7.
Hazafelé sietett a sötét és kihalt uccákon keresztül és néhány perc mulva, miután rendelőjében levetkőzött – épúgy, mint huszonnégy órával ezelőtt –, amilyen halkan csak tudott, beosont a közös hálószobába.
Hallotta Albertina egyenletes, nyugodt lélekzetvételét és látta fejének körvonalait a puha párnán. A gyöngédségnek, sőt az alázatnak olyan erős érzése töltötte el a lelkét, amilyenre gondolni sem mert volna. Elhatározta, hogy minél előbb, talán már reggel, elmeséli neki az elmult éjszaka történetét, de úgy, mintha minden, amit átélt, csak álom lett volna – és aztán, ha az asszony már átérezte és fölfogta kalandjainak egész jelentéktelenségét, csak akkor fogja bevallani neki, hogy mindez valóság volt. Valóság? – tünődött magában –, és ebben a pillanatban Albertina arcához közel, a másik párnán, az ő saját párnáján megpillantott valami sötét, körülhatárolt dolgot, amely mintha egy emberi arc árnyéka lett volna. Egy pillanatra megállott a szívverése, de a következő másodpercben már rájött, mi az; odakapott a párnához és kezébe vette az álarcot, amelyet az előző éjjel viselt és amely ma reggel, amikor a holmit összecsomagolta, figyelmét elkerülve kicsúszhatott a csomagból és a szobalány, vagy maga Albertina megtalálhatta. Így azután nem is volt kétsége afelől, hogy Albertina e lelet alapján már sok mindent sejthetett, sőt valószínűleg sokkal többet és sokkal rosszabbat, mint ami valójában történt. Az a mód azonban, ahogy ezt értésére adta, az az ötlete, hogy a fekete álarcot maga mellé tette a párnára, mintha az a férje rejtélyessé vált arcát jelentené; ez a tréfás, szinte kötekedő mód, amelyben egyúttal szelíd figyelmeztetés és megbocsátásra kész hajlandóság is rejlett, azt a biztos reményt keltette Fridolinban, hogy az asszony – talán a saját álmára visszaemlékezve – nem fogja nagyon a szívére venni, bármi is történt. Fridolint azonban most már végleg elhagyta az ereje, az álarc kicsúszott a kezéből és a földre hullott, ő pedig váratlanul hangosan és kínlódva felzokogott, aztán lerogyott az ágy mellé és halkan belesírt a párnába.
Néhány perc telt el így; aztán érezte, hogy egy puha kéz símogatja a haját. Ekkor fölemelte a fejét és lelke legmélyéből mondta:
– Mindent el fogok neked mondani.
Albertina előbb gyöngéd tiltakozást intett; de Fridolin megfogta a kezét, ott tartotta a magáéban, aztán kérdő és egyben könyörgő pillantást vetett rá; Albertina erre bólintott, ő pedig elkezdte a vallomást.
A reggeli szürkület már keresztülderengett a lefüggönyözött ablakon, mire Fridolin elbeszélése végére ért. Albertina egyetlen egyszer sem szakította félbe holmi kíváncsiskodó vagy türelmetlen kérdéssel. Úgy is érezte, hogy a férfi semmit sem hallgat el előtte. Nyugodtan feküdt, karjait a nyaka alá kulcsolva, és sokáig nem szólalt meg még azután, hogy Fridolin elhallgatott. Végre is a férfi, amint ott feküdt mellette, föléje hajolt, nézte a mozdulatlan arcát és nagy kék szemeit, amelyekben már a hajnal fénye csillogott, és félő reménykedéssel megkérdezte:
– Mit tegyünk most, Albertina?
Az asszony rámosolygott és csak rövid hallgatás után felelte:
– Azt hiszem, legyünk hálásak a sorsnak, hogy épen kerültünk ki minden kalandból, – abból is, ami valóban megtörtént, abból is, amit csak álmodtunk.
– Biztos vagy ebben? – kérdezte a férfi.
– Olyan biztos, amilyen biztosan hiszem, hogy egy éjszaka, sőt egy egész emberélet valamennyi eseménye együtt sem jelenti a teljes, igazi, benső valóságot.
– És egyetlen álom sem pusztán csak álom – sóhajtotta a férfi.
Albertina mind a két kezével megfogta a férje fejét és gyöngéden odavonta a keblére.
– Most azonban – mondta –, nagyon hosszú időre – felébredtünk.
– Örökre – akarta mondani a férfi, de mielőtt még a szót kimondhatta volna, Albertina lezárta ujjával az ajkát és szinte magában suttogva ezt mondta:
– Sohase kísértsük a jövőt.
Így feküdtek mind a ketten, szótlanul, félálomban, de álmok nélkül, nagyon-nagyon közel egymáshoz, amíg – mint minden reggel – hét órakor kopogtattak az ajtón, az ucca megszokott zaja behatolt a szobába, diadalmas napsugár tört be a függönyrésen, derűs gyermekkacaj csendült föl mellettük – és újra kezdődött az élet.