4.
Odakünn ezalatt még valamivel melegebbre fordult az idő. A langyos szél besodorta a szűk uccába a nedves rétek és a távoli hegyek tavaszi illatát. Hát most hová? – gondolta Fridolin, mintha nem is az lett volna a legtermészetesebb, hogy végre hazamenjen és lefeküdjön aludni. De nem tudta erre elhatározni magát Milyen hontalannak, milyen kitaszítottnak tünt fel önmaga előtt az Alemannokkal való visszataszító találkozása óta… Vagy Marianne vallomása óta?… Nem, még régebben – az Albertinával folytatott esti beszélgetés óta egyre jobban eltávolodott eddigi élete megszokott keretétől valami más, távoli, idegen világ felé.
Keresztül-kasul kóborolt az éjszakai uccákon, hagyta, hogy a könnyű, meleg szél símogassa a homlokát, míg végül elhatározott léptekkel, mintha valami régóta keresett célhoz ért volna, belépett egy másodrendű kávéházba, amelynek régimódian barátságos, nem túlságosan tágas és mérsékelten megvilágított helyiségében e kései órán már csak igen kevesen voltak.
Az egyik sarokban három úr kártyázott; a pincér, aki addig a játékot figyelte, lesegítette Fridolinról a bundát, felvette a rendelést és illusztrált lapokat és néhány esti ujságot tett eléje az asztalra. Fridolin valami kötelezettségfélét érzett és gyorsan lapozni kezdett az ujságokban. Itt is, ott is megfogta egy-egy hír a pillantását. Konstantinápolyban a kisázsiai vasútépítés ügyében konferencia volt, amelyen Lord Crawford is résztvett. A Benies és Weingruber cég fizetésképtelenséget jelentett. Ma este hering-falatozás a Sophie-teremben. Egy fiatal leány, B. Mária, lakik Schönbrunner Hauptstrasse 28., szublimáttal megmérgezte magát. – Mindezek a tények, a közömbösek és a szomorúak egyaránt, a maguk száraz hétköznapiságával valahogy kijózanítóan és megnyugtatóan hatottak Fridolinra. B. Máriát, a fiatal leányt, sajnálta; szublimát, milyen ostobaság. Ebben a percben, amikor kényelmesen üldögél a kávéházban, és mialatt Albertina nyaka köré kulcsolt kezekkel nyugodtan alszik, és miközben az udvari tanácsos már túljutott minden földi szenvedésen, B. Mária, lakik Schönbrunner Hauptstrasse 28., irtózatos kínok közt fetreng.
Felpillantott az ujságból. Ekkor vette észre, hogy az egyik szomszédos asztaltól egy szempár szegeződik rá. Lehetséges volna? Nachtigall –? Amaz már megismerte őt, örvendezve nyujtotta feléje mindkét kezét és odajött Fridolinhoz; magas, meglehetős vállas, csaknem esetlen, de még fiatal férfi volt, hosszú, kissé göndörfürtű, őszülő szőke hajjal és szőke, lengyel módra lefelé csüngő bajusszal. Nyitott szürke felöltő volt rajta, ez alatt kissé pecsétes frakk, gyűrött ingmell három hamis brilliánsgombbal, harmónikásra izzadt gallér és lobogó fehér selyemnyakkendő. Szemhéjai vörösek voltak, mint aki sokat éjszakázik, de a szeme vidáman, kékesen csillogott.
– Hát te Bécsben vagy, Nachtigall? – kiáltotta Fridolin.
– Te nem tudod? – mondta Nachtigall lágy, lengyeles kiejtéssel, amelynek volt egy kis zsidós mellékzamata. – Hogy-hogy, nem tudod? Hiszen éppen elég híres vagyok. – Hangosan és jóindulatúan felnevetett és leült Fridolinnal szemközt…
– Hogyan? – kérdezte Fridolin. – Talán titokban sebésztanár lettél?
Nachtigall még hangosabban nevetett:
– Nem hallottál mostan engemet? Éppen most?
– Hogyan hallhattalak volna? – Ahá, igen! – És Fridolin csak most ébredt tudatára, hogy miközben belépett, de már előbb is, amikor a kávéházhoz közeledett, valamilyen pincehelyiségből felcsendülő zongorahangokat hallott. – Hát te voltál? – kiáltott fel.
– Ki lett volna más? – nevetett Nachtigall.
Fridolin bólintott. Természetes, – ez a sajátságos, energikus leütés, ezek a különös, kissé önkényes, de mégis jóhangzású harmóniák a balkézzel, ezek mingyárt ismerősnek tüntek előtte.
– Szóval, egészen erre adtad magadat? – mondta.
Még emlékezett rá, hogy Nachtigall az orvosi tanulmányokat a hétéves késedelemmel letett második sikeres élettani szigorlat után teljesen abbahagyta. De még ezután is elég hosszú ideig forgolódott a kórházban, boncteremben, laboratóriumokban és előadótermekben, ahol szőke művészfejével, mindig gyűrött gallérjával, lobogó és egykor fehér nyakkendőjével, feltünő és jó értelemben népszerű, sőt mondhatni kedvelt jelenség volt nemcsak a kollégák, hanem egyes professzorok előtt is. Mint egy lengyel fészekből való zsidó pálinkamérő fia jött annak idején otthonról Bécsbe, hogy az orvosi tudományt elsajátítsa. A szűkös szülői támogatás kezdettől fogva alig jöhetett számításba, de nemsokára teljesen meg is szünt, ami nem gátolta őt abban, hogy továbbra is el ne járjon a Riedhofba ahhoz a medikus törzsasztalhoz, amelyhez Fridolin is hozzátartozott.
A számla kiegyenlítését bizonyos időponttól kezdve mindig egy-egy jómódú kolléga vállalta magára. Néhanapján ruhákat is ajándékoztak neki, amit ő épolyan szívesen és minden hamis büszkeség nélkül fogadott.
Már otthon, a kisvárosban is megtanulta a zongorajáték alapelemeit egy odavetődött zongoristától és Bécsben, mint medikus, egyszersmind a konzervatóriumba is járt, ahol állítólag sokat ígérő zongoristatehetségnek tartották. De itt sem bizonyult elég komolynak és szorgalmasnak ahhoz, hogy rendszeresen tovább képezze magát és nemsokára már ott tartott, hogy megelégedett az ismerősök körében aratott zenei sikerekkel, vagy helyesebben azzal az élvezettel, amelyet zongorajátékával nekik szerzett. Egyideig egy külvárosi tánciskolában működött, mint zongorakísérő. Egyetemi kollégái és törzsasztaltársai megpróbálkoztak vele, hogy hasonló minőségben bejuttassák jobb családokhoz, de ilyen alkalmakkor mindig csak azt játszotta, amihez éppen kedve volt és csak addig játszott, amíg neki jólesett, ezenfelül a fiatal hölgyekkel olyan társalgásba elegyedett, amely éppenséggel nem volt ártatlannak nevezhető és mindezek betetőzéséül többet ivott, mint amennyit elbírt.
Egyszer egy bankigazgató házában kellett a tánczenét szolgáltatnia. Már éjfél előtt zavarba hozta az előtte ellibbenő fiatal lányokat bizalmaskodó és kétértelmű megjegyzéseivel, a hozzájuk tartozó férfiak között pedig megbotránkozást keltett; erre az jutott eszébe, hogy belekezdett egy durva kánkánba és öblös basszushangján kétértelmű kuplét énekelt melléje. A bankigazgató hevesen tiltakozott. Nachtigall, mint aki boldog vidámsággal van tele, felkelt a helyéről, átölelte a direktort, aki fölháborodva prüszkölt és noha maga is zsidó volt, meglehetős paraszti gorombaságot vágott a zongorista szeme közé, amit Nachtigall haladéktalanul egy hatalmas pofonnal egyenlített ki, – ami azután nyilvánvalóan végét jelentette annak, hogy a város „jobb családjainál“ valaha is karriert csinálhasson. Bizalmas körben általában tisztességesebben tudott viselkedni, bár néha ilyen alkalommal is előfordult, hogy reggel felé erőszakkal kellett eltávolítani őt a helyiségből. Másnap reggel azonban az összes érdekeltek elfelejtették vagy megbocsátották ezeket az incidenseket.
Kollégái már régen befejezték tanulmányaikat, amikor ő egy szép napon búcsúvétel nélkül eltünt a városból. Néhány hónapon keresztül még jöttek tőle üdvözletek levelezőlapon különböző orosz és lengyel városokból, sőt Fridolin, akit Nachtigall mindig különösképpen szívébe zárt, egy ízben nemcsak üdvözletet, hanem minden további magyarázat nélkül pénztkérő levelet kapott, mintegy emlékeztetőül arra, hogy Nachtigall a világon van. Fridolin azonnal elküldte a kért szerény összeget, anélkül, hogy valaha is köszönetet vagy bárminő más életjelt kapott volna Nachtigalltól.
Ebben a percben azonban, éjfél után háromnegyed egykor, nyolc év elmultával, Nachtigall ragaszkodott hozzá, hogy haladéktalanul jóvátegye ezt a mulasztását és az utolsó fillérig kifizette a tartozását egy meglehetősen kopott tárcából, amely egyébként tűrhetően duzzadt volt, úgy, hogy Fridolin a kiegyenlítést jó lelkiismerettel elfogadhatta…
– Szóval jól megy a sorod – mondta mosolyogva, szinte a maga megnyugtatására.
– Nem panaszkodhatom – válaszolta Nachtigall. Majd Fridolin vállára téve a kezét, megkérdezte: De most mondd el, hogy kerülsz ide éjnek idején?
Fridolin azzal magyarázta jelenlétét ebben a késői órában, hogy egy éjszakai beteglátogatás után még erős vágyat érzett, hogy egy csésze kávét megigyék; de anélkül, hogy tudta volna, miért teszi: elhallgatta, hogy páciensét már nem találta életben. Aztán egészen általánosságban beszélt poliklinikai tevékenységéről és megunt prakszisáról és megemlítette, hogy megnősült, boldog férj és egy hatéves kis leány apja.
Ezután Nachtigall mesélt az életéről. Fridolin helyesen sejtette, éveken keresztül mint zongorista tengődött minden lehetséges lengyel, román, szerb és bulgár városban és városkában; Lembergben felesége van négy gyermekkel – és hangosan nevetett, mintha az valami rendkívül mulatságos dolog volna, hogy valakinek négy gyermeke legyen, mégpedig valamennyi Lembergben és valamennyi ugyanattól az asszonytól. Mult ősz óta megint Bécsben él. A varieté, amelynél szerződésben volt, rövidesen tönkrement; most a legkülönfélébb helyeken játszik, ahol éppen alkalma van, sokszor kettőben, háromban is ugyanegy éjszaka, így például itt lenn is, a pincében, nem valami előkelő lokál, mondta, tulajdonképpen valami kuglizóféle és ami a közönséget illeti, hát…
– No de ha valakinek négy gyermekről, meg egy asszonyról kell gondoskodni Lembergben, és megint nevetett, de most már nem olyan vidáman, mint az előbb. „Néha privát munka is akad“ tette hozzá gyorsan. És amikor egy emlékeztető mosolygást vett észre Fridolin arcán, hozzáfűzte: „nem bankigazgatóknál és más eféléknél, nem, hanem mindenfajta nagyobb, nyilvános és titkos társaságoknál“.
– Titkos társaságoknál?
Nachtigall bárgyú ravaszkodással révedt maga elé: – Most mingyárt elvisznek egy helyre.
– Hogyan, hát ma még játszol?
– Igen. Ott tudniillik csak kettőkor kezdődik a muri.
– Ez valami nagyon előkelő dolog lehet, – vélte Fridolin.
– Igen is, nem is, – nevetett Nachtigall, de hirtelen megint elkomolyodott.
– Igen is, nem is? – ismételte Fridolin kíváncsian.
Nachtigall az asztalon keresztül odahajolt hozzá.
– Ma egy privát házban játszom, de hogy kinél, azt nem tudom.
– Ma játszol ott talán először? – kérdezte Fridolin, egyre növekvő érdeklődéssel.
– Nem, már harmadszor. De ma bizonyosan megint egy másik házban lesz.
– Ezt nem értem.
– Én sem, – nevetett Nachtigall. – Jobban teszed, ha nem kérdezel semmit.
– Hm, – mondta Fridolin.
– Ó, tévedsz. Nem az, amire te gondolsz. Én már sok mindenféle dolgot láttam, nem is hinnéd, hogy kisebb városkákban, különösen Romániában, mi mindent él meg az ember. De ilyesmit… – Kissé félretolta a sárga ablakfüggönyt, kinézett a uccára és mintegy önmagához beszélve, így szólt: – Még nincs itt – aztán magyarázkodón fordult Fridolinhoz: – tudniillik a kocsi. Mindig egy kocsi jön értem, mégpedig mindig egy másik.
– Egész kíváncsivá teszel, Nachtigall, – mondta Fridolin hűvösen.
– Figyelj ide, – mondta Nachtigall némi vonakodás után. – Ha van valaki a világon, akinek kívánnám, – de hogyan is lehetne? – majd hirtelen így szólt: – Van merszed?
– Különös kérdés, – mondta Fridolin egy sértődött diák hangján.
– Nem úgy értem.
– Hát hogy érted tulajdonképpen? Minek kell különös mersz erre az alkalomra? Hát mi történhetik velem? – Fridolin röviden és megvetően felnevetett.
– Nekem nem történhetik semmi bajom, legföljebb az, hogy ma utoljára… de hát ez enélkül is meglehet.
Elhallgatott és a függöny résén keresztül megint kifelé tekintett.
– Nos?
– Mi az? – kérdezte Nachtigall, mintha álmából riadt volna fel.
– Meséld hát tovább. Ha már egyszer belekezdtél… Titkos alakulat? Zárt társaság? Meghívott vendégek?
– Nem tudom. Legutóbb harminc ember volt ott, első ízben csak tizenhat.
– Valami bál volt?
– Természetes, hogy bál. – Most úgy látszott, mintha megbánta volna, hogy egyáltalán beszélni kezdett.
– És te szolgáltatod a zenét hozzá?
– Mi az, hogy hozzá? Azt sem tudom, mihez. Csakugyan, nem is tudom. Csak játszom, csak játszom, bekötött szemmel.
– Nachtigall, Nachtigall, miket mesélsz te itt össze-vissza!
Nachtigall halkan felsóhajt.
– Sajnos, nem tökéletesen bekötött szemmel. Nem kötik be annyira, hogy semmit sem láthatnék. A szememet borító selyemkendőn keresztül ugyanis látom a tükörben… – és megint hallgatott.
– Egyszóval, – mondta Fridolin türelmetlenül és megvetően, miközben különös izgalmat érzett, – meztelen nőszemélyek.
– Ne mondj ilyet, hogy nőszemélyek, Fridolin, válaszolta Nachtigall szinte sértődötten, ilyen nőket még soha életedben nem láttál.
Fridolin cinikusan köhécselt.
– És mennyi a beléptidíj? – kérdezte fölényesen.
– Jegyre gondolsz, vagy ilyesfélére? Ugyan, mi jut eszedbe!
– Hát hogy lehet mégis bejutni? – kérdezte Fridolin bosszankodva és idegesen dobolt az asztallapon.
– Tudnod kell a jelszót, az pedig minden alkalommal más és más.
– És mi a mai jelszó?
– Még nem tudom. Csak a kocsistól fogom megtudni.
– Vigyél magaddal, Nachtigall!
– Lehetetlenség. Nagyon is veszélyes volna.
– Egy perccel ezelőtt még neked magadnak is az volt a szándékod… hogy „kívánod nekem“. Nos, valahogy csak meg lehet csinálni.
Nachtigall figyelmesen végigmérte.
– Így, ahogy most vagy, semmiesetre sem jöhetsz. Mindenki álarcban van, férfiak is, nők is. Van neked álarcod, vagy más ilyesféle? Lehetetlenség. Talán egy más alkalommal. Majd kigondolok valamit.
Felfigyelt, megint kipillantott a függönyrésen az uccára és fellélegezve mondta:
– Itt a kocsi. Agyő.
Fridolin erősen megfogta a karját.
– Így nem szabadulsz meg tőlem. Elviszel magaddal.
– De kollégám…
– Bízd rám a többit. Tudom, hogy „a dolog veszélyes“ – de talán éppen ez csábít.
– De mondtam már neked – jelmez és álarc nélkül…
– Van még jelmezkölcsönző a világon.
– Egy órakor éjjel?
– Hallgass ide, Nachtigall. A Wickenburgstrasse sarkán van egy ilyen intézet. Naponta néhányszor látom a cégtábláját, mikor arra járok. És gyorsan, egyre növekvő izgatottsággal folytatta. Te maradj itt még egy negyedóráig, én azalatt szerencsét próbálok. A jelmezkölcsönző tulajdonosa valószinüleg ott lakik a házban. Ha nem – lemondok az egész dologról. Döntse el a sors. Ugyanabban a házban van egy kávéház is, azt hiszem Vindobona kávéháznak hívják. Mondd a kocsisnak, hogy valamit a kávéházban felejtettél, menj be, én az ajtó közelében várok rád, te gyorsan megmondod a jelszót és megint beszállsz a kocsiba; én, ha sikerült jelmezt szereznem, beszállok egy másik kocsiba és utánad hajtatok, a többi aztán majd magától kialakul. A te kockázatodat, Nachtigall, becsületszavamra, minden körülmények között viselem.
Nachtigall néhányszor megpróbálta, hogy félbeszakítsa Fridolint, de sikertelenül. Fridolin pénzt dobott az asztalra a pincérnek bőséges borravaló kíséretében, amit stílszerűnek talált ezen a különös éjszakán és elsietett. Künn az uccán egy csukott kocsi állott, a bakon talpig feketében, magas cilinderrel mozdulatlanul trónolt a kocsis – mint egy halottaskocsi, gondolta Fridolin. Néhány pillanat alatt, futólépésben, elérte a keresett sarokházat, becsöngetett, megkérdezte a házfelügyelőt, hogy Gibiser jelmezkölcsönző itt lakik-e a házban, és közben – magának sem bevallottan – az ellenkezőjét remélte. De Gibiser tényleg ott lakott az emeleten, a kölcsönzőintézet alatt és úgy látszott, a házmester nem is csodálkozik különösképpen a késői látogatáson, sőt miután Fridolin tekintélyes borravalója megoldotta a nyelvét, megjegyezte, hogy most, farsang idején, elég gyakran megtörténik, hogy ilyen későn éjjel jönnek emberek jelmezt kölcsönvenni. Lentről világított neki gyertyájával egészen addig, amíg Fridolin az első emeleten becsengetett. Gibiser úr, mintha csak az ajtó mögött várakozott volna, maga bocsátotta be: sovány, csupaszképű, kopasz ember volt; régimódi, virággal kihímzett hálóköntöst és bojtos török fezt viselt, amelyben olyan volt, mint a színházban a komikus apa. Fridolin előadta a kívánságát és hangsulyozta, hogy az ár nem számít nála, amire Gibiser úr csaknem megvetően jegyezte meg: „Csak annyit kérek, amennyi jár nekem, és nem többet.“
Egy csigalépcsőn keresztül fölvezette Fridolint a raktárba. Mindenütt érezni lehetett a selyem, bársony, parfüm, por és száraz virág illatát; a homály köröskörül ezüstös vörösben fénylett; és hirtelen egy csomó kis lámpa világa csillant fel a nyitott szekrények szűk és hosszú folyosója között, amelyet a mélyben elnyelt a sötétség. Jobb- és balkéz felé mindenféle fajta jelmez függött; az egyik oldalon lovagok, apródok, parasztok, vadászok, tudósok, napkeleti királyok és bolondok sorakoztak; a másik oldalon udvari dámák, nemesi kisasszonyok, parasztasszonyok, szobalányok, éjkirálynők. A jelmezek fölött függtek a megfelelő kalapok is és Fridolinnak az az érzése támadt, mintha akasztott emberek között sétálna, akik éppen táncra akarják kérni egymást. Gibiser mögötte lépkedett. – Van valami különleges óhaja, uram? XIV. Lajos? Direktoire? Ónémet?
– Egy barna barátcsuhára volna szükségem, meg egy fekete álarcra, más semmire.
Ebben a pillanatban a folyosó végéről üvegcsörömpölés hallatszott. Fridolin ijedten nézett a jelmezkölcsönző arcába, mint aki azonnali felvilágosítást vár. Gibiser azonban maga is dermedten állott előtte és valami eldugott villanycsavar után tapogatott – a következő pillanatban vakitó világosság öntötte el a folyosót, amelynek végén egy tányérokkal, üvegekkel és poharakkal megterített kis asztalka vált láthatóvá. A jobb- és baloldali székről egy-egy vörös talárba burkolózott inkvizitor emelkedett föl, de ugyanabban a pillanatban egy csinos, ragyogó leányalak eltűnt valahová. Gibiser sietve odarohant, átnyúlt az asztalon és egy fehér paróka maradt a kezében, míg ugyanekkor az asztal alól egy bájos, egészen fiatal lány bújt elő, csaknem gyermek még, Pierette-kosztümben, fehér selyemharisnyával; és végigfutott a folyosón egészen Fridolinig, aki kénytelen-kelletlen karjaiba zárta. Gibiser az asztalra dobta a fehér parókát és jobbról és balról talárjuknál fogva megragadta az inkvizitorokat. Ugyanekkor odakiáltott Fridolinhoz: – Fogja meg erősen a lányt, uram! – A kicsike hozzásímult Fridolinhoz, mintha védelmet várna tőle. Kicsiny, sovány, kipuderezett arcán kis szépségtapaszok feketéllettek, gyönge kis kebléből rózsa és puder illata szállott; szemeiből csillogott a jókedv és huncutság.
– Uraim! – kiáltotta Gibiser, – önök itt maradnak addig, amíg át nem adom önöket a rendőrségnek.
– Mi jut eszébe? – mondták amazok felháborodva és egyértelműen: – Mi mind a ketten a kisasszony meghívására jöttünk.
Gibiser erre mindkettőjüket elengedte és Fridolin hallotta, amint ezt mondja nekik: – Erről majd bővebb felvilágosítást kell adniok. Vagy talán nem látták azonnal, hogy őrülttel van dolguk? – és Fridolin felé fordul: – Bocsásson meg, uram, ezért az incidensért.
– Ó, nem tesz semmit, – mondta Fridolin. Legszívesebben ott maradt volna, vagy mindjárt magával vitte volna a kicsikét; bárhová és bármi történt volna is azután. A lány mintegy megigézve, csábítóan és gyermekesen nézett fel rá. Az inkvizitorok izgatottan tanácskoztak egymással a folyosó végében, Gibiser pedig ezzel a szakszerű kérdéssel fordult Fridolinhoz: – Ön ugyebár egy csuhát óhajt, uram, egy zarándokkalapot és egy álarcot?
– Dehogy – szólt közbe a Pierette fellángoló szemekkel, – hermelinpalástot adj ennek az úrnak és vörös selyem zekét.
– Itt maradj mellettem – szólt rá Gibiser és rámutatott egy barna csuhára, amely egy landsknecht és egy velencei szenátor között lógott. – Ez a nagyság megfelel önnek, itt van a hozzávaló kalap, vigye gyorsan.
Az inkvizitorok újra életjelt adtak magukról.
– Azonnal bocsásson ki bennünket, Chibiser úr. – Fridolin elcsodálkozott, hogy franciásan mondták ki Gibiser nevét.
– Szó sem lehet róla, – válaszolt fölényesen a jelmezkölcsönző, – egyelőre lesznek szívesek megvárni, amíg visszatérek.
Fridolin közben belebújt a csuhába, csomóra kötötte a lelógó övet, Gibiser egy keskeny létrán állva lenyújtotta neki a fekete, széleskarimájú zarándokkalapot, ezt Fridolin rögtön a fejébe nyomta.
De minden mozdulata olyan volt, mintha kényszer hatása alatt cselekednék, mert egyre erősebbé vált benne az az érzés, hogy ottmaradjon és Pierettet megvédje a fenyegető veszedelemtől. Az álarcnak, amelyet Gibiser most a kezébe nyomott és amelyet ő azonnal fel is próbált, valami idegenszerű, kissé kellemetlen parfümszaga volt.
– Te majd előttem mégy – parancsolta Gibiser a kicsikének és a lépcsőre mutatott. Pierette megfordult, hátrapillantott a folyosó végére és félig fájdalmasan, félig vidáman búcsút intett a kezével. Fridolin követte a pillantását; az inkvizitorok már eltűntek, helyettük két karcsú fiatalember állott ott frakkban és fehér nyakkendővel, de mind a kettő arcát még elfödte a vörös álarc. Pierette lefelé libegett a csigalépcsőn és a menetet Fridolin zárta be. Lenn az előszobában Gibiser kinyitott egy ajtót, amely a belső szobába vezetett és ráförmedt Pierettére: – Most azonnal lefekszel, elvetemült teremtés, aztán majd beszélgetünk, ha odafönn az urakkal leszámoltam!
A lány ott állott az ajtóban, fehéren és törékenyen, egy pillantást vetve Fridolinra és szomorúan megrázta a fejét. Fridolin jobbkéz felé a nagy fali tükörben megpillantott egy sovány zarándokot, aki nem volt más, mint ő maga és elcsodálkozott rajta, bár tudta, milyen egyszerű eszközökkel történt az egész változás.
Pierette eltünt, az öreg jelmezkölcsönző betette mögötte az ajtót. Aztán kinyitotta a lakás ajtaját és kitessékelte Fridolint a lépcsőházba.
– Bocsásson meg – mondta Fridolin –, de szeretném a tartozásomat ki…
– Csak hagyja, uram, fizetni csak akkor kell, ha visszahozta a holmit; én megbízom önben.
De Fridolin csak nem tágított a helyéről.
– Ígérje meg, hogy nem fogja bántani ezt a szegény gyermeket!
– Mi köze önnek ahhoz, tisztelt uram?
– Hallottam, amikor a kicsikéről az előbb azt mondotta, hogy őrült, – most pedig elvetemült teremtésnek nevezte. Mindenesetre feltünő ez az ellentmondás, ezt nem tagadhatja.
– Nos, uram – válaszolta Gibiser színpadias hangon –, hát vajjon az őrült nem elvetemült-e isten előtt?
Fridolin undorral megrázkódott.
– Akárhogy is áll az ügy – mondta végül –, jól meg kell fontolnia. Én orvos vagyok. Holnap majd még beszélünk a dologról.
Gibiser hangtalanul és gúnyosan nevetett. A lépcsőházban világosság gyúlt ki, az ajtó becsukódott Gibiser és Fridolin között és odabenn gyorsan rázárták a reteszt. Fridolin, miközben lefelé ment a lépcsőn, levetette a kalapot, a csuhát és az álarcot, az egészet a hóna alá gyűrte, a házmester kaput nyitott; az uccán szemközt ott állott a halottaskocsi, bakján a mozdulatlan kocsissal. Nachtigall éppen el akart távozni a kávéházból és láthatólag nem túlságos kellemesen érintette, hogy Fridolin pontosan megjelent.
– Hát csakugyan szereztél magadnak egy jelmezt?
– Amint látod. És a jelszó?
– Mégis ragaszkodol hozzá?
– Föltétlenül.
– Nos – a jelszó: Dánia.
– Megőrültél, Nachtigall?
– Miért őrültem volna meg?
– Semmi, semmi. Az idén véletlenül a dán tengerparton nyaraltam. Nos hát, szállj be a kocsiba, de ne mingyárt, hogy legyen időm ott szemben egy kocsit szerezni.
Nachtigall bólintott és kényelmesen rágyujtott egy cigarettára. Fridolin ezalatt sietve átment az ucca túlsó oldalára, kiválasztott egy kétlovast, és mintha valami tréfáról volna szó, könnyed hangon odaszólt a kocsisnak, hogy kövesse csak mindenütt a gyászkocsit, amely éppen akkor indult el előttük.
Végigmentek az Alserstrassen, aztán egy vasúti viadukt alatt áthaladva kijutottak a külvárosba és tovább hajtottak rosszul világított, kihalt mellékuccákon keresztül. Fridolin arra az eshetőségre gondolt, hogy kocsisa elveszítheti az elől haladó kocsi nyomát; de valahányszor csak kidugta fejét a nyitott ablakon át a természetellenesen meleg levegőbe, kis távolságban mindig megpillantotta maga előtt a másik kocsit, amelynek kocsisa magas fekete cilinderével rendületlenül ült a bakon. Rosszul is végződhetik a dolog, gondolta Fridolin. És közben még egyre érezte azt a rózsa- és parfőmillatot, amely Pierette kebléből szállt föl hozzá. Micsoda különös regénybe keveredtem én itt? – kérdezte magától. Nem kellett volna, sőt talán nem is lett volna szabad elmennem onnan. De hol is vagyok tulajdonképpen?
Szerény villák között enyhe emelkedéssel vezetett az út. Fridolin úgy gondolta, hogy itt már kiismeri magát; évekkel ezelőtt, séták alkalmával már járt erre: minden valószínűség szerint a Galitzin-hegy volt, amelyre most felkapaszkodtak. Balkéz felé, a mélységben megpillantotta a ködben úszó és ezernyi fénytől csillogó várost. Hátulról kerékzörejt hallott és erre kinézett az ablakon hátrafelé. Két kocsi jött mögötte, ami kedvére való volt, mert így ő sem tűnhetett föl gyanúsnak az elől hajtó kocsis előtt.
A kocsi erős rándulással hirtelen befordult egy másik útra és most rácsok és falak közt hajtottak lefelé, mintha csak valami szakadékba gurultak volna. Fridolinnak eszébe villant, hogy legfőbb ideje volna kimaszkirozni magát. Levetette a bundáját és belebujt a csuhába, ugyanazzal a mozdulattal, amivel a kórházi osztályán reggelenként bele szokott bujni a fehér vászonköpenye ujjaiba; és mint valami megváltó gondolat, úgy jutott eszébe, hogy ha minden jól megy, már néhány óra mulva ismét ott lesz, mint minden reggel, betegeinek ágya mellett – ő, a segítő kezű orvos.
A kocsi megállott. Mi lenne, gondolta Fridolin, ha most egyáltalán ki sem szállnék, hanem rögtön visszafordulnék? De hová? A kis Pierettehez? Vagy a Buchfeldgasse-i örömlányhoz? Vagy Mariannehoz, a halott leányához? Vagy haza? És könnyű borzongással állapította meg, hogy sehová a világon nem vágyódik most kevésbé, mint éppen haza. Vagy talán csak azért érezte így, mert az az út tünt neki a leghosszabbnak? Nem, most már nem lehet meghátrálni, gondolta magában. Megyek tovább az utamon, ha belehalok is. Ezen a fellengző frázison ő maga is elmosolyodott, de azért nem volt valami túlságosan derült kedélyállapotban.
Az egyik kerti kapu tárva-nyitva volt. A halottaskocsi éppen elgördült onnan még beljebb a mélységbe, vagy a mélységnek látszó ködbe. Nachtigall tehát már nyilvánvalóan kiszállott. Fridolin gyorsan kiugrott a kocsiból és meghagyta a kocsisnak, hogy följebb, a kanyarodásnál várjon rá, amíg visszatér, bármilyen hosszú ideig maradna is távol. És hogy megnyugtassa, búsásan kifizette előre az egész utat és megígérte, hogy ugyanennyit kap majd visszafelé is. Közben odaértek azok a kocsik is, amelyek az övé mögött jöttek. Fridolin még látta, hogy az elsőből egy lefátyolozott nő szállt ki; de ekkor már belépett a kertbe.
Magára öltötte az álarcot, végigment egy keskeny úton, egészen az ajtóig, a két ajtószárny föltárult és Fridolin egyszerre egy szűk, fehér előcsarnokban találta magát. Harmónium-hangok ömlöttek feléje; jobbról és balról egy-egy barna livrés lakáj állott, szürke álarccal.
– A jelszó? – suttogták mind a ketten.
– Dánia – válaszolta ő.
Az egyik lakáj elvette a bundáját és eltünt vele egy szomszédos szobában, a másik föltárt előtte egy ajtót, és Fridolin belépett egy homályosan megvilágított, csaknem sötét terembe, amelynek falait köröskörül fekete selyemkárpit födte. Egyházi öltözetű maszkok jártak itt föl és alá, talán tizenhat-húsz ember, szerzetesek és apácák vegyesen. A harmónium, amely lágy modulációkkal valami olasz templomi éneket játszott, mintha a magasból szólt volna. A terem egyik sarkában egy kisebb csoport állott, három apáca és két szerzetesbarát; ezek, mintegy szándékosan, hol odapillantottak feléje, hol megint elfordultak. Fridolin észrevette, hogy ő az egyedüli, akin kalap van, lekapta a zarándokföveget és igyekezett minél elfogulatlanabbul föl-alá járkálni; az egyik szerzetes elmenőben súrolta a karját és üdvözletképpen feléje biccentett, de az álarc mögül egy másodpercig éles, kutató pillantás fúródott Fridolin szemébe. Idegen aromájú, fülledt illatot érzett mindenfelé, mint a délszaki kertekben. Megint hozzásúrlódott egy kar. Ezúttal az apácák egyike volt. Mint a többinek, neki is fekete fátyolba volt burkolva a homloka, feje és válla; és az álarc fekete selyemcsipkéje alatt vérvörös száj izzott. Hol vagyok? töprengett Fridolin. Bolondok, vagy összeesküvők között? Talán valamilyen vallásos szekta gyűlésére kerültem? Hátha Nachtigallt megbízták, vagy megfizették, hogy egy mit sem sejtő embert hozzon magával, akiből aztán majd gúnyt űznek? De holmi álarcos tréfához viszonyítva túlságosan komoly, túlságosan egyhangú és barátságtalan volt az egész dolog. A harmónium szólamába most egy női hang vegyült, és valami régi olasz egyházi ária csendült föl a teremben. Mindenki elhallgatott, és úgy látszott, hogy feszülten figyelnek, még Fridolint is lenyügözte egy ideig ez a csodálatosan szárnyaló melódia. Hirtelen egy női hang ezt súgta a háta mögül:
– Ne forduljon meg. Még van ideje, hogy eltünjön innen. Maga nem tartozik közénk. Ha fölfedezik, vége van.
Fridolin megrázkódott. Egy pillanatig az villant át rajta, hogy engedelmeskedik a figyelmeztetésnek. De a kíváncsiság, a csábítás és mindenekfölött a büszkesége erősebb volt, mint a megfontolás. Ha már ennyire vagyok, gondolta, legyen, aminek lennie kell. És anélkül, hogy hátrafordult volna, tagadólag intett a fejével.
És a hang tovább suttogott mögötte:
– Nagyon sajnálnám magát…
Most hátrafordult. Megpillantotta a vérvörös szájat, amely a csipkék közül világított és két homályos szem kapcsolódott az övébe.
– Maradok – mondta olyan heroikus hangon, amely még magának is idegennek tűnt és megint elfordult a nőtől. Az ének egyre lenyügözőbb lett, a harmónium már egész máskép szólt, egyáltalán nem templomi módra, hanem éppen ellenkezőleg, világiasan, tikkadtan, búgva, mint valami orgona; és Fridolin, amint körülnézett, észrevette, hogy az apácák valamennyien eltüntek és már csak a szerzetesek vannak a teremben. Ezalatt az énekhang is átcsapott egy művészien fokozódó trillával a mély szomorúságból a vidám ujjongásba, a harmónium helyett világiasan és kihívóan egy zongora szólalt meg; Fridolin azonnal megismerte Nachtigall vad, izgató játékát; és az imént még nemesen csengő női hang egy végső durva és érzéki rikoltásban tört ki, amely szinte keresztülfúródott a mennyezeten és elszállt a végtelenben. Jobbra is, balra is ajtók tárultak föl, az egyiken át Fridolin felismerte Nachtigall elmosódott körvonalait a zongora mellett; a szemközti terem azonban vakító fényben úszott és ott állottak a nők mozdulatlanul, fejük, homlokuk és nyakuk fekete fátyolba burkolva, arcukon fekete csipkeálarccal, de ezen kívül teljesen ruhátlanul. Fridolin szemei szomjasan vándoroltak testről testre, törékenytől buján virágzóig, – de az, hogy ezek a nők végeredményben mégis rejtélyek maradtak és hogy a fekete álarcokból érthetetlen talányként villogtak feléje a nagy szemek: a látás kimondhatatlan kéjét a megkívánás csaknem elviselhetetlen kínjává változtatta. De a többiek is ugyanazt érezték, amit ő. Az első elragadtatott felkiáltások után sóhajtások törtek elő, amelyekben fájdalom rezgett; valakiből felszakadt egy jajszó; – és hirtelen, mintha valami kergette volna őket, a homályos teremből valamennyien berohantak a nőkhöz – de többé már nem barátcsuhában, hanem fehér, sárga, kék, vörös ünneplő lovagöltözetben –, be a másik terembe, ahol őrjöngő, majdnem gonosz nevetés fogadta őket. Fridolin volt az egyetlen, aki barátcsuhában maradt és most már kissé félve behúzódott a legtávolabbi sarokba, Nachtigall közelébe, aki háttal ült. Fridolin jól láthatta, hogy Nachtigallnak be van kötve a szeme, de egyszersmind azt is látni vélte, hogyan fúródik pillantása ezen a kötésen keresztül a szemközti magas tükörbe, amelyben végignézhette a tarka gavallérok és mezítelen táncosnők forgását.
A nők egyike váratlanul Fridolin mellett termett, és halkan – mert senki sem beszélt itt hangosan, mintha még a hangok is titkolóznának – ezt suttogta:
– Miért vagy ilyen egyedül? Miért nem csatlakozol a tánchoz?
Fridolin jól látta, hogy a másik sarokból két lovag élesen szemmel tartja őt és úgy gyanította, ezt a fiús és karcsú növésű nőt itt azok küldték hozzá, hogy kifürkéssze és kísértésbe vigye őt. Ennek ellenére feléje tárta karjait, hogy magához vonja, amikor egy másik nő hirtelen elvált táncosától és egyenesen Fridolinhoz futott. A férfi rögtön tudta, hogy ez a nő ugyanaz, aki az előbb figyelmeztette. Az asszony úgy tett, mintha csak most látná őt meg, és halkan, de mégis annyira kivehetően, hogy a másik sarokban meg kellett hallaniok, odasúgta neki:
– Hát visszajöttél végre?
Vidáman felnevetett:
– Minden hiába, megismertelek.
Majd a fiús nőhöz fordult:
– Engedd át őt nekem, csak két pillanatra. Akkor aztán megint a tiéd lehet, ha akarod, egész reggelig.
És valamivel halkabban ezt suttogta neki:
– Hiszen ez ő, igen, ő.
A másik elcsodálkozott:
– Csakugyan – és odalibegett a sarokba a lovagokhoz.
– Ne kérdezz most semmit – szólt Fridolinhoz a nő, aki vele maradt –, és ne csodálkozz semmin. Megpróbáltam tévútra vezetni őket, de előre megmondom neked, ezt nem lehet sokáig csinálni. Menekülj, mielőtt még késő. Már pedig minden pillanatban későn lehet. És vigyázz, hogy ne kövessenek nyomon. Senkinek sem szabad megtudnia, ki vagy. Abban a pillanatban örökre vége lenne a nyugalmadnak és életed békességének. Eredj!
– Viszontláthatlak még téged?
– Lehetetlen.
– Akkor maradok.
Reszketés futott végig a meztelen testen, amely kitárult a férfi előtt, úgyhogy csaknem eszét vette.
– A játék nem mehet többe, mint az életembe – mondta a férfi – és azt pedig megéred nekem ebben a pillanatban.
Megragadta a nő kezét és magához igyekezett vonni.
Ő azonban újra, szinte kétségbeesve súgta:
– Eredj!
A férfi nevetett és úgy hallotta a saját szavát, mint ahogy álmában hallja önmagát az ember.
– Hiszen látom már, hol vagyok. Ti nem csak azért vagytok itt, ti mind, hogy látástoktól megőrüljön az ember! Te csak tréfálsz velem, hogy egészen megőrjíts.
– Késő lesz, menj!
De nem akart hallgatni reá.
– Nem volnának itt eldugott kis szobák, ahová elbujhatnának azok a párok, akik már egymásra találtak? Vagy talán mind, akik itt vannak, illedelmes kézcsókkal fognak elbúcsúzni egymástól? Nem olyannak látszanak.
És rámutatott azokra a párokra, akik a zongora őrjöngő hangjaira eltáncoltak előttük a ragyogó, tükröző világosságú teremben, izzó fehér testek, amelyek kék, vörös, sárga selyemhez tapadtak. Azt hitte, hogy most senki sem törődik már vele és az asszonnyal, aki mellette van; egészen magukra hagyták őket a csaknem teljesen sötét középső teremben.
– Hiú reménység – súgta a nő. – Itt nincs semmi olyasféle szoba, amilyenről ábrándozol. Ez az utolsó pillanat. Menekülj!
– Gyere velem.
A nő hevesen és lemondóan megrázta a fejét.
Fridolin megint fölnevetett, de nem ismert rá a saját nevetésére.
– Te a bolondját járatod velem. Hát ezek a férfiak és ezek a nők azért jöttek ide, hogy lángra lobbantsák egymás szenvedélyét és aztán kielégítetlenül epedjenek el egymásért? Ki tilthatja meg neked, hogy velem gyere, ha akarsz?
Az asszony mélyet sóhajtott és lehorgasztotta a fejét.
– Ó, most már értem – mondta a férfi. – Ez a büntetése annak, aki hivatlanul belopózik közétek. Nem is találhattatok ki borzalmasabbat. De engedd el nekem ezt a bűnhödést. Kegyelmezz. Szabj ki rám valami más megpróbáltatást. Csak ne ezt, hogy nélküled kelljen elmennem innen!
– Őrült vagy. Én nem mehetek el veled innen – époly kevéssé, mint bárki mással. És ha valaki megkísérelné, hogy kövessen, eljátszaná az életét, meg az enyémet is.
Fridolin valósággal megrészegült; nemcsak a nőtől, az illatos testétől, a vörösen izzó ajkától, nemcsak ennek a teremnek az atmoszférájától és a titkoktól, amelyek itt körülvették; – részeg és egyben szomjas is volt ennek az éjszakának az élményeitől, amelyek közül egyik sem fejeződött be; részeg volt saját magától, a bátorságától, attól a változástól, amelyet magában belül érzett. És megragadta a fátyolt, amely a nő fejét burkolta, mintha le akarná tépni.
Az asszony elkapta a kezét.
– Megtörtént egy éjjel, hogy valamelyik férfi tánc közben letépte egyikünk fátyolát. Erre lerántották róla az álarcot és kikorbácsolták innen.
– És a nő…?
– Talán olvastad annak a szép, fiatal lánynak az esetét… alig néhány hete történt… aki az esküvője napján megmérgezte magát.
Fridolin emlékezett a dologra, sőt a lány nevére is. Megmondta a nevet. Nem az a fejedelmi házból származó leány volt, aki egy olasz herceggel járt jegyben?
A nő igent bólintott.
Egyszerre csak előttük állott egy lovag, a legelőkelőbb külsejű mindnyájuk között; az egyetlen, akin fehér ruha volt; és rövid, udvarias, de egyszersmind parancsoló meghajlással táncra kérte az asszonyt, aki eddig Fridolinnal beszélgetett. Fridolinnak úgy tünt, mintha a nő egy pillanatig vonakodott volna. De a lovag már átölelte és eltáncolt vele a többi párhoz, a kivilágított szomszédos terembe.
Fridolin magára maradt, és ez a hirtelen elhagyatottság úgy érte, mint valami jeges borzongás. Körülnézett. Úgy látszott, hogy ez az a pillanat, amikor senki sem törődik vele. Talán ez most az utolsó lehetőség arra, hogy büntetlenül eltünhessen. Mégis volt valami, ami szinte lenyügözve ott tartotta a sarokban, ahol – úgy érezte – nem látják és nem törődnek vele; – volt valami, még pedig az, hogy félt holmi gyáva és nevetséges visszavonulástól és az, hogy csillapíthatatlanul és kínlódva vágyódott a csodálatos asszonyi test után, amelynek illata még ott szállt körülötte; vagy talán az a gondolat tartotta vissza, hogy mindaz, ami eddig történt, talán csak bátorságának próbája, amelynek jutalmául az isteni nőt kapja, – maga sem tudta.
Mindenesetre világosan érezte, hogy ezt a feszültséget nem tudja tovább elviselni, és hogy ennek az állapotnak minden áron véget kell vetnie. Akármire határozza is el magát, az életébe csak nem kerülhet! Lehet, hogy bolondok, vagy kéjencek közé került, de semmiesetre sem gazemberek, vagy gonosztevők közé. Az az ötlete támadt, hogy odamegy hozzájuk, önként bevallja, hogy belopózott közéjük és lovagiasan rendelkezésükre áll. Csak így, csak ezzel a nemes akkorddal szabad végződnie ennek az éjszakának, ha azt akarja, hogy többet jelentsen, mint kísértetiesen értelmetlen egymásutánját egy csomó kietlen, zavaros és alantas kalandnak, amelyek közül még egyiket sem élte ki végig. És fellélegezve már indulni is készült.
Ebben a pillanatban valaki ezt suttogta mellette:
– A jelszót!
Észrevétlenül egy fekete lovag lépett hozzá és mivel Fridolin nem válaszolt azonnal, mégegyszer megismételte a kérdést.
– Dánia – mondta erre Fridolin.
– Nagyon helyes, uram, ez a bejárat jelszava. De a házi jelszót, ha szabad kérnem?
Fridolin nem felelt.
jelszót? – hangzott az éles kérdés.
jelszót? – hangzott az éles kérdés.
Fridolin vállat vont. A másik a szoba közepére lépett, felemelte a kezét, a zongora elnémult, a tánc abbamaradt. Két másik lovag jött oda hozzájuk, az egyik sárgában, a másik vörösben.
– A jelszót, uram! – mondták egyszerre mind a ketten.
– Elfelejtettem – felelte Fridolin üres mosollyal és egész nyugodtnak érezte magát.
– Ez az ön baja – mondta a sárgaruhás úr –, mert az itt tökéletesen mindegy, hogy ön elfelejtette a jelszót, vagy pedig sohasem tudta.
Ekkor már valamennyi férfi-álarcos beözönlött, az ajtókat mindkét oldalon lezárták. Fridolin egyedül állott ott barátcsuhájban a tarka lovagok tömegében.
– Le az álarccal! – kiáltották többen egyszerre. Fridolin mintegy védekezésül előrenyujtotta karjait. Ezerszer rosszabbnak tünt fel előtte leálcázottnak lenni csupa álarcos között, mint felöltözöttek között meztelennek. És határozott hangon megszólalt:
– Ha az urak bármelyike jelenlétem által becsületében sértve érzi magát, kijelentem, hogy hajlandó vagyok neki a szokásos módon elégtételt adni. De álarcomat csak abban az esetben teszem le, ha önök, uraim, valamennyien szintén leteszik.
– Nem elégtételről van most szó – szólalt meg a vörösbe öltözött lovag, aki eddig hallgatott –, hanem bűnhődésről.
– Le az álarccal! – kiáltotta valaki éles, kellemetlen hangon, amely Fridolint egy tiszt kommandójára emlékeztette. – Majd a szemébe, nem pedig az álarcába mondjuk önnek, hogy mi vár önre.
– Nem veszem le – mondta Fridolin még élesebb hangon –, és jaj annak, aki megpróbál hozzám nyulni.
Egy kéz hirtelen az arca felé kapott, nyilván azért, hogy letépje róla az álarcot, amikor hirtelen föltárult az egyik ajtó és ott állott egy nő, – Fridolinnak nem lehetett kétsége arról, hogy kicsoda – apácaöltözetben, úgy, amint először látta. Mögötte, a kivilágított teremben megpillantotta a többi nőt, meztelenül és eltakart arcokkal, egymáshoz símulva, némán, mint egy megriadt kis csapat. De az ajtó azonnal ismét bezárult.
– Engedjétek el – mondta az apáca –, kész vagyok őt kiváltani.
Rövid és mély hallgatás állott be, mint amikor valami szörnyű dolog történik; majd a fekete lovag, aki először kérdezte Fridolintól a jelszót, ezekkel a szavakkal fordult az apácához:
– Tudod, mit veszel ezzel magadra.
– Tudom.
Megkönnyebbülés futott át a termen.
– Ön szabad – mondta a lovag Fridolinnak –, sértetlenül elhagyhatja a házat, de őrizkedjék attól, hogy titkainkat tovább is kutassa, aminthogy ebben reménykedett, amikor belopózott közénk. Ha megkísérli, hogy valakit nyomunkra vezessen, akár sikerül, akár nem – ön elveszett!
Fridolin mozdulatlanul állott.
– Hogyan fog ez a hölgy kiváltani engem? – kérdezte.
Nem kapott feleletet. Néhányan az ajtóra mutattak, annak jeléül, hogy azonnal távozzék.
De Fridolin csak a fejét rázta.
– Csináljanak velem, uraim, amit akarnak, de azt nem fogom tűrni, hogy más emberi lény bűnhődjék helyettem.
– Ennek a nőnek a sorsán ön már úgysem segíthet – mondta a feketeruhás lovag most már egész szelíden. – Ha itt valaki ígéretet tesz, az nem hátrálhat meg többé.
Az apáca, mintegy megerősítésül, lassan bólintott.
– Menj! – mondta Fridolinnak.
– Nem – felelte ő még emeltebb hangon. – Az életnek nincs többé értéke számomra, ha nélküled kell innen elmennem. Nem kérdezem, honnan jöttél, ki vagy? És önöknek, ismeretlen uraim, mit jelent az, hogy ezt a farsangi komédiát, még ha komoly véget szántak is neki, végigjátsszák-e, vagy sem. Akárkik legyenek is önök, uraim, bizonyára van még egy külön életük is ezen kívül. Én azonban nem játszom semmiféle komédiát, még ezen a helyen sem, és ha kénytelenségből mostanáig játszanom is kellett, most abbahagyom. Úgy érzem, hogy sorsom olyan irányba fordult, amelynek semmi köze többé ehhez az álarcosdihoz, én tehát megmondom a nevemet, leteszem az álarcot és minden következményt magamra vállalok.
– Őrizkedj ettől! – kiáltott fel az apáca –, tönkretennéd magadat, anélkül, hogy engem megmenthetnél! Eredj!
Azzal a többiekhez fordult:
– Itt vagyok, csináljatok velem, amit akartok – mindannyian!
A fekete ruha mintegy varázsérintésre lehullott róla és ott állott fénylő fehér testével, aztán a fátyol után kapott, amely homlokát, arcát és nyakát borította, és egy csodálatos, kerek mozdulattal leoldotta. A fátyol a földre hullott és fekete haja elborította vállait, keblét és csípőjét, – de még mielőtt Fridolin megpillanthatta volna arcvonásait, ellenállhatatlan karok ragadták meg és az ajtóhoz tuszkolták; a következő pillanatban már künn volt az előcsarnokban, az ajtó bezárult mögötte, egy álarcos lakáj előhozta a bundáját, rásegítette, és a kapu szinte önmagától kinyílt előtte. Tovább sietett, mintha valami láthatatlan hatalom űzné, már künn volt az uccán, a fény kialudt mögötte; körülnézett: némán terpeszkedett a ház lefüggönyözött ablakaival, amelyekből nem szűrődött ki egyetlen fénycsepp sem. Csak mindent pontosan meg tudjak jegyezni magamnak, gondolta mindenekelőtt. Újra meg kell találnom ezt a házat, a többi aztán majd magától kialakul.
Éjszaka sötétlett körülötte; kis távolságra, ott, ahol a kocsisnak kellett rá várakoznia, vörhenyes fénnyel pislogott egy uccai lámpa. Az ucca mélyéből, mintha csak hívta volna, előrobogott a gyászkocsi. Egy szolga kinyitotta előtte a kocsiajtót.
– Nekem is van kocsim – mondta Fridolin. De a szolga tagadólag intett a fejével. – Ha már elment volna, akkor gyalog megyek vissza a városba.
A szolga olyan parancsoló kézmozdulattal válaszolt, ami kizárt minden ellenkezést. A kocsis cilindere mint nevetséges hosszú kürtő sötétlett az éjszakában. A szél erősen fújt és az égen csak úgy repültek az ibolyakék felhők. Fridolin eddigi tapasztalatai után nem kételkedett benne, hogy nem tehet mást, minthogy beszáll a kocsiba, amely aztán abban a pillanatban meg is indult vele.
Fridolinban égett az elhatározás, hogy amint módjában lesz, minden veszély ellenére megpróbál világosságot deríteni erre a kalandjára. Az volt az érzése, hogy egész életének nincs többé a legparányibb értelme sem, ha nem sikerül ismét megtalálnia ezt a rejtélyes asszonyt, aki most adja meg az ő megmentése árát. Hogy milyen árat fizet, nem volt nehéz kitalálni. De mi oka lehetett rá, hogy feláldozza magát? Áldozat? Egyáltalán kérdés, asszony-e és áldozatot jelent-e számára az a büntetés, amely rá vár és amelyet magára vett? Ha már ott volt, abban a társaságban – és valószínűleg nem most volt ott először, olyan beavatottnak mutatkozott a ceremóniákban – mit számított neki, hogy valamelyik lovagé, vagy akár mindannyiuké legyen? Egyáltalán, lehetett ez más, mint örömlány? Lehettek ott a többi nők mások? Nem, kétségenkívül – örömlányok. Még akkor is, ha ezen a céda életen kívül még egy másik, úgynevezett polgári életet éltek.
Mindaz, amit most átélt, valószínüleg valami becstelen tréfa volt, amit megengedtek maguknak vele szemben. Tréfa, amelyet már jól előkészítettek, sőt lehet, hogy be is tanultak arra az esetre, ha egyszer valami hivatlan vendég lopózna be közéjük. És mégis, ha megint visszagondolt erre a nőre, aki őt kezdettől fogva figyelmeztette, aki kész volt érte bűnhődni, úgy érezte, hogy volt a hangjában, a magatartásában, a meztelen teste királynői nemességében valami, ami nem lehetett hazugság.
Vagy csak Fridolin váratlan megjelenése hatott csodaként és ez idézte fel ezt a változást? Azok után, amik ezen az éjszakán történtek vele, nem tartott lehetetlennek ilyen csodát; de ez a gondolat ment volt minden buta elbizakodottságtól. Talán vannak órák, éjszakák, gondolta, amikor ilyen rejtélyes és ellenállhatatlan varázserő árad ki olyan férfiakból is, akik rendes körülmények között nincsenek különösebb hatással a nőkre.
A kocsi még egyre dombnak haladt és ha jó úton jár, már rég be kellett volna fordulnia az országútra. Vajjon mit akarnak vele? Hová viszi ez a kocsi? Talán még folytatása is van a komédiának? Ugyan milyen folytatása lehet? Vagy most jön a magyarázat? Boldog viszontlátás egy másik helyen? Jutalom a derekasan kiállott próbáért, felvétel a titkos társaságba? Zavartalan boldogság a felséges apáca karjaiban?… A kocsi ablaka fel volt húzva; Fridolin ki akart nézni, de nem lehetett átlátni az üvegen. Ki akarta nyitni az ablakot, de lehetetlen volt, jobbra is, balra is; és épilyen átláthatatlan és épilyen gondosan zárt volt az üvegfal is, amely őt a kocsis bakjától elválasztotta. Kopogott az üvegtáblán, kiabált, ordított, de a kocsi csak haladt tovább.
Megpróbálta mind a két oldalon kinyitni a kocsi ajtaját, de azok sem nyíltak; újra kiáltott, de hangját elnyelte a kerekek zörgése és a szél sivítása. A kocsi most zötyögni kezdett, egyre sebesebben rohant lefelé a lejtőn és Fridolin, akit gyötört a nyugtalanság és a félelem, már azon gondolkodott, hogy öklével zúzza szét az egyik vak ablakot, amikor a kocsi hirtelen megállott. Mind a két ajtó, akárcsak gépezetre járt volna, egyszerre kinyílott, mintha gúnyosan választást kínáltak volna Fridolinnak jobbra is, balra is. Kiugrott a kocsiból, az ajtók megint becsukódtak és anélkül, hogy a kocsis a legkisebb figyelmre méltatta volna Fridolint, a kocsi elrobogott a szabad mezőn keresztül bele az éjszakába.
Az ég elborult, a felhők egymást kergették, a szél süvített és Fridolin ott állott a hóban, amely gyér világosságot szórt köröskörül. Ott állott egész egyedül, barátcsuhája fölött a nyitott bundával, fején a zarándok-kalappal és elég kényelmetlenül érezte magát. Tőle kis távolságra húzódott a széles országút. Zavarosan pislákoló lámpák hosszú sora jelezte az irányt a város felé. Fridolin, hogy az utat megkurtítsa, egyenesen átvágott a behavazott és kissé lefelé lejtősödő földeken keresztül, csak hogy minél hamarább emberek közé jusson.
Egészen átnedvesedett a cipője, mire beért egy keskeny, alig világított kis uccácskába; előbb magas palánkok között haladt, amelyek nyikorogtak a szélviharban; a következő saroknál befordult egy valamivel szélesebb uccába, ahol nyomorúságos apró házak váltakoztak üres telkekkel. Valamelyik toronyóra hajnali hármat harangozott. Egy ember jött szembe Fridolinnal, rövid kiskabátban, kezét a nadrágzsebébe süllyesztve, fejét vállai közé húzva és mélyen a szemébe nyomott kalappal. Fridolin védekező állásba helyezkedett, mintha támadást várna, de a csavargó váratlanul megfordult és elfutott. Mit jelent ez? – töprengett Fridolin. Aztán ráeszmélt, hogy elég barátságtalan külseje lehet; levette fejéről a papkalapot, és begombolta a bundáját, amely alatt a barátcsuha a bokáját súrolta. Megint befordult egy uccasarkon; külvárosi főútvonalra jutott; egy falusiasan öltözött ember ment el mellette és köszönt neki, ahogyan egy papot szokás köszönteni.
Az egyik lámpás fénye ráesett egy sarokház uccajelzőtáblájára. Liebhartstal, – olvasta; nem volt tehát messze attól a háztól, amelyet alig egy órája hagyott el. Egy pillanatig elfogta a kísértés, hogy visszamenjen és a ház közelében várja meg a további eseményeket. De rögtön elállott ettől a szándékától, mert arra gondolt, valami veszélyes kalandba keveredhetnék, anélkül, hogy közelebb juthatna a rejtély megfejtéséhez. Arra gondolt, mik történhetnek éppen most a villában, és ez a gondolat haraggal, kétségbeeséssel, szégyenkezéssel és aggodalommal töltötte el. Ez a lelkiállapot annyira elviselhetetlen volt, hogy Fridolin csaknem sajnálta, hogy az a csavargó, akivel az imént találkozott, meg nem támadta és most nem hever bordájába szúrt késsel valamelyik palánk mellett abban az elhagyatott uccában.
Legalább végre valami értelme lett volna ennek az éjszakának értelmetlen és mindegyre félbeszakított kalandjaival. Így hazatérni, ahogy most akart, valósággal nevetségesnek tünt előtte. De még semmi sem volt elveszve. Holnap is van még nap. Megfogadta, hogy nem nyugszik addig, amíg meg nem találja azt a gyönyörű asszonyt, akinek vakító meztelensége valósággal megbabonázta. És most először jutott eszébe Albertina, – de valahogy olyanféleképpen, mintha most előbb még őt is meg kellene hódítania és mintha addig nem lehetne az övé, amíg mindegyik nővel, akivel ma este összetalálkozott, a meztelen asszonnyal, Pierettel, Marianne-nal és a szűk uccában lakó örömleánnyal meg nem csalja. És nem kellene-e előbb kinyomoznia azt a szemtelen diákot, aki beléje kötött, hogy kardra, vagy talán még inkább pisztolyra kihívja? Hát mindig csak kötelességből, mindig csak önfeláldozásból tegye kockára az életét az ember, és sohasem szeszélyből, szenvedélyből, vagy egyszerűen csak azért, hogy a Sorsot megkísértse?
Megint az jutott eszébe, hogy minden valószínűség szerint már magában hordja egy halálos betegség csíráit. Nem volna nevetségesen ostoba dolog, hogy valaki azért haljon meg, mert egy difteritiszes gyermek az arcába köhögött? Talán már beteg is volt? Lehet, hogy ebben a pillanatban otthon fekszik az ágyában – és mindaz, amiről azt hiszi, hogy átélte, csak puszta delirium…
Fridolin kimeresztete a szemét, ahogy csak tudta, végigsimította arcát és homlokát és megtapintotta az érverését. Alig gyorsabb a rendesnél. Minden a legnagyobb rendben. Tökéletesen öntudatnál van.
Tovább haladt az úton a város felé. Néhány vásárra igyekvő kocsi jött mögötte, majd elzörögtek mellette; egyre gyakrabban tűntek fel szegényes öltözetű emberek, akik számára már most kezdődött a nap. Az egyik kávéházi ablak mellett egy asztalnál, amely fölött egy gázlámpa világított, egy kövér ember ült sállal a nyaka körül és fejét a tenyerébe támasztva aludt. A házak még sötétek voltak, csak néhány magányos ablakban volt világosság. Fridolin szinte érezte, hogy ébrednek lassanként az emberek, úgy tünt neki, mintha látná, hogyan nyújtóznak ágyukban és hogyan készülődnek szegény és örömtelen napi életükre. Reá is várt a nap, de nem oly szegényen és örömtelenül. És különös szívdobogással hirtelen örvendezve gondolt rá, hogy néhány óra mulva fehér vászonköpenyben már ott fog járkálni a betegei ágya között. A legközelebbi saroknál egyfogatú állott, a kocsis aludt a bakon, Fridolin felköltötte, megmondta neki a lakása címét és beszállott a kocsiba.