The Project Gutenberg eBook, Álomvilág, by Zoltán Ambrus

 

E-text prepared by Tamás Róth, Albert László,
and the Online Distributed Proofreading Team Europe
(http://dp.rastko.net)

 

 

---

 

Ambrus Zoltán Munkái iii. kötet

ÁLOMVILÁG

---

Ambrus Zoltán Munkái

III.

ÁLOMVILÁG

 

ELBESZÉLÉSEK

 

 

BUDAPEST MDCCCCVI
VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREK
IRODALMI INTÉZET R.-T.

---

Ambrus Zoltán

ÁLOMVILÁG

 

ELBESZÉLÉSEK

 

 

BUDAPEST MDCCCCVI
VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREK
IRODALMI INTÉZET R.-T.

---

 

AZ ÖSSZES JOGOK FENTARTÁSÁVAL.

 

Révai és Salamon könyvnyomdája, Budapest, VIII., Üllői-út 18.

---

PÓKHÁLÓ KISASSZONY.

I.

Nagyon gyerek voltam még akkor, mikor először láttam. És természetesen: álmomban láttam őt először A kik szerepet vállaltak a sorsomban, soha se mulasztották el bejelenteni magukat hajnali álmaim ezüst esőtől fénylő palotáiban.

Azt álmodtam akkor, hogy megszöktem a nagy kék szobából, mely nekem a világot jelentette. Ébren, ébren gondolni se mertem volna erre a szörnyüségre; de álmában szárnyai nőnek a legjobb kis fiunak is, s én meg akartam tudni: mi van a nádason túl? Úgy kezdődött az álmom, mintha már megugrottam volna. A boldog lények hálátlanságával siettem le a lépcsőn, s odalenn dobogó szivvel lapultam meg a kökény-bokrok mögött. Hátha észrevesznek s egyszerre csak visszaszólit egy ismerős hang?! (Egy ismerős hang, melyet nem hallok többé soha.) Nem; szabad voltam, akár ma. Megkerültem a kút-házat s minden szerető szemtől távol: nyugodtabban koczogtam tova. Csak a sinek mentén mertem haladni: ez a sin-pár volt a zsinór, mely a nagy kék szobával összefüzte a járó székéből elillant tékozló fiut. A kanyarodónál nagyot dobbant a szivem. Hirtelen elém bukkant az óriási jelző-oszlop, s ilyen közelről még soha se néztem egyetlen, nagy, vörös szemébe. De aztán neki bátorodtam s tovább lépegettem. Minő kalandos út, én Istenem! Egy ökörszem majd levert a lábamról s a sás halk zizegése kimondhatatlan félelemmel töltött el. Majd egy lokomotív rohant el mellettem, mint egy megdühödött, roppant fekete komondor, mely nem ismeri meg többé a gazdája kis fiát. A telegráfrudak, mint komor felkiáltó jelek meredeztek elém, s a messzeség, rejtelmes hangjaival, bal-jóslatokat suttogott a fülembe.

Egy kicsit haboztam: ne forduljak-e vissza? De a róna intett.

Letértem túlnan egy gyalogösvényre, mely a nádas felé vezetett, és enyém volt a róna, először világéletemben. Felhőtlen ég nevetett velem szembe s lábam uj erőre kapott a pázsit selymén. A jóságos kövér levegő megsimogatta szőke hajamat s azzal biztatott, hogy szereti ő a kis fiukat is. A nádas eltünt a szemem elől; nem gondoltam semmire, csak mentem tovább, tovább; és eltévedtem.

Mire körülnéztem, már késő volt. Nem láttam egyebet, csak a végtelen sikságot. Elbágyadt szemem nem találta meg sem az állomást, sem a jelző-oszlopot, sem a falu tornyát. Talán a könnytől nem, mely egyszerre csak összefutott szempilláim alatt.

Álmában az ember, kivált ha még nagyon fiatal, hajlandó hinni a virágok lelkében. Igy eshetett, hogy szenderem ködében sorra kérdeztem az előttem pompázó csodálatos virágokat: »Mondjátok meg, virágok, merre találok haza?!« A virágok nem feleltek. S én kitaláltam, hogy ezek a virágok nem nekem nyilnak.

Csak egy reménységem volt még: három sápadt zöld bokor az ónos messzeségben. Arra tartottam. Micsoda szerencsém volt! Ez a három bokor nem volt délibáb, hanem egy kis erdő. S én biztosra vettem, hogy ebben a kis erdőben egy jótékony gnómot fogok találni, a ki utba igazit.

A cserjés véresre karmolta arczomat s meztelen térdemet vörösre csipte a csalán. Jeges lélekzetü árnyékok közt vergődtem előre, melyek mintha komor szellemek lettek volna. De küzködésem nem volt hiábavaló. A gallyak mögött, melyek homlokomat verdesték, valami tisztásfélét pillantottam meg, s egy utolsó erőfeszités után, végre-valahára, lábam előtt bugyborékolt az Ér.

Az Ér, de nem az a szennyes, sekély viz, melyről oly sokat hallottam beszélni, hanem egy duzzadó, helyes kis folyó, melynek ultramarin szinü vizén aranyhajócskák uszkáltak. Az arany-hajócskákat valami titokzatos lehellet hajtotta; s a vizfenékről édes, halk zene hallatszott.

Bódultságomban talán elandalodtam volna ezen a lágy zengésen, de pillanatnyi merengésemben egy csúfondáros hang zavart meg; valami különös, zengő nevetés, melyet mintha sok piczi csengettyü kisért volna csilingelő szóval. Fölnéztem, s az Ér tulsó partján egy furcsa társaságot pillantottam meg, mely láthatóan éppen csak engem várt.

A kék virágokkal szegett mezőn egy szép kis kinai lány állott, kontyba tűzött hajjal s türkizes gombu, hosszu tűvel a hajadíszében. Soha ilyen leányt; kék volt a szeme, kék a ruhája, kék még a haja is. Egy csomó kék virágot szórt elém a habokba, s láttam, hogy virágainak még a levelei is kékek. Körülötte, szép rendben, idomtalan kis kinai majmok ültek, a kik mind kéken vigyorogtak a világba, s kék repkényt tartottak a kezükben.

És szólt a kis kinai lány, olyan hangon, mint ahogy a karácsonyfák csengettyüje szól:

– Jó napot, kis fiu. Légy üdvöz minálunk.

– Ó, szép kinai lány – feleltem én, és reszketett a lábam – mondd meg nekem, merre találok haza?

A kék majmok kancsalul vigyorogtak; a kis kinai lány elmosolyodott.

– Haza? – szólt, s hangja zengésében volt valami fenyegető – ne kérdd azt, kis fiu. Te soha se fogsz haza találni többé. Ez a büntetésed, a mért megszöktél hazulról.

Keserves sirásra fakadtam, s a könnyem úgy hullott, mint a záporeső. A kék majmok bukfenczet hánytak örömükben. A legkisebbik felkunkorodott a kék repkényre, s onnan vihogott le rám. A kis kinai leány azonban megszánt, s így kezdett vigasztalni:

– Ne félj. Jó dolgod lesz nálam, jobb, mint odahaza. Elviszlek magammal. Városom ezüst vizen épült, s palotái fehér ködben úsznak. A legszebbiket teneked adom. Király léssz udvaromban, s birodalmamban az történik, a mit te akarsz. Csak intened kell, s a lehetetlen valóra válik; és hogyha valamit kivánsz, csupán a kezedet kell kinyujtanod érte. Légy nyugodt; nem fogsz haza vágyakozni. Ha ezen a folyón átjöttél a tulsó partra, nem emlékszel többé. Boldogságodnak nem lesz se kezdete, se vége. Gyönyörüségeket fogsz látni, a mikről nincsen képzeleted; zene vár rád, mely szebb, mint a keruboké; illatokat fogsz érezni, melyekről sejtelmed se lehet; selymen meg bársonyon kell járnod, s bort fogsz inni, a minő so’se volt a földön. Mindezért pedig: nem kivánok tőled semmit. Nem lesz egyéb dolgod, mint hogy gyémánt-palotádban, melyet négy silbak őriz, hogy a napfény be ne süssön hozzád, angyal arczu, vizes szemü, piros bóbitás kis lányoknak el fogod beszélni Random Roderik kalandjait.

– De én haza akarok menni! – pityeregtem rémülten.

– Már késő. Te az enyém vagy.

– S ki vagy te, a ki ily kegyetlenül szólsz hozzám?

– Én tündér vagyok, és a nevem: Pókháló.

– Ó, Pókháló – rimánkodtam, összekulcsolva a kezem – ereszsz el ez egyszer, s mondd meg, hogy merre találok haza?! Igérem, sohase leszek többet rossz, sohase lépem át birodalmad határát, s nem jövök az Ér partjára soha. Csak még ez egyszer bocsáss el, könyörgök.

– Késő – csilingelt Pókháló.

Intett; a kék majmok a vizbe ugráltak, hogy átrohanjanak érettem, s megkötözzenek. Az egyik aranyhajó nyilsebesen tartott felém; láttam, hogy el vagyok veszve. Menekülni akartam, de lábam a földbe gyökerezett. A szemem elborult; éreztem, hogy a majmok megragadnak; nagyot sikoltottam, és fölébredtem.

Rácsos ágyamban találtam magamat; rácsos ágyamban, melynek jól ismert zöld hálózata, most az egyszer, minden szokás ellenére, le volt eresztve. Verejtékes arczom fölé egy áldott arcz hajolt, s ez az édes közelség lassankint elcsititotta szivem dobogását. Az éj borzalmai elszálltak lázas fejem felől; a földé voltam ujra. Nem féltem többé semmitől, senkitől.

És reggelizés közben, mikor nagy kinai porczellántálunk czirádáin viszont láttam tündéremet egész majomudvarával, már bátran néztem szemébe az éjszakai rémnek, s vidáman köszöntem neki:

– Jó reggelt, Pókháló kisasszony!

De attól fogva gyakran gondoltam a tündérre; és nem minden nyugtalanság nélkül gondoltam rá. Éreztem, hogy még találkozni fogok vele, s kissé féltem a pillanattól, a mikor, tán más alakban, el fog jönni ujra, s megint a fülembe csilingeli, hogy nincs szebb dolog a világon, mint angyal arczu, vizes szemü, piros bóbitás kis lányoknak mesélni a hires Random Roderikről, s arról, a mit átélt szárazon és vizen.

II.

Persze hogy ráismertem, mikor ujra láttam. Ekkor ugyan már matróz-kalapot viselt, a haja két fonatban lelógott a hátára, s az oldalán táska csüngött, melyre ez volt fölirva, hogy: »Musik«, de azért ráismertem. A ki egyszer tündért látott, ráismer a gonoszra bármi földi mezben.

Akkor már nagy kamasz voltam, s állitólag a szinusz alfával, meg a koszinusz betával foglalkoztam volna sokat és tüzetesen. A tulajdonképpi és egyetlen foglalkozásom pedig az volt, hogy reggelenkint, a mint lehajtottam a kávémat, rohanvást vágtattam Binder Sárika után, hogy elfogjam még a kapuczinus-templomnál, s ott illedelmesen megemelintvén előtte a kalapomat, azt kérdezzem tőle:

– Tisztelt Nagysád, minthogy ma véletlenül nekem is az iskola-utczában van dolgom, megengedi-e, hogy elkisérjem?

A Binder Sárika jósága és az én egyhanguságom határtalanok voltak. Egyébként sietek kijelenteni, hogy kettőnk regényéből már csak a következő párbeszéd-rongyra emlékszem, mely épp oly gyakori volt nálunk, mint Homérosznál a Rhododaktülosz Éosz:

– Lantos ur szintén az iskolába szándékozik?

– Igen, Nagysád, szintén.

Természetesen, minthogy egyébbel akkortájt egyáltalán nem foglalkoztam, abban az órában is Binder Sárika után vágtattam, mikor viszont kellett látnom tündéremet. Ó, az álnok! Nem a Sárika virágos, kék mosóruháját öltötte magára, csakhogy megejtsen?! De én keresztülláttam rajta. Tudtam, hogy az, a ki mellettem lépeget, csak ál Binder Sárika, s a valóságban nem más, mint Pókháló kisasszony. Ráismertem a mosolyáról, a tekintetéről, csengettyü-hangjáról.

Nem mondom el, hogy mit beszéltünk; talán nem is beszéltünk egyébről, mint táncziskolai apró történetekről. Beszéd dolgában tündérem hű maradt szerepéhez. De meggyónom, hogy tekintete és mosolya egészen másról beszéltek; meggyónom, hogy ez a tekintet és ez a mosoly a halhatatlanság örök dicsőségét igérték nekem.

És csakugyan megszöktem az iskolából; csakugyan kimentem a városmajorba, verseket irni, ölelkező rimekben; a tölgyek közé, hogy átadjam a halhatatlanságnak a Binder Sárika nevét, s ráadásul a magamét is.

III.

Egyszer, jóval későbben, utra készülődtem. Menekülni akartam a haszontalanság esztendőinek hazajáró lelkei elől. Okos emberré szerettem volna lenni. Akkor azt hittem, hogy ez könnyü, csak akarni kell.

Azt még nem tudtam, hogy hová megyek, csak azt tudtam, hogy el kell mennem akárhová; el onnan, a hol voltam. Mégis, úgy gondoltam, hogy majd jobbra tartok.

Már mindenem össze volt csomagolva, csak még egy Pierrette-kép állott az iróasztalomon. Erről az egyről sokáig nem tudtam elhatározni: vajjon magammal vigyem-e, vagy a kályhába dobjam? Egy bolond kép, olyan, a milyet fiatal festők szeszélyből, művészi hányavetiségből ütnek össze; valami idétlenség: fehér-fehéren. Egy mosolygó, kékszemü Pierrette; ostobaság, mondom, mely azonban kedves volt nekem.

Tudniillik: ismertem egy kissé ezt a Pierrette-et.

Ledültem a kanapémra, hogy még öt perczet adjak magamnak az elhatározásra. A szomszédban egy doktor-kisasszony a Lohengrin nászindulóját kezdte kalimpálni. Untam már a nászindulót, a doktor-kisasszonyt, a Pierrette-et, magamat és az egész világot.

Egyszerre az iróasztalomról megszólalt a kép.

– Nézz rám.

– Nem. Soha többé.

– Nem ismersz?

– Ó, nagyon is! Jobban, mint szeretném.

– Tévedsz. Én vagyok, Pókháló.

– Úgy? Mindegy. Rólad sem akarok tudni többé.

– Miért nem?

– Mert megcsaltál. Elhitetted velem, hogy nincs szebb dolog a világon, mint a Random Roderik kalandjai. Nos hát ez hazugság. Minden mese szörnyen ostoba; okos dolgok: a kőszén, a valuta és a perrendtartás. Aztán meg örök dicsőséget igértél nekem. És ez még nagyobb hazugság volt. Azon kezdem, hogy dicsőség nincs, talán nem is volt soha. Vagy ha mégis volna, annyi bizonyos, hogy nem az én számomra termett.

– Ej – szólt a kép – mikor gyerek voltál, úgy beszéltem hozzád, mint gyerekhez szokás. Azért nem csaltalak meg. Hidd el nekem, ezen a földön minden, de minden: játék; s az a játék, a melyet én mutattam neked, még a legszebbek közül való. A dicsőség sem álom, ha csak azt képzeled alatta, a mit elérhetsz. Mit gondolsz, van olyan csodabogár, a ki nem törődik vele, hogy a többiek megbecsülik-e?! Ugyan hadd el! Ismerlek, szép maszk! Aztán meg: már benne vagy a játékban. Ha veszit is az ember: mindenkin rajta áll, hogy legalább szépen játszsza végig a megkezdett játékot. És ha vannak dolgok, a melyek nem a te számodra termettek, ezek: a kőszén, a valuta, a perrendtartás, meg a többiek.

– Mit akarsz tőlem?

– Azt akarom, hogy balra menj, ne jobbra. És engem vígy magaddal.

Fölálltam, fogtam a Pierrette-et és bedobtam a tűzbe. Hanem azért balra mentem, nem jobbra. S a legelső helyen, a hol tanyát ütöttem, a falról egy Pierrette-kép mosolygott le rám. Valami Willette-másolat; fehér fehéren.

IV.

Ó, hogy álom volt csupán!

Úgy tetszik, rég volt, nagyon rég. Mikor még más nap volt az égen. Mikor ujra megtanultam imádkozni. Mikor még volt a világon tavasz; mikor még volt a gyümölcsnek íze; mikor a gyerekek még énekeltek az utczán.

Emlékszem, egy este, lámpafénynél, betüket vetettem betük után. Nem volt az se kőszén, se valuta, se perrendtartás, de valami afféle. Elég az hozzá: akkor kedves volt nekem az a munka.

Elbóbiskolhattam egy kicsit, mert felriadtam rá, a mint valami az asztalról a földre koppant. Egy könyv. A Fleurs du mal.

A hogy’ lehajoltam érte, pézsma-illat csapott meg, s ugyanakkor valaki megérintette a vállamat. Tudtam jól, hogy a ki vállon érint, nem élő lény, csak üres látomás, de már nem volt erőm rá, hogy megtöröljem a szemem.

S a valaki igy suttogott a fülembe:

– J’aime de vos longs yeux la lumière verdâtre.

– Honnan jössz, látomás?

– Innen, ennek a könyvnek a lapjai közül. Nézd, hogy’ össze van gyürve a báli ruhám.

Csakugyan, nem a legjobb szinben volt a szegény látomás. S meglátszhatott az arczomon, hogy nem igen vagyok megilletődve.

– Ej tán meg se ismered a szegény kis Pókhálót? Már az igaz, hogy szépen megfelejtkeztél rólam!

– Hagyj nekem békét. Nem szeretem a pézsma-illatot.

– Ez nem pézsma. Ez tamarinfa-illat.

– Legyen akármi: menj vissza, a honnan jöttél. Ne zavard meg a nyugalmamat. Boldog vagyok. Nem kellesz.

– Goromba vagy velem. Ezt nem vártam tőled, hálátalan! Ez csúf dolog! Én mindig kedves voltam hozzád.

– Rászedtél. Emlékszel még a hazugságaidra?

– Nem voltak azok hazugságok. Mit tehetek róla, hogy türelmetlen voltál?! S aztán édesem, ha megcsaltalak volna is?!… Meg fogod bocsátani.

– Nem. Ezután majd csak szépen megleszek nélküled. Nem esik többé nehezemre lemondani rólad.

– Majd meglátjuk. Engem nem egykönnyen felejtenek el az ilyen urfiak. Különben ez nem is illenék hozzád. Te azok közé tartozol, a kik visszatérnek.

– Nagyon bizonyos vagy a dolog felől. Pedig hiába valók lesznek az igéreteid.

– Nincs igazad. Tudnék igérni valamit, a mit kár volna visszautasitanod.

– Ugyan mit?

– Szófrozűnén. Békét tenmagaddal. Eh, ne add az ártatlant! Azt hiszed, sokáig be fogod érni ezzel a munkával?! Ezzel a munkával!

Felkapta az irásaimat s az asztal alá lökte.

– Csitt, ne üss lármát! És beszélj halkabban, mert kidoblak.

– Vissza fogok jönni az ablakon.

– Nem. Távozni fogsz az ablakon. Még pedig tüstént.

Kinyitottam az ablak egyik szárnyát s lehajitottam a Fleurs du malt a szomszéd puszta kertbe. A látomás eltünt.

Hanem a könyvet másnap visszahozták. Kitalálták, hogy csak az enyim lehetett.

V.

Egy rettentő, halálos zsibbadtság után, mikor a szemem kezdte ujra meglátni a tárgyak formáit s a szineket, mikor megint hozzászoktam a fényhez és a hanghoz, mikor, méltó bámulatomra, néha-néha azon leptem meg magam: mintha gondolkoznám – egy borongós, fagyos őszi este, ismét látnom kellett Pókháló kisasszonyt.

Ó, a nyomorult, mily ravaszul ejtett meg! Még magamhoz se tértem, már ott leselkedett közel, a szoba legsötétebb zugában. Még alig néztem szét az otthonomban: »Az ott függő lámpa. Ez egy márvány-asztalka. Egy márvány-asztalka… nem emlékszem! Ott, ott egy kép van. És ez itt, ez én vagyok« – s már végig simitott a homlokomon hideg kezével. Eleinte úgy settenkedett körültem, mint az árnyék. Aztán szólt hozzám, halkan, gyöngéden, figyelmesen, mint egy hű cseléd. Végre leült az ágyam mellé, mint egy testvér.

Sötét ruhában volt, és szelid, nyájas szeméből nem sugárzott egyéb, csak irgalmasság.

Mikor fölkeltem, ott volt, hogy a karjába fogózzam. Ha odakünn fütyült a szél, lebbent, hogy betegye az ablakot. Ha nem tudtam aludni, meséket mondott nekem: édes, kedves történeteket.

És eljövén az idő, mikor el-el kellett válnunk, azzal hagyott el, hogy: »Holnap. Holnapután. Mindennap.«

---

Azóta gyakran láttam. Azóta nagyon megszerettem. Azóta kedvesebb volt hozzám, mint valaha. Azóta azt hittem, hogy ő az én szeretőm.

És néha igazán azt képzeltem, hogy karjaim közt tartom Pókháló kisasszonyt.

VI.

A multkor láttam utóljára. Ó, tudom, hogy utóljára!

Izgatottan jártam le és fel a szobámban; a türelmetlenségtől lázasan vártam rá. A fali óra egyik negyedet a másik után berregte el; nem jött. Megpróbáltam másra gondolni; nem sikerült. Egy szemtelen szán már vagy huszadszor csörömpölt el ablakaim alatt; csak az nem akart mutatkozni, a kit én lestem szorongva. Egy óra, másik óra, harmadik óra. Ó, én bolond, a ki nagy kivilágitást rendeztem a tiszteletére! A sötétségben talán megszánt volna az álom.

Végre, nagysokára, felpattant az ajtó s ott állt a küszöbön. Még csak egy mosolylyal se mentegette magát.

Ametiszt szinü, bársony szoknyában jelent meg előttem, s öltözékének alsó része ezüstös fényt sugárzott. Ruhadereka rózsaszinü fátyolszövetből volt, melyet rózsaszin gyöngysor fedett. Egy ocsmány sárga rózsát tartott a kezében; s most vettem észre először, hogy Carmenhez hasonlit.

– Igy jön hozzám?! – kérdeztem. – Tovább akar menni? Hová készül?

Leereszkedett egy hintaszékbe s egyszerüen nem felelt a kérdéseimre. Csak annyit mondott, hogy:

– Köszönje meg, barátom, hogy eljöttem. Nem érdemli meg.

Szemrehányásokkal halmoztam el. Felpanaszoltam neki, hogy mind ritkábban és ritkábban jár hozzám, s ha eljön is, órákig várakoztat magára. Gyáva és silány voltam, mint egy szerető, a ki rövidnek találja mézesheteit, s féltékeny ismeretlen vetélytársaira. Csak mosolygott rajtam s tüntetve játszott a gyalázatos sárga virággal.

– Megcsalsz, alávaló! – szóltam s megfogtam a kezét. Már nem tudtam, hogy mit cselekszem.

– És ha úgy volna? – felelt ő. – Eh, hagyjon el, ön fájdalmat okoz nekem!

Oly hitvány voltam, hogy még ezután is megaláztam magam.

– Ó, Pókháló! – rimánkodtam neki – ne légy hozzám kegyetlen! Lehetnek fiatalabb kedveseid, nem lesz egy sem, a ki oly forrón, oly igazán szeret téged, mint én. Musette, Musette! – igy szoktam volt nevezni boldog perczeimben – Musette, felejtsd el, hogy most őrült vagyok, s ne hagyj el! Édes kis Musette-em, gondolj rá, hogy tiéd vagyok örökre, örökre!

Fölkelt s a vörös sávot nézte, melyet szoritásom hagyott a kezén.

– Nem szeretem az erőszakosságot – sziszegett. – Jó napot!

– Pókháló! – rémüldöztem, s reszkettem a felindulástól – csak nem akarsz elhagyni?! Mondd, ugy-e, hogy nem akarsz elhagyni?! Pókháló, kérlek, könyörgök, ne hagyj el! És hogy ha nem szeretsz többé, legalább légy kegyelmes, és bolondits tovább!

Oly szivtelenül nézett rám, hogy elállt a lélekzetem.

– Nem. Elég volt a tréfából. Kérem, engedjen utat.

– Igy nem bocsátlak el.

Csak egy szánakozó tekintettel védekezett; de ez elég volt rá, hogy a karom zsibbadtan hulljon le.

Elsétált az ajtóig; a küszöbről visszafordult.

– Akarsz egy jó tanácsot? Ne jöjj utánam. Nincs rá mód, hogy még egyszer megtalálj. Különben igyekezzél szépen vénülni meg, s tanuld meg, hogy árnyéknak, asszonynak, tündérnek so’se menj utána.

– Tehát sohasem szerettél?

– Soha. Játékszer voltál, s összetörtelek. Addio. Várnak a szeretőim.

Elment. Lassu, nyugodt léptekkel, mint egy gyermek, a ki tudja, hogy eltiport egy hangyabolyt.

* * *

Gyávább voltam egy szobalánynál, a ki szerelmi bánatában gyufa-oldatot iszik. Csak átkozódni tudtam.

– Tündér! – zokogtam – a ki megrontottad gyerekfejemet, a ki ingoványba csaltál a kötelességek elől, a ki ráolvastál legjobb szándékaimra, tündér, a ki megloptad boldogságomnak oly rövid óráit, tündér, a ki csak azért ragadtál ki egyre édesebbé váló haldoklásomból, hogy megmutasd az uj életnek egész silányságát, hogy arczomba vágd tulajdon semmiségemet, hogy tükröt tarts elém, melyben nem látok egyebet, mint eldobott kereplőt, elpusztult szélmalmot, garadot, a mely üresen jár – tündér, légy átkozott!

De aztán lassankint lecsillapultam. S egyszerre, az emlékek rózsaszinű ködén át, ismét elémbe csillant a Pókháló kisasszony finom arcza; a szelid, nyájas arcza, nem az a szemérmetlen, daczos arcz, a melyet nemrég láttam. Még egyszer, utóljára, láttam mosolyát, egyre bágyadtabban, egyre halványabban, mig végre a köd összefolyt előttem… s mire nem láttam többé semmit, a szivem megtelt hálával s azzal a szomorusággal, mely édes és rejtelmekkel teli.

Úgy képzelem, Burgundiai Margit ezer szeretői között is akadhatott, a ki a nesle-i torony fekete ablakánál, közvetetlenül a halálos ugrás előtt, a legutolsó pillanatban, visszagondolván a szerelem éjjelére, igy szólt magában:

– És mégis!… Ajkad ajkamon volt, karjaid körülfonták a nyakam, és mámorom, szerelmi boldogságunk mámora, nekem megérte a többit: a tornyot, a zsákot s a sáros halált.

* * *

Ezek voltak találkozásaim Pókháló kisasszonynyal.

---

MESE A HALÁSZRÓL ÉS A TENGERÉSZRŐL.

I.

Inicza picziny ablakánál ült és a végtelen tengerre nézett.

Egyedül volt.

– Milyen jó azoknak az asszonyoknak – szólt magában – a kik a tengeren túl laknak! Ott napfény van, és a nők szines ruhában járnak. Kaláris csüng a nyakukban, és hosszu fátylat hordanak, mely tánczközben libeg-lobog, mint a karcsu goëlette-ek vidám kis zászlói. Nappal palankinban sétálnak, s apró szerecsenyek szaladnak előttük, a kik legyezőikkel megóvják őket a mérges legyek csipéseitől. Mikor pedig feljő a hold, délutáni szendergésükből zengő harang-játékra ébrednek. Tarka lámpák gyulnak ki az édes vizek partján, vig csónakok siklanak tova a tó ezüstjén, a langy éjszakában fölcsendül a férfi-szó: »Szerelmem, itt a hold!« – és ők lemennek a partszélre, közel a lótuszokhoz és a nimfeákhoz, tánczolni lakodalmi zenére jókedvü hajóslegényekkel és vigan kurjongató katonákkal… Milyen jó azoknak az asszonyoknak, a kik a tengeren túl laknak!

Ránézett a kakukk-órára. De a kakukk-óra ügyet se vetett rá; egyhanguan kopogta, hogy: »Kinn van, kinn van!«

– Mig én!… – sóhajtott a szegény Inicza. – Egész nap egy ültő helyben hallgatom a tenger harsogását, s a szél fütyölését. Olyan kicsiny ez a szoba, olyan sötét van idebenn, s én olyan egyedül vagyok! Istenem, milyen jó is azoknak az asszonyoknak, a kik a tengeren túl laknak!

A kakukk-óra részvétlenül, egyhanguan kopogott: »Kinn van, kinn van!«

Oda künn kétségbeesetten sivitott a szél, a tenger bömbölt, s a vihar ész nélkül csapkodta a kunyhó falát.

Egyszerre benyitott a halász. Kopasz homlokáról verejték csurgott, torzonborz szakállát belepte a dér, s arcza vörös volt a napi munkájától. A hátán nagy hálót czipelt, a melyben kis halak, nagy halak és rákok ficzkándoztak.

– Brrr! – szólt a halász. – Idebenn még hidegebb van, mint odakünn. Asszony, mért nem gyujtottál tüzet?

Inicza arra gondolt, milyen másképp hangzik a férfiszó oda át, túl a tengeren: »Szerelmem, itt a hold!« – de nem szólt semmit, hanem fölkelt és tüzet rakott.

A halász letette a hálót és elégedetten dörzsölgette kérges, vörös kezét.

– Szép halak, jó halak – örvendezett magában. – Pompás falatok, a király se eszik jobbat. No, Inicza, mit szólsz hozzá?! Jó fogásom volt, nem igaz?!

És röhögött.

– Az ám – szólt Inicza és nem szólt többet. A kék ruhás hajós-legényekre gondolt, a kik a holdfényen fátyolos lányokkal tánczolnak.

A halász kimeresztette két nagy szemét.

– Asszony, mért nem mondod, hogy: »Szép halak, jó halak!?«

– Szép halak, jó halak – szólt Inicza.

– Szép halak, jó halak – kopogta egyhanguan a kakukk-óra.

– Gyere, ülj az ölembe! – szólt a halász.

Inicza szót fogadott. Csakhogy nem szólt semmit, és nem nézett az urára. Rászegezte szemét a picziny ablakra és kibámult az éjbe.

– Mit nézel? – kérdezte a halász.

– A hajókat nézem, a mint délnek mennek.

– Azok nem hajók. Azok felhők. A felhőket nézed hajóknak.

– A felhőket nézem hajóknak – szólt Inicza engedelmesen.

Leszállott az ura öléből s a tűzhelyhez ment, a hol, nagy duruzsolás és bugyborékolás közt, már főni kezdett az étel. Inicza megvárta, mig megfő egészen. Aztán levette a bögrét a tűzhelyről s oda tette az ura elé.

A halász evett és ivott. Nagyokat nyelt és hatalmasakat hörpintett. Inicza elnézte, milyen gyorsan tünnek el szájában a legnagyobb falatok, s a kék övü hajós-tisztekre gondolt, a kik túlnan, a tenger másik partján, kivilágitott kertekben, tarka papirlámpások alatt koczintgatnak, dalolván. Azok foghegygyel esznek.

– Hát te nem eszel? – kérdezte a halász.

– Nem eszem – felelt Inicza. – Halszaga van.

– És még milyen jó halszaga! Kóstold meg csak!

De Inicza csak rázta a fejét s nem akart enni.

– Mi bajod? – kérdezte a halász.

Inicza nem felelt.

A halász megtörülte a száját az inge ujjával, s ránézett az asszonyra.

– Mi bajod? – kérdezte még egyszer. – Mért nem iszol, eszel? Hisz az ünneplőd még nem viseltes, s husvétkor vörös viganót vettem neked.

– Nem kell a viganó – szólt Inicza.

Ekkor már a halász is látta, hogy az asszonynak alighanem fúrja a fejét valami.

– Furcsa – szólt – azt hittem, hogy mindened van, a mi kell. Van fedelünk; a kunyhónk jó erős, és czimborám, a szél, alig hogy zörgeti az ablakot. Van tüzelőnk, van puha ágyunk és a hálómba mindig kerül egy-egy jó falat. Olyan szépen jársz, mint a többi asszonyok, s vasárnap, ha a templomba méssz, te vagy minden fehérszemély közül a legtakarosabb. Mi bajod?

– Félek egyedül – felelt Inicza.

A halász körülnézett, mintha maga-magát keresné a szobában.

– Egyedül? Hát te egyedül vagy?!

– Igen, mikor halászni méssz. Napestig egyedül vagyok.

– Azt hittem, hogy tereferélsz a szomszédasszonyokkal.

– Igen, de aztán elmennek mosni a kicsinyeikre.

– Mért nem beszélsz egy kicsit a szegény vak fiammal?

– Beszélek vele is. De ő kicsiny, s aztán meg nem érti a szineket.

– Jobban szeret aludni, mint beszélgetni – szólt a halász s oda ment a kis ágyhoz, hogy megcsókolja az alvó vak fiut.

Inicza nem mozdult. Lehorgasztotta a fejét, s most már a földet nézte.

A halász egy darabig még nézte alvó kis porontyát, aztán visszafordult Iniczához.

– Hm, hát egyedül vagy. Milyen különös, lásd, én soha se vagyok egyedül. Jobban szeretném, ha nem kellene kimozdulnom innen, s többet beszélgethetnék kicsi vak fiammal, de ha el kell mennem, akkor se vagyok egyedül soha. Van egy vizi szellem, valami Dsin nevezetü, azzal szoktam beszélgetni egész nap. Nagyon mulatságos ficzkó ez a Dsin; sokszor megnevettet. Néha meg olyan különös dolgokat beszél, de olyan különös dolgokat!… Mulatnál, hogy ha hallanád.

– Te mulatsz – szólt Inicza. – Én pedig félek, remegek. A vihar egész nap bömböl ablakom alatt.

– Ej, a vihar csak a nagy hajókat bántja; a vihar nem bántja a kis embereket.

– De vannak asszonyok, a kik a napfényen élnek. Kalárist hordanak a nyakukban, virágot az övükben, s napestig csak tánczolnak. Én is szeretnék tánczolni, mert én is fiatal vagyok.

A halász kimeresztette a szemét.

Aztán sokáig gondolkozott, mint szegény ember szokta, ha okosat akar mondani.

– Tudod mit, Inicza, mondok neked valamit. Nem most jutott ez az eszembe, mert a Dsin már telebeszélte a fejemet. Hát csak azt mondom neked, Inicza: ha itt maradsz, ha elmészsz, ez a kis kunyhó a tiéd. Ha megelégszel vele, mindig szeretni foglak; ha itt hagynád, rajta leszek, hogy elfelejtselek. És ha úgy fordulna a dolog, hogy elhagynál és aztán később visszajönnél hozzám, én akkor sem fogom előled bezárni az ajtót. Mert szeretem szemednek édes ragyogását s megszoktam csöndes szódnak szelid harangozását. De, tudd meg, hogy ha elhagynál, mégis csak hiába jönnél vissza, mert akkor te az én szómat meg nem hallod többet soha. Jöhetnél, mehetnél, fedeledet és kenyeredet megtalálnád, de engem nem találnál meg többet. Érted mi az, hogy: soha?! Hát csak ezt mondom neked, Inicza; és hogy ne beszéljünk többet erről a bolondságról.

Aztán megtöltötte a pipáját s valami halásznótát kezdett dúdolni. Inicza nem szólt semmit. Levetkőzött, keresztet vetett magára, elmondta esti imádságát, bebujt az ágyába, s igy suttogott magában:

– Istenem, milyen jó azoknak az asszonyoknak, a kik a tengeren túl laknak!

II.

– Jó napot, jó napot – szólt a tengerész, és megállott a parányi ablak előtt.

Inicza elpirult a haja gyökerétől a lábujjai hegyéig, és csak susogta, hogy:

– Jó napot.

– Mit csinálsz, szép asszony? – kérdezte a tengerész.

– Ápolom a szegény kis vak fiut – szólt Inicza, és fölnézett az égre.

– Ereszsz be – szólt a tengerész. – Majd beszélgetek veled a tengeren túlról.

– Nem lehet – felelt Inicza. – Az uram nincs itthon.

– Csak nem akarod, hogy nevessenek rajtad?! – szólt a tengerész. – Ez nem igy szokás nálunk, a tengeren túl.

– Minálunk igy szokás – hebegett Inicza.

– Ugy látszik, félsz tőlem, Inicza.

– Én nem félek se a széltől, se a vihartól. Ha azt hiszed, hogy félek, hát gyere be.

A tengerész beljebb került. Beleült a halász székébe, ivott a halász butykosából, aztán körül nézett:

– Nem pipázik az urad? – kérdezte.

– De igen – felelt Inicza s megtöltötte a halász pipáját. A tengerész rágyujtott és pöfékelni kezdett.

– Hm. Egy kicsit szegényesen vagytok – szólt aztán, végig tekintve a szobán.

Inicza megint elpirult.

– Az ám – felelt. – Hanem beszéljünk másról. Mondd el, minő világ van túl a tengeren?

– Tudod mit? Nézd meg. Holnap indul a hajó.

– Az nem lehet – felelt Inicza. – Ápolnom kell a szegény kis vak fiut.

A tengerész nevetett. Ő tudta, hogy minden lehet, s tudta, hogy mit beszél.

– Ugyan ne tréfálj! Nem születtél te betegápolónak. Ej, nézz a tükörbe! A fejed szebb, mint azoké a lányoké, a kik előtt a kigyók szerelmi kínban hánykolódnak, és két szemed világit, mint az örök lángok Parsvanath templomában. Mire való a fosztott selyem, ha nem arra, hogy téged övezzen?! Mire való a napfény, ha nem arra, hogy te rád mosolyogjon?! És te daróczruhában jársz; fekete, csúf, hideg világban élsz; leányos karoddal másnak a porontyát emelgeted; és mig a hozzád hasonlókat éjjel zeneszó kelti fel boldog szenderükből, neked a szél fütyöl szerelmi éneket.

Inicza hallgatott. Nem értette egészen ezt a sok szó-beszédet, de a mit megértett belőle, az éppen elég volt neki.

– Hallgass rám – folytatta a tengerész. – A merre én megyek, ott az ég csak mosolyogni tud, s a levegő illatokkal teli. A nap melege lágy, mint lányka ölelése, s a szellő csak reggel játszik a szép asszonyok hajával, mert délre már meghal a sok gyönyörüségtől. Hajnali álmodban láthattad néha ezt a csoda-tájt. A virágok ott nagyobbak, mint magad, s biboros kelyhükben arany tollu madár csattog szerelmi dalt. Az édes vizek sima, mozdulatlan tükörén, óriási lótusz-oszlopok között, karcsu nimfeák fehér napernyői alatt, hattyu-kisasszonyok sétálnak, s a partról márvány-lépcsős, apró paloták kandikálnak a vizbe, hogy megláthassák benne magukat. Odább, a fehér paloták mögött, fügefa-liget árnyékában virit a Csampa nagy, sárga virága, a melyet félve kerül el a méh, mert méze oly édes, hogy meghalna tőle… Ott járnánk ketten palankinban. Fátyolba burkolnálak és selyembe, s elvinnélek Parsvanath templomába, megesküdni a mindenütt jelenvaló előtt, hogy örökkön foglak szeretni. Este pedig… de te nem tudod, milyen ott az este. Ó, nem ez a gyalázatos feketeség!… A nap bengáli tűzben foszlik szét, s egyszerre a helyén egy roppant vörös hold úszik a szemhatáron; majd felszökik az égre s ezüstösre válik; világával elárasztja egész keletet, melynek halálra sáppasztja minden csillagát. Csak nyugaton reszket még fehér tűzben a szerelmesek csillaga… A tó zöld fényt kezd játszani, s ebben a pillanatban a parton kigyulnak a tarka kerti lámpások. Megszólal a sokszarvu duda, a csimpolya, s a csöngetős dob. És mi lemegyünk a kivilágitott romok közé, a guzerate-i fejedelmek kertjébe, tánczolni a holdfényen, íves lámpások között. Mondd, akarod?

Inicza megrettent. Mintha álmából riadt volna fel.

– Nem lehet – szólt. – Nekem a szegény kis vak fiut kell ápolnom.

– Bolond vagy! Itt akarsz megvénülni?! Ne tétovázzál sokat. A hajó holnap indul.

Letette a pipáját, felállt és körülkarolta a reszkető Iniczát.

– Ha nem jössz, viszlek – s belé lehellte a szót az asszony fülébe.

– Megyek – suttogta Inicza.

III.

– Egy harapás bagó többet ér, mint minden asszony a világon – szólt a tengerész.

– Az ám – felelt a fűtő. – Egy asszony nehezebb teher, mint tiz rakomány rizskása.

– Hej, ha én most elmehetnék a Kolibrik szigetére! – sóhajtott a másik.

Felállt és ki akart nyujtózkodni. De magasabb volt, mint a lebuj fala. Hát csak visszaült szépen.

– Miért is czipelted magaddal ezt az asszonyt? – kérdezte a fűtő.

– Magam sem tudom – felelt a tengerész. – Rám jött a bolond órám. Tudod, volt már nekem szeretőm mindenféle fajta. Fehér, fekete, rézbőrü, olajbarna. Őszi baraczk illatu és hajókenőcs szagu. Selymes haju, hattyunyaku és olyan, a melyiknek a méh utána ment, mintha virágnak hinné. De szomorú szeretőm nem volt még soha.

– Pajtás, én csak azt mondom neked, hogy gondold meg jól a dolgot.

A tengerész szót fogadott a fűtőnek, s az egész úton, míg hazafelé ment, azt mondogatta magában:

– Lássuk csak… lássuk csak…

Inicza kint várta a küszöbön. A többi utczaajtóban festett lányok állottak. De Inicza nem látta a festett lányokat; folyvást arra felé nézett, a honnan a tengerésznek kellett jönnie.

Lassan jött, mint egy terhet hordó bárka. Mikor a küszöbhöz ért, Inicza a nyakába borult, rá mosolygott, és azt kérdezte tőle:

– Nem ülünk ketten palankinba?

A tengerész nem felelt. Egyre azt hajtogatta magában:

– Lássuk csak… lássuk csak…

De Inicza nem hagyta abba.

– Mikor megyünk – kérdezte – a fügefaligetbe, a hol a Csampa nagy, sárga virága nyílik, melynek méze oly édes, hogy a méh meghal tőle?

A tengerész ránézett.

– Mondd, asszony – szólt aztán – hallottál-e valaha tengerészt káromkodni?

– Nem, nem hallottam – felelt Inicza. – Mondd, hogy’ káromkodik a tengerész?

– Igy ni – és megmutatta.

Inicza elpityeredett.

– És most azt mondom, asszony, hogy hagyj engem békében.

Aztán megint hozzáfogott, hogy gondolkodjék. Egész este mondogatta magában, hogy:

– Lássuk csak… lássuk csak…

Másnap nagy vigan indult utnak. Azt mondta Iniczának, hogy:

– Hozok neked aranyba foglalt páva-csontot, mert az szerencsét hoz.

Inicza egész nap várta, de csak nem jött haza.

– Majd hazajön éjjelre.

De csak nem jött az. Se éjjel, se reggel, se másnap, se harmadnap.

Inicza félt. Kiállott az utcza-ajtóba, s elkezdte kérdezgetni a járókelőket:

– Nem láttátok az uramat, a tengerészt?

Egy ember aztán megmondta neki:

– Hol van az már! Azóta közel jár a Kolibrik szigetéhez.

Inicza lerogyott a küszöbre és zokogásra fakadt. Mert az asszonyok az ölelés után mégis csak a siráshoz értenek legjobban.

IV.

Három nap, három éjszaka sirt. Egyszerre csak azt hallotta, hogy valaki igy szól a szobájában:

– Ó te szegény kis féreg!

Inicza felnézett. Egy festett leány állott előtte.

– Ki vagy, te festett leány? – kérdezte Inicza.

– Én Káma isten szolgálója vagyok.

– Mi a neved?

– Délignyitónak hivnak.

– Nagyon sajnálsz?

– Nagyon sajnállak.

A mire Inicza már megint sirni kezdett.

– Tudom én, hogy mi ez – szólt Délignyitó. – Engem is elhagyott az első szeretőm. Az katona volt. Már nem emlékszem, hogy szőke volt-e, vagy barna. De vörös zubbonya volt, fekete zsinórral.

– És nagyon szeretted?

– Az ember bolond, a mig fiatal – szólt Délignyitó.

– Az ember bolond, a mig fiatal – sóhajtott Inicza.

– Azért nem kell kétségbeesni – vigasztalta Délignyitó. – Szép vagy. Olyan szép, hogy ha hozzáérsz a lábujjaid hegyével, az Aszoka fának tüstént kinyílik minden virága. Tested oly puha, mint a selymes bőr egy három napos elefánt orrmányán, nyakadnak lótusz illata van, s arczocskád olyan szelid, mint a hold. Majd ki foglak festeni. Megtanitalak a hatvannégy művészetre, hogyan kell a férfiakat elcsábitani, megtanitalak a hatvannégy tudományra, hogyan kell őket szeretni, s megtanitalak a hatvannégy bölcseségre, hogyan kell őket kijátszani. Akarod?

– Nem.

– Bolond vagy. A férfiak arra valók, hogy elcsábitsuk, szeressük és kijátszszuk őket. A férfiak gonoszak. Ha tudatlan vagy, kiszivják a mézet ajkadról és odább mennek. Hallgass rám. Én ismerem a férfiakat.

– Van egy férfi, túl a tengeren – szólt Inicza – a ki nem gonosz. Ahhoz akarok visszamenni.

– Miért hagytad el?

– Tánczolni akartam a holdvilágnál.

– És eljöttél a tengerészszel?

– Nem. Ő hozott el.

– És most vissza akarsz menni?

– Vissza.

– Fogadj szót. Maradj itt. Ez a táncz és a holdvilág országa. Majd találsz egy férfi helyett százat.

– Nekem ő kell. Mások nem kellenek.

– Hát szereted?

– Nem tudom. De vissza akarok menni hozzá. Ő megmondta, hogy visszamegyek hozzá.

– S hogy’ mészsz keresztül a tengeren?

– Addig könyörgök az utszélen, mig találok egy jó embert, a ki haza visz.

– Ó, te szegény kis féreg! Te még nem tudod, hogy nincsenek jó emberek… De talán vannak jó asszonyok – szólt aztán.

Mert látta, hogy Inicza arczán patakzott a könny.

V.

A halász bárkáján ült és a fekete vizet nézte. A hová nézett, mindenütt egy-egy hullám született. A hol előbb még forgatag volt, a víz magasra szökkent; valami titokzatos erő utját kereste kifelé a mélyből. A hullám egy pillanatig dagadt, tornyosodott; neki indult, hogy eláraszsza az egész világot, aztán összeesett, hogy örökre megtörjön. A halász fáradt volt. Felhúzta a hálóját és elment haza.

A hogy’ benyitott a sötét szobába, a vak fiu megszólalt kis ágyából:

– Apám, itt van a forró kezü asszony.

– Álmodol, kicsi fiam – felelt a halász.

– Nem, nem álmodom. Ott ül a sarokban, a hol csöndesség van.

A halász oda nézett s meglátta Iniczát. Inicza térdeire könyökölve, a kecskelábu széken ült, s két tenyerébe támasztotta az arczát. Sirt.

– Apám, én félek – szólt a vak fiu.

– Ő nem bánt téged – felelt a halász.

– Tudom. Ő jó. De az arcza csupa viz, s én megfáztam, a mikor megcsókolt.

– Meg kell mondani a leánynak, hogy vessen neki ágyat a kis kamarában. Ha akar, egyék és igyék.

Aztán a hálója után látott s nem jött vissza sokáig.

Inicza bement kamrájába és kibontotta szép selyem haját.

– Vajon tudja-e még a Víg halász nótáját?! – kérdezte magában.

Másnap az egész part-vidék elindult czetfogásra. A halász hét nap, hét éjjel volt oda. Mikor haza tért, azt kérdezte a kis vak fiutól:

– Jól vagy, kicsi fiam?

– Ő inget szőtt nekem – felelt a vak fiu.

– Beszélget veled néha?

– Sokszor. Mikor megmosdat és megfésül, folyvást beszélgetünk.

– Mit beszéltek egymással?

– Azt mondta, hogy édes, kedves vagyok.

– Beszélj vele máskor is.

Hanem azért ő nem szólt Iniczához.

Egy éjszaka a vak fiu felriadt álmából.

– Mi bajod, kicsi fiam? – kérdezte a halász.

A fiu sirva fakadt.

– Add ide a kezed. Rosszat álmodtam.

– Mit álmodtál?

– Azt álmodtam, hogy ránk tört az ár. A viz nőttön nőtt a szobánkban; utóljára már a nyakamig ért. Felkaptál a karodba és magasra tartottál. Aztán lassankint leapadt az ár, de a forró kezü asszonyt magával vitte.

– Fordulj, kicsi fiam, a másik oldaladra. Ne félj, nem bánt bennünket a víz. A víz a mi legjobb barátunk.

– Miért nem beszélsz soha a forró kezü asszonynyal?

A halász nem felelt.

– A forró kezü asszony jó, és imádkozni tanitott engem – szólt a vak fiu.

A halász sokáig gondolkozott.

– Kérdezd meg tőle – szólt – hogy hol hagyta a gyűrűjét, a mit, négy esztendeje, Szent Bálintkor vettem neki?

– A gyűrűjét?

– Igen, a gyűrűjét.

Inicza másnap ablakánál ült s kinézett a végtelen tengerre. A kakukk-óra egyhanguan kopogta:

– Kinn van, kinn van.

– Vajon tudja-e még a Víg halász nótáját? – kérdezte magában Inicza.

Egyszerre az ágyból megszólalt a kis vak:

– Azt kérdezte, hogy hol hagytad a gyűrűt, a mit, négy esztendeje, Szent Bálintkor vett neked?

Inicza olyan fehér lett, mint maga a lótusz-virág.

– A tengerbe ejtettem – szólt. – De meg fogom keresni.

VI.

A vak fiu egyedül volt a házban.

Eleinte nem akarta hinni, hogy magára hagyták. És egy párszor megszólalt:

– Kis anyám!… Kis anyám!…

De senki se felelt neki. Szepegett és bebujt a dunyhája alá.

Egyszerre nagy járás-kelés támadt a szobában. Mintha valami nehéz dolgot hoztak volna a házba.

Megint elkezdett siránkozni, de rákiáltottak:

– Hallgass, ne költsd fel!

Később az apja szavát hallotta:

– Ó Dsin! Miért is hallgattam rád?!

Utóljára megtudta, hogy a forró kezü asszony nem mosdatja, nem fésüli meg többet, s hogy az a kéz most már hideg.

* * *

– Apám – kérdezte nagysokára, mikor a halász ujra szóba állott vele – kis anyám nem volt beteg, mért kellett kis anyámnak meghalnia?!

– Gyerek nem tud ahhoz – felelt a halász. – A nagyok se értik azt egészen.

---

NINIVE PUSZTULÁSA.

I.

Élt Ninivében, Jérib király uralkodása idején, egy szőke leányzó, a kit úgy hivtak, hogy Lilith.

Lilith a felső városban lakott, malakhit-kőből épült, hűvös palotában.

De azért ismerték őt az alsó városban is. És mikor, estenden, rózsa-szekerén, melyet négy fehér leopard húzott, kihajtatott a thuja-ligetbe: a mezitlábosok kiállottak az utcza-ajtóba és így beszéltek róla:

– Ez Lilith, a ki közülünk való.

Az öreg asszonyok pedig, a kéklő és pirosló házak tetőzetén üldögélve, sokáig követték a tekintetükkel, s így emlegették:

– Nemrég rongyoska volt s piszkos, mint a szegény ember malacza; most mindennap új rózsaszekér kell neki. Hét kertész, hét bognár sürög érte folyvást, hogy a harmat meg ne rontsa lába fehérségét.

Az öreg emberek okosabbak voltak s nem szóltak semmit. Csak ennyit gondoltak magukban:

– A Lilith lába nem arra való, hogy járjon vele. A Lilith lába arra való, hogy játszszék vele az ember.

Csak gondolták ezt, mondom; szólni nem szóltak semmit. De azért ők is utána néztek a rózsaszekérnek.

A gazdag emberek mindig többet szoktak tudni, mint a szegények; tudományosabbak voltak a régi időkben is. S ha az alsó városban csak annyit tudtak Lilithről, hogy rózsa-szekéren jár, a gazdagok tudták azt is, hogy miért jár rózsa-szekéren.

Lilith azért járt rózsa-szekéren, mert Lilithnek nagyon szép szeme volt.

A legöregebb niniveiek sem emlékeztek tündöklőbb szempárra. Olyan volt az, mint két meleg fényű, mély tüzű zafirkő; a ki bele nézett a rejtelmeibe, lehunyta a szemét, s aztán zafirkéknek látta az egész világot.

Az emberek bolondok voltak már az ó-korban is. A felső városban, a ki csak kezét-lábát birta, veszkődött ennek a kék fénynek a sugaraiért.

De Lilith csak három embert szeretett: a tudós Abiront, a vitéz Dáthánt és a kis Mikimókit.

Mikimókit azért szerette, mert a Mikimóki apjának négy tornyocska volt a házán, mint a fővezérén. Lilith nagyon szeretett volna ebbe a házba bele költözködni, de különben is kedvelte Mikimókit, mert Mikimókinak soha se volt egyéb gondja, mint hogy neki a kedvében járjon.

Nagyon derék gyerek volt ez a Mikimóki, csak egy hibája volt. Ha nagyon megharagudott valamiért, vagy nagyon megnézett valami fehérszemélyt, egyszerre csak összeesett s eltört. Úgy kellett aztán nagynehezen összeragasztgatni.

A vitéz Dáthán már egészen más fából volt faragva. A vitéz Dáthánt azért szerette Lilith, mert egyszer azt álmodta róla, hogy egy oroszlánnak szétszakitotta az állkapczáját. A vitéz Dáthán soha se mondta meg, hogy igaz volt-e ez az álom vagy sem?

Végre a tudós Abiront azért szerette, mert ez mindig okos dolgokról beszélt neki.

Abiron ismerte a csillagok járását, a füvek gyógyitó erejét, s tudta, hogy vannak más világok is a thuja-ligeten tul. Meglehet, a madarak beszédét is értette. Madarakkal beszélni ugyan senki se látta, de annál többet látták beszélgetni magában, s ezért nagy tiszteletben állott.

A tudományt nem lehet véka alá rejteni, s Abiron szeretett Lilithtel is tudós dolgokról beszélgetni. Nagyon komoly ember volt, s Lilith sokáig el tudta hallgatni.

Az igaz, hogy nem egyformán hallgatta. Néha, a legbölcsebb beszédek alatt, csak nevetett, s azt mondta, hogy mindez ostobaság; viszont, más dolgok hallatára, a száját is eltátotta, olyan szent félelemmel hallgatott. Ilyenkor közelebb könyökölt a tudós Abironhoz, s fülelt, mint a házi nyulak, mikor odakinn esik.

Abiron igen nagy tudós volt, de azt soha se tudta kitalálni: miért nevet Lilith az egyik tudós dolgon, s miért csodálkozik el úgy a másikon?

Ezt a három embert szerette Lilith, s ennek a három embernek engedte meg, hogy elkisérhessék, mikor estenden kihajtatott a thuja-ligetbe.

Ezek voltak kiséretében akkor is, mikor történetünk kezdődik.

Szép, kora nyári alkonyat volt; a felső város, mely átaludta a tikkasztó délutánt, kezdett megmozdulni. A szökőkutak vidámabban csobogtak; a szekér-hajsz megindult.

Még világos volt, de az alsó város fölött már csillagok ragyogtak. Orgona-illat árasztotta el a langyos levegőt, s a liget felől friss szellő kezdett lengedezni.

Lilith, rózsapárnáin, álmosan nézte a hátrafelé illanó czédrusokat. A leopardok vigan siklottak tova az alsó város felé; a négy fekete-pettyes szürke mén, mely az urfiakat vitte, alig tudott lépést tartani velök.

Az alsó városban már szünetelt a munka. Az iparüzők félretették szerszámjaikat, s kiültek a pitvarajtóba vagy a házak tetejére, minden rendü cselédjeikkel, a kik nagyokat hallgatva nézték a czédrusfasorban tovarebbenő fura fogatokat, a némberek ruháin elpocsékolt kincseket, meg az egész ember- és állatseregletet, mely mind e némberek körül sürgött, forgolódott.

Az irigység az egyetlen érzés, a melynek nincs zenéje. A környéken elhallgatott minden hang, hogy helyet adjon egy ismerős lármának, melyben a kocsidübörgés lassankint mindent elnyomott: ostorpattogtatást, kurjongatást s a sok mindenféle állat bőgését, nyihogását. Az alsó város néma tisztelettel hajolt meg a felsőnek a zsivaja előtt.

Csak a vásártér felől hallatszott egy különös, idegen zaj. Valami hosszas, vajlogató sirám, melyet mintha a tömeg bruhahája kisért volna.

S minél közelebb értek a thuja-ligethez, ez a hang annál inkább erősbödött. Lilithnek úgy tetszett, mintha egy megbőszült sakál orditását hallaná, vad röhejjel keverten, mely néha tulharsogta a panaszos hangokat. Nyilván a vásártérről jött a lárma.

Lilith pávatoll-legyezőjével megcsiklandozta a kis fekete kocsist; a négy leopárd megállott. Az urfiak ijedten ugráltak le elefántcsont-szekerükről; azt hitték, valami baj történt Lilith-tel.

– Micsoda lárma az? – kérdezte Lilith.

– Micsoda lárma az? – kérdezte Abiron, Dáthán és Mikimóki, háromfelé szaladva, hogy a föld alól is keritsenek valakit, a ki a vásártér felől jött.

Egyszeriben megtudták a dolgot, s egyszerre érkeztek Lilith-hez az ujsággal.

– Egy eszelős az, a ki azt jósolja, hogy vége lesz a világnak.

– Látni akarom az eszelőst – szólt Lilith.

– Elmulasztod a tűzijátékot – vetette ellen Dáthán.

– Az eszelős beszédét nem érdemes hallgatni – jegyezte meg Abiron.

– Fegyver lehet nála – aggódott Mikimóki.

– Akarom – szólt Lilith.

Az urfiak visszaültek a kocsijokra, a négy leopárd a rózsa-szekérrel kitért a czédrus-fasorból, s a menet megindult a vásártér felé.

Utközben suhanczokkal találkoztak, a kik ugyancsak szedték a lábukat.

– Hová szaladtok? – kérdezte Mikimóki.

– Megyünk a bolondot hallgatni – felelt az egyik suhancz.

– Miért akarjátok a bolondot hallgatni? – kérdezte Abiron. – Bolond elég van a világon, mindennap hallgathattok akárhányat.

– Szeretünk nevetni – válaszolt a fiu.

Mikor épp be akartak fordulni a vásártérre, egy csoport élemedett ember jött velök szembe.

– Miféle bolond az? – kérdezte Dáthán.

– Nagyon fura bolond – felelt az egyik öreg. – Sir és könyörög, hogy tartsunk bűnbánatot. A szakállát tépi, és azt mondja, hogy kő nem marad kövön Ninivében. Vagy három napja jár ide, s most már nem hederit rá senki.

A hogy’ bekanyarodtak a térre, meggyőződtek róla, hogy az öreg igazat mondott.

Az eszelőst már messziről láthatták. Egy dombon állott, s meztelen, sovány karjait az égnek meresztgette, miközben hosszan siránkozott, mint egy éhes szamár. Csak egy kis csoport állott körülötte, a kik gúnynyal és szitokkal illették. A többiek a dolguk után láttak. A. vásárosok, napnyugta közeledvén, a portékáikat rendezgették, a nép alkudt és vett; s a kik jó vásárt csaptak, nem igen törődtek a bolonddal.

A tömeg tisztelettel nyitott utat az úri fogatoknak, s a mint közelebb értek, tisztán hallották az eszelős szavát:

– Térjetek Istenhez! Tartsatok bűnbánatot! Öltözzetek fehérbe s tépjétek meg ruhátokat! Sirjatok és könyörögjetek, mert jaj Ninivének! Jaj az anyáknak, és jaj azoknak is, a kik még meg se születtek!

Nagyon sovány volt, és vastag könnycseppek folytak végig az arczán.

– Nini, föld van a szakállában! – vigadott Mikimóki.

– Az ám, szép fekete szakálla van – szólt Lilith.

– Milyen nagy kamasz! – káromkodott Dáthán – és a helyett, hogy dolgoznék, óbégat!

– Az már igaz, hogy jól meg van teremve – válaszolt rá Lilith.

Ezalatt a tudós Abiron odalépett az eszelőshöz és azt kérdezte tőle:

– Miért ütsz ilyen lármát? Mit akarsz? Ki vagy?

A bolond mindjárt fölismerte a tudós embert aranyos ruhájáról és szóba állott vele:

– Én próféta vagyok – szólott.

– A nevedet kérdeztem és a nemzetséged.

– Jónásnak hivnak, a nemzetségemet nem ismertem.

– Honnan jössz?

– A köves országból.

– Térj oda vissza és élj ezentul békességben. Láthatod, hogy itt hiába üvöltesz. Az okos emberek megbotránkoznak a beszédeiden, a léhütők pedig vigadnak rajtad.

– Engem az Ur küldött! – felelte Jónás.

– A kit te uradnak nevezesz, az nem létezik.

– Én hallottam az ő hangját.

– Álmodtad azt, Jónás.

– Láttam őt a pusztaságban s mikor vihar volt a tengeren. Menekülni akartam a parancsa elől, de ő kényszeritett rá, hogy engedelmeskedjem neki. Ő hatalmas és igazságos. Bánjátok meg bűneiteket.