éppen az egyik uccasarkon befordulóban, megpillantott egy kis csapat tányérsapkás diákot, akik, hatan vagy nyolcan, feléje közeledtek. Amikor a fiatalemberek az egyik uccai lámpa fénykörébe kerültek, a kék Alemannokra vélt ismerni bennük. Fridolin sohasem tartozott egyik egyesület kötelékébe sem, de annak idején végigcsinált néhány kard-menzúrát. Ezzel a diákkori visszaemlékezésével kapcsolatban eszébe jutottak a vörösdominós nők, akik tegnap este a páholyukba csalták, aztán faképnél hagyták őt.
A diákok már egészen közel voltak, hangosan beszéltek és vihogtak; – vajjon nem ismerte-e egyiket vagy másikat a kórházból? De a bizonytalan világításnál lehetetlen volt az arcvonásaikat pontosan kivenni. Egészen a falhoz kellett lapulnia, hogy ne ütközzék össze velük; – már elébevágtak, csak az egyik nyitott télikabátos, hosszú fickó, akinek balszemét kötés takarta, maradt vissza valamennyire, láthatólag szándékosan és oldalt kifeszített könyökével megbökte őt.
Szó sem lehetett véletlenségről. Mi baja ennek a kölyöknek, gondolta Fridolin és önkénytelenül megállott; a másik két lépésnyire ugyancsak megállt és így egy percig elég közelről egymás szemébe meredtek. Fridolin azonban hirtelen elfordult és továbbment. Elfojtott nevetést hallott a háta mögött – kedve lett volna megint megfordulni és a diákot felelősségre vonni, de valami különös szívdobogást érzett – úgy, mint egyszer tizenkét vagy tizennégy évvel ezelőtt, amikor valaki hevesen dörömbölt az ajtaján, éppen akkor, amikor az a jókedvű fiatal lány volt nála, aki szeretett valami távolélő és valószínűleg egyáltalán nem is létező vőlegényéről mesélni; de ekkor csak a levélhordó volt az, aki olyan vésztjóslóan dörömbölt. – És azt érezte, hogy most épúgy kalimpál a szíve, mint akkor.
Mi ez, kérdezte magától bosszankodva, és most vette észre, hogy kissé remegnek a térdei. Gyávaság? – Nevetséges, felelte önmagának. Odaálljak egy részeg diákkal, én, a harmincöt éves ember, gyakorló orvos, nős, egy gyermek apja! – Kihívás! Tanuk! Párbaj! És a végén az ilyen buta összeütközés miatt egy vágás a karra? Néhány hétig munkaképtelennek lenni? – Vagy ha kiütik a szemét? – Sőt, esetleg vérmérgezés? – És nyolc nap alatt ott van, ahol a Schreyvogelgasse-ban hagyott öreg úr, a barna flanell ágytakaró alatt! Gyávaság? – Három kard-menzúrát vívott és egyszer már pisztolypárbaj előtt állott, akkor sem az ő kérésére intézték el barátságosan az ügyet. Hát a hivatása? Minden oldalról és minden pillanatban veszély fenyegeti, – erről mindig szeretnek megfeledkezni.
Mikor is volt csak, hogy egy difteritiszes gyermek az arcába köhögött? Három vagy négy napja, nem lehet több. Ez mindenesetre sokkal meggondolandóbb eset volt, mint holmi vagdalkozás. És már egyáltalán nem is törődött vele többé. Legfeljebb, ha ezzel a fickóval ismét találkozik, még mindig tisztázni lehet a dolgot. Semmiesetre sem lehet kötelessége, hogy éjfélkor, amikor valamelyik betegétől jön, vagy amikor valamelyik betegéhez siet – hiszen ez is épúgy megtörténhetett volna – nem, igazán nem lehet kötelessége ilyen otromba diákcsínyekre reagálni. Ha most pédául az a dániai fiatalember kerülne a szeme elé, akivel Albertina… de nem, hát mi is jut eszébe? Nos – mégis csak éppen olyan, mintha a szeretője lett volna. Még rosszabb. Igen, bárcsak a szeme elé kerülne. Ó, az volna az igazi élvezet, ha valahol egy erdei tisztáson szemben állhatna vele és a pisztolya csövét nekiirányíthatná a síma, szőkehajú homlokának.
Hirtelen észrevette, hogy már túlment a célján és egy szűk uccába került, ahol csak néhány kopott uccalány kóborolt éjszakai férfivadászaton. Kísérteties ez, gondolta a férfi. És emlékezetében a kéksapkás diákok is hirtelen kísértetiesnek tűntek föl, épúgy, mint Marianne, meg a vőlegénye, a bácsi, a néni, akiket most képzeletében összefogva sorbaállított az öreg udvari tanácsos halotti ágya mellé.
Még Albertina is, akit most tisztán látott gondolatban, amint mélyen alszik, karját a nyaka alá fektetve – még a kislánya is, aki már összegubózva pihen a kis fehér rézágyacskában; még a pirosarcú nevelőnő is, bal arcán az anyajeggyel, – mind-mind kísértetieseknek tűntek fel előtte. És ebben az érzésben, bár kissé megborzongva tőle, volt mégis valami megnyugtató, mert úgy érezte, hogy ez feloldja őt minden felelősség, sőt minden emberi kapcsolat alól.
Az egyik kószáló lány megszólította, hogy menjen vele. Csinos, nagyon sápadt, kifestett szájú és még egészen fiatal teremtés volt. Hallotta a háta mögött a lány lépteit, majd nemsokára a hangját is: „Nem gyönnél velem, szép doktor?“
A férfi önkénytelenül hátrafordult.
– Honnan ismersz engem? – kérdezte.
– Nem ismerem én – felelte a lány –, de ebben a kerületben mindenki doktor.
Gimnazista évei óta nem volt dolga ilyenfajta nővel. Vajjon gyermekkora tért-e vissza, hogy most vonzotta ez a teremtés? Eszébe jutott egyik futólagos ismerőse, egy elegáns fiatalember, akiről az a hír járta, hogy mesébe illő szerencséje van a nőknél és akivel még mint diák egyszer bál után egy mulatóban üldögélt, aztán, mikor az üzletszerű női vendégek egyikével eltávozott, Fridolin kérdő pillantására ezt felelte:
– Még mindig ez a legkényelmesebb; – és nem is a legrosszabbak.
– Hogy hívnak? – kérdezte Fridolin.
– Na, hát hogy hívhatnak engem? Természetesen Micinek.
Már meg is fordította a kulcsot a kapuban, belépett és várt Fridolinra, hogy kövesse.
– Siess! – mondta, amikor a férfi tétovázott. Egyszerre csak ott állott a lány mellett; a kapu becsapódott mögötte; a lány bezárta a kaput, meggyujtott egy viaszgyertyát és világította az utat a férfi előtt. – Megőrültem én? – kérdezte Fridolin.
A szobában petróleumlámpa égett. A lány feljebb csavarta az égő belet: egész otthonos, csinosan berendezett szoba volt és mindenesetre sokkal kellemesebb illat terjengett benne, mint például a Marianne lakásában. Persze – itt nem feküdt semmiféle öreg ember hónapokig betegen… A lány rámosolygott és tolakodás nélkül közeledett Fridolinhoz, aki azonban szelíden elhárította. Akkor hellyel kínálta meg a hintaszékben, amelyben a férfi kényelmesen el is helyezkedett.
– Bizonyára nagyon kifáradt vagy – mondta a lány. Fridolin bólintott. És a lány, miközben sietség nélkül vetköződött, ezt mondta:
– Persze, persze, az ilyen embernek mennyi rengeteg dolga is van egész nap. Akkor már a magamfajtának mégis csak könnyebb!
Fridolin észrevette, hogy a lány ajka nincs kifestve, hanem természetes piros színe van és ezzel kapcsolatban bókot mondott neki.
– Mi a csodának festeném ki magam? – kérdezte a lány. – Már mit gondolsz, hány éves vagyok?
– Húsz? – találgatta Fridolin.
– Tizenhét – mondta a lány és az ölébe ült. A nyakát átfogta a karjával, mint egy gyermek.
Kinek jutna eszébe ezen a világon, gondolta a férfi, hogy én most itt vagyok ebben a szobában? Hát én magam egy órája, vagy csak tíz perce is lehetségesnek tartottam volna ezt? És – miért? Miért vagyok itt? A lány ajkával az övét kereste, Fridolin azonban visszahúzódott tőle; a lány hosszasan, kissé szomorúan nézett rá, aztán lecsúszott az öléből. A férfinak csaknem rosszul esett a mozdulat, olyan sok vígasztaló gyöngédséget érzett az ölelésében.
A lány kezébe vett egy háziruhát, amely a vetett ágy szélén hevert; belébujt és karját keresztbefonta a mellén, úgyhogy most az egész alakját ruha takarta.
– Így jó lesz? – kérdezte minden gúny nélkül, sőt szinte félénken, mintha nagyon igyekeznék eltalálni a férfi akaratát. Fridolin alig tudott felelni.
– Eltaláltad – mondta végül –, valóban nagyon fáradt vagyok és most nagyon kellemesnek találom, hogy itt üldögéljek a hintaszékben és pusztán csak hallgassam, amit beszélsz. Olyan kedves, lágy hangod van. Beszélj csak, mesélj csak valamit.
A lány az ágyon ült és megrázta a fejét.
– Az az egész, hogy félsz – mondta halkan, majd maga elé, alig hallhatóan: – Kár!
A bankjegyeket, amelyeket a férfi adni akart neki, olyan határozottsággal utasította vissza, hogy az nem is erőltethette tovább. Magára kapott egy vékony kék gyapjúsálat, gyertyát gyujtott és megvilágította az utat a férfinak; lekísérte és kinyitotta neki a kaput.
– Ma már itthon maradok – mondta.
A férfi megfogta a kezét és önkénytelenül kezet csókolt neki. A lány csodálkozva, szinte ijedten nézett fel rá, aztán zavartan és boldogan nevetett.
– Mintha valami kisasszony vónék – mondta.
A kapu becsapódott mögötte és Fridolin gyors pillantással emlékezetébe véste a házszámot, hogy másnap bort és édességeket küldhessen a szegény, kedves kis teremtésnek.