6.
Reggel hét órakor a szobalány halk kopogására ébredt. Gyors pillantást vetett Albertinára. Néha, bár nem mindig, megtörtént, hogy erre a kopogásra ő is fölébredt. Ma azonban mozdulatlanul, dermedten aludt tovább. Fridolin gyorsan elkészült az öltözködéssel. Mielőtt elment volna, még szerette volna látni a kis leányát. Ott aludt fehér ágyacskájában, kezét kisgyermekek szokása szerint ökölbe szorítva. Fridolin megcsókolta a homlokát. Lábujjhegyen mégegyszer odalopózott a hálószoba ajtajához, ahol Albertina aludt, még mindig époly mozdulatlanul, mint az előbb. Aztán elment otthonról. A fekete orvosi táskájában gondosan elzárva magával vitte a barátcsuhát és a zarándokkalapot. A napi programját pontosan, sőt pedánsan osztotta be. Első tennivalója egy beteglátogatás volt, egész a közelben egy súlyosan beteg fiatal ügyvédnél.
Fridolin alaposan megizsgálta, valamivel jobbnak találta az állapotát és őszinte örömmel fejezte ki megelégedését, majd ráírta egy régi receptre a „megismételhető“ jelzést. Aztán haladéktalanul elment abba a házba, melynek pincehelyiségében tegnap este Nachtigall zongorázott. A mulató még zárva volt, de fenn a kávéházban a kaszirnő úgy tudta, hogy Nachtigall egy kis hotelben lakik a Lipótvárosban. Fridolin negyedóra mulva már ott volt.
Nyomorúságos vendégfogadó volt ez. A földszinten orrfacsaróan terjengett a szellőzetlen ágynemű, rossz zsír és cikóriakávé szaga. A rosszkülsejű portás, vöröskarikás, ravasz szemeivel, szinte minden pillanatban elkészülve valami rendőrségi kihallgatásra, készségesen adott felvilágosítást. Nachtigall úr ma reggel öt órakor kocsin jött haza két úr társaságában, akik valószínűleg szándékosan csaknem teljesen eltakarták arcukat magasra tekert shawljaikkal. Mialatt Nachtigall fölment a szobájába, a két úr kifizette helyette az utolsó négyheti számláját; majd mikor egy félóra mulva sem jött le újra, az urak egyike személyesen hozta le, amire mind a hárman a Nordbahnhofra hajtattak. Nachtigall rendkívül izgatottnak látszott; sőt – miért ne mondja el a teljes igazságot ilyen bizalomgerjesztő úrnak, – oda is akart csempészni a portásnak egy levelet, ezt azonban a két úr azonnal megakadályozta. Kijelentették továbbá az urak, hogy a Nachtigall címére érkező leveleket egy erre felhatalmazott személy fogja majd elvinni. Fridolin elköszönt a portástól és amikor kilépett a kapun, örült, hogy nála van az orvosi táskája, így legalább senki sem gondolhatta, hogy ebben a szállodában lakik, hanem inkább valami hatósági személynek tekinthetik. Nachtigallal tehát egyelőre semmit sem lehetett kezdeni. „Azok“ meglehetősen elővigyázatosak voltak és bizonyára megvolt rá minden okuk.
Ezután a jelmezkölcsönzőhöz hajtatott. Gibiser úr maga nyitott ajtót.
– Itt hozom vissza a kikölcsönzött jelmezt – mondta Fridolin – és szeretném tartozásomat kiegyenlíteni.
Gibiser elég mérsékelt összeget kért, elvette a pénzt, bejegyezte a bevételt egy nagy üzleti könyvbe és kissé meglepődve nézett föl íróasztalától Fridolinra, aki egyáltalán nem mutatott még hajlandóságot a távozásra.
– Eljöttem továbbá – mondta Fridolin vizsgálóbírói hangon –, hogy kedves lánya ügyében néhány szót váltsak önnel.
Gibiser úr orrcimpája körül valami megrándult; – nem lehetett biztosan tudni, meglepődés, gúny, vagy harag jeléül.
– Hogy érti ezt, tisztelt uram? – kérdezte éppen ilyen meghatározhatatlan hangon.
– Ön említette tegnap előttem – mondotta Fridolin, egyik kezét szétterpesztett ujjakkal az íróasztalra támasztva –, hogy kedves leánya szellemileg nem teljesen normális. Az a helyzet, amelyben rátaláltunk, megerősítette ezt a föltevést. És miután már a véletlen részesévé, vagy legalább is nézőjévé tett ennek a különös jelenetnek, azt ajánlanám önnek, Gibiser úr, hogy kérje ki valamelyik orvos tanácsát.
Gibiser természetellenesen hosszú tollszárat forgatva a kezében, kihívó pillantással nézte végig Fridolint.
– Talán a doktor úr volna olyan szíves, hogy elvállalná a kezelést?
– Kérem, ne adjon olyan szavakat a számba, amelyeket én nem mondottam – válaszolta élesen, de kissé rekedten Fridolin.
Ebben a pillanatban kinyílott a lakószobákhoz vezető ajtó és egy fiatalember jött ki frakkban és nyitott felöltővel. Fridolin rögtön tudta, hogy ez csak a ma éjszakai inkvizitorok egyike lehet. Kétséget kizáróan a Pierette szobájából jött ki. Zavartnak látszott, amikor Fridolinnal szembetalálkozott, de azonnal összeszedte magát, egy kézlegyintéssel futólag üdvözletet intett Gibisernek, rágyujtott egy cigarettára az íróasztalon levő öngyujtóval és kiment a lakásból.
– Úgy? – jegyezte meg Fridolin megvető ajkrándulással és valami keserű ízt érzett a szájában.
– Hogy érti ezt, tisztelt uram? – kérdezte Gibiser tökéletes egykedvűséggel.
– Úgy látszik, Gibiser úr – mondta Fridolin, miközben ide-oda jártatta tekintetét a lakásajtótól ahhoz az ajtóhoz, ahonnan az inkvizitor kijött – hogy ön mégis csak lemondott arról, hogy a rendőrséget értesítse.
– Más úton-módon sikerült megegyeznünk, doktor úr – jegyezte meg Gibiser hűvösen és felkelt helyéről, jelezve, hogy vége az audienciának. Fridolin megfordult és menni készült, Gibiser sietett ajtót nyitni neki és rendületlenül nyugodt arckifejezéssel így szólt:
– Ha doktor úrnak megint szüksége volna talán valamire… nem kell éppen barátcsuhának lennie… Fridolin bevágta maga mögött az ajtót. Ez el volna intézve, gondolta valami bosszankodó érzéssel, amely azonban neki magának is indokolatlannak tünt fel. Lesietett a lépcsőn, aztán szép lassan elsétált a Poliklinikára és onnan mindenekelőtt hazatelefonált, hogy érdeklődjék, nem üzent-e érte valamelyik betege, nem jött-e levele és hogy egyébként van-e valami ujság. A szobalány alig ért rá felelni, amikor már Albertina maga jött a telefónhoz és üdvözölte Fridolint. Elismételte ugyanazt, amit a szobalány egyszer már elmondott, majd elfogulatlan hangon mesélni kezdett, hogy éppen most kelt fel, és hogy most akar reggelizni a kis gyerekkel együtt.
– Csókold meg helyettem is – mondta Fridolin – és jó étvágyat!
Jól esett neki hallani az asszony hangját és éppen ezért fejezte be gyorsan a beszélgetést. Tulajdonképpen még kérdezősködni szeretett volna, hogy milyen programja van Albertinának ma délelőttre, dehát végül is mi köze neki hozzá? A lelke mélyén már végzett vele, akárhogy alakul is tovább a külső életük. A szőke nővér lesegítette róla a kabátját és odanyujtotta neki a fehér orvosi köpenyét. És közben rámosolygott, mint ahogy mindenkire rá szokott mosolyogni, tekintet nélkül arra, hogy törődik-e vele az illető, vagy sem.
Pár pillanat mulva már bent volt a kórteremben. A főorvos üzenete várta, hogy sürgősen el kellett utaznia egy konziliumra, az asszisztens urak csak tartsanak nélküle vizitet. Fridolin csaknem boldognak érezte magát, amikor a szigorló hallgatók kíséretében ágyról ágyra haladt, vizsgált, receptet írt és szakszerűen beszélhetett a segédorvosokkal és ápolónőkkel. Sok ujdonság volt ma. Rödel Károly, a lakatossegéd az éjszaka meghalt. Boncolás délután félötkor. A női teremben az egyik ágy szabaddá vált, de már újabb beteg foglalta el. A tizenhetes asszonyt át kellett vitetni a sebészeti osztályra. Közben személyzeti ügyek is szóbakerültek. Holnap lesz döntés a szemészeti osztály vezetőorvosi állásának betöltése ügyében; Hügelmannak van a legtöbb esélye, aki jelenleg Marburgban tanár és aki négy év előtt még Stellwag második asszisztense volt. Gyors karrierek ezek, gondolta Fridolin. Én sohasem kerülhetek szóba egy osztály vezetése szempontjából, már csak azért sem, mert nincs meg a megfelelő képesítésem. Most már késő. Azaz hogy miért volna késő? Csak megint el kellene kezdeni a tudományos munkálkodást, vagy újra, valamivel nagyobb szorgalommal hozzálátni valami régebben megkezdett tanulmányához. A privátpraxisból még elég ideje maradna erre is.
Megkérte Fuchstaler doktort, hogy vezesse helyette az ambulanciát.
De közben be kellett vallania magának, hogy szívesebben maradt volna ott, minthogy felkocsizzék a Galitzin-hegyre. Mégis, ennek meg kellett lennie. Nemcsak önmagával szemben volt kötelessége, hogy utánajárjon a dolognak; de még sok elintéznivalója volt mára és ezért elhatározta, hogy mindenesetre megkéri Fuchstaler doktort, hogy az esti viziteket is lássa el. A legszélső ágyon fekvő tüdőcsúcshurut-gyanús fiatal leány rámosolygott. Ez volt az a leány, aki legutóbb egy vizsgálat alkalmával olyan kihívóan szorította oda keblét Fridolin arcához. Fridolin most kedvetlenül fogadta a pillantását és homlokát ráncolva elfordult tőle. Egyik olyan, mint a másik, gondolta némi keserűséggel, és Albertina is olyan, mint a többi, – sőt ő a legrosszabb mind között. El fogok válni tőle. Ez már sohasem jöhet rendbe, ez a dolog.
A lépcsőn még néhány szót váltott egyik kollégájával a sebészeti osztályról. Mi van tulajdonképpen azzal a asszonnyal, akit az éjszaka átszállítottak arra az osztályra? Ő a maga részéről nem hiszi, hogy szükség volna operációra. Értesítik majd a histológiai vizsgálat eredményéről?
– Természetesen, kolléga úr!
A sarkon beült egy kocsiba. Nézegette a jegyzőkönyvét, nevetséges komédiát játszva a kocsis előtt, mintha még csak most akarná eldönteni, hová hajtasson.
– Ottakringbe – mondta végül –, abba az uccába, mely a Galitzin-hegyre vezet. Majd megmondom, hol álljon meg.
A kocsiban hirtelen újra meglepte valami fájdalmas és vágyakozó izgalom, valami bűntudatféle, amiért megmentője a legutóbbi órákban eszébe sem jutott. Vajjon sikerülni fog-e megtalálni azt a házat? Nos, ez nem lehetett különösen nehéz feladat. A kérdés csak az: mit csináljon azután? Tegyen följelentést a rendőrségen? Ez kellemetlen következményekkel járhat éppen arra az asszonyra nézve, aki talán feláldozta magát, vagy legalább is kész volt feláldozni magát érte. Vagy forduljon valami magándetektívhez? Úgy érezte, hogy ez meglehetősen izléstelen és hozzá nem méltó dolog volna. De hát mit tehet mást? Neki magának nincs ideje és valószínűleg tehetsége sem ahhoz, hogy ügyesen elvégezze a szükséges nyomozásokat. Titkos társaságról van szó? Nos igen, mindenesetre titkos ez a társaság. De egyik mégis ismerte a másikat? Arisztokraták, vagy talán éppen az udvarhoz tartozó emberek? Néhány főhercegre gondolt, akikről föl lehetett tételezni ilyesfajta csínytevést. És a hölgyek? Valószínűleg… valószínűleg örömtanyákon szedték össze őket. Nem, ez azért nem volt egészen bizonyos. Mindenesetre válogatott áru. És az az asszony, aki feláldozta magát érte? Feláldozta magát? Miért akarja ő folyton bebeszélni magának, hogy ez valóban áldozat volt! Komédia. Természetes, hogy ez az egész csak komédia volt. Tulajdonképpen még örülnie kellene, hogy ilyen olcsón megszabadult. Nos, ő mindenesetre úgy viselkedett, ahogy úriemberhez illik. Ezek a lovagok láthatták, hogy nem valami jött-menttel van dolguk. Ezt valószínűleg észre is vették. Az a valószínűség, hogy ő mégis fontosabb volt az asszonynak, mint ezek a főhercegek, vagy mi a csudák.
A Liebhartstal végén, ahol az út már erősen emelkedett, kiszállott és elővigyázatosságból elküldte a kocsit. A halványkék égen fehér felhődarabok úsztak és a nap tavaszias melegséggel sütött. Visszanézett – nem látott semmi gyanúsat. Sehol egy kocsi, sehol egy gyalogos ember. Lassan nekiindult a hegynek. Csakhamar melegnek találta felöltőjét; levetette és vállára dobta. Most odaért arra a helyre, ahol jobbkézfelé kellett lennie annak az uccának, amelyben a titokzatos ház állott; nem lehetett tévedés; az ucca lefelé lejtőződött, de egyáltalán nem olyan meredeken, mint ahogy a tegnapi út alatt gondolta. Csendes ucca volt. Az egyik ház előtt a kertben gondosan szalmába burkolt rózsatövek állottak, a következőben egy gyermekkocsit látott, amelyet egy tetőtől talpig kékbe öltözött kisfiú tologatott ide-oda és a magas földszinti ablakból mosolyogva nézte egy fiatal asszony. Aztán egy beépítetlen telek következett, majd egy magaskerítésű, elvadult kert, aztán egy kis villa, aztán egy rét, és most, semmi kétség – ez volt az a ház, amelyet keresett. Egyáltalában nem volt nagy vagy pompás külsejű; egyemeletes, szerény empírestílusú és láthatólag nem régen tatarozott villa volt. A zöld ablakellenzők mindenütt le voltak eresztve, és semmi jel sem mutatta, hogy a villában laknék valaki. Fridolin körülnézett. Teremtett lélek nem mutatkozott az uccában, csak távolabb lenn ment két gyerek, könyvvel a hóna alatt. Ott állott a kert ajtaja előtt. Most mit csináljon? Egyszerűen sétáljon vissza? Ez aztán igazán nevetséges ötlet volt. Kereste a villamos csengőt. És ha most kinyitják a kaput, mit mondjon? Nos, egész egyszerűen megkérdezi, nem adnák-e ki nyárára ezt a csinos kis nyaralót? De ebben a pillanatban kinyílt a ház kapuja, egyszerű reggeli livrébe öltözött öreg inas jött ki rajta és jött lassan kifelé a kerti ajtóhoz vezető keskeny gyalogúton. A kezében levelet tartott és ezt a rács között némán kidugta Fridolinnak, aki reszketett az izgalomtól.
– Nekem szól? – kérdezte akadozva.
A szolga bólintott, aztán megfordult, bement és a ház kapuja becsukódott mögötte. Mit jelentsen ez? tünődött Fridolin. Talán éppen ő küldi? Lehetséges, hogy éppen az övé a ház?… Gyorsan megindult felfelé az uccán és csak most vette észre, hogy a borítékon a neve állott, hosszú, szarkaláb betűkkel. A sarkon felbontotta a levelet; kivette a papírlapot a borítékból és ezt olvasta: „Hagyjon fel kutatásaival, amelyek amúgy sem vezethetnek célra, és tekintse ezt második figyelmeztetésnek. Az ön érdekében reméljük, hogy nem lesz szükség harmadik figyelmeztetésre.“
A papírlap kiesett a kezéből.
Ez az üzenet minden tekintetben csalódást okozott neki, de főleg egészen más volt, mint amilyenre botorul számított. A levél hangja mindenesetre feltünően tartózkodó volt és hiányzott belőle minden élesség. Érezni lehetett rajta, hogy azok az emberek, akik ezt az üzenetet küldték, egy cseppet sem érezték magukat biztonságban.
Második figyelmeztetés? Mit jelentsen ez? Vagy úgy, hiszen az éjszaka már megkapta az elsőt.
De miért második és miért nem utolsó? Mégegyszer próbára akarják tenni a bátorságát? Valamilyen próbát kell talán kiállnia? És honnan tudták a nevét? Ezen ugyan nem volt semmi csodálatos, mert valószínűleg Nachtigallt kényszerítették, hogy elárulja. És különben is – önkénytelenül elmosolyodott, hogy ez eddig nem jutott eszébe – a kabátja bélésébe bele volt varrva a neve és a pontos címe.
De ha nem tudott is többet, mint ezelőtt, – a levél mégis megnyugtatta, anélkül, hogy meg tudta volna indokolni, miért. Különösen az a meggyőződése érlelődött erőssé, hogy az az asszony, akinek sorsáért aggódott, még életben van és csak tőle függ, hogy rátaláljon, ha elővigyázatosan és ravaszul fog hozzá a kutatáshoz.
Amikor kissé fáradtan, – de valami különös, felszabadult hangulattal, amelyet azonban ő maga is csalókának érzett, – hazaért, Albertina és a gyermek már megebédeltek, de még ott maradtak vele az asztalnál, amíg ő is elfogyasztotta az ebédjét. Most hát itt ült vele szemben az az asszony, aki az éjszaka nyugodtan nézte végig, hogyan feszítik őt keresztre, itt ült angyali tekintettel, mint háziasszony és mint anya és mégis, legnagyobb csodálkozására, semmiféle gyűlöletet sem érzett iránta. Izlett neki az étel; kissé izgatott, de alapjában jókedvű volt és szokása szerint élénken megtárgyalta a hivatásával járó apró-cseprő napi eseményeket, különösen az orvoskar személyi kérdéseit, amelyekről mindig részletesen tájékoztatni szokta Albertinát. Elmesélte, hogy Hügelmann kinevezése már annyi, mint bizonyos és elmondta tervét, hogy ismét és az eddiginél nagyobb energiával nekifekszik a tudományos munkálkodásnak. Albertina már ismerte ezeket a fellobbanásokat, tudta jól, hogy nem szoktak sokáig tartani és enyhe mosollyal árulta el kételkedését. Fridolin azonban erősködött, mire aztán Albertina, hogy elcsitítsa, szelíden megsímogatta a homlokát. Ekkor a férfi alig észrevehetően megrázkódott és a gyermek felé fordult, hogy így ne kelljen homlokán éreznie a kínos érintést. Ölébe vette a kicsikét és éppen térdén kezdte ringatni, amikor a szobalány jelentette, hogy néhány páciense már várakozik reá. Fridolin fellélekzett, futólag megjegyezte, hogy Albertina meg a gyermek felhasználhatnák sétára a szép napos délutánt, aztán besietett a rendelőjébe.
A következő két óra leforgása alatt Fridolin hat régi és két új pácienssel foglalkozott. Minden egyes esetet a legnagyobb alapossággal vizsgált meg, jegyzeteket csinált, gyógymódot rendelt – és közben örült, hogy a hét utolsó, csaknem teljesen ébren töltött éjszaka után milyen csodálatosan frissnek és tiszta agyúnak érzi magát.
A rendelés végeztével szokása szerint mégegyszer érdeklődött az asszony és a gyermek iránt és elégülten állapította meg, hogy Albertinánál éppen az anyja van látogatóban, a kislány pedig francia leckét vesz a kisasszonytól. Csak a lépcsőn jutott megint eszébe, hogy életének ez a rendje, egyensúlya és biztonsága puszta látszat és hazugság csupán.
Annak ellenére, hogy lemondotta a délutáni vizitet, ellenállhatatlanul hajtotta valami, hogy az osztályát felkeresse. Két kóresete volt ott, amelyek az általa tervezett tudományos munka szempontjából különösen fontosak voltak, és most jobban érdekelték, mint ezelőtt. Aztán még el kellett intéznie egy beteglátogatást a belvárosban és így este hét óra lett, mire a Schreyvogelgasse-i öreg házhoz eljutott. Most, amikor felpillantott Marianne ablakára, a leány képe, amely eddig csak halványan élt benne, egyszerre élesebbé vált, mint minden más nőé. Nos – itt nem érhette csalódás. Itt minden különösebb erőpazarlás nélkül elkezdhette a bosszú munkáját, itt nem volt akadály, nem volt veszély; az, ami mást talán visszarettentett volna, az a gondolat, hogy árulást követ el a vőlegénnyel szemben, őt talán még inkább csábította.
Igen, igen: csalni, hazudni, komédiázni, itt is, ott is, Marianne-nal szemben, Albertinával szemben, ezzel a jó Roediger doktorral szemben, az egész világgal szemben; – kétféle életet élni, egyfelől a derék, megbízható, nagyjövőjű orvost, a hű férjet és családapát játszani, – és ugyanakkor másfelé a gazembert, a csábítót, a cinikust, aki egyformán játszik a férfiakkal és nőkkel, ahogy éppen kedve tartja – ezt a gondolatot pompásnak érezte ebben a pillanatban; – és a legpompásabbnak tartotta benne, hogy később, majd egyszer, ha Albertina már tökéletes biztonságban érzi magát nyugodt házasságában és családi életében, akkor majd hűvösen mosolyogva bevallja neki bűneit, hogy így álljon bosszút rajta mindazért a keserűségért és szégyenért, amit álmával okozott neki.
A kapuban szembetalálkozott Roediger doktorral, aki ártatlan jóindulattal nyujtotta feléje kezét.
– Hogy érzi magát Marianne kisasszony? – kérdezte Fridolin. – Megnyugodott már kissé?
Roediger doktor vállat vont.
– Ő már régen el volt készülve rá, hogy ez lesz a vége a dolognak, doktor úr. Csak mikor ma délben elvitték a holttestet…
– Ó, hát már el is vitték?
Roediger doktor bólintott.
– Holnap délután három órakor lesz a temetés…
Fridolin maga elé bámult.
– Most valószínűleg – rokonok vannak fenn Marianne kisasszonynál?
– Ó nem – felelte Roediger doktor –, most egyedül van. Bizonyára örülni fog, hogy önt láthatja, doktor úr. Holnap már úgyis kivisszük őt Mödlingbe, az anyám meg én – és Fridolin udvariasan érdeklődő pillantására hozzátette: – A szüleimnek ugyanis van ott egy kis házuk. Hát a viszontlátásra, doktor úr. Még rengeteg elintézni valóm van. Hja, sok dolgot ad az ilyen – eset! De remélem, doktor úr, még fenn találom, ha visszajövök.
Azzal kilépett az uccára.
Fridolin pillanatig tétovázott, aztán lassan felment a lépcsőn. Csengetett és Marianne maga jött ajtót nyitni. Feketébe volt öltözve, nyakában fekete gyöngysorral, amelyet Fridolin még sohasem látott rajta. A lány arcát halvány pirosság öntötte el.
– Sokáig váratott magára – mondta gyönge mosollyal.
– Bocsásson meg, Marianne kisasszony, de ma borzasztó elfoglalt napom volt.
A halottasszobán keresztül, amelyben most üresen állott az ágy, bement a lány után abba a szobába, ahol tegnap a fehér egyenruhás tiszt képe alatt megírta a tanácsos halotti bizonyítványát. Az íróasztalon kis lámpa égett, úgyhogy félhomály volt a szobában. Marianne hellyel kínálta a fekete bőrdívánon, ő maga pedig szemben vele az íróasztalhoz ült.
– Éppen az imént találkoztam a kapuban Roediger doktor úrral. – Szóval holnap ön már elutazik vidékre?
Marianne rábámult, mintha csodálkoznék a kérdés hűvös hangján és egyszerre összeroppant, amikor a férfi csaknem kemény hangon folytatta:
– Ezt nagyon okosnak találom.
És Fridolin szakszerűen kifejtette, milyen jó hatással lesz reá a jó levegő és az új környezet.
A lány mozdulatlanul ült a helyén, csak a könnyei peregtek az arcán végig. Fridolin részvétlenül, sőt szinte türelmetlenül nézte; és az a gondolat, hogy a lány talán már a következő pillanatban ismét lábai elé fog esni és megismétli tegnapi vallomását, valóságos félelemmel töltötte el. És míg a lány szótlanul ült, ő ridegen felkelt a helyéről.
– Bármennyire is sajnálom, Marianne kisasszony…
És az órájára nézett.
A lány fölemelte a fejét és Fridolinra nézett; a könnyei tovább peregtek. A férfi szeretett volna legalább néhány meleg szót mondani neki, de képtelen volt rá.
– Ön valószínűleg néhány napig vidéken marad – kérdezte erőltetetten. – Remélem, ad majd hírt magáról… Roediger doktor úr egyébként azt mondja, hogy nemsokára meglesz az esküvő. Engedje meg, hogy én már most gratuláljak önnek.
A lány nem mozdult, mintha egyáltalán tudomásul sem venné a gratulációját és a búcsúzását. A férfi feléje nyujtotta a kezét, de ő nem fogadta el, amire Fridolin szinte szemrehányó hangon mondta:
– Nos hát, egész biztosra veszem, hogy értesíteni fog hogylétéről. Viszontlátásra, Marianne kisasszony.
A leány csak ült a helyén, mintha kővé meredt volna. Fridolin kiment; egy pillanatig még megállott az ajtóban, mintha még utoljára időt akarna engedni neki, hogy utána kiáltson, a lány azonban elfordította a fejét és az ajtó becsapódott a férfi mögött. Künn a folyosón valami bűnbánatfélét érzett. Egy pillanatig arra gondolt, hogy visszamegy, de rögtön érezte, hogy ez, minden mástól eltekintve, legalább is nevetséges volna.
Most aztán mit csináljon? Hazamenjen? Nincs más tennivaló. Ma már úgysem kezdhet többé semmihez. És holnap vajjon mihez kezd? Ügyetlennek és gyámoltalannak érezte magát, minden kiszaladt a kezéből; minden valószerűtlenné vált, az otthona, a felesége, a gyermeke, a hivatása, sőt még ő maga is valószerűtlennek tünt fel önmagának, ahogy csapongó gondolataival elfoglalva gépiesen ment előre az estébeborult uccán.
A Városház órája félnyolcat ütött. Egyébként nem is fontos, hány óra van; mérhetetlen ideje van most mindenre. Senkivel és semmivel nem törődött. Némi részvétet érzett saját maga iránt. Egész futólag, még tervvé sem erősödve, az az ötlete támadt, hogy kimegy valamelyik pályaudvarra, elutazik, mindegy, hogy hová, eltűnik az emberek elől, akiket valaha is ismert, valahol idegenben újra felbukkan és új életet kezd, mint egészen más, megújhodott ember. Eszébe jutottak bizonyos sajátságos esetek, amelyekről lélektani munkákban olvasott, az úgynevezett kettős élet esetei: egy rendezett viszonyok közt élő ember hirtelen eltűnik otthonról, nyoma vész, hónapok vagy évek múltán kerül vissza és nem emlékszik rá, hol volt ezalatt az idő alatt, de később egyszer csak ráismer valaki, akivel valahol egy távoli országban találkozott, anélkül, hogy a hazatért tudna az egészről. Ilyen dolgok természetesen ritkán fordulnak elő, de hogy vannak, az kétségtelen. És gyöngébb formában már Fridolin is átélt ilyesmit. Amikor például álomból ébred az ember. A legtöbbre természetesen visszaemlékszik… De hát vannak álmok, amelyek tökéletesen feledésbe mennek és amelyekből nem marad vissza más, mint valami rejtélyes hangulat, vagy valami titokzatos elfogódottság. Vagy amikor hosszú-hosszú idő mulva az ember visszaemlékszik valamire, de már nem tudja biztosan, átélte-e a dolgot, vagy csak álmodta. Csak álmodta?…!
És mialatt így elgondolkozva tovább ment, és közben önkénytelenül a lakása irányában haladt, odaért annak a sötét és elég rosszhírű uccának a közelébe, ahol nem egészen huszonnégy órával ezelőtt egy elzüllött teremtés szegényes és mégis barátságos szobájában járt. Elzüllött? Miért éppen ez a nő lenne elzüllött? És miért éppen ez az ucca volna rosszhírű? Gonosz szokása az embernek, hogy szavaktól befolyásolva, megbélyegez és elítél uccákat és sorsokat. Vagy talán alapjában véve nem ez a fiatal lány volt a legkülönb, sőt a legtisztább mindazok között, akikkel a különös véletlen az elmult éjszaka folyamán összesodorta? Még most is némi megindulást érzett, ha rágondolt. És most eszébe jutott tegnapi elhatározása; a legközelebbi boltban mindenféle édességet vásárolt és amikor kis csomagjaival elsietett a házak mentén, szinte örült annak a tudatnak, hogy helyes, sőt talán dícséretméltó dolgot cselekszik. De azért felgyűrte a gallérját, amikor a kapun belépett, kettesével sietett fel a lépcsőkön és bosszantotta a lakás csengőjének túléles hangja; és fellélekzett, amikor egy rossz külsejű öregasszony azt a felvilágosítást adta, hogy Mici kisasszony nincs odahaza. De mielőtt még az asszony átvehette volna Mici részére a csomagot, egy fiatal és elég csinos nő jött ki az előszobába valami fürdőköpeny-félébe burkolózva és megkérdezte:
– Kit teccik keresni? A Mici kisasszonyt? No az aztán nem gyün egyhamar haza.
Az öregasszony intett neki, hogy hallgasson; Fridolin azonban, mintha csak azt kívánta volna, hogy megerősítsék régebbi föltevésében, egész természetes hangon megkérdezte:
– Úgy-e, a kórházban van?
– Na igen, ha már úgyis tuggya az úr! Én azonban hálistennek egészséges vagyok – mondta vidáman és egészen közel ment Fridolinhoz, rámosolyogva és kihívóan riszálva kövér derekát, úgyhogy a fürdőköpeny szétnyílott rajta. Fridolin kitérően így szólt:
– Erre jártam és fölnéztem, hogy valami csekélységet hozzak a Micinek – és közben úgy érezte magát, mint egy gimnazista. Aztán egészen megváltozott, szakszerű hangon kérdezte: – Melyik osztályon fekszik?
A fiatalabb nő erre megmondta egy professzor nevét, akinek klinikáján néhány évvel ezelőtt Fridolin mint gyakorló orvos működött. Majd jóindulatúan hozzátette:
– Aggya csak ide a csomagot, én beviszem neki hónap. Nyugodt lehet, hogy nem fogom elenni előle.
Amikor Fridolin a kapun kilépett az uccára, érezte, hogy sírás szorongatja a torkát; de tudta, hogy ez nem annyira a meghatottságtól van, mint inkább azért, mert az idegei fokozatosan felmondják a szolgálatot. Szántszándékkal gyorsabban és élénkebben kezdett menni, mint ahogy az a hangulatához illett volna. Ez az élmény talán megint annak a jele, hogy semmi sem sikerül neki? De miért? Hogy megmenekült ekkora veszélytől, az elvégre jó jel is lehetett. És erről volt szó csupán: menekülni a veszélytől? Még annyi sok minden más állott előtte! nem is tudott volna most Albertinával találkozni. A mai éjszaka rejtélyes asszonya után. Most persze már nem ért rá. És azonfelül jól meg kell gondolnia, hogyan folytassa a kutatást. Persze, ha volna valaki, akivel tanácskozhatna a dologról! De senki olyan nem jutott eszébe, akit nyugodtan beavathatna az elmult éjszaka kalandjaiba. Évek óta nem volt más bizalmas embere, mint a felesége, vele pedig igazán nem tárgyalhatta meg ezt az esetet; sem ezt, sem mást. Mert akárhogyan vesszük; az éjszaka keresztre feszíttette őt.
És erről jutott a tudatára annak, hogy miért halad éppen a lakásával ellentétes irányban. Nem akart, nem is tudott volna most Albertinával találkozni. A legokosabb az lesz, hogy megvacsorázik valahol házon kívül, aztán megnézi azt a két beteget az osztályán és nem megy addig haza – haza! – amíg bizonyosra nem veheti, hogy Albertina már elaludt.
Bement az egyik előkelő, csendes kávéházba a Városház közelében; hazatelefonált, hogy ne várják vacsorára és gyorsan letette a kagylót, nehogy Albertinának ideje legyen a telefónhoz jönni; aztán leült az egyik ablak mellé és behúzta a függönyt. Az egyik távolabbeső sarokban éppen most ült le egy úr, sötét felöltőben és egyébként is hétköznapiasan öltözve. Fridolin úgy emlékezett, hogy ezt az arcot ma már látta valahol. Ez természetesen puszta véletlen is lehetett. Kezébe vett egy estilapot és éppen úgy, mint ahogy tegnap éjszaka egy másik kávéházban, elolvasott itt is, ott is egy-két sort: tudósítások a politika eseményeiről, színház, művészet, irodalom és mindenféle fajta kisebb-nagyobb baleset. Egy színház leégett Amerikának valamelyik városában, amelynek eddig még a nevét sem hallotta. Korand Péter kéményseprőmester kiugrott az ablakon. Fridolin különösnek találta, hogy kéményseprők is öngyilkosok lehetnek és önkénytelenül eltünődött, vajjon ez az ember rendesen megmosakodott-e előbb, vagy úgy ahogy volt, kormosan ugrott a semmibe. A Belváros egyik előkelő hoteljában ma reggel megmérgezte magát egy nő, egy feltünően szép hölgy, aki D. bárónő néven csak néhány napja szállott meg a hotelben. Fridolint azonnal valami különös sejtés fogta meg. A hölgy reggel négy órakor jött haza két úr kiséretében, akik a kapunál elbúcsúztak tőle. Négy órakor. Éppen abban az órában, amikor Fridolin is hazaért. És – olvasta tovább – délben súlyos mérgezés tünetei közt, eszméletlenül találták ágyában… Feltünően szép fiatal hölgy… Nos, van még más feltünően szép fiatal hölgy is… Semmi oka sem volt feltételezni, hogy D. bárónő, helyesebben a hölgy, aki D. bárónő néven lakott a szállodában, és egy bizonyos másik hölgy egy és ugyanaz a személy volna. És mégis – a szíve hevesen dobogott és az ujságlap remegett a kezében. Az egyik előkelő belvárosi szállodában… melyikben? – Miért ilyen titokzatos a hir…? Miért ilyen diszkrét?…
Letette az ujságot és észrevette, hogy ugyanakkor az az úr abban a távoli sarokban egy nagy illusztrált lap mögé dugta az arcát. Fridolin is rögtön újra kezébe vette az ujságot és abban a pillanatban biztosan tudta, hogy D. bárónő senki más nem lehet, mint a ma éjszakai asszony… Egyik előkelő belvárosi szállodában… Nem volt olyan sok, amely egy D. bárónő szempontjából tekintetbe jöhetett… És most lesz, ami lesz, – ezt a nyomot követnie kell. Odahívta a pincért, fizetett és ment. Az ajtóban mégegyszer megfordult, hogy a sarokban ülő gyanus férfit megnézze. Az azonban már akkorra csodálatosképpen eltűnt…
Súlyos mérgezés… De még életben van… Abban a pillanatban, amikor rátaláltak, még élt. És végül is semmi oka sem volt azt hinni, hogy menthetetlen. Mindenesetre azonban – élve vagy halva – meg fogja találni. És látni is fogja, minden körülmények közt, akár életben van, akár meghalt. Látni fogja; nincs ember a földön, aki meggátolhatná, hogy lássa azt az asszonyt, aki miatta, nem: aki helyette halt meg. Ha tényleg ez az a nő, akkor ő, egyedül ő az oka a halálának. De persze, hogy ez az a nő. Reggel négykor jött haza két úr kíséretében! Valószínűleg ugyanez a két úr volt az, akik néhány órával később Nachtigallt a vasúthoz vitték. Ezeknek az uraknak sem lehetett valami nagyon tiszta a lelkiismeretük…
Ott állott a Városház előtti széles, nagy téren és figyelmesen körülnézett minden irányba. Mindössze néhány embert látott, de a kávéházbeli gyanus úr nem volt közöttük. És különben is – ezek az urak féltek; most ő volt fölül.
Fridolin tovább sietett, a Ringen kocsiba ült, először a Bristolhoz hajtatott és – mintha erre joga vagy megbízása lett volna – megkérdezte a portást, hogy D. bárónő, aki ma reggel tudvalévőleg megmérgezte magát, ebben a szállodában lakott-e. A portás egyáltalán nem csodálkozott el a kérdésen, talán valami rendőrségi embernek, vagy más valamilyen hivatalos közegnek nézte Fridolint, mindenesetre azonban igen udvariasan fölvilágosította, hogy a sajnálatos eset nem náluk, hanem az Erzherzog Karlban történt…
Fridolin azonnal tovább hajtatott a megjelölt szállodához és ott azt az értesítést kapta, hogy D. bárónőt rögtön azután, hogy rátaláltak, elszállították a Városi Kórházba. Fridolin érdeklődött, milyen körülmények között történt az öngyilkossági kísérlet fölfedezése. Mi volt az oka annak, hogy már délben utánanéztek egy hölgynek, aki csak reggel négy órakor jött haza? Nos, egész egyszerű volt a dolog: két úr (tehát megint két úr!) érdeklődött délelőtt tizenegy órakor a bárónő után. Miután a hölgy ismételt telefónhívásra sem jelentkezett, a szobalány bekopogott az ajtaján; amikor látták, hogy senki sem mozdult és az ajtó belülről el van reteszelve, nem maradt más tennivaló, minthogy betörjék az ajtót és akkor ott találták a bárónőt eszméletlenül az ágyban. Rögtön értesítették a mentőket és a rendőrséget.
– És a két úr? – kérdezte élesen Fridolin és úgy tünt magának, mint valami detektív.
– Nos, a két úr, – ez mindenesetre meggondolandó körülmény volt, – a két úr közben nyomtalanul eltünt. Egyébként pedig kizárt dolog, hogy Dubieski bárónőről volna szó, bár a hölgy ezen a néven jelentette be magát a szállóban. Most szállott meg először a hotelben és ilyen nevű család, legalább is nemesi család, egyáltalában nincsen.
Fridolin megköszönte a felvilágosítást és elsietett, mert az egyik közeledő hoteligazgató kellemetlen kiváncsisággal nézegette; megint beszállott a kocsiba és elhajtatott a kórházba. Néhány perc mulva a betegfelvételi irodában megtudta, hogy az állítólagos Dubieski bárónőt a második számú belső klinikán helyezték el, de délután ötkor, minden orvosi fáradozás dacára – anélkül, hogy eszméletét visszanyerte volna – meghalt.
Fridolin mély lélekzetet vett, ő legalább úgy gondolta; valójában azonban nehéz sóhajtás volt az, ami fölszakadt belőle. Az ügyeletes tisztviselő némi csodálkozással nézett rá. Fridolin azonban gyorsan összeszedte magát, udvariasan elköszönt és a következő percben már künn is volt. A kórház kertje csaknem teljesen kihalt volt. Az egyik közeli sétányon éppen most ment át egy lámpa alatt egy ápolónő, kékcsíkos zubbonyban és fehér bóbitával. – Halott, – mondta Fridolin maga elé meredve. Ha csakugyan ő az. De hátha mégsem ő? Hátha még él; hogyan találja meg akkor?
Hogy az ismeretlen nő holtteste ebben a pillanatban hol van, az nem volt kérdéses. Minthogy csak néhány órája halt meg, mindenesetre itt volt még a hullakamrában, alig néhány száz lépésnyire innen. Neki mint orvosnak nem lehetett nehéz bejutni még ebben a késő esti órákban sem. De – mi keresnivalója volt ott? Hiszen csak a testét ismerte, sohasem látta az arcát, csak halvány körvonalait azalatt a pillanat alatt, amikor ma éjszaka elhagyta a tánctermet, vagy helyesebben, amikor kikergették onnan. Hogy eddig nem jutott eszébe ez a körülmény, annak az volt az oka, hogy az elmult órák alatt, amióta elolvasta azt az ujsághírt, az öngyilkos nő ismeretlen arcát mindig mint Albertina arcát képzelte el, sőt, most borzadva ébredt a tudatára, hogy felesége az egész idő alatt a keresett nő képében lebegett előtte.
És mégegyszer föltette magában azt a kérdést, hogy mi tennivalója van tulajdonképen a hullakamrában? Hiszen ha életben találta volna, akár ma, akár holnap, akár évek mulva, bármikor, bárhol és bármilyen környezetben, feltétlenül ráismert volna a járásáról, a fejtartásáról és főleg – úgy hitte – a hangjáról. Most azonban csak a testét fogja látni, egy halott nő testét, és az arcát, amelyből csak a szemeit ismerte, – a szemeit, amelyek most már élettelenek. Igen – csak ezeket a szemeket ismerte, meg a haját, amely abban a végső pillanatban, amikor őt kikergették a teremből, kibomlott és elfödte a meztelen testét. Elegendő ennyi ahoz, hogy csalhatatlanul megállapítsa, ő az, vagy sem?
És lassú, vontatott léptekkel megindult a pathológiai bonctani intézet jólismert udvara felé. Az ajtó nyitva volt, úgy hogy nem is kellett csöngetnie. A kőpadló visszhangzott a lába alatt, miközben áthaladt a gyéren megvilágított folyosón. Fridolint körülvette a vegyszereknek az a megszokott és szinte jóleső illata, amely elfojtotta az épületbe beitatódott nehéz szagot. Bekopogott a csontkamra ajtaján, mert azt remélte, hogy valamelyik segédorvost még munkában találja. – Tessék, – mondta nyersen egy hang és Fridolin belépett a magas és szinte ünnepélyesen kivilágított terembe, amelynek közepén, – mint Fridolin várta – régi iskolatársa, Adler doktor intézeti asszisztens éppen felnézett a mikroszkópból és felkelt a helyéről.
– Ó, kedves kollégám, – üdvözölte Adler doktor kissé kedvetlenül és főleg csodálkozva, – minek köszönhetem a szerencsét ebben a szokatlan időben?
– Bocsáss meg, hogy zavarlak, – mondta Fridolin. – Látom javában benne vagy a munkában.
– Mindenesetre, – válaszolta Adler azon az éles hangon, amely még diákkori maradvány volt nála. Majd valamivel könnyebben hozzátette: – Mi mást csinálhatna az ember éjnek idején ezekben a szent csarnokokban? Te azonban természetesen legkevésbé sem zavarsz. Miben állhatok szolgálatodra?
Majd mikor Fridolin nem felelt mingyárt, így szólt: – Az Addison-hulla, amelyet ma átküldtetek hozzánk, még tisztán és érintetlenül fekszik itt. Holnap reggel nyolc harminckor boncoljuk.
Fridolin tagadó kézlegyintésére így válaszolt: – Vagy úgy: a pleuratumor-eset! Nos, a histológiai vizsgálat kétségtelenül sarkomát igazolt. Igy hát nem kell szemrehányást tennetek magatoknak.
Fridolin a fejét rázta.
– Nem hivatalos ügyről van szó.
– Annál jobb, – mondta Adler, – már azt hittem, a rossz lelkiismeret kerget ide éjnek idején.
– A rossz lelkiismerethez, vagy legalább is a lelkiismerethez már inkább köze van a dolognak, – válaszolta Fridolin.
– Óh!
– Röviden arról van szó, – igyekezett elfogulatlan hangon beszélni, – hogy szeretnék felvilágosítást kapni egy nőről, aki ma este a második számú klinikán morfiummérgezésben halt meg és aki most bizonyára itt fekszik. Bizonyos Dubieski bárónő. – Majd valamivel gyorsabban folytatta: – Nekem ugyanis az a gyanum, hogy ez az állítólagos Dubieski bárónő azonos valakivel, akit évekkel ezelőtt úgy felületesen ismertem. Most érdekelne megtudni, hogy a feltevésem helyes volt-e?
– Suicidium? – kérdezte Adler.
Fridolin bólintott a fejével.
– Igen, öngyilkosság, – fordította le a latin kifejezést, mintha ezzel is hangsúlyozni akarta volna az ügy privát jellegét.
Adler nevetve rámutatott ujjával Fridolinra.
– Boldogtalan szerelem nagyságod iránt?
Fridolin kissé bosszúsan tiltakozott:
– Dubieski bárónő öngyilkosságának semmi köze az én személyemhez.
– Kérlek, kérlek, nem akarok indiszkrét lenni. Mingyárt meggyőződhetünk róla, hogy itt van-e. Tudtommal ma este nem jött semmiféle megkeresés a törvényszéki orvostani intézettől. Tehát mindenesetre itt lesz…
Bírósági vizsgálat, villant át Fridolin agyán. Ez is megtörténhetik. Ki áll jót érte, hogy a nő öngyilkossága valóban önkéntes elhatározásból fakadt-e? Ismét eszébe jutott az a két úr, akik oly hirtelen tüntek el a szállodából, miután az öngyilkossági kísérletről értesültek. Ebből az esetből még szenzációs bűnügy fejlődhetett. Az is meglehet, hogy őt magát, Fridolint, is beidézik tanuként, sőt nem tudta, nem volna-e kötelessége már előbb önként jelentkezni tanuvallomásra a bíróságnál?
Átment a folyosón Adler doktor után a szemközt levő ajtóig, amely félig nyitva állott. A kopár, magas termet szegényen világította meg egy kétágú gázlámpa két szabadon lobogó, de kissé lecsavart lángja. A tizenkét-tizennégy hullaasztal közül csak néhány volt elfoglalva. Egy-két test egészen meztelen volt, a többi vászontakaróval volt lefödve. Fridolin odament az első asztalhoz, mingyárt az ajtó mellett, és óvatosan félrehúzta a takarót a hulla fejéről. Adler doktor villamos zseblámpájának fénye éles világítással tűzött oda. Fridolin sárga, szürkeszakállas férfiarcot látott maga előtt és rögtön be is takarta a lepellel. A következő asztalon egy sovány fiú meztelen teste feküdt. Adler doktor pedig odaszólt a legközelebbi asztal mellől:
– Egy hatvan és hetven év közötti nő, valószínűleg ez sem lesz az. Fridolin azonban, mintha valami vonzotta volna, a terem végébe ment, ahonnan egy asszonyi test világított fakó fénnyel feléje.
A fej oldalt billent; a hosszú fekete hajfonatok csaknem a földig értek. Fridolin önkénytelenül kinyujtotta a kezét, hogy a fejet helyére tolja, de hirtelen visszahökkent valami borzongással, amelyet pedig mint orvos egyébként nem ismert. Adler doktor is odaért és hátrafelé mutatva így szólt:
– Azok közül egyik sem lehet… ez volna az?
És villamos lámpájával megvilágította a nő fejét, amelyet Fridolin – borzongását leküzdve – éppen kétkézre fogott és kissé fölemelt. Félig lehunyt szemhéjakkal egy fehér arc meredt rá. Az alsó állkapocs lazán lógott le, és a keskeny, felhúzott felső ajak mögött látni lehetett a kékes foghúst és a fogak fehér sövényét. Nem lehetett megállapítani, hogy az arc valaha, talán még tegnap, szép volt-e: most teljesen semmitmondó, üres, halott arc volt. Éppen úgy lehetett egy tizennyolc éves, mint egy harmincnyolc éves nő arca.
– Ő az? – kérdezte Adler doktor.
Fridolin önkénytelenül lejjebb hajolt, mintha átható pillantással feleletet tudna kicsikarni a megmerevedett vonásokból. És ugyanakkor biztosan érezte, hogy ha ez valóban az ő arca, ha ezek valóban az ő szemei, ha ezek ugyanazok a szemek, amelyek tegnap még az élet forró tüzével kapcsolódtak az övébe, akkor sem lehet benne sohasem bizonyos, nem tudhatja – és nem is akarja tudni biztosan. A fejet gyöngéden visszahelyezte az asztallapra és a villanylámpa fényét követve végigjártatta tekintetét a halott testen. Az ő teste volt vajjon? – az a csodálatos, virágzó test, amely után tegnap olyan kínlódva vágyakozott? Látta a sárgás, ráncos nyakat, látta a két kicsiny, lányos, de kissé már petyhüdt keblet, amelyek között, mintha a kezdődő enyészet jelzése volna, a kékes bőr alatt borzalmas pontossággal rajzolódott ki a mellcsont, látta a fakóbarna alsótest ívelését, látta a szépformájú combokat, a gyengén kifelé hajló térdet, a sincsontok éles vonalát és a karcsú lábakat, a befelé zsugorodott ujjakkal. Mindez egyik a másik után bukott a homályba, mert a villanylámpa fénycsóvája gyorsan tette meg az utat visszafelé, míg végül könnyű reszketéssel ismét megpihent a halvány arcon. Fridolin, mintha valami rejtélyes hatalom hajtaná, mindkét kezével megsimogatta a halott nő homlokát, az arcát, a vállát, a karját, aztán mintegy szerelmeskedve összekulcsolta ujjait a halottéval; ezek az ujjak merevek voltak, de mégis úgy tünt neki, mintha megmozdulnának, hogy az övéhez símuljanak; az volt az érzése, mintha a félig lezárt szemhéjak alól valami távoli, színtelen pillantás keresné az övét és mintha mágikus vonzás húzná, lejjebb hajolt hozzá.
– Ejnye, mit csinálsz itt? – suttogta mögötte a doktor.
Fridolin lassanként magához tért. Kifejtette ujjait a halott ujjai közül, megfogta keskeny csuklóját és gondosan, bizonyos pedantériával odafektette a jéghideg kart a törzs mellé. Az volt az érzése, mintha ez a nő most, éppen ebben a pillanatban halt volna meg. Aztán elfordult, megindult az ajtó felé és a visszhangos folyosón keresztül visszatért a munkaterembe, ahonnan az imént eljöttek. Adler doktor hallgatagon ment mögötte és bezárta utánuk az ajtót.
Fridolin a mosdóhoz lépett.
– Engedd meg – mondta és gondosan megmosta a kezét lysollal és szappannal. Úgy látszott, Adler doktor minden további szó nélkül folytatni akarja félbenhagyott munkáját. Újra bekapcsolta a megfelelő világítószerkezetet, megforgatta a mikrométercsavart és belepillantott a mikroszkópba. Már újra fülig belemerült a munkájába, amikor Fridolin odajött hozzá, hogy elbúcsúzzék.
– Nem akarod megnézni mégis ezt a preparátumot? – kérdezte.
– Minek? – kérdezte Fridolin szórakozottan.
– Nos, csak a lelkiismereted megnyugtatására – válaszolta Adler doktor, mintha erővel dokumentálni akarta volna, hogy Fridolin látogatásának mégis csak orvosi és tudományos célja van.
– Kiismered magad benne? – kérdezte, miközben Fridolin belenézett a mikroszkópba. – Ez ugyanis még elég újszerű színezési módszer.
Fridolin bólintott, anélkül, hogy szemét levette volna az üvegről.
– Csaknem ideális – jegyezte meg –, mondhatom, valóban tökéletes színkép.
És kérdezősködött az új technikai eljárás különböző részleteiről.
Adler doktor megadta a kívánt felvilágosításokat és Fridolin kijelentette, hogy ennek az új módszernek előreláthatólag jó hasznát fogja venni közeljövőre tervbe vett munkájánál. Engedélyt kért rá, hogy holnap vagy holnapután megint eljöhessen további felvilágosításokért.
– Mindig szívesen állok rendelkezésedre – mondta Adler doktor, aztán kikísérte Fridolint a visszhangos kőfolyosón át a kapuhoz, amelyet saját kulcsával nyitott ki, mert időközben már becsukták.
– Te még maradsz? – kérdezte Fridolin.
– Természetesen – válaszolta Adler doktor –, hiszen ezek a legtermékenyebb órák – úgy éjféltől hajnalig. Akkor legalább nem nagyon zavarják az embert.
– Na, nem mondhatnám – mondta Fridolin kissé bűnbánó mosollyal.
Adler doktor megnyugtatólag átkarolta Fridolint, aztán némi tartózkodással megkérdezte:
– Tehát – ő volt az?
Fridolin egy pillanatig habozott, majd szótlanul igent intett a fejével; szinte nem is tudta, hogy bólintása könnyen felületes hazugság is lehetett. Mert lehet, hogy az az asszony, aki itt benn fekszik a hullakamrában, ugyanaz, akit huszonnégy órával ezelőtt Nachtigall vad játékának hangjai mellett mezítelenül zárt karjaiba, de épúgy lehetett ez a halott valaki más, valami ismeretlen, teljesen idegen nő, akit soha nem látott ezelőtt; csak azt tudta: ha életben van is még az az asszony, akit keresett, aki után vágyakozott, akit egy óráig talán szeretett is, – aki itt feküdt a boltíves csarnokban, a gázlámpák pislákoló fényében, mint árny az árnyak között, sötéten, céltalanul és kiterítve –, neki nem jelentett, nem jelenthetett többé mást, mint az elmult éjszaka enyészetnek induló, sápadt hulláját.