Álomvilág: Elbeszélések

Ez a hiányjeles költészet mámoritóan hangzott. És Mayer, hetven forinttal a zsebében, a fejébe vette, hogy ő a Rózsaszinü herczeg.

Ah igen, ez tündéri délután volt. A Felső-Erdősor 179. számú házának negyedik emeletén megcsendült a szerelem dala. De, szokás szerint, ennek a dalnak ismét csak bús volt a vége. Mert Mayer földöntúli megindultságában megkérte a koczkás ruhás kisasszony kezét.

Paolo Mantegazza ur, az ő kábitóan tudományos és ingerlően szellemes fejtegetéseiben, szép párhuzamba állitva a nő szerelmét a férfiéval, konok és kétségbeejtő bizonyossággal állapitotta meg az utóbbinak erkölcsi felsőbbségét. Mégis, úgy tetszik, mindenre kiterjedő figyelmét elkerülte egy tapasztalat, mely minden kétséget kizáró ékesszólással szól a tétel mellett.

Ez a tapasztalat az, hogy mig a férfi szerelme minduntalan súrolja a nemes őrültséget, a nőé folyton-folyvást igyekszik a nyárspolgári józanság kikötője felé.

Ha a koczkás ruhás kisasszony szerelme épp oly mély, épp oly magas, épp oly határtalan lett volna, mint a szerelem szaktudósai, élükön a bolygó hollandival, minden Sentától hiába várják, akkor bizonyára így kellett volna szólnia a megbomlott Mayerhez:

– Nem megyek önhöz feleségül, mert szeretem önt. Ha feleségül mennék önhöz, még nagyobb szegénység várna önre s még nehezebbé tenném az életét. De én szeretem önt s meg akarom óvni a szegény családfők apró nyomorúságaitól. Váljunk el szépen egy barátságos kézszoritással. Becsüljük egymást a távolból s egy-egy szép, júniusi estén gondoljunk néha első, utolsó, egyszeri szerelmünkre.

De a koczkás ruhás leány nem tudott fölemelkedni erre az erkölcsi magaslatra. Azt mondta, hogy: »igen« s nagyon szépen mosolygott.

Mayer másnap reggel szerette volna a fejét a falba verni. De becsületes ember volt, s tudta, hogy ezt nem szabad tennie. Megelégedett tehát azzal, hogy megvakarta egy kissé.

Aztán kettőzött éberséggel figyelt a pénzpiacznak makacsul állandó s aggasztóan szigorú viszonyaira.

November elsejére fölvett egy kétszobás lakást, november másodikán átvitte uj otthonába őszi felöltőjét és kanári madarát, szemrehányóan nézett rá, s november harmadikán megesküdött a koczkás ruhás lánynyal.

A koczkás ruhás hölgy, a ki iránt, ismételjük, ne tessék érdeklődni, nem vitt magával az uj lakásba egyebet, csak a Dunbar Fáni szoknyáját, mosolyát, mely egyetlen volt e kerek világon, és Máli nénit.

Ez a Máli néni egy öreg cseléd volt, a ki ott szolgált már a koczkás ruhás hölgy nagyanyjánál is. Azt mondhatnók: a házban vénült meg, ha a ház is megvénült volna Máli nénivel. De a ház nem volt ilyen hűséges természetü; ellenkezőleg, sietett idegen kézre jutni, s nem élni másutt, csak szép emlékezetben. A nagy család is pusztult, sorvadt egyre. Nemzedékek haltak ki; ifjak, leányok vándoroltak el szép rendben a temetőbe, csak Máli néni maradt meg tüneményes változatlanságban, mint egy oszlop, a melyre uj és uj, gyenge folyondárok kapaszkodnak.

Mayer nem sokat ügyelt Máli nénire, s eleinte nem vette észre, hogy a család a legkisebbik lánynyal odaadta neki a családi klenódiumot is. Mayer egyátalában nem igen ügyelhetett a konyhájára; nagyon elfoglalták az egyenlegei.

Alig ért rá megnézni: vajon a felesége tud-e még olyan szépen mosolyogni, mint azelőtt? Ha ő sem látta meg, én bizony nem merek megesküdni, vajon nem halványodott-e meg egy kissé az a kedves, igéző mosoly. Istenem, Orlando gróf oly pokoli hidegvérrel veszit el a kártyaasztalnál ötezer font sterlinget, és Mayer oly keserves ábrázattal nyögte ki azt a légies konyhapénzt! Annyit azonban tudok, hogy egészen nem szünt meg mosolyogni. Sőt néha magában is mosolygott, szegényke, valami kicsiny, ismeretlen czélú varrásra hajolva.

Ezenközben Mayer nagyban viaskodott azokkal a láthatatlan, gonosz szellemekkel, a melyekről az összes népek hitregéi megfelejtkeztek, s melyeket a közbeszédben apró adósságoknak szoktak nevezni. Néha csodálta, hogy még megvan, s szabadon rendelkezik a kezével, lábával. Mayer nem szeretett a közügyekkel foglalkozni, de egyet nagyra tartott az uj idők vívmányaiból, azt, hogy a haladottabb kor eltörülte az adósok börtönét.

S mialatt, kiindulván ebből a Cartesiusra emlékeztető megfigyelésből, hogy: »Adósságom van, tehát létezem«, eltűnődött e meglepő folytonosságon, lassankint észre vette végre a konyhában sertepertélő Máli nénit. Be kellett látnia, hogy ennek az öreg cselédnek jelentékeny része van benne, ha ő még folyvást megfigyeléseket tehet önmagán s a rajta kivül lévő dolgokon. Mert Máli néni azzal az adománynyal dicsekedhetett, a melyet a régiek leginkább bámultak: négy kenyérből négyezer kenyérnyit tudott szétosztani. Viszont fizetséget épp oly kevéssé fogadott el a Mayer-családtól, mint hajdan az uraságtól. Három fiatal cseléd helyett dolgozott, s a tiszteletdija az volt, hogy Mayer koronkint bizalmas beszélgetésbe ereszkedett vele.

Mayer nem volt rossz ember, s úgy gondolkozott, hogy Máli néninek bőséges kárpótlást fog adni mindjárt az első jó napokban. De a jó napoknak megvan az a rossz szokásuk, hogy nagyon késlekedve jönnek, s Mayer egy évi várakozás után csak a még rosszabb napokat ismerhette meg.

Ezekben a még rosszabb napokban az történt, hogy a jó Isten oda fenn igy rendelkezett:

Elég Mayer van már a világon, arra az uj kis Mayerre nincsen semmi szükség.

A szegény kis Mayerné ellenkező véleményen volt, mint a mindenség ura. S ennek a nagyon egyenlőtlen vélemény-különbségnek az lett a vége, hogy az uj kis Mayerre csakugyan nem lett szükség s a szegény kis Mayerné örökre megszünt mosolyogni.

Máli néni sírva gyalogolt ki a nagy koporsó meg a kis koporsó után a németvölgyi temetőbe, aztán elbúcsúzott Mayertől s visszaköltözött a haldokló családhoz, a negyedik emeletre.

MÁSODIK RÉSZ.

Bizonyára a Gondviselés intézkedik életünk folyásáról; de a Gondviselés nagyon el van foglalva nehéz hivatalában. Koronkint kénytelen egy kis ideig szabadságra menni, s ilyenkor hivatalbeli alárendeltjét, a Sorsot bízza meg az ügyvitellel. Ez a Sors pedig meglehetősen könnyüvérü és eleven ficzkó, a ki szeret tréfálkozni, s nem csupán szabad óráiban, hanem akkor is, midőn komoly és bokros tennivalói vannak. Mindig van egy kis zürzavar a világon, ha az ügyeket a Sors intézi el; mert ilyenkor annyi galibát csinál, hogy a szegény Gondviselés, mikor megtér a szabadságáról, alig győzi a sok bajt helyre hozni.

Egy ilyen pünkösti királyság alkalmával a Sors vidáman nevetett le az ész nélkül forgó földgolyóra, a mint ez a nap körül keringett, mint egy dúgó bogár.

– Milyen mulatságosak ezek a Mayerek! – szólt magában, szivarjából rá fujva a füstöt a horpadt golyóbisra. – Milyen sokan vannak és milyen egyformák! Mindegyiknek van egy kis gyomra, és kis végtagjaik. Csak a fejök táján különböznek egy kicsit egymástól, mint azok a gombostűk, a melyek majd kék, majd sárga, vagy fehér és vörös gömböcskékben végződnek. És milyen udvariasak egymáshoz: »Van szerencsém! Alázatos szolgája«! És hogy szeretnék egymást megenni, hogy ne legyenek ilyen rettentő sokan!… Hátha kiválasztanék egyet közülök, s megtenném fő-Mayernek?! Hogy fognak majd a többiek ádázódni: »Ó, Mayer, Fő-Mayer, ön nem is gombostü, hanem világitó torony!« Ó, ez bizonyosan nagyon mulatságos lesz!

… És Mayer, egy szép reggel, úgy érezte magát, mintha egy kicsit fejbe kollintották volna, s arra ébredt, hogy ő nagy ember.

Persze, bűbájosság volt a dologban, de nem olyan nagy, mint önök képzelik. Először is, az emberek abban a rendben és abban az órában siettek meghalni, a mint és a mikor ez Mayernek a legkedvezőbb vala. És másodszor, a kik elevenen maradtak, nem válthattak Mayerrel egy szót sem a nélkül, hogy azt ne mondták volna magukban, hogy: »Ez a Mayer nagy gazember, de igen kemény legény!« Utóljára Mayer maga is elhitte a dolgot, s valahányszor tükörbe pillantott, mindig elégedetten szólt magában: »Ó mily kemény legény vagyok, ó mily kemény legény vagyok!« Ennyi volt az egész.

De ez éppen elégséges ahhoz, a mit földi szerencsének szokás nevezni.

Mayer oly gyorsasággal lett czégjegyzővé, bankigazgatóvá, majd mindenféle hatalmas vállalatok fő-főkormányzójává, mint ezt az életben fölötte ritkán látni, s akkor is inkább csak az Ördög piluláiban.

Önök tudják a fiziologiából, hogy az emberi szervezet legfőbb ereje bizonyos alkalmazkodási képességben rejlik. Ha az ember gazdag emberré válik, az első az, hogy egészen természetesnek találja a dolgot, és nem kapálózik ellene. Legalább eddigelé még nem találkozott senki, a ki igy lázongott volna: »Ó, mért is lettem én gazdag ember?! Ó, mért is lettem én gazdag ember?!« Mayer is megnyugodott a változhatatlanban.

Viszont nem fogom meglepni önöket azzal sem, hogy idő kell hozzá, mig a gazdag ember le tudja vetkőzni az egykori szegény ördögöt. A tudósok szerint vagy hét esztendő kell hozzá, hogy a test régi állománya egészen ujjal cserélődjék fel. A lélek nem ily nehézkes; annak kevesebb idő kell. Mint hipnotikus kisérletek bizonyitják, a lelkünk tudtunkon kivül is folyékonyan tud latinul és görögül, s nem lehetetlen, hogy mindnyájunk agyvelejében benn szunnyad a gazdag ember sajátságos lelke. De addig is, mig ezek a rejtelmes dolgok egészen megvilágosodnak, maradjunk csak annál, hogy igenis, némi idő kell hozzá, a mig a szegény lélekből gazdag lélek válik.

Mayer tehát eleinte olyanformán gondolkozott, mint szegény ember korában. Évekig könyörületes maradt a nyomorultak iránt, csak lassan szokott le megrögzött jóindulatairól, s hébe-hóba visszagondolt arra az időre, mikor még szegény volt, – néha nyilvánosan is.

Nem kell mondanunk, hogy pontosan megfelelt összes kötelezettségeinek, s szépen kifizette szegénységében csinált adósságait: hiszen pénzember volt. De mégis volt egy tartozása, a melynek a lerovását folyvást halasztgatta, és nem is rosszaságból.

Erre a tartozására gondolt a legtöbbször, s mégis ezzel sietett legkevésbbé.

Mikor még nagyon szegény ember volt, így szólt magában:

– Mihelyt össze tudok szerezni száz forintot, odaadom Máli néninek. Ez az öreg cseléd fizetés nélkül dolgozott az én jóvoltomért, a családom jóvoltáért, s mint jó sáfár gondozta apró érdekeimet, pedig ezek rám nézve főbenjáró dolgok valának. Nem gondolom, hogy megfizetném ezzel a száz forinttal, de oda fogom adni neki az egyetlen tőkémet, s legalább lesz annyija, a miből eltemethetik.

A száz forint hamarább összegyült, mint Mayer gondolta, s ekkor Mayert elfogta a lelkifurdalás.

– Mit? Ezzel a hitvány pár forinttal igyekezzem magam megváltani ettől a súlyos tartozástól?! Nem, ez annyi volna, mint örökre adósnak maradni. Máskép lesz az. Nemsokára uj háztartásom lesz; akkor majd magamhoz veszem Máli nénit, s cselédeket tartok neki, mintha úrasszony volna. Legalább kényelemben éli le a hátralévő napjait.

Mire erre került volna a sor, a gazdag ember már kezdte magát kiütögetni Mayernek a bőrén.

– Eh, bolond gondolat volt! Micsoda váltság volna az tőlem, a gazdag Mayertől, egyszerüen eltartani egy öreg cselédet, a kinek valaha, szegény koromban, meggazdálkodtam a bérét?! Mit mondana ehhez a világ?! Fösvénynek, zsugorinak mondana. Nem úgy lesz az. Nemsokára kastélyt veszek, s Máli nénit megteszem ennek a kastélynak kulcsárnéjává, a felügyelőjévé. Ha nem leszek a kastélyban, a cselédség csak az ő szolgálatára lesz. Ott aztán kedvére gazdálkodhatik, s a falu kisasszonyai meg fogják látogatni. Ez már valami lesz neki.

Mikor a kastély is megvolt, Mayerben már javában dühöngött a szerencsefi, a kinek sikerült felkapaszkodnia az uborkafára. És így okoskodott:

– Eh, vagyok olyan valaki, a ki megengedhet magának holmi apró szeszélyeket! Ne mondhassa senki, hogy Mayer adósa maradt valakinek; Mayer mindent a kamatok kamatjával fizet vissza. S hadd lássa az öreg asszony, hogy ha halogattam a visszafizetést, azért történt, mert királyilag akarok fizetni. A mit a rima-murányi papiron nyerek, Máli néninek ajándékozom. Uri módot biztositok neki s bőséges életjáradékkal látom el.

Mayer bezsebelte a rimamurányi nyereséget is, s ekkor már nem kellett neki semmiféle pénz a világon. Beült a hintójába s elhajtatott a Felső-Erdősorra.

Bizonyára igen kiváló hősiesség volt tőle, felmenni a negyedik emeletre. De kissé kárba veszett a hősiesség.

A negyedik emeleten azt ujságolták neki, hogy Máli néni ezelőtt két héttel elhalálozott, miután előbb néhány napig igen sokat foglalkozott lázas álmaiban egy Péterkével, a kit a Mayer-családban egykor sokat emlegettek, a ki azonban már régen meghalt négy napos korában.

Mayer ur végig sétáltatta üres tekintetét a jól ismert szobán, aztán így szólt:

– Szegény Máli néni!… Várhatott volna még egy pár napot, ha már úgyis olyan sokáig élt!…

Ekkor már egészen gazdag ember volt. Boszankodott Máli nénire, hogy kijátszotta őt, s meghalt az ő engedelme nélkül.

HARMADIK RÉSZ.

Szent Pétert halk, félénk kopogtatás ébresztette fel rövid szenderéből.

Elővette a kulcsot, egyet-kettőt dörmögött, a mig kiment, aztán kinyitotta a kék felhőből kovácsolt kaput.

Egy kis összetöpörödött, görbe hátú, ránczos képű anyóka állott előtte, szürke nagy kendőbe burkolózva, kosárral a karján.

– Nem tudom, jó helyen járok-e? – kérdezte a lélek.

– Hadd látom az irást – felelt Péter.

Az anyóka elővette kosarából az irást, Péter megnézte és helybenhagyólag dörmögött. Aztán megint bezárta a kaput, s így szólt:

– Majd megnézzük a könyvet.

Beléptek a fülkébe, melynek az ajtaja fölé ez volt irva nagy betükkel: KAPUS, elül Péter, mögötte a lélek. Emez félénken huzódott meg az ajtó mellett, mig Péter dohogva emelte le az 1810-es számu könyvet.

Sokáig lapozgatott benne, végre rátalált arra, a mit keresett. De nem igen tudta olvasni, mert sok volt irva arra a lapra, és apró betükkel; különben is Péter inkább csak az öreg betükben volt járatos, s nem szerette a kicsinyeket.

Segitségül feligazgatta a szemüvegét, s aztán silabizálni kezdte a feljegyzést. Mig olvasott, az ajka csöndesen mozgott, az irás szerint.

Egyszerre felütötte a fejét a könyvből.

– Amál, Amál! – szólalt meg feddő hangon, s szemüvege felett szigoruan nézett az anyókára. – Amál, én itt furcsa dolgokat látok. Sok vagyon följegyezve a rovásodon, s különösképpen gyakorta tétetik itt emlités valami Zalka Pistáról. A szérüskertben, Amál, mit kerestél, Amál, a szérüskertben?! Emlékszel-e?

– Emlékszem – szólt a lélek.

– Ez nagyon helytelen volt, Amál.

– Nem t’om, hogy eshetett.

Péter tovább betüzte a könyvet. Tekintete egyre szigorubbá vált s bozontos szemöldökét haragosan ránczolta össze. Egyszerre csak az öklével ráütött a könyvre.

– De hisz itt egyebek is vagynak! Nem csupán ezen Pista, hanem Mátyások és Gergők is! Emlékszel-e, Amál, Kis Mátyásra?

– Már nem emlékszem – felelt a lélek. – De úgy kell lenni, ha oda van irva.

– Megesméred tehátlan, hogy nagy megfelejtkezésekben találódtál?

– Megesmérem.

– Amál, Amál, bizony jobb lett volna, ha az olvasót forgatod.

– Fiatal voltam – felelt Amál.

– Bizony mondom neked, hogy fiatalságodnak némelyességeit a tisztitóban kellend levetkezned. Ballagj oda, Amál, s ha majdan megkapod az obsitot, akkor gyere vissza.

Igyen szóla Péter, s a lélek nagy szégyenkezve el akará hordani magát, midőn egyszerre csak nagy fényesség támadt körülötte, s egy szelid arczú férfiú haladt keresztül a szobán.

A szelid arczú odament Péterhez, vállára tette szép, vékony kezét és így szólt:

– Nem jól beszélsz, Péter.

– Mester – mentegetőzött Péter – az imént visszaküldéd vala az érseket és az aranykulcsos vitézt, a kik az egyház és a nép körül nagy érdemeket szerzének.

– Ők önmaguknak éltek.

– Mester – szólt Péter – neked nincs szükséged könyvre s látod a sziveket és veséket. Én csak a rovást olvasám el…

– Nem jól olvastál, Péter. Mert ő olyan nagy jókat cselekedett vala, a melyeket nem lehetett megfizetni semmiféle pénzzel a világon.

Péter bámulva nézett mesterére. Péter igen buzgó volt, de járatosabb vala az öreg betükben, mint a kicsinyekben.

CASANOVA.

Egy téli alkonyaton – 1802-t irtak akkor az irástudók – Csehországban, a duxi kastély falai között, Casanova Jakab, a nagy csirkefogó, a ki a szemtelenség ősi jogánál fogva, Seingalti Casanova Jakabnak nevezte magát, nyugodtan és tökéletes lelki békében dolgozott Emlékiratain. A jó cseh fa, Waldstein gróf erdeinek kitünő cserje, vidáman pattogott a kandallóban; a ludtoll élénken sercegett a remek hollandus papiroson, s Casanova Jakab, emlékeitől nekimelegedve, sűrűn hajtogatta a tokaji bort. Időnkint, midőn a helyesirás kérdései kétségbe ejtették, felnézett ama munkáról, melyet Jules Janin később czinikusnak itélt, s a hogy a falat diszitő, ablaküveg alaku kis tükrökben megpillantotta a tulajdon összeaszott, ránczos ábrázatát, a vele született őszinteséggel s franczia nyelven, a hogy fogalmazott, így szólt magában:

– És ha meggondolom, hogy ez az összetöpörödött kis majom, a ki szembe néz velem, valaha régen, Mikhaélának, a szegény Visitandine-apáczának, maga volt a kék ég, az álom és a földi gyönyörűség!… Haj, haj, ejnye, ejnye, ejnye!…

S miután kiköhögte magát, a vele született élni tudással, hosszan, tudósan, feneketlen gyönyörrel tubákolt.

– Az a görbehátú csontváz – folytatta magánbeszédét – a ki, tányérnyi holdvilággal ormótlan koponyáján, vaksi szemén monoklival, csámpásan, meg-megbicsakló léptekkel fogja végigróni a jövő század csodavárosait, s varázsával ennek a történeti névnek: »Don Rodrigo de Bivar«, szédülésbe fogja ejteni a még meg nem született ártatlanságokat: hozzám képest a Hajnal. Ó mily ronda vagyok, ó mily alávaló dolog emlékiratokat irni!… És Lujza, Lujza egy időben meghalt volna értem! Igaz, hogy különben is meghalt a szegény, nem én érettem, hanem csak úgy, ingyen!…

Ekközben eszébe jutott, hogy a helyesirás szabályai nemes emberre nem kötelezők, s folytatta a munkáját.

Éppen ama híres részletnél tartott, a melyben elmondja, hogyan szabadult ki az ólomfödelek alól, midőn egyszerre kopogtatást hallott, s az ajtóban egy mindenféle kenőcscsel megkent komornyik-fej jelent meg.

– Mi az? Nem mondtam, hogy senki se háborgasson?!

– Könyvtáros úr, egy látogató kéri, hogy bocsássam be.

– Látogató? Ebben az időben?

– Azt mondja: messziről jött s csak azért, hogy a könyvtáros urat lássa.

A váratlan látogatás sehogy se tetszett Waldstein gróf könyvtárosának.

– Ezt a messziről jött vendéget kissé gyanúsnak találom – tanakodott magában. – Milyen az alakja? Fiatal, vagy öreg?

– Fiatalnak látszik s jó öltözetű.

– Mit gondolsz, nem az ördög? – kérdezte Casanova, tovább is bizalmatlanul.

– A világért se – felelt a komornyik. – Nagyon jó képe van.

– Akkor hát bocsásd be. De itt legyen a szemed, és ha észreveszed, hogy el akar vinni, tartóztasd egy kicsit és alkudjál meg vele. Remélem, igazán Nápolyban születtél? Jó, akkor megbízom benned.

A komornyik kiment, s az ajtón, a melyet nyitva hagyott, barátságos arczú fiatal ember lépett be, a ki feltünően hasonlitott ahhoz a jeles szinművészhez, a ki a mai korban a nagy eszmékért lelkesedő ifjakat szokta a szinpadon személyesiteni.

A nyájas, ifjú arcz s a tisztelettel teli üdvözlés némiképpen megnyugtatták az öreg velenczeit. De azért kissé gyanakodó hangon kérdezte:

– Kihez van szerencsém?

– Én a Tanitvány vagyok – felelt az idegen.

– A Tanitvány? Kinek a tanitványa?

– Most az öné.

– Igen megtisztel… de nem volna szabad tudnom a nevét?

– Nevem nincs – válaszolt a vendég mosolyogva – s hogy egészen őszinte legyek, meg kell vallanom, hogy én tulajdonképpen nem is vagyok ember, csak: elvont fogalom.

– Nagyon örülök… Az igazat megvallva, most van először szerencsém elvont fogalommal beszélgetni; a kézzelfogható dolgok kissé lefoglaltak… Ön tehát az abstrakcziók honából érkezik?

– Nem tagadom.

– Igen el lehet fáradva… Méltóztassék helyet foglalni.

– Köszönöm, mester. Sokáig voltam tanitványa egy bizonyos Doktor Faustusnak, hallgattam a Kepler előadásait, de nyiltan szólva, most történik meg velem először, hogy székkel kinálnak.

– Nincs ön nagyon elnyűve?

– Századok óta sűrűn ismétlődő fellángolásaim elhamvasztottak egyet-mást régi énemből. Tanultam jogtudományt, medikát, híve voltam minden világnézetnek, minden rendszernek, minden izmus-nak, s végre rájöttem, hogy: csak önnek van igaza. Nem a régi hévvel mondom ezt, de teljes meggyőződéssel.

– Ah!

– S egyes-egyedül azért jöttem oly messziről, hogy ezt szemtől-szembe megmondhassam önnek. Különben érteni fogja érdeklődésemet; ön is meglátogatta Voltaire urat Ferney-ben.

– Kérem, ne emlékeztessen erre a szerencsétlen látogatásra. Még most is fáj, hogy azt a nagy embert megbántottam. De az ördög gondolta, hogy annyira tele van hiusággal! Mikor azt magyarázgattam neki, hogy az Henriade-ot nem lehet a Megszabaditott Jeruzsálemhez hasonlitani, s hogy Pucelle-je kontár munka az Orlando-hoz képest, még csak szóba állt velem valahogy, de a mikor Rousseaut kezdtem magasztalni, dühbe gurult, mint egy szinésznő, a ki előtt a másikat dicsérik. Ez az emlék igen fáj nekem, s higyje el, ön is meg fogja bánni, ha az érdeklődés czimén szemtől-szembe jól lebírál…

– Eszem ágában sincs az afféle szándék. Ellenkezőleg, csodálni jöttem önt, mint minden idők legnagyobb gondolkodóját.

– Ó, kérem, fogalmazásaim oly hézagosak!… S mit titkoljam? A helyesirás ma is sok gondot okoz szegény fejemnek…

– Ha egy nagy gondolkodóról beszélünk, ki törődnék ilyen csekélységekkel, mint: stilus, helyesirás?

– De, sajnos, irásaim egyéb bajokban is bővelkednek. Igy jóval többet foglalkoznak pajzán mitológiai jelenetekkel, mint a lét és a végső ok nagy kérdéseivel.

– Ki tépelődnék ezeken a kérdéseken, a melyekre nincsen felelet? Nyüglődni az objektiven és a szubjektiven, a magánvalón és a többi galimatiászon, ez nem bölcselkedés, nem gondolkodás, hanem haszontalan rongálása az agyvelőnek. Az igazi bölcselő ön, a ki a legbölcsebben élt minden ismert nagy ember közül. Egyedül Epikur vetekedhetnék önnel, de ő fölöslegesen sokat értekezett. A bölcsészet az, hogy: minden órádnak leszakaszd virágát, a többi ostobaság. Nos, többet már nem igen lehet szakitani a jóból, mint a mennyit…

– Ó, kedves barátom – szakitotta félbe a Tanitványt Waldstein gróf könyvtárosa – én genovai családból származom, s felmenőim hetedíziglen tolvajok voltak. Mi tagadás benne, igen sok terheli a lelkiismeretemet. Haszontalan, vén kártyás vagyok, a ki – önnek megmondhatom – alkalom adtán igazitgatott egyetmást a szerencsén. Emlékirataimban persze ezzel nem hozakodom elő, de kérem szives figyelmét hirtelen elutazásaimra. Őszintén szólván, mindig azért utaztam el hirtelen, mert nem igen kedveltem a rendőrséget. Szóval, születésemkor zöld posztóba pólyáltak s zöld posztó lesz a szemfedőm is. Bizonyára, ha pharaóbankról van szó, kiállok Plátonnal és Arisztoteleszszel, de ne felejtse el, hogy a kártyából ugyan meg lehet élni, de a kártya nem boldogit. Ó, én legnagyobb vétkem!

– Mester, az ön egykori foglalkozását az erkölcsbirák nem dicsérik valami különösen, de ennek a foglalkozásnak megvolt az a jó oldala, hogy nem számitva az ön három napig tartó kártya-párbaját, meglehetős békében hagyta az idegeit. Igy testi-lelki képességeit nem bénitotta meg se a czéltalan elmélkedés, se a Munka, a mely az emberiség életét rövidebbre fogja, mint a háborúk és a dögvész… És szerelmei? Ön nem beszél szerelmeiről. Hát nem a szerelem a legnagyobb bölcseség a világon?

– A szerelem? – kérdezte Waldstein gróf könyvtárosa. – A szerelem igen szép dolog, ha az ember húsz éves. Eszembe jutnak Anna és Marion… Olyan vidámak voltak, mint két kölyök kutya. Ó, nagyon kedvesek voltak, Anna és Marion!… De hogy megszenved az ember ezért a néhány évért! Persze, ön nem ismerte Charpillont. Nem képzeli, mennyire megkinzott a bestia, csak azért, mert nem voltam húsz éves!…

– Annát és Mariont majdnem egy félszázad választja el Charpillontól. És a közbülsők, Mester, a közbülsők? Az egész litánia?

– A közbülsők? A közbülsők kissé egyformák voltak s oly gyorsan tüntek el egymás után, mint egy laterna magica büvös képei. A szerelem szép dolog, úgy általánosságban, de higyje el, mindenkinek nagyon kevés jut belőle. Olyan rövid az egész históra! Jobb volna el se kezdeni.

– Bizonyára fájdalmas lehet letenni róla.

– A legnagyobb bölcseség a világon: a lemondás, a lehető legtöbbről lemondás. Ha húsz éves koromban beláttam volna, hogy a helyes élet-filozófia nem ez, hogy: sok asszony és kevés könyv, hanem az a másik, hogy: sok könyv és minél kevesebb asszony, a gonosz Charpillonnak nem lett volna hatalma rajtam. A mihez az ember nem szokott hozzá, az nem hiányzik. Anna és Marion nagyon kedvesek voltak, de mennyi öröme lehet annak az embernek, a kinek a jóléthez nem kell egyéb, csak egy kancsó friss viz, meg egy pár jó könyv, példának okáért… ó, nem az én emlékirataim!

– És ezt ön mondja, Mester?! Ön, az élni tudás legnagyobb művésze! A ki sohase dolgozott, csak örült!

– Azt mondhatnám: mint szakértő szólok a dologhoz.

– Mit gondol, ha módjában volna még egy emberéletet élni, nem kezdené elülről?

– A világért sem.

– Pedig ön nagyon szerencsés volt.

– Ó igen. S azt hiszem, ez a szerencse velem született. Benne volt a véremben. Valami naivság lakott a szivemben, a mi pótolta nálam úgy az okosságot, mint az erkölcsöt. Elhinné-e, hogy mindig szerelmes voltam, hogy szerelmes voltam Annától egész Charpillonig, minden kedvesembe, a hány volt, valamennyibe?! Aztán mindig kész voltam koczkára tenni mindent, az életemet is, öt garas sikerért. Nos, ez a szerencse kulcsa. Mit nyertem vele? Hetvennyolcz esztendőt.

– S ha ujra húsz éves volna, a mai tapasztalásával?…

– Először is óvakodnám a szerelemtől, a mennyire csak lehet. És másodszor: rajta volnék, hogy könyvtáros lehessek valahol. Nem Waldstein grófnál, mert itt nincsenek könyvek, csak likőrök. Hanem ott, a hol minél több az elzevir. Higyje el, nincs szebb szenvedély, mint a könyvek. A jogtudomány, a medika, meg a többi, a miket ön haszontalanságoknak nevez. Mennyi örömet adnak minden váltság nélkül!… Néha talán irnék, de nem szonetteket, hanem disztichonokat!…

– Seingalt lovag, ön kiábrándit engem. Arra kényszerit, hogy még ma este eltávozzam innen, uj mestert és más filozófiát keresni.

– Igazán rosszul teszi. Egy gyönyörü könyvet adnék önnek esti olvasmányul.

– Bocsásson meg, lovag, de legyen szabad emlékeztetnem, hogy én a Tanitvány vagyok. Végzetem az, hogy folyton a Mestert keressem. Nekem a mester az, a mi másnak a levegő.

– El fog tévedni a duxi erdőben.

– Az erdőből csak kitalál az ember. Bár úgy volnánk az élet nagy kérdéseivel is, mint a fák sűrűjével!…

– Az élet nagy kérdéseivel legjobb nem törődni. Ha egy párszor beverik a fejünket, lassankint megokosodunk.

– Nekem még ez is ábránd – felelt a Tanitvány. – Ne felejtse el, hogy én csak elvont fogalom vagyok.

– Fogadja részvétemet – szólt Casanova. – Embernek lenni nem jó, mert homo homini lupus. De egy szegény absztrakcziónak még rosszabb lehet a sora. Ki gondol egy boldogtalan, jobb sorsra méltó, szegény absztrakczióval?!

Ezzel elbúcsúztak és a Tanitvány elpárolgott.

Mikor eltünt, Croce, a minden gonoszsággal megkent vén komornyik, a kit annyira át meg átjárt a bűn, hogy a rossz folyvást párolgott és csak úgy gomolygott körülötte, kiváncsian kukkantott be az ajtón.

Casanova örömmel ujságolta neki:

– Nem az ördög volt, csak a fia.

LÓRÁNTFY ÖZVEGYE.

Egyszer, néma, rideg, deczemberi éjen Lórántfynénak megjelent Lórántfy. Pánczél-inge ezüst párában fürdött; sisakja csillogott a holdvilágtól. A legendás fekete bársony-fürtök csigákban omoltak alá hatalmas vállára; mandulametszésü szép szemében, e két égő zsarátnokban, kékes láng lobogott. Lórántfyné megismerte Zampa jelmezét; igy jelenhetett meg Lórántfy a barcellonai operában, mikor az andalúz hölgyek a szinpadra dobálták minden virágjokat.

Lórántfyné remegett, mint a nyárfalevél. A jelenés közelebb lépett, s azzal az utánozhatatlan mozdulattal, mely a bordal után mindig taps orkánokat támasztott, igy szólt:

– Zsuzsánna! El ne felejtkezzél a zálogczédulákról!

– Igenis – felelt volna Zsuzsánna. Az ajka mozgott, de hang nem jött ki összeszorult torkából.

Másnap Lórántfyné jókora lázra ébredt. De az urfiak és a kisasszonyok iskolába mentek; föl kellett őket öltöztetnie.

Csak a legkisebbik maradt otthon. Ez az egy azonban, hogy ha magában volt, több dolgot adott Lórántfynénak, mint a többiek sokadalma.

Még fel se húzta a kis bársony-nadrágját, már elkezdet nyivákolni:

– Zsuzsa néne, mesélj valamit.

Zsuzsa néne egy kicsit elgondolkozott. Igen; úgy harmincz nappal ezelőtt megint lejárt vagy három czédula. Az angol királynő gyűrűje, a Grisi zafiros amuletje, s a bajor király arany-érme, az az egy példány, melyet Lórántfy tiszteletére veretett, mikor ez a Troubadourt először énekelte. Sietni kell, hogy oda ne veszszenek.

A bársonynadrágos kis fiú türelmetlenül játszott arany óralánczával, melyet Miklósnapra kapott a nagyapjától.

– Zsuzsa néne, téged azért fizetnek, hogy mesélj nekem. Mondd tovább, hogy mi történt a hamupipőkével.

Lórántfyné folytatta, a mit este elhagyott:

– Mikor a királyfi megtalálta a kis czipőt, igy szólt: Ej, haj, micsoda kis czipő! Keressétek meg azt a lányt, a ki ezt a kis harangvirágot elvesztette, mert az a lány lesz az én feleségem!

Déltájban Lórántfyné bement a méltóságos asszonyhoz s szabadságot kért az ebéd idejére.

– Mi baja magának, Lórántfyné?

A méltóságos asszony megijedt az öreg bonne violaszin arczától. Sok gyereke volt s rettegett minden betegségtől.

– Nekem? Semmi, méltóságos asszony. Egy kis dolgom volna a városban, s mivel a nevelőnő úgy is itt lesz…

Elbocsátották; de az ebédnél feltünt, hogy nincs helyén, a macska-asztal elnöki székében.

– Hát Lórántfynéval mi történt? – kérdezte a háziúr.

– Lórántfyné? – vágott közbe a vendég, egy festő, a ki a Viola kisasszony arczképén dolgozgatott abban az időben. – Még ma is viseli valaki ezt a regényes nevet?

Egy hét óta ebédelt már a házban, de azért nem sejtette, kiről lehet szó. Lórántfyné nem sok vizet zavart.

– Az a sápadt, öreg hölgy, a ki a gyerekek közt szokott ülni – magyarázta Viola kisasszony.

– Valami szegény rokona a nagy énekesnek?

– Annyira rokona, hogy az özvegye – felelt a háziúr.

– Ugyan ne tréfáljanak velem – szólt a festő. – Nem sokat tudok abból, a mi a születésem előtt történt, de azt tudom, hogy Lórántfyné igen fiatalon halt el s hogy az egész ország részvéte kisérte a sirjába. A mi nagy költőnk róla irta azt a hires verset, a mely így kezdődik, hogy: »Meghalt a pacsirta…« s véletlenül azt is tudom, hogy egy sokat emlegetett úr, a közélet egyik nevezetes alakja, a kinek ifjúkori, s mint mondják, plátói szerelme volt, vagy három évtizeden át minden héten friss virágokat vitt a sirhalmára, egész a haláláig… Ezt nevezem aztán szerelemnek!

– Akiről ön beszél, az Lórántfynak első felesége volt. De a nagy énekes másodszor is megházasodott, s ez a második feleség az, a ki itt velünk szokott ülni.

A háziúr egy kicsit közelebb hajolt a vendégéhez, hogy a kisasszonyok ne hallják.

– Tudja, magunk közt, azt hiszem, hogy a »feleség« szó e helyütt egy kissé sok. A mi öreg hölgyünk talán inkább csak a betegápolója volt a világhirü Ördög Róbertnek. Lórántfy már csak romja volt önmagának, a mikor Pestre visszakerült. Igaz, hogy ezt a romot egy vakitó dicsőség lehunyó napja aranyozta meg. Ebbe a nagy hirnévbe, dicsőségbe szerethetett bele a mi bonne-unk, mint egészen fiatal leány.

– S Lórántfy második feleségét vagyon, nyugdij, minden nélkül hagyta hátra? – érdeklődött a festő.

– Nem maradt arra egyéb, csak a régi dicsőség, meg sok-sok babér. Ugy hiszem, az utolsó esztendőkben elúszott Lórántfynak mindene, még emléktárgyai is, a melyek valaha egy kis vagyont képviseltek.

– S mégse ment férjhez másodszor?

– Azt képzelem, hogy nem volt módja benne. Különben a mi bonne-unk meglehetősen különös teremtés; kitelik tőle, hogy beérte azzal a sovány emlékkel, a mije maradt. Egy cseppet se közlékeny természetü; s ön nem fogja elhinni, de ennek az öreg asszonynak valami titka van.

– Miből következteti ezt?

– Ne vegye olyan komolyan. Talán csak cselédpletyka az egész. Elég az hozzá, észrevették, hogy titkos útjai vannak. Minden két, vagy három hónapban egyszer elkéredzkedik hazulról, s ilyenkor gondosan eltitkolja, hogy hová megy. Máskor alig lehet rávenni, hogy kilépjen a házból; s ezeken a napokon nem engedi, hogy elkisérjék. De a legkülönösebb ezekben a kirándulásokban az, hogy nagyon sok pénzébe kerülnek. Máskor soha egy krajczárt se költ magára; ilyenkor mindig magával viszi az erszényét s pénz nélkül jön haza.

– Csak nem gondolja, hogy…

– Az én koromban, kedves barátom, az ember nem gondol semmit és nem hisz semmit. Egy elhagyott gyermek… Mit tudom én, mi?…

Aztán másról beszéltek.

Lórántfyné a vacsoránál sem jelentkezett. Haza jött, de olyan betegen, hogy mindjárt ágyba kellett feküdnie.

A gyerekeket gondosan elválasztották tőle, de Violát másnap reggel beengedték hozzá.

– Zsuzsa néni, kedves kis Zsuzsa néni, mi lesz? Olyan rosszul érzed magad, hogy föl se kelsz az eljegyzésem napján?

– Soha se törődjél velem, édes Violám!… Azért én nagyon boldog vagyok ma, hidd el. Féltem, hogy le fognak beszélni erről a házasságról, s az igen nagy baj lett volna. Mert én tudom, bizonyosan tudom, Viola, hogy ezen a világon csak egy boldogság, csak egyetlen egy jó van: ha ahhoz mehetünk férjhez, a kit szeretünk.

A vőlegényről beszéltek; mert Viola úgy se tudott volna másról beszélni.

– Olyan szép szeme van, mint az én emberemnek, – szólt Lórántfyné. – Csak a haja nem olyan szép. Ne engedd, Viola, hogy úgy tövig lenyirassa a haját; az én időmben a férfiak fürtöket viseltek, s az sokkal szebb divat volt.

Viola még sohase találta ilyen közlékenynek.

Aztán, mikor Viola biztositotta, hogy a gyerekek már gratuláltak neki, megcsókolta a leányt.

– Nem jó – szólt – ha először vén asszony kiván szerencsét. De, tudod-e, Viola, hogy én vettem észre legelőbb a dolgot?! Az én áldásomat nem most viszed magaddal; veled van az már régen.

Megint ölelkeztek, mint asszonynép szokta, mikor egy kicsit elérzékenyül, s úgy volt, hogy az napra elbúcsúznak. Viola már az ajtóban volt, de Lórántfyné visszaszólitotta.

– Mi az, Zsuzsa néni?

Lórántfyné egy kicsit habozott.

– Te, Viola – szólt aztán, kissé megváltozott hangon – tégy meg nekem egy szivességet!

Viola visszament az ágyhoz.

– Parancsolj velem.

Egy kicsit elcsudálkozott, mert Lórántfynétól még soha se hallott affélét, a mi kéréshez hasonlitott.

– Úgy-e, eddig nem igen voltam terhedre? Most is nagyon bánt a dolog. De lásd, attól félek, hogy nagy beteg leszek. Talán elvesztem az öntudatomat is, ki tudja? És ez a… ez a zálogczédula már a mult hónapban lejárt; egy hét mulva már nem lehet meghosszabbitani.

A párnája alá nyúlt, s Lórántfy régesrég megsárgult, megfakult arczképe mellől egy kis erszényt vett elő, a mely telides teli volt kék, sárga, barna, mindenféle szinü zálogczédulákkal.

Violát, a szegénység e levéltára láttára, valami ijedtséggel vegyes megilletődés fogta el.

– De… szivesen, kedves Zsuzsa néni, nagyon szivesen… – hebegte.

– Csakhogy pénzt… pénzt nem tudok adni hozzá – folytatta Lórántfyné egy kicsit elfordulva. – Tegnap kiadtam, a mi volt. Meg kellett hosszabbitanom az angol királynő gyűrűjét, a Grisi amuletjét és a bajor király érmét. Erre már nem maradt.

– Nem engednéd meg, hogy kiváltsam?… – kérdezte Viola félénken. – Ma, hiszen tudod…

– Ne mondd tovább, ne szégyenitsd meg szegény öreg dadádat. Nem úgy gondoltam én, a hogy te gondolod. Azt is, a mi ennek a zálogczédulának a meghosszabbitásához kell, csak kölcsön kérem tőled, majd megadom, hogy ha meggyógyulok. Csak azért vagyok terhedre, hogy oda ne veszszen. Már nagyon sok odaveszett. A barcellonai hölgyek aranykoszorúja s a czár gyémánt-gyűrűje legelőbb. Ezeknek a kamataira nagyon sok kellett volna; nem volt. Azóta is, évről-évre kevesebb az emlékem, a mi megmarad.

Viola szólni akart, de az öreg asszony félt, hogy ismételni akarja, a mit előbb fölajánlott.

– Ne itélj el bennünket ezért, nagyon szegények voltunk akkor… S azóta se tudtam annyit szerezni, hogy kiválthassam az emlékeimet. Tudom, hogy rosszul esik effélét hallanod. Nem mondanám el, ha nem volnék kénytelen vele. De ez a gyűrű éppen a legkedvesebb emlékem. Akkor kaptam tőle, a mikor Párisba vitt magával. Micsoda szép napok voltak azok! A Champs Élysées!… Te még nem voltál ott, nem tudod, hogy mily szép a Champs-Élysées! Azt akarom, hogy ez a gyűrű az ujjamon legyen, a mikor a koporsóban fekszem.

Viola intett, hogy szólni szeretne.

– Nem, ne szólj. Csak kölcsön kérem; majd megadom neked, ha fölgyógyulok. Még élni akarok addig, a mig kiváltom az emlékeimet. Ki fogom váltani őket, Viola.

Ezalatt Lórántfy nyugodtan pipázott odafenn, az elíziumi mezőkön, s lepillantva a földre, ősi megszokásból, halkan ismételgette ezt a szót: »Hozom.«

NICARAGUA ŐRNAGY.

Délután hat órakor Nicaragua őrnagy még aludt. Álmában – végre-valahára – megjelent előtte a Vörös Ász, fiatal szépségének egész pompájában, a Vörös Ász, a kit titkon érző szive óhajtva sejtett, immáron hetek óta…

A jelenésen biborba játszó koráll-szin selyem ruha volt. Gömbölyü nyakán rubint-füzér csillogott; éjszinű hajában tűzrózsák ragyogtak. Intett, s az őrnagy fel akart ugrani fekvőhelyéről, de nem tudott megmozdulni.

… Odább, a másik kis szobában döczögő lábú asztal mellett, a mely folyvást dülöngélt és kopogott, mint valami elégedetlen, dörmögő öreg szolga, egy sápadt, szőke asszony gunnyasztott szegényes kézimunka fölött. Mellette kis fia Robinson történetét betűzte.

Első pillantásra nem lehetett kitalálni, hogy a szőke asszony húsz, vagy negyven esztendős-e? A szine sok szomorú esztendőt vádolt, de a szemében volt valami gyermekies bizalom, a mit az évek még nem tudtak onnan letörülni. Szakasztott úgy nézett a világba, mint a kis fia.

A szobát csak egy gázláng pislogó, sárga fénye tette félig-meddig világossá. A lakás azelőtt bolthelyiség lehetett; s fölhasználva a szerencsés berendezést, a szőke asszony nem égetett petróleumot. A Szerecsen-utcza udvari lakásaiban a pazarlás nem szokásos.

A kis fiú megszólalt:

– A papa nem megy ma hivatalba?

– Még ráér – felelt a szőke asszony. – A hivatal csak kilenczkor kezdődik.

– A mikor én lefekszem?

– A mikor te lefekszel.

A kis fiú egy darabig ismét Pénteknek szentelte a figyelmét, de aztán, tenyerébe hajtva a fejét, megint anyjához fordult:

– Mama, mondd, micsoda hivatala van a papának?

A szőke asszony halovány arczán valami bágyadt pirosság jelent meg.

– A papa őrnagy – felelt röviden.

– Azt tudom – szólt a fiú. – De miért nem visel katona-ruhát, mint a többiek?

– Mert ő már eleget csatázott – magyarázta amaz. – Most a fiatalabbak csatáznak, ő pedig ir a hivatalban.

A kis fiú már tudta, hogy a mit a szőke asszony mond, az szent, s nem kérdezősködött tovább.

A fali óra egyhanguan tiktakkolt tovább. A szőke asszony egy kicsit elmélázott, aztán lassu mozdulattal fölkelt s átment a sötét szobába.

Esze ágában se volt, hogy fölkeltse a férjét. Az őrnagynak valami szívbaja volt; ha fölverték az álmából, három napig se tudta kiheverni.

Leült szépen az ágya mellé s csöndesen várakozott.

Nesztelen volt, mint egy remegő kis egér; az őrnagyot mégis felköltötte ez a tekintet, a mely a sötétben ránehezedett.

– Te vagy az?

– Én vagyok.

– Hány óra?

– Mindjárt hét.

– Gyujts gyertyát.

Engedelmeskedett s visszatelepedett a székébe. Ugy ült ott, mint maga a csöndes megadás.

Az őrnagy zavaros tekintettel nézte az ismerős árnyékot.

– Akarsz valamit? – szólt rövid szünet után. A szőke asszony kérdéssel felelt a kérdésre.

– Vesztettél?

– Vesztettem.

– Sokat?

– Nagyon sokat. Miért?

Az asszony egy kicsit tétovázott.

– A cseléd a bérét követeli – szólt végre. – Már a negyedik hónapja, hogy nem fizettünk neki. A szénszámlát is mindennap elhozzák. Mit mondjak nekik?

Az őrnagy egy kicsit elgondolkozott.

– Várj holnapig – szólt. – Ma lehetetlen. Az egész vagyonom ötvenhét forint.

Mikor ezt mondta: száz évesnek látszott.

Aztán bement a fürdőszobájába, megfürdött és felöltözködött.

Rövid félóra multán, a két lépésnyi sötét zugból egy előkelő megjelenésü, simára borotvált öreg úr lépett ki, kitünően szabott esti ruhában; gyönyörü plasztronján vakitóan csillogott a két hamis kő, s a krizantémum, a mely gomblyukában díszlett, azt a látszatot erősitgette folyton, hogy ennek a gavallérnak a haja ősz, de karja fiatal.

Pár szót váltott a kis fiúval, aludni küldte, s fölvette téli bundáját, a családi klenódiumot. Majd menni készült.

De az ajtóban megállott.

– Igaz – szólt vissza a szőke asszonyhoz – ne nyugtalankodjál a cseléd miatt. Reggel végy ki a tárczámból száz forintot, s fizesd ki, a mi fizetni való.

Ugy intett a feleségének, mint egy nagyurat játszó, kedves szinész a játékos társának, valamely nehéz jelenet után. S elsétált. Ragyogóan sima magastetejü kalapja szinte megszépitette a szennyes Szerecsen-utczát.

Egy darabig gyalog ment, de a Deák-tér közelében kétlovas kocsira ült. A klub-szolgák ne tudjanak meg semmit. Elhelyezkedett a kocsiban, s hangtalanul így beszélt magában:

– Ötvenhat forint.

Mikor a kocsi már közel ért az Ifju Magyarok klubjához, rágyujtott a forintos szivarjára. Mint a hamis kövek, a téli bunda és a krizantémum, ez a forintos szivar is csak üzleti befektetés, fundus instruktus volt.

A klubban a semmi iránt se érdeklődő emberek tökéletes nyugalmával járta végig az összes termeket; meg-megállt beszélgetni s a szinésznőkről kérdezősködött. Végre leült az egyik játék-asztalhoz, mint a ki nem tudja, hogy mivel üsse agyon az idejét.

Mindenki elismerte, hogy gyönyörüen kártyázik. A játék menetét egy szóval se zavarta; se jó-, se balszerencse nem látszott meg az arczán. Ugy osztott, nyert, vagy vesztett, mintha mindez a legkevésbbé se érdekelné; mintha unná az egész életet.

A kipirult és elzöldült arczok között csak az ő érdekes feje őrizte meg az első percz hidegvérét. Egy egyiptusi istenség mélységes nyugalmával vett részt a közömbös partikban; a nagy összeütközések alkalmával pedig rideg és ünnepies volt, mint egy főpap, a ki nagy ünnepen celebrál. Mig a többiek, hajnal felé, izgatottan lesték egymás gyűrődött, kiélt arczát, az ő szemén nem látszott indulat, a mint keményre vasalt, hófehér ingén nem lehetett észrevenni a port. Reggel is feltünt az idegeneknek:

– Mily éber és nyugodt ez a szép öreg úr!

Mert arcza, a melyen a szem gyűrűi, az arczcsontok, s az ajak ránczai oly élesen voltak barázdálva, mint a hogy csak arczképeken látni (azoknak a festőknek az arczképein, a kik igen jól rajzolnak s keresik mindazt, a mi stilizált): szép, érdekes arcza egész éjjel egyforma maradt.

Ez este ismét nem volt szerencséje. Minden nagyobb megilletődés nélkül elveszítette ötvennégy forintját s megpillantván egy ritkábban látott ismerősét, nyugodtan abbahagyta a játékot.

– Ugy-e, őrnagy úr, ön pápai zuáv volt? – kérdezte az ismerős, a mint, karonfogva, az étkező terem felé haladtak. – Fogadtam erre valakivel, s azt hiszem, megnyertem a fogadásomat.

– Megnyerte – felelt az őrnagy, s elmondta ismerősének a pápaság egész történetét. Mintha nem is ővolna az, a ki egész vagyonát odakint hagyta a másik teremben.

De magában egy párszor megjegyezte:

– Teringettét, ha Boldizsár ma este nem talál felnézni?!…

Szerencsére, Boldizsár fölnézett.

– Igaz, őrnagy úr, én önnek adósa maradtam száz forinttal…

– Kérem, szót se érdemel!

– Ellenkezőleg, nagyon köszönöm.

Nicaragua őrnagy még egyszer végig sétáltatta unalmát az összes termeken, aztán megállapodott a játékosok mögött. Egy darabig nézte a tusát, s mintha unná az egész földi létet, ujra leült a játékosok közé.

A Boldizsár száz forintja jobban kamatozott, mint az első garasok. Már nyereségben volt, a mikor egyszerre két vörös figura jutott a kezébe. Éppen ő volt az osztó.

– Várlak, szerelmem! – szólt magában, mert eszébe jutott álma.

S oly drágán adta a kártyákat, a hogy csak lehetett. A mi pénz az asztalon hevert, mind a posztó közepére, a játszók közös pénztárába vándorolt. Mikor megnézte a másik két kártyát is: csakugyan a vörös ász mosolygott rá, udvarhölgyével, a vörös tizessel.

A következő perczben vagy ezer forint tornyosodott előtte. Tiz percz mulva megnézte az óráját és hidegen kijelentette, hogy kegyetlenül álmos.

Másnap a kis fiú meglepetve vette észre, hogy a papa nem veszi fel a smokingját, nem halászsza ki a pohárból a krizantémumot, hanem olyan öltözetbe búvik, mint a Szerecsen-utcza többi lakói, és azzal áll elő, hogy: ma a czirkuszba megyünk!

Valóban úgy volt. A Szerecsen-utczai kis udvari lakás egész nap mesés jólétben úszott; még a szőke asszony is kipirult egy perczre. Nagy vigasságot csaptak, és az őrnagy a Városligetben úgy ugrándozott, mint egy öreg kenguru.

Ezen a napon Nicaragua őrnagy egy kopott kabátját vette magára, s otthon hagyta a híres téli bundát, öt krajczáros szivarokat szítt, s nagyokat nevetett. Szóval teljesen megünnepelte a napot. Későn mentek haza s a szőke asszony boldogan aludt el.

Harmadnap: az ezer forintból nyolczszáz vísszaúszott. S a klubból hazajövet, Nicaragua őrnagy igy beszélgetett magában, behuzódva a kocsijába:

– Milyen pompásan mulattunk tegnap tiz forintból! S mily keserves volt ma ez a néhány óra, a mig a nyolczszáz forintnak végére jártam! Igazán, nincs kegyetlenebb robot, mint: kártyázni. De mit csináljak? Élni csak kell valamiből! Végre is első a hivatal, s csak azután a mulatság!

ESTEBAN TESTVÉRE.

(SPANYOLORSZÁGI TÖRTÉNET.)

I.

Nagyon sok évvel ezelőtt – egy egész emberöltőt gondolok – két ifju legény érkezett Madridba, azzal a szemtelen és nevetséges elhatározással, hogy a tollukból fognak megélni. Ezen az elhatározáson kívül nem hoztak egyebet magukkal, csak: hatvannyolcz dénárt, Cervantes Mihály könyvét: az elmés, nemes Don Quijote életirását, meg egy ünneplő ruhát, mely jó volt mind a kettőjüknek.

Elutazásuk előtt atyjuk, az ősz Galvez de Montalvo – mert a szemtelen ifjak testvérek voltak – könnyíteni akarva a lelkiismeretén, így búcsuzott el tőlük:

– Én mosom a kezemet, fiaim. Nem marasztallak benneteket, mert először is: úgy sem hallgatnátok rám. De nem marasztallak benneteket azért se, mert szegény ember vagyok, s a szegény ember, ha nem adhat pénzt, ne adjon tanácsot. Hordja a keresztjét és hallgasson, mert meg van írva, hogy a szegény ember és a megadás egy anyaméhből születtek. Mindazáltal teljesítem apai kötelességemet, s bár nincs módomban benneteket megtéríteni, nem titkolom el, hogy miként vélekedem a tervetekről. Bizony mondom nektek, fiaim, jobb volna, ha mindjárt lefeküdnétek arra a szemétdombra, mely utolsó birtokunknak maradt meg a hajdan terjedelmesebb montalvoi uradalomból. Ugyanoda jutnátok, a hová igyekeztek, s kevesebb baj, kevesebb keserűség árán.

– Atyám – felelt Luis Galvez de Montalvo, az idősebbik fiú – ön bizonyára tudja, hogy irodalmunkban a népies irányt újabban igen elhanyagolták, s hogy a hazafias költészet egy idő óta parlagon hever. Erkölcsi kötelességünk e bajon segíteni. Ne aggódjék; földink: Escobar, a ki csak ledér zarzuélák gyártásával foglalkozik, batáron jár, legényt tart, s herczegnőkkel barátkozik. S nekünk hivatásunk van, míg ő csak mesterséget űz. Persze, ön már öreg ember, atyám, s a jövőt, mely önnek idegen, nem tudja elképzelni. A jövő végtelen, atyám; tele van csudákkal, a melyekről ma nem is álmodunk. Aztán… akárhová vezet is ez az út! Ez a dicsőség útja. Pályánkon elvérezni szebb, mint tespedni jólétben; ifjak vagyunk, lelkünk erős, hitünk határtalan. Nec portae inferi!…

– Úgy van – szólt Estebanillo Galvez de Montalvo, a fiatalabbik testvér.

– Akkor hát Isten veled, fiam Luis és Isten veled, fiam Estebanillo. A jó szerencse legyen veletek, mert csak ez védhet meg attól, a minek elébe rohantok. Imádkozni fogok értetek védőszentemhez, San Jagohoz; talán meghallgatják az égben.

Az ifjak elutaztak, s néhány nappal később az öreg Montalvo meghalt bánatában. Ettől a szereplőtől végképpen elbúcsuzhatunk.

II.

Ha azt mondtam, hogy Luis és Estebanillo testvérek voltak, hanyag kifejezést használtam, mert mai nyelven szólva, úgy kellett volna nyilatkoznom, hogy Luis és Estebanillo elődei voltak a sziámi ikreknek. A testvérek rendesen csak közeli rokonok, a kiket az élet egyre jobban eltávolít egymástól; néha már a gyermekszobában is idegenek egymással szemben. Luis és Estebanillo pedig lélekben annyira össze voltak forrva, hogy róluk voltakép mint egy emberről kellene beszélnem. Se iker-testvérek, se férj és feleség, se szeretők között nincs példa oly teljesen önzés nélkül való, rajongó szeretetre, a minővel ezek a fiatal emberek viseltettek egymás iránt; elválhatatlanok voltak, mint a dioszkúrok, közös volt minden lépésük s minden gondolatuk, folyvást meglopták magukat a másikért, nem vártak egymástól semmit, s kicserélve az önzésüket, úgy imádták egymást, a hogy más ember csak maga-magát imádja.

A mi a külsőt illeti, nem hasonlítottak egymásra. Luis, a ki csak egy esztendővel volt idősebb Estebanillonál, barna volt és erős, Estebanillo szőke és gyönge testű. Luis szava úgy hangzott, mint a mennydörgés, Estebanilloé, mint a fuvolaszó. De ez csak fokozta Estebanillo rajongó csodálatát s azt a példátlan, valósággal apai gyöngédséget, melylyel Luis öcscsét dédelgette.

Mivel minden gondolatuk közös volt, elhatározták, hogy csak egy helyet kérnek a nagy írók Pantheonjában, de annál díszesebb helyet. Együtt írták összes munkáikat. Sokféle mű került ki a tolluk alól: vers, színdarab, népies elbeszélés, de a legjelentéktelenebb írásuk alatt is ott állott mind a kettőjük neve. Melyiküknek mennyi része volt a közös munkában, egyforma volt-e tehetségük, s ha igen, melyiküké mire volt inkább alkalmas, kitől eredt a gondolat s ki volt jelesebb a kidolgozásban? – soha se tudta meg senki. Ha Estebanilloról volt szó, Luis nem győzte magasztalni:

– Ó, Estebanillo csupa tehetség!

Viszont Estabanillonak minden mondata így kezdődött:

– A bátyám…

Más emberről, más tárgyról nem beszélt soha.

Különben hallgatag fiú volt, a kit a bátyján kívül csak egyetlen élőlény tudott fecsegővé tenni: Dolores kisasszony, a ki a Szent Izidorról elnevezett kávéházban a czukrot mérte ki a pinczéreknek. Estebanillo egy kicsit szerelmes volt ebbe a leányba, és sokért nem adta volna, ha Dolores a szerelmi megfelejtkezés egy édes pillanatában keblére dől Luisnak.

III.

A nagyratörő ifjak olcsó padlás-szobát béreltek ki lakóhelyül, mely nem sokkal volt tágasabb egy jóravaló koporsó belsejénél. Mióta a ház állott, ebben a helyiségben tűzifa nem égett. A téli hónapokban tehát Luis és Estebanillo tulajdonkép a kávéházban laktak.

A ki sok időt tölt a kávéházban, az előbb-utóbb kénytelen a politikai pályára lépni. A két Montalvo is így járt.

Összeismerkedtek Madrid legszájasabb embereivel, a kikben eleintén csak a regény-alakokat látták. Addig-addig tanulmányozták ezeket az érdekes, de borzas egyéniségeket, mig végre ők is együtt orditottak a farkasokkal, s azon vették észre magukat, hogy mind a ketten kész államférfiak.

Luis vagy három hónapon át gyönyörüen mennydörgött a zsarnokság ellen, s Estebanillo testvéri szeretetből kijelentette, hogy ő kész meghalni az igaz ügy diadaláért. Fiatal emberek könnyen beszélnek a halálról.

Véletlenül nem volt okos dolog sokat politizálni. Zavaros idők jártak; senki se tudta, mikor és hogyan keveredik bajba. A kormányzottak erősen zúgolódtak a hatalom ellen; keveselték a kenyeret és sokalták a rovást. A hatalmasok viszont úgy vélték, hogy a mob nagyon elpimaszodott, s hogy a fél-rendszabályok ideje lejárt. Valami villamosság volt a levegőben.

Egy szép nap Escobar, a zarzuela-gyártó, azzal rontott be a kávéházba, hogy:

– Odakinn már csinálják a torlaszokat! Álljon talpra, a kinek a vére még nem vált aludttejjé!

Luis és Estebanillo tisztában voltak vele, hogy nekik ott kell lenniök a torlaszokon. A ki á-t mondott, mondjon b-t is. Csak egyben nem értettek egyet. Luis azt akarta, hogy Estebanillo maradjon otthon.

– Látom rajtad – szólt – hogy beteg vagy. Eredj haza és feküdjél le. Lehet, hogy az éjszakát is a barikádokon töltjük, s neked megárt az éjjeli levegő.

Estebanillo hallani se akart erről az ajánlatról.

– Nekem ott a helyem – felelt – de az nem lehet, hogy te is velem jöjj. Te rád még szüksége van a hazának.

A vitatkozásnak a vége az lett, hogy elmentek mind a ketten.

Egy óra mulva Madrid tele volt barikáddal; a katonaság kivonult s a puskaropogás megkezdődött.

Hála a kormány erélyes rendszabályainak, a hatalom negyvennyolcz óra alatt végzett a forradalommal. Vagy harmincz zendülőt lepuffantottak s a béke helyreállott.

Luis sokáig nem tudta meg, mi történt. Egy karabélyos sikerült czélzása jó időre megfosztotta eszméletétől Vagy hat hétig feküdt a rab-kórházban. Mikor felépült, az apácza tudatta vele, hogy ne keresse az öcscsét, mert öcscse már nincs az élők sorában.

A katonák első golyója Estebanillot teritette le. Jól eltalálták; még csak egy jajszava se volt. Luis a zürzavarban észre se vette, hogy öcscse a füstfelhőben eltünt.

De azért ne búcsuzzunk el Estebanillotól; ez a szereplő még dolgot ád nekünk.

IV.

Estebanillonak sejtelme se volt róla, hogy mi történik vele. Szivében a golyóval, két lépést tett előre, aztán oldalt bukott, nem is gyanitva, hogy ebben a pillanatban megtalálta a halhatatlanság utját, azt az utat, melyet bátyja ötven esztendeig hasztalan fog keresni.

Mert Estebanillo története voltakép itt kezdődik.

Egy pár hónappal a szegény fiú halála után Spanyolország életében nagy változás állott be. A mob egyet gondolt, még egyszer nekifohászkodott, s ezúttal sikerült elbánnia a hatalmasokkal. A forradalom felülkerekedett.

Ennek a győzelemnek a következése az volt, hogy Spanyolország kormányformát cserélt – mint már annyiszor! – s azok helyét, a kik a kis Montalvot lelövették, elfoglalták a Szent Izidor-kávéház borzas alakjai.

Az uj emberek hatalomra jutván, történelmi multra kezdtek szomjuhozni. Az első dolguk az volt, hogy fölelevenitették a hős korszak emlékeit, s hivatalos ünnepeket rendeztek azoknak a megdicsőülteknek a tiszteletére, kik soraikból elvérzettek. Spanyolország egy álló esztendeig a februári napok áldozatait siratta, ünnepelte.

E hősök közül egy se volt annyira kedvökre való, mint a nagy Esteban Galvez de Montalvo.

A vér-keresztség ugyanis Estebanillonak megszerezte az Esteban nevet. Ő volt az első áldozat. Ő volt a barikádok védői közül a legrégibb, legfényesebb nevü. S ő volt a hősök között a költő.

Áhitattal kezdték olvasni irásait, s rájöttek, hogy Estebannal Spanyolország egyik legnagyobb költője vérzett el, a Cervanteseknek és Calderonoknak egy méltó utódja, a kinek különböző munkái csupa művészet és példaadás.

Ezeket a munkákat olvasni kellett az iskolában. A legjelesebbek kezdték verseit magyarázni; a hazafias sajtó lankadatlanul sürgette, hogy ezeket a szent könyveket minél gyakrabban forgassa minden igaz spanyol, s minél tüzetesebben tanulmányozza az iróművész meg a történetiró. Mellesleg ugyanez a hazafias sajtó tisztelettel emlékezett meg az élő Luisról is, a ki buzgó dolgozótársa volt lánglelkü öcscsének.

De ez csak kezdete volt az Esteban-legendáknak.

Hősök nem születnek mindennap, s a nemzetnek vallásos szüksége, hogy folytonos kegyelettel legyen nagyjai iránt. Béke-esztendők következtek, s ebben a jobb korszakban egyre nőtt Esteban emléke. Egy ünnepi délután márvány-táblával jelölték meg születése helyét, s a lobogódiszbe öltöztetett falucska megtelt miniszterekkel és más előkelőkkel. Ugyanebben az évben obeliszket emeltek a sirjára, s e nagy napon a madridi boltajtók zárva maradtak. Könyveket irtak életének körülményeiről, s a kis Dolorest, a ki szívta édes vallomásai mézét, megtették volna költői alakká; szerencsétlenségére Dolores épp akkor ment férjhez egy fizető-pinczérhez.

Az idő mult s Esteban emlékét egyre jobban kiszínezte az áhitatos képzelet.

Idősebb emberek már úgy emlékeztek rá, mint lánglelkű politikusra, a ki nehéz helyzetekben mindig megtalálta a helyes utat, mint páratlan szónokra, kinek szava vihar volt, s ki mindenha magával ragadta a népet, mint rettenthetetlen harczosra, kinek kezében folyvást villogott a csatabárd. Egyre többet tudtak a szerelmeiről, s életrajzi adatok czímén olyan kalandokat meséltek róla, a melyeket megirigyelt volna maga Don Juan.

Végre vagy harmincz évvel a halála után, szobrot emeltek neki, azon a téren, a hol elesett. A szobor lovon ülő atlétát ábrázolt, kivont karddal, egy Apollo fejű Cid-et, a ki mindenhez hasonlított, csak Estebanhoz nem. A talapzaton arany betűk ezeket a szókat villogtatták: »Jogom és karom! Don Esteban Galvez de Montalvonak a hálás haza.«

Szóval Estebannak gyönyörü élete volt a halála után. Az utókor kinevezte őt nemzeti bálványnyá, a férfiúi és lovagi erények mintaképévé, a harczoló lantosok díszévé, virágává. A madridi érsek a templomban mondotta el, hogy: »Kőből van az, ki nem sír Esteban dalain.«