Álomvilág: Elbeszélések

A ZENÉLŐ ÓRA.

A vendéglőst is pofonokkal nevelték, mint a gerolsteini nagyherczegnő unokaöcscsét; nem ugyan azért, hogy komolyságra szoktassák, hanem az eljárás egyszerüsítése érdekében. Sőt nevelést jóformán csak pofon alakjában kapott, mert az a sok figyelmeztetés, mely az embert ismeretekre, ügyességre, jó modorra oktatja, nála mind ily epigrammatikus és csattanós formát öltött. Úgy hozzá szokott a pofonhoz, mint a hegyes vidékek lakói az esőhöz. A főpinczérek között található Pestalozzik azt állítják, hogy még nem volt sörhordó fiú, a kinek ez a nevelési rendszer megártott volna; és tagadhatatlan, hogy nincs a tettlegességnek az a sokasága, mely megakadályozná a pálma-természetű kis ficzkókat, hogy úgy nőjjenek, mint a sóska, és idővel nyalka számoló-pinczérekké, egészségtől duzzadó fogadósokká, sőt terebélyes városatyákká gömbölyödjenek ki. De hogy ez a nevelési rendszer valami különösen kedves emlékeket hagyna maga után a növendékek lelkében, ezt már senki se állítja. A vendéglősnek tehát nem volt rá oka, hogy elérzékenyedjék, ha a multra gondol, s hogy visszakivánja a régi szép időket. Mindazonáltal neki is megvolt a maga napsugaras gyermekkora.

Ez a napsugaras korszak siralmasan rövid ideig tartott s megelőzte azt az időpontot, a mikor a vendéglős a pinczéri pályára lépett. Az apja még élt és falun laktak. A hogy’ körülnézett a világban, látta, hogy ő egy urasági kertésznek a fia. Ez nem gátolta abban, hogy a kis gróffal barátságot tartson. A kis grófot éppen akkor fogták el a Robinzon-hajlandóságok: ő volt a Péntekje. Naphosszat a mezőn csatangoltak; koronkint bebarangolták a nádast vagy az erdőt; övék volt az egész világ, és pedig az igazi. Nem mondhatni, hogy a gyönyörűségekből, melyek akkor az útszélen hevertek, a kertész fiának kevesebb jutott volna, mint a nagyúri csemetének.

Ebben az oly rövid korszakban történt valami, a mit a kertész fia soha többé nem felejthetett el. Egyszer a kis gróf így szólt hozzá:

– Játszszunk beteget. Te lészsz a beteg; én leszek az orvos, majd meg foglak gyógyítani.

– Nem bánom – felelt Péntek.

– Igen, de akkor fel kell jönnöd hozzánk.

Véletlenül senki se volt otthon, és a kis gróf becsempészhette barátját a kastélyba. Belopóztak a méltóságos nagypapa szobájába, és a kis gróf előkereste a játékszert.

– Látod, ez egy fecskendő – szólt a kis gróf – ezzel gyógyítják a nagypapát. Én most beszúrok a hátadba, bele fecskendezem az orvosságot, te csak nyögj, én majd meggyógyítalak.

A kertész fia levetette a zekéjét és az ingét, a műtét megtörtént, és a sikerült művelet után egyebet játszottak. De a kertész fia szórakozott volt.

– Mutasd meg a többi orvosságot is! – kérte barátját.

A kis gróf megmutatta a nagypapa összes szerszámjait, elmagyarázta rendeltetésüket, és ezen nagyokat nevettek. Aztán bevitte barátját a többi szobába is.

– Hát ez mi? – kérdezte Péntek, a tejüvegből készült poharakra és csészékre mutatva, a melyeket az ebédlő nagy edény-szekrényén látott.

– Ez? – felelt a kis gróf, – ez szájmosó. Evés után ezzel mossuk ki a szájunkat.

– Bolonddá akarsz tenni – kételkedett Péntek.

– Becsületszavamra – erősítette barátja.

A kertész fia elképpedve nézegette a grófi házban felhalmozott csodadolgokat. Egyik ámulatból a másikba esett. A kis gróf mulatott barátja megilletődésén.

– Várj – szólt – mutatok én neked valamit, hogy olyat még az öregapád se látott.

Bevitte Pénteket egy másik terembe, s ott egy fali órához vezette. A fali óra nagy, négyszögletes alkotmány volt; üvegburkolatát széles, aranyozott keret környezte; az üveghez simuló számlapon egy tányérka alakú kivágást, s e mögött képet lehetett látni; a kép várkastélyt ábrázolt.

– Látod – szólt a kis gróf – én most meghúzom ezt a zsinórt és csodálkozni fogsz.

Megrántotta az óra mögül lefityegő vörös zsineget; a várkastély előtt tátongó ürbe egy különös öltözetü alakocska ugrott ki, valami hangszert tartva a két keze közt.

– Ez a trubadúr a mandolinnal – magyarázta a kis gróf.

Zene szólalt meg, s nemsokára a várkastély kiugró erkélyén egy másik alakocska jelent meg: a vár kisasszonya. A zene tovább szólt, végre elhallgatott, s abban a pillanatban eltünt úgy a trubadúr, mint a kisasszony. Péntek nem akart hinni a szemének, és a fülének; úgy bámulta és hallgatta a csodát, mint a ki megkótyagosodott. S mikor az óra elhallgatott, mintha álmából ébredt volna fel.

– Nem szól tovább? – kérdezte.

– Nem, mert nem akarom – felelt a kis gróf. – Menjünk játszani.

A kertész fia akkor éjjel nem aludt olyan jól, mint máskor. Mindenféle zsibongást érzett a fejében; a trubadúr a mandolinnal meg a vár kisasszonya minduntalan megjelentek ágya előtt, s néha úgy tetszett neki, mintha az éjszakában ujra hallaná a zenét. Az akarat ezen az éjjelen ébredt fel benne. Arra gondolt, hogy egyszer majd meg fog nőni, és akkor neki is lesz holmija, a mit egészen a magáénak mondhat, talán még zenélő órája is lesz, a mely annyiszor szól, a hányszor akarja.

És ettől fogva napközben is sokat gondolt a zenélő órára. Föltámadt és folyvást bizsergett benne valami várakozás, a melyet azelőtt nem ismert. Gondolkozásának zürzavarában homályos, apró kivánságok kezdtek kergetőzni, de az égi szó, mely azontul folyvást ösztökélte – nem tudta: mire – továbbra is az a zene maradt, a melyet csak egyszer hallott s oly rövid ideig!

Álmodozóvá lett, de az álmodozás korszaka nála nem sokáig tartott. Kevéssel utóbb meghalt az apja, s őt bevitték a városba, hogy kenyeret keressen. És az első pofon, melyet gazdájától kapott, megismertette a való élettel.

* * *

Mikor üzletet nyithatott, már negyven esztendős, megállapodott gondolkozású férfiú volt, a kinek lehettek hibái, a kiről azonban az ellensége se mondta volna, hogy álmodozó természetű, vagy talán hóbortos. És mégis eszébe jutott a gyermekkori vágya, a melyről sohase tudott végképpen letenni. Addig motoszkált a fejében ez a gondolat, míg végre elhatározássá érlelődött. Igenis, vásárol egy zenélő órát; hisz nem is kerül olyan sokba. Hajdan, a mikor először szállotta meg ez a vágy, a zenélő óra még új dolog és nagy fényűzés volt. Csak grófok engedhették meg maguknak, hogy ilyen játékszerrel szórakozzanak. Azóta a grófok kényesebbek lettek. Most már más játékokkal mulatnak, és azok a tárgyak, melyek nagyapáik termeinek díszét alkották, átköltöztek tőlük a közepes sorsú emberek lakásaiba. A zenélő óra nem ritkaság többé; népszerű lett és olcsó.

A terv tehát, melyet a napsugaras mult sugallt, nem tartozott a nagyralátás és a hóbortos költekező kedv ötletei közé. És a gyakorlati érzék, melyet a vendéglősben a fiatalkori pofonok már régóta felébresztettek, nagyra növeltek és élesen látóvá tettek, határozottan helyeselte ezt a tervet. Üzletét a kis emberek, a sokat iddogáló szegények számára nyitotta meg. Az ilyen ember mindig örömet talál egy kis muzsikában; a zenélő óra vonzani fogja a vendégeket, és meglehet, költekezésre csábítja őket. Így összekötheti a hasznost a kellemessel. Kielégítheti lelkének a szükségletét és gyarapítja üzletének jó esélyeit.

Számítása bevált. Potom pénzért remek szerszámot vásárolt. Az órát nem kellett zsinórral rángatni, hogy megszólaljon. Ha annak idejében felhúzták, azon kívül hogy pontosan mutatta az időt, minden negyedórában eljátszotta műsorának egy részét: egynegyedkor a Gerolsteini nagyherczegnő négyesének hat figuráját, félkor »egyveleg«-et a Troubadourból, háromfertálykor az O, du lieber Augustint és más kedélyességeket, óratöltekor pedig a legkedveltebb komoly zeneműveket: néhány himnuszt és indulót, a Búsul a lengyelt, a Fel, fel vitézek-et, a politikai költészet négy vagy öt gyöngyét, azokat, a melyek följegyezték, hogy: »jön az ánglus a hires vasuton«, s a melyekből tudjuk, hogy: »a portugáli finom gyapjat óhajt.«

Az órának a külseje is megfelelt a haladottabb kor igényeinek. Aranyozása úgy csillogott a vendéglőnek puritán ízléssel hófehérre meszelt falán, mint az ékköves gyűrű a tisztára mosott munkáskézen. A környékről csodájára jártak, s a Vadszőlő közönségének előkelő része hetekig beszélt a zeneszámok szépségéről és változatosságáról. Vasárnaponkint, mikor az óra kora reggeltől késő éjszakáig szólt, annyira fokozta az általános jókedvet, hogy a legtakarékosabb embereket is könnyelműségekre, tékozlásra csábította s a vasárnapi bevétel rövid időn megkétszereződött.

A vendéglős az ilyen szép vasárnapoknak csöndesebb óráiban boldogan merengett el az óra csengésén-bongásán. Mégis csak szép az élet! Sorát ejti mindennek s a türelmes ember megéri, a mikor az élvezete is kamatokat hajt, apró kamatokat, a melyek azonban szaporodnak minden egyes zeneszámmal, minden egyes óraütéssel.

* * *

Az idő haladt; esztendők teltek el. A vendéglős nem gyönyörködött többé órájában. Megunta, mint megunta folyton locsogó feleségét, a kit egy könnyelmű pillanatában a konyhából emelt magához, mert egy hitves, a ki főz, mégis csak kevesebbe kerül, mint egy jó szakácsné.

Azokat a sebeket, a melyeket az idő ejt, az idő gyógyítja be. Ha a vendéglős megcsömörlött az örökösen hallott kétféle muzsikától, viszont érzéketlenné vált velük szemben. Idővel egyszerűen nem hallotta meg se az egyiket, se a másikat; nem törődött velük.

Csakhogy e közben a Vadszőlő közönsége is megváltozott. A helyiségnek másodszori, fényesen sikerült átalakitása után finomabb és módosabb nép kezdte ellepni a vendéglőt. Ez az ujabb elem már nem igen élvezte az óra muzsikáját. A törzsökösebb előkelők közül néhányan fel is szólaltak, hogy éppen elég volna, ha az óra csak vasárnaponkint játszanék.

A vendéglős nem is bánta volna már, ha akár soha se játszik az órája. Éppen torkig volt a Troubadourral. De az óra, ha nem szólt, nem is járt. A helyébe tehát más órát kellett volna venni. A gyakorlati érzék pedig ekkorra már erősen kifejlődött a vendéglősben. Egy csöndes, jóviseletű fali óra ugyan nem került volna sokba, de a vendéglős, miközben megvagyonosodott, elvül tűzte maga elé, hogy: kerülni kell minden fölösleges kiadást, már csak babonából is.

S ha valamelyik vendég kifakadt az óra ellen, sok »igenis« és jobbra-balra hajlongás után így szólt magában:

– Csak nyeljétek le a muzsikát. Lenyeltek ti egyebet is.

Ámde az idő mindinkább rohant, az üzlet egyre jobban virágzott s a vendéglős gazdag emberré lett. Most már szűknek találta a Vadszőlőt; más, nagyobb helyiséget bérelt, egész szállót, melynek aranyozott, óriás czímbetűi Chicago város dicsőségét hirdették. Az uj vállalkozással azt is sikerült kivívnia, hogy a nyolczadik kerületbeli szabadelvű és demokrata kör Chicago város bérlőjét kinevezte udvari vendéglősévé. Ebédelő termeit tehát felülmulhatatlan fényűzéssel kellett berendeznie, mert a kör vezetői a szabadelvűséget és a demokrácziát úgy értelmezték, hogy vannak ők olyan urak, mint a Nemzeti Kaszinó tagjai. Multjával azonban nem akart teljesen szakítani. Tudta, tapasztalásból, hogy a kis piszkos garasokból lesz a szép vagyon, s azért Chicago városában is fentartott egy termet a kisebb igényű közönség számára. Itt, a vörös terítékes asztalok közelében a zenélő óra is helyet találhatott.

De nemsokára a vörös terítékes asztalok mellett szorongó vendégek is beteltek a régi danákkal. A terem kicsiny volt a látogatók számához képest; a zaj nehézzé tette a beszélgetést, s a folyton ismétlődő egyformaság idegessé tette a vendégek új nemzedékét. A köz-elégedetlenség nem maradhatott titok, s a zenélő-órát száműzték a söntésbe. A csaposlegények arra valók, hogy helyt álljanak minden viszontagságban, elbánjanak a garázda vendégekkel, elviseljenek minden kalandot, s elviseljék szükség esetén a zeneművészetet is.

Hanem a söntés magától záródó ajtaját folyton csapkodták ki és be; hol az egyik, hol a másik ajtószárny nyilt ki, hogy helyet adjon a sok nyargalászó sörösfiúnak, s a hányszor valamelyik ajtószárny kinyilt, mindannyiszor kihallatszott az óra siránkozása:

A vendégek ismét felzúdultak; a vendéglős dühbe gurult.

– Nem megmondtam, – kiabált a söntésben – hogy azt a disznó órát senki fel ne merje húzni?!…

A tilalom arra való, hogy áthágják. A csapos-legények óhajtották tudni, hogy mikor hány óra, s bízván abban, hogy a gazda a fogadó kevésbbé előkelő helyiségeit csak ritkán tiszteli meg személyes felügyeletével, mégis csak felhúzták az órát.

Egyszer egy vendég, a kinek öt krajczárral többet számítottak fel, mint remélte, boszúságában maga elé idézte a gazdát.

– A pörkölt rossz volt – lázongott – és az a nyavalyás óra folyton zakatol.

A vendéglős tánczolt a dühtől.

Kirohant a söntésbe és üvöltött, mint egy sakál.

– Tüstént vigyétek a kamarába ezt a gyalázatos klepsidrát, mert ha még egyszer meghallom a nyafogását, mindnyájatokat megnyúzlak!

Egy sörhordó fiú ész nélkül kapta le az órát a szegről, a melyen csüngött, s száguldott vele a kamarába. Az óra még útközben is siratta Ponyatovszkyt.

A fiú, elkeseredésében, egy nagyot püffentett az ócska szerszám hátulsó, deszka-burkolatára. Aztán becsukta a sötét kamarába, mint egy rossz gyermeket, a kit meg kell fenyíteni.

Hanem a kamara nem maradhatott folyton bezárva; egyért-másért koronkint ki kellett nyitni, s a mint az ajtaja feltárult, a söntésbe és a vörös terítékes terembe minduntalan behallatszott az óra folytonos sírása.

… Így járnak az emberek közül is sokan, a kiknek nincs egyéb hibájok, csak az, hogy, míg körülöttük minden megváltozott, ők ugyanazok maradtak.

SZENT SZERAFIN MEGTÉRÉSE.

Élt Firenze városában egy érsek, Seraphino nevü. Apja után tulajdonképpen Calzolaio-nak hívták, de fiatal korában feljebbvalói és társai a mennyei szelídségért, mely lelkében lakott, és szép, kedvesen jóságos arczáért, mely a szeráfokra emlékeztetett, Seraphinónak nevezték el; és ez a név rajta maradt, mert – ámbátor sokáig élt – soha se cselekedett olyat, a mi erre a névre ráczáfolt volna.

Seraphino egyike volt a legerényesebb embereknek, a kik valaha e földi tereken bolyongtak.

Abban az időben Firenze városát polgárháborúk dúlták. Mindenki kivette részét a harczból: fiatalok és öregek, férfiak és asszonyok, a papok épp úgy, mint a világiak. Erőszakosságok, gyilkosságok, rokonnak rokon ellen támadása: a köznapi dolgok közé tartoztak. Ebben a sötét korszakban Seraphino volt az egyetlen, a kinek szívében épen élt Szent János rövid tanítása: »Fiaim, szeressétek egymást!« Seraphino a békét hirdette, a béke művén fáradozott, és életének egy nevezetes része abban telt el, hogy folytonosan könyörgött a körülötte viaskodóknak: hagyjanak fel az örökös küzdelemmel és éljenek istennek tetsző életet!

Ő maga soha se bántott senkit; mindenkivel szemben nyájas volt, és nem vétett a légynek se. Szerette társait, szerette minden felebarátját, haragosainak – mert mégis voltak haragosai – megbocsátott. Az igazságtalanságot elszenvedte visszatorlás, panasz és szemrehányás nélkül; a maga kis körében fölmerült ellentéteket elsimítani, kiegyenlíteni törekedett. Az emberi életet mindenekfölött drágának tartotta; sőt azt vallotta, hogy az állatokat se szabad bántani, mert ők is isten teremtései. A mi nagy szó volt abban a korban, mely ugyancsak megszokta a vérontás látványát.

Seraphinónak ehhez a jó tulajdonságához más erények is járultak. Szerény volt és kivánságok nélkül való; lelkében nem talált helyet se a kevélység, se a nagyravágyás. Hűségesen engedelmeskedett minden isteni és emberi törvénynek; őszintén alázatos volt, és érdemei nem tették elbizakodottá. Végül – a mire akkortájt se özönlött a példa – tiszta életet élt.

Úgy látszott, nem csupán a haragot zárta ki a szívéből, hanem minden indulatot, minden szenvedélyt.

Szóval Seraphino ékes volt minden erénynyel, főképpen minden keresztény erénynyel.

Azért nem szorúl magyarázatra, hogy – bár távol esett tőle a nagyravágyás – már negyven éves korában érsekké lett. Nemcsak hogy nem törte magát ez után a nagy tisztség után: minden áron el akarta hárítani magától, mert a feladatot súlyosnak, erejét meghaladónak és mások jogos várandóságának tartotta. De hiába szabódott; vállalnia kellett.

A nép örült ennek a választásnak. Seraphinót mindenki tisztelte, és azok, a kik unták már a sok háborút és belső villongást, azt remélték, hogy az új, békésebb állapotoknak Seraphino erős oszlopa lesz.

Érsekségének mindjárt a legelső évében Seraphinónak még egy, eddig nem ismert erénye tudódott ki. Kiderült, hogy nemcsak jóságos, békeszerető és kifogástalan életű, hanem egyszersmind ékesszavú.

Silvestrot, az új gonfalonieret, gyönyörű beszéddel üdvözölte, a mely mindenkit elragadott. A beszéd oly bátor volt, hogy még Silvestrónak is tetszett. De nem csupán bátor, hanem tartalmas is. Magasztos gondolkozásra valló, bölcs és megszívlelésre méltó tanácsok foglaltattak benne; gyönyörű útmutatás arra nézve, hogy az új gonfaloniere hogyan teljesítse tisztjét. Ezeket a bölcs tanácsokat ugyan Silvestro soha se fogadta meg, de ha a beszédnek nem is volt foganatja, ez nem kisebbíthette Seraphinónak az érdemét. Nem a hasznáért kell becsülni a szépet; a mi szép, önmagában is szép, szép akkor is, a mikor haszon, eredmény, siker nem kiséri.

E sokat igérő kezdet után Seraphino érsek egy vagy két éven át többször is szólt a firenzei néphez. És minél többször szólt, annál általánosabban csodálták ékesszólásának művészetét. A második alkalomtól fogva mindannyiszor a földi lét hívságairól és a másvilág örömeiről beszélt. Ez a fenséges tárgy sohase lelt hivatottabb magyarázóra. Seraphino olyan meggyőzően ecsetelte a földi élet nyomorúságait, és olyan lángoló lelkesedéssel, annyi rajongással, oly fennen szárnyaló képzelettel azokat a gyönyörűségeket, a melyekre a másvilágon tehetünk szert, ha idelenn szabályszerűen élünk, hogy az embernek kedve kerekedett nyomban meghalni, mert ki ne vágyott volna rá, hogy minél hamarább legyen része abban a tökéletes megtisztultságban, a melynek örömeit Seraphino eladdig el se képzelt színekkel tudta lefesteni?!

És ha Firenze polgárai akkoriban igen sűrűn küldözgették egymást a másvilágra, ez meglehet, nem egyszer tisztára jóindulatból és felebarátságból történt. Azoknak is, a kik inkább csak hirtelen indulatból vagy egyszerűen gonoszságból öltek, némi mentségéül szolgált, hogy gonoszságukat nem tetézték hitetlenséggel s lelkiismeretükön valamelyest könnyítettek azzal a tudattal, hogy embertársukat csupán az egyik és éppen a hitványabbik életétől fosztják meg.

Természetesen Seraphinót nem lehet felelőssé tenni azért, mert kortársai az ő legtisztább szándékait rosszra magyarázták és rosszra használták. Közös sorsa ez minden tiszta szándéknak és öröktől fogva, mert a világi rossz öröktől való.

Nem lehet felelőssé tenni annál kevésbbé, mert Firenze lakosainak csak igen kevés alkalmuk volt arra, hogy az érsek ékesszólását félre magyarázzák.

Érsekségének harmadik évétől fogva Seraphino nem hallatta szavát; egyszer se, soha többé. Hirtelen kivonta magát mindenből, a mi a nyilvánosság előtt folyt le, s halvány, jóságos arcza örökre eltünt a prédikáló székből. Híre terjedt, hogy nagyon beteg; s az, hogy hetekig feküdt, igaznak bizonyult. Nemsokára lábra állott ugyan, de ékesszólásának csodálói ezután is hiába várták. Mindentől és mindenkitől visszavonultan élt a »halmok« magaslatán, és csak ritkán látták, a mint papjai kiséretében, botjára támaszkodva, olykor-olykor kisétált a sorompó felé. A kik sétautján találkoztak vele, fehér arczának láttára, aggodalmasan suttogták:

– A szent ember nagyon beteg!… A szent ember nem fog sokáig élni!…

És imádkoztak az életéért.

Pedig voltaképpen nem volt súlyosabb baja és az élete nem forgott nagyobb veszedelemben, mint azoké, a kik imádkoztak érte. De azt hitte, hogy valami lassan ölő, titokzatos kórság környékezi, úgy érezte, hogy testi ereje rohamosan hanyatlik, és ez az érzés nagyon megriasztotta.

Első ifjúságában ugyanis beteges és rendkívül gyönge testalkatú volt. Gyakran vesződött kisebb bajokkal; koronkint lappangó lázak gyötörték és egyszer olyan csudálatos betegségbe esett, mely társait, a jó testvéreket, valósággal megijesztette. Nem tudott magáról és félrebeszélt. A jó testvérek rémületükben elhivatták Ruggiero mestert, a ki mindenkinél jobban ismerte a csillagok járását, az emberi szervezet titkait és a füvek gyógyító erejét. És a kis Seraphino, vagy az orvosságtól, vagy a sok fejcsóválástól, jobban lett. De mielőtt föllábadt, egy napon, a mikor azt hitték, hogy alszik, kihallgatta Ruggiero mesternek Filippo testvérrel való beszélgetését.

– Attól félek – szólt Filippo testvér – hogy szegény testvérünk nem lesz hosszú életü.

– Bizony, nem sok reménysége van rá – felelt Ruggiero mester. – Mindenből az látszik, hogy fiatalon fog meghalni, de ha nagyon vigyáz magára, ha mindenekben kiméli magát, megérheti, míg érsek lesz belőle.

Ez a beszélgetés nem ment ki a Seraphino fejéből. Nem szólt senkinek, de attól fogva őrizkedett a megfázástól; gondja volt rá, hogy a munkában való elmerüléssel meg ne erőltesse magát; távol tartotta magától az izgalmakat, és ha valaki olyat cselekedett vagy mondott, a mi mást haragra lobbantott volna, Seraphino megfékezte indulatát és így szólt magában:

– Nem, nem… azért is másra gondolok!… mert ha felindulok: ezzel is megrövidítem az életemet!…

Néha a rosszban is van valami jó, és nem lehetetlen, hogy Seraphino lelkének tökéletes épségét éppen ennek a mindig óvatosságra intő, elűzhetetlen, leküzdhetetlen, sötét gondolatnak köszönhette. Mert ifjúkorában őt is megkörnyékezte a kisértés, de Seraphino így szólt magában:

– Nem, nem… a kisértés a gyehennához vezet!… A bűn megöli a lelket… megöli a lelket, és azonkívül aláássa az egészséget is!…

S ez a meggondolás erőssé tette a csábítással szemben.

Ruggiero mester intelme Seraphinot végig kisérte egész életén. Nem mult nap, hogy ne gondolt volna rá; elhatározásait, majdnem minden lépését ez irányította; nyomot hagyott a szavain, rá nehezedett egész gondolkozására. Később, a mint mult az idő, és még folyvást életben találta magát: a kellemetlen emlék elveszítette erejét; néha, kivált tavasz idején, a napfény óráiban, fölszabadúltnak hitte magát, mint az elitélt, a ki a jó jelekből azt reméli, hogy kegyelmet kapott. De később is megtörtént, jóllehet ritkábban, hogy az éj sötétjében hirtelen felriadt, s virradatig küzködött a felejthetetlen mementóval. Gondolatainak szövevényéből akaraterejének minden megfeszítésével se tudta kiirtani; akármivel foglalkozott, a mementó ott vigyorgott elméjének munkája mögött.

Mikor érsekké lett, az új hivatalával kapcsolatos elfoglaltságok egy kissé elszórakoztatták. A köztisztelet sokféle megnyilatkozása jól esett neki és elevenebbé tette; új tennivalói, az ezekkel járó gond, a több emberrel való érintkezés egy kissé elterelték figyelmét a közelében borongó sötétségről, a melyről azelőtt alig tudta levenni a szemét. De ez nem sokáig tartott. Új környezete egy-két évi megszokás után nem szórakoztatta többé; betelvén legtitkosabb óhajtása is, nem volt, a mit czélul tűzhetett volna maga elé; elfoglaltságát megunta és rábízta alantasaira; tehette, a mit akart, tehát: csak gondolkozott, töprengett, tépelődött.

És ekkor egyszerre, váratlanul, újra meglepték azok a lappangó lázak, a melyek ifjúságát megrontották. Több, mint húsz esztendő múlt el azóta; egy jó harmadrész emberélet. Már elérte azt a kort, a melyben az erősek közül is sokan kidőlnek; elérte, hogy érsekké lett, megélt annyi esztendőt, a mennyit Ruggiero mester a legjobb esetre jósolt, a mennyinél többet a csillagok járása nem igért neki, akárhogyan vigyáz, akárhogyan kiméli magát.

Seraphino megrémült. Mert akármilyen csodaszépen tudta ecsetelni a másvilág örömeit, azért mégse kivánkozott a másvilágra.

A mikor a lopva járó, alattomos láz egy éjszaka ismét felköltötte álmából és szívének vad dobogásából meggyőződött róla, hogy csakugyan beteg, a sötétségben összetette kezét és így imádkozott:

– Rex regum, dominus dominantium! Tudom, hogy ez a földi élet hitványság, siralom; csak pitvara az igazi életnek; keserves föltétel, a melyet a kiválasztottaknak elengedsz; megpróbáltatás, a melyen túlesni boldogság. Tudom, hogy gyarlóság, ostobaság, főbenjáró vétek: ragaszkodni ehhez a hívsághoz; mea culpa, mea maxima culpa! És mégis könyörgök: hosszabbítsd meg földi életemet! Az üdvösség, melyet a jóknak adsz, véges értelmünkkel föl nem fogható; ellenben ez a hitványság közel esik hozzánk, már megvan, szívünk szerint való, és valamint az örökélet, azonképpen ez is a te rendelésed! Érdemetlen szolgád vagyok; sokat vétkeztem, ha tettekkel nem is, legalább gondolatban. De a hit, a tiszta szándék, a jóakarat nem hiányzott szívemből; iparkodtam, hogy minél inkább megtisztuljak, gondosan ápoltam a Benned való bizodalmat és igaz lélekkel, buzgón hirdettem a Te igéidet! Rex regum, dominus dominantium! Esengek, hosszabbítsd meg földi létemet, a melylyel összeforrottam, a melynél egyebet értelmem nem bir felfogni! Avagy ha máskép parancsoltad volna: erősíts meg hitemben, azonképpen, mint szegény szolgád rajta volt, hogy megerősítse hitökben a gondjára bizottakat, megtérítse a tévelygőket és felvilágosítsa a magukkal meghasonlottakat!

A láz és aggodalom ágyba döntötték. Ijedelmében meghagyta, hogy hívják ágyához Firenze legnagyobb tudósait. Ruggiero mester már régen meghalt, de tanítványokat hagyott, a kiknek annak idején megmagyarázta volt, hogy miképpen kell megfoltozni a mások életét.

A tudósok eljöttek, megnézték a beteget, és nem valami kisebb emberről lévén szó, hanem magáról az érsekről: igen-igen csóválták a fejöket.

Akárhogyan csóválták a fejöket, Seraphino meggyógyult. Meggyógyult, de csak azért, hogy ezentúl már csupán a remegésnek éljen.

A tudósok a csillagok járásából azt olvasták ki, hogy az érseknek kimélnie kell magát. Az érsek tehát kimélte magát. Tenyerének vizsgálatából kiderült, hogy a szellemi megerőtetés tette beteggé; az érsek tehát megfogadta, hogy többé nem fog szónokolni. Szemének fényességéből látták, hogy óvakodnia kell a templom hidegétől; arczának színéből kitűnt, hogy a bőjtölés ártalmára van. Az érsek tehát kikérte a betegeket megillető fölmentést, s tartózkodott úgy a böjttől, mint a misemondástól.

És ettől fogva csak az egészségét ápolta. Nyáron is meleg ruhában járt; gyógyító italokat, kenőcsöket, elixireket használt, továbbá, nemcsak hogy szónokolni nem mert, a közönséges beszédet is kerülte. Ha éppen kellett: suttogva szólt, hogy meg ne erőtesse a mellét. Ha a levegőre ment: testőrökkel vette körül magát, a kik megóvják az utonállóktól és más gonosz emberektől. Ha az étel nem ízlett neki, elszomorodott, és imádkozott, hogy egyébre gondoljon.

Ezután se utasította el a szegényeket, a kik alamizsnáért folyamodtak hozzá; de a kuruzslókat, a kik ápolták, aranynyal fizette.

Multak az esztendők; megöregedett. És egész élete abban telt el, hogy folyton-folyvást oltalmazta földi lételét. Nem csinált egyebet, csak óvakodott a másvilágtól: napról-napra, reggeltől estig, egyedül azon mesterkedett, hogy minél később kerüljön oda.

Már jóval túl járt hatvanadik évén, a mikor harmadszor is megbetegedett. Halálos reszketés fogta el, homlokáról patakzott a verejték, és még a suttogás is elakadt a torkán. Mindenből úgy látszott, hogy meghal. A tudósok már nem is csóválták a fejöket; csak fölemelték szemöket az égre. Papjai összegyűltek ágya körül és sirtak.

Seraphino tudta kötelességét. Összeszedte minden erejét, és érczes, tisztán hallható hangon szólt hozzájok:

– Ne sírjatok! Az Úr azt rendelte, hogy elhagyjam ezt a siralom völgyét… legyen áldott szent akarata! Ne sírjatok, hiszen az örök életbe költözöm át! Hallgassátok meg utolsó szavamat: Gondjaitokba, buzgó gondjaitokba ajánlom anyaszentegyházunkat, lelketekre kötöm, hogy tántoríthatatlan hűséggel, teljes odaadással szolgáljátok! Lángoló buzgalommal terjesszétek az üdvözítő hitet, óvjátok a hívek erkölcsét, világosítsátok föl a tévelygőket és imádkozzatok bűnös lelkemért!

De bensejének legmélyén így könyörgött:

– Rex regum, dominus dominantium! Mindenhatóságodnak zsámolyánál, esengve, rimánkodva könyörgök: hosszabbítsd meg nyomorult életemet még egy évvel… egy hónappal… egy héttel… egy nappal… egy órával!…

Aztán érezte, hogy öntudata elhagyja és azt hitte, hogy meghal… De nem halt meg, csak elveszítette az eszméletét.

S mialatt papjai a haldoklókért szóló imát mormolták körülötte, Seraphino, lázas álmában azt képzelte, hogy immáron egy szűk és nagyon homályos czellában fekszik, melyben csak annyi világosság derengett, a mennyit egy ajtóhasadékon át a kívül égő nagy tűz sugározhat be a sötét szobába. Arrafelé nézett, a honnan a kevés világosság derengett, s a hogy a szeme jobban hozzászokott a sötétséghez, látta, hogy a szűk czella csak háromfalú, az egyik oldalán nyilt, de kívül is vakhomály ül a közelben és a tűzfény csak valahonnan messzebbről jöhet.

– Hol vagyok? – suttogta Seraphino.

Mintegy feleletül megzendült a vezeklők kara. Nem tudta kitalálni, honnan hallatszanak a borzadályt keltő hangok, de tisztán hallotta ezt a szót:

– Miserere!

Megrázkodott. Valami különös nyugtalanság, majd vad félelem fogta el.

És a láthatatlanok kara mind erősebben, mind rémesebben zúgta a korált… harsonaszó hallatszott, a mely egyre siketítőbben hangzott, átviharzotta a czellát és majdnem megrepesztette a fülét… Kétségbeesetten orditott föl… s a hangok orkánja hirtelen elült.

A csenddel visszanyerte az eszét is; valamelyest megnyugodott. Tehát a másvilágon van. Az igazat megvallva, egy kissé meg volt lepetve. No lám, csakugyan nem szűnt meg teljesen; a végesből csakugyan a végtelenbe lépett át! Nagyot lélekzett; egy kő esett le a szívéről. Akármilyen határtalan a bizalom, a bizonyosság mégis csak jól esik. Odalenn a legigazabbakat is nyugtalanná teszi az, hogy vaksötétbe kell ugraniok. A mit a gondviselés eltakart a földi szem elől, ismeretlenségével mégis csak izgatja egy kevéssé a halandó képzeletét, akármilyen erősen bízzék is az égi irgalmasságban. S a milyen izgató az ismeretlentől való oktalan félelem: olyan vég nélkül megnyugtató a földöntúli béke, a lélek előtt megnyilt bizonyosság. Milyen oktalan volt, hogy annyit rettegett a megígért, várt, remélt, de ismeretlen világtól! És valami nagyon édes érzés járta át.

Hanem a mint tovább nézelődött maga körül, öröme egyre halványabbra vált; a vakhomály, melyen tekintete nem birt keresztül hatolni, megdöbbentette, s a végtelen csend félelemmel töltötte el. Azután valami eddig még nem ismert szorongás szállotta meg. Úgy tetszett neki, mintha köröskörül rémes árnyékok imbolyognának, mintha égő öntudatát jéghideg fuvallat járná át, s mintha lelkének mélyén egy szörny ütné fel a fejét. Újra rettegés fogta el; kiáltani szeretett volna, de nem tudott; mozdulni akart, de nem birt. És hirtelen átsajgott rajta a rémítő tudat:

– A hol vagyok, az nem az igazak örök hazája! Az a tűzfény a tisztító tűz fénye!

Tekintete oda meredt, a hol a kevés világosság derengett, és ekkor úgy rémlett neki, mintha a tűzfény erősödnék. Ez a látvány megriasztotta; nem akart oda nézni többé, de nem tudta elvenni a tekintetét. A czella nyílása pedig egyre világosabb lett. A tűzfény egyre sűrűbb kévékben ömlött a sötét falak felé; a nyílás egészen kivilágosodott; rettenetes, tűrhetetlen hőséget terjesztő fényesség öltögette be vörös és fehéren izzó, útálatos lángnyelveit a padló, a falak és a boltozat felé; végül egy lángtenger hömpölygött odakünn.

Könyörögni akart, hogy ne kelljen látnia ezt a rémséget. De elfelejtette összes imádságait, és érezte, hogy már gondolkozni se bir. Csak megkövesült tekintetében maradt még némi élet.

És látta, hogy a lángtengerben ördögök futkosnak, a hátukon nagy puttonnal, a melyben a lelkeket vitték. Nehezen czipelték terhöket, és igen fáradtak lehettek, mert pántlika-alakú, vérvörös nyelvök ocsmány szájukból egész hosszúságában kilógott. Egy ördög éppen a czella nyílása mellett vonszolta terhét, s a puttonban ülő kárhozott bevigyorgott Seraphinóra. Seraphino dermedten bámult rá: megismerte Bonifácz püspököt.

Olyan iszonyat szállotta meg, a minőt a földön soha se ismert. Érezte, hogy teljesen elveszti az eszét és oktalanságában menekülni akart. De nem birt fölemelkedni fekvőhelyéről; mocczanni se tudott. Ekkor eszébe jutott Jézus Krisztus neve. Segítségül híván az isten fiának végtelen kegyelmét, kétségbeesésében még egy utolsó erőfeszítést tett; és tagjai most már engedtek akaratának, teste összerázkodott, térdének fagya fölengedett, törzse megmozdult, feje felszökkent fekvőhelyéről, és hátrafelé fordult, a menekvést keresve.

Csak ekkor látta, hogy valaki mozdulatlanul áll fekvőhelye mögött: egy hófehér lepelbe öltözött, gyönyörű arczú ifju, a ki végtelen nyugalommal nézett rá. Az arcza csodaszép volt, de a tekintete oly merő, hogy Seraphino ezt a tekintetet nem birta kiállani.

Visszabujt helyére, hogy ne lássa a szelíd és mégis vérfagyasztó szempárt, összekuczorodott, a mennyire tudott és fogvaczogva kérdezte:

– Angyal vagy?

– Én a Halál vagyok – szólalt meg amaz a feje mögött. – Én hoztalak ide, hogy nemsokára átadjalak az örök Igazságnak.

– Hol vagyok? – rebegte Seraphino.

– A pokolban – felelt a Halál.

– Mennyei irgalmasság! – nyöszörgött Seraphino – Miért hoztál ide? Csak nem maradok itt?!

– Itt maradsz örökkön – szólt a Halál – innen nincs visszatérés!

– Istennek szent anyja, könyörögj érettem! – nyögte Seraphino – hiszen szándékaim tiszták valának!

– Szándékaid – szólt a Halál – benn voltak az égi serpenyőben, de porszemnek itéltettek.

Seraphino kétségbeesetten tördelte a kezét.

– Quid tunc miser sum dicturus?! – tépelődött. – Mea culpa, mea maxima culpa! A serpenyőben talán úgy találtatott, hogy bizodalmam nem volt elég erős. De hiszen hűségesen hittem, követtem, hirdettem a szent tanítást!… Életemet imádkozással töltöttem el és nem szűntem meg könyörögni, hogy a mennyei irgalmasság erősítse meg bizodalmamat!… Cselekedetem igaz volt, mert mindent elkövettem, hogy megszilárdítsam másoknak a hitét, szándékom tiszta, mert nem volt egyéb igyekezetem, mint hogy egészen megtisztuljak bizodalmamban, még gondolatom is szenny nélkül való, mert végre is hívő voltam, jóllehet ez nekem nehezebb volt, mint másnak!

– Nem azért kerültél ide – szólalt meg újra a Halál. – Ha netalán vétkeztél ily gondolatokkal, bűnöd magától bocsánatot nyert. Az égi irgalmasság nem itéli el azt a lelket, a mely tökéletlenségében, oktalanságában, vakságában, nem éri föl észszel az ő végtelenségét, mindenható voltát és mindenütt jelenvalóságát. A midőn a megismerést elzárta a halandó elől, már előre megbocsátotta az emberi értelem minden megtévedését.

– De hát akkor miért kerültem ide?! – kínlódott Seraphino a kétségek között. – Hiszen nem voltak halálos bűneim! Nem vétkeztem a tíz parancsolat ellen a hét főbűntől tiszta maradtam, égbekiáltó vétket nem követtem el! Miért jutottam mégis a pokolba? Mi volt a bűnöm?

– A legnagyobb bűn! – felelt a Halál. – A bűnök anyja!… az a bűn, a melyben az összes bűnök bennfoglaltatnak: az önzés!

– Az ember eredendő bűnben fogantatik – mentegetőzött Seraphino – de Jézus Krisztus mindnyájunkat megváltott!

– Nyiljék meg valahára a szemed! – szólt a Halál. – A te vétked nem az eredendő bűn volt, hanem a legnagyobb vétek: az életnek, az Isten mindenhatóságából kisugárzó erőnek gonosz eltékozlása. Az életben egy megbízást kaptál az Istentől: te ezzel a megbízással visszaéltél. Életednek rendeltetése volt: és te elvontad életedet a rendeltetésétől. Életednek egy czélt kellett volna szolgálnia: te életedet elsikkasztottad ettől a czéltól, és csak arra használtad fel, hogy minél hosszabbra nyújtsd, mert jól esett élned. Erényesnek képzelted magad, mert látszatra megtartottad a szabályokat. De vak voltál és nem láttad át, hogy mindenki annyit ér, a mennyit másoknak tesz, – a mennyi áldozatra, a mennyi önfeláldozásra képes, – a hányszor koczkára teszi jólétét és egész életét az egyetemesért. Azt hitted, hogy látod az Istent; és nem láttad azt, hogy az Isten nem óvja az egyén életét, csak az egyetemes életet óvja. Azt hitted, hogy istenfélő vagy és ügyet se vetettél a törvények törvényére. Hogy az istenségnek mik a czéljai az egyetemes élettel: nem nyilatkoztatja ki a halandónak, nem mondta meg neked sem; de megmondta, beleírta a lelkedbe, hogy az élet nem tulajdonod, csak véges birtokod; hogy nem a te czéljaidra kaptad, hanem rendeltetése van; kinyilatkoztatta előtted is, mert szíved megsugta, mire való az életed; tudtad, miért, mi végre születtél s hogy a földi pálya csak arravaló, hogy: közremunkálj az Ő czéljaira! Te nem vétkeztél a szabályok ellen és értéktelen holmikat nem kapartál félre magadnak, de eltulajdonítottad, elsikkasztottad, elprédáltad a legbecsesebbet: azt, a mi egyedül isteni eredetű; nem loptál felebarátjaidtól, de megloptad az Istent!

Ebben a pillanatban a lángtenger becsapott a czellába. A vérvörös nyelvű, kaján pofájú ördögök berohantak, megragadták az érseket, és kihurczolták a rettenetes tűzbe. Előbb nyársra húzták, és testét, a melyet a földön annyira óvott a hidegtől, a tűzben megpörkölték, aztán beledobták egy forró olajjal teli, roppant medenczébe, a melyben ezer meg ezer kárhozott lélek visított és üvöltött… Seraphino elordította magát, és fölébredt.

* * *

A verejték csorgott a homlokáról, de betegsége elmúlt. Még aznap fölkelt, és környezete álmélkodva látta, hogy frissebb és egészségesebb, mint valaha.

De még jobban csodálkozott mindenki, a mikor kitűnt, hogy az érseket mennyire megváltoztatta az a betegség, a melyből csak valamely isteni csoda gyógyíthatta ki.

Seraphino attól a naptól fogva, a mikor talpra állott, egészen más ember volt, mint előbb.

Az első dolga az volt, hogy elbocsátotta összes kuruzslóit, és az aranyakat, a melyekkel azelőtt szolgálataikat fizette, a szegények között osztotta szét.

Aztán visszatért a városba, és megjelent az emberek között, hogy segítségökre legyen.

Éppen akkor a pestis tizedelte meg Firenze lakóit. Seraphino sorra járta a betegeket; ápolta, s vigasztalta őket, és feladta nekik az utolsó szentséget. Később az Arno kiáradt; az ősz érsek csónakon járta be az elárasztott városrészt, kinyújtotta megerősödött kezét a vízbefúlók felé és partra szállította őket. Ellenség támadta meg a várost; Seraphino beállt a harczolók közé. Tűzvész ütött ki, mely elhamvasztotta Firenze legnépesebb épületeit; az érsek elsőnek jelent meg a szerencsétlenség helyén, elsőnek rohant be az égő palotákba és megmentett kilencz gyermeket.

Százszor tette koczkára életét, de a veszedelem, melyet mindenütt keresett, elbújt előle. És száz évig élt.

Az emberek pedig, midőn látták, mire képes az az aggastyán, a kit hatvan éves koráig haldoklónak ismertek, igen elcsodálkoztak.

Némelyek így suttogtak:

– Milyen erősnek kell lennie annak a hitnek, a mely készséget ad ekkora önfeláldozásra!

Mások meg így:

– Ebben a hitben bizonynyal isteni erő van!

Akkortájt sokak lelkét hitetlenség szállotta meg, az a betegség, a mely ragadósabb és gyilkosabb a pestisnél. Seraphino Istenhez térítette őket, mert a hitetlenek, látván, hogy az ősz ember mind a két karján siránkozó angyalokat hurczol ki a tűzből, önkéntelenül így kiáltottak föl:

– Mégis van másvilág!

OSTOBA ÁGOST HALÁLA.

I.

Ostoba Ágost nem esett le a trapezről; kis fekete lova, a berber Kara Musztafa, nem rugta homlokon; az a kártya-alkotmány se szakadt le alatta, a melynek legtetején mint karnevál-király trónolt. Ostoba Ágosttal az történt, hogy a mint egy szép tavaszi délután csöndesen üldögélt az Artista-kávéházban, s unatkozva olvasta az amerikai Művészélet híreit, egyszerre csak lefordult a székéről s odavágta a fejét a padlóra.

Az Artista-kávéház délután mindig tele van emberrel. Ostoba Ágost körül, a baleset előtt, egy sereg mindenféle fajta művész zsibongott. Mellette egy csapat leány ült, a kik Bing impresszáriót, a zsiványok királyát szidták, vagy a Bing hirdetéseitől elvakultan az újvilág kincseiről beszéltek, álmodoztak.

Az asszonynép sikoltozva ugrált szerte, a mikor a szalonkabátos hústömeg oda esett a kivágott czipős, formás lábak elé. A férfiak ellenben oda rohantak, s a kávés, a kinek első gondolata az volt, hogy az ijesztő látvány sokat árthat üzlete jóhírének, ordítva intézkedett, hogy a holtra vált embert vigyék a kisebbik külön szobába.

Ez azonban nem történhetett az óhajtott gyorsasággal, s az utczáról sokan meglátták a jelenetet. Egész horda tódult be a kávéházba, s a csaposlegények, a kik Ostoba Ágostot az ablaktalan fülkébe átszállították, alig tudtak maguknak utat törni. Valahonnan egy orvos is előkerült.

A külön szoba ajtaját becsukták, s míg a tíz ember közt szorongó orvos a gutaütöttet élesztgette, a rejtelmesen zárt ajtó körül ijedt, de azért nem kevésbbé lármás tanácskozás indult meg. Ez a tanácskozás nem arra irányult, hogy a hirtelen érdekessé vált szalonkabátba miképpen lehetne új életet önteni, hanem hogy a hasonló sorstól hogyan óvja magát, a ki még ráér óvakodni. Mindenki azon tanakodott, hogy mi okozhatta a szerencsétlenséget, mintha különös események és egyéni hibák nélkül soha se halna meg az ember.

Csak azok hallgattak, a kik tegnap este még vígan pofozkodtak vele a porondon. De ezekről az elfehéredett arczokról szintén ezt a kérdést lehetett leolvasni:

– Mi történhetett vele? Tiz évvel ezelőtt még gondtalan biztonsággal ugrott egyik trapezről a másikra, sohase szédült. És most, tessék, nem tud megállni a lábán! Mi történhetett vele?

Mikor a külön szoba ajtaja kinyilt, ez a szó futott végig a kávéházon:

– Él!

Mindenki megkönnyebbedett s mikor szájról-szájra járt, hogy az orvos a beteg fölépülését reméli, a kávéház visszakapta rendes képét. Este, a czirkuszban, még sokat beszéltek arról, hogy kár volt Ágostnak ifjú éveiben oly sűrűn iddogálni, de ezzel le is tárgyalták az esetet.

A következő napok mintha az orvosnak adtak volna igazat. Ágost jobban lett, hat hét mulva elhagyhatta a kórházat, megint tudott járni és beszélni. De méltóztassék elhinni nekem, hogy akármit mondott az orvos, Ostoba Ágost végérvényesen meghalt ott, az Artista-kávéház külön szobájában.

II.

A tanár, miután alaposan megvizsgálta Agostot, így szólt hozzá:

– Tartsa meg azt az életrendet, a melyet megszabok. Ne egyék húst, ne egyék tésztát, ne egyék fűszerest, ne egyék czukrost, ne egyék sokat, ne egyék keveset. Ne egyék levest, a leves fölösleges teher a gyomornak. Ne egyék főtt húst, az nem tápláló. Ne egyék olyat, a mi izgatja, s ne egyék jóllakásig. Nem szabad bort inni, nem szabad szivarozni. Tartózkodjék minden izgalomtól, értse meg: minden izgalomtól. Mozogjon, de ne erőltesse meg magát; el ne tespedjen, de valahogy eszébe ne jusson ugrándozni. A fő: a jó levegő. Ne járjon kávéházba, feküdjék le korán, s tartózkodjék sokat a szabadban. De vigyázzon, mert az esti levegő nem tesz jót önnek. Menjen délvidékre, minél előbb, de akárhol lesz, hat óra után csukja be az ablakot. A fő az, hogy: mozogjon, de ne mozogjon sokat.

– Igenis – szólt Ágost.

Egy kicsit megbutult a sok jótanácstól; hirtelen nem tudta, hogy mit szabad hát csinálnia? Hogy némiképpen kiigazodjék, megkoczkáztatta ezt a kérdést:

– És a czirkusz?

A tanár mosolygott.

– Arról egyelőre nem lehet szó.

Ez az egyelőre folyton ott hangzott Ágostnak a fülében. Megértette, hogy nemsokára meg fog halni, s egyébre nem tudott gondolni.

Őrült félelem fogta el. Napokat töltött folytonos rettegésben, s folyton az utczát járta, mintha, a míg talpon van, nem érné utól a nyomában járó veszett kutya. Néha a sok járásban halálosan elfáradt, s csak mikor nem birta tovább, vette észre, hogy áthágta az orvos rendeletét. Ilyenkor azt képzelte, hogy ezzel a sok-sok ezer lépéssel csak még közelebb jutott a halálhoz; figyelni kezdte magán káros cselekedete hatását, s szíve vad kalapálása úgy elrémítette, hogy ordítani szeretett volna.

Mihelyt fölébredt, az volt az első gondolata:

– Még élek.

De a második már az:

– Egy nappal kevesebb van hátra.

Sajnálta az időt, a melyet alvással töltött el. Azalatt nem élt; azzal is kevesebb. Éjjel pedig kétségbeejtette, hogy nem tud elaludni. Segítségért kiabált volna, ha nem szégyenli magát; s felköltötte a szomszédait: tegyenek vele valamit, hogy el tudjon aludni.

Ágost szeretett volna még sokáig élni. Borzadva gondolt a sírra, a koporsóra, a férgekre. Mért nem hagyják a halottakat a szabadban, a napon? Mért nem adnak nekik legalább akkora helyet, mint egy vasúti kocsi? Mért nem védik őket tudományos szerekkel az undok állatoktól, a míg csak egy parány van belőlük? De a legborzasztóbb mégis az: nem lenni!… A nap süt az égen, a virágok nyílnak, a lányok szeretkeznek, az utczákon vidám zsivaj közepett aczélizmú fiatal fiúk biczikliznek, a villámos csilingel, az emberek sietnek a czirkuszba, él ló, kutya, hernyó, légy, csak ő nem él, s azzal, hogy ő nem él, úgy nem törődik senki, mint a hogy nem törődnek egy eltaposott bogárral, a mely volt, vagy nem volt, mindegy!…

Ötvennyolcz éves volt, de vannak kilenczven éves emberek is. Mért nem jutott neki is annyi, mint ezeknek a szerencséseknek? Irigyelte az öregeket: mennyivel többet értek el, mint ő!… S irigyelte a fiatalokat: ezeknek még milyen sok van hátra!… És úgy nézett az emberekre, mintha megrabolták volna a legféltettebb kincsétől.

Mióta tudta, hogy nagybeteg, nem szeretett senkit. Ha férfival kellett beszélnie, az járt az eszében, hogy ennek a szavai elcsennek valamit az idejéből; ennek könnyü, de neki, szegény fejének! Ha lányt látott, gondolatában gyűlölettel kérte számon a jövő szerelmeit, a csókokat, a melyeket ez a leány akkor ad, mikor ő már por, hamu, föld, semmi.

Haragudott az emberekre és kerülte őket.

Egyszer az orvos, a ki észrevette, hogy az állapot a szokottnál is rohamosabban romlik, azt mondta neki:

– Ne emészsze magát. Szórakozzék egy kicsit, járjon emberek közé.

Sietett engedelmeskedni, de olyan félénken lépett a beszélgetők körébe, mintha bocsánatot kért volna tőlük, hogy születni bátorkodott. Alázatosan hallgatta őket s bár nem érdekelte, a mit mondottak, csak akkor vált meg tőlük, a mikor magára hagyták. Beléjök ragaszkodott, mintha a körülötte levő életben rejlenék az ő élete is, s elevenségük, mozgékonyságuk, függetlenségük láttán mindenkinél alábbvalónak érezte magát. Összehasonlította magát velök, s arra az eredményre jutott, hogy őt már talán a hülyeség környékezi. Gyógyító szernek használta a társaságot, de ennek a gyógyító szernek a használata után még többet szenvedett, mint előbb.

A czirkuszba nem igen mert elmenni, mert ahányszor arra járt, az irigység és emlékei nagyon fölizgatták: mindig az érütését számlálva tért onnan haza. Tudta, hogy sohase léphet föl többé, de beletörődött ebbe is, csakhogy valamivel tovább élhessen. Volt egy kis megtakarított pénze; mindezt rászánta, hogy a mennyire lehet, meghosszabbíthassa az életét. Elment délvidékre, s hat óra után becsukta az ablakot, lefeküdt korán, mozgott, de nem mozgott sokat, nem ivott, nem szivarozott, szabály szerint evett, nem gondolt egyébre, csak az egészségére, s miután minden orvosi rendeletet pontosan megtartott, a nagy vigyázat izgalmai következtében a második gutaütés sokkal korábban következett el, mint az orvos várta.

III.

A harmadik gutaütés alkalmával Ostoba Ágost halálát már az orvosnak is el kellett ismernie. A halottkém kiállította a bizonyítványt, az anyakönyvvezető följegyezte az esetet, az ujságok néhány jóakaró sort szenteltek a kedvelt pojácza emlékének, s Ostoba Ágost akárhogy kapálódzott előbb, alaposan belenyugodott sorsába.

Ostoba Ágost ekkor már senkinek nem hiányzott. Családja nem volt, s a czimborái régen megbarátkoztak azzal a gondolattal, hogy Ostoba Ágostról le kell mondaniok. A legtovább Kara Musztafa nyihogott gazdája után, mert a kis berber csődörrel más nem tudott bánni, csak a bohócz, s mikor Ágost megbetegedett, a tudós lovacska leszorult a porondról. De azóta Kara Musztafa is beletörődött a megváltozott életbe, s Kara Musztafa számára Ágost nem akkor halt meg, a mikor gazdája szíve nem vert többet.

A czirkuszban helyét már régen betöltötték, s az új Ostoba Ágost egy év óta közkedveltségnek örvendett. Mégis a temetés után az Artista-kávéházban sokat beszéltek a régi pályatársról.

A fiatalabb emberek úgy találták, hogy végre is eleget élt. Az öregebbek: hogy nem folytatott észszerű életmódot.

S mindenki tudott róla egy-egy kis esetet, mely élénken jellemezte, mennyire félt mindig a haláltól.

De erről senki se tudott többet, mint az egyik istállómester, a ki Ágostot betegségében a leggyakrabban látogatta meg. Ez az istállómester volt az, a kit hajdan, mikor Ágost még harsogó derültségeket fakasztott, a fárasztó lovaglások szüneteiben, a közönség nagy vigasságára, addig pofozott, míg nem az istállómester dőlt ki, hanem Ágost esett össze a fáradtságtól.

Az istállómester sok részletet tudott a beteg pojácza halálfélelméről, s beszélgetés közben utánozni kezdte azokat a vadállati hangokat, melyeken a bohócz, mikor már a végét járta s a betegségtől bárgyuvá lett, részvevő látogatója előtt elbőgte a haláltól való irtózását.

Az istállómester olyan mulatságosan utánozta ezeket a hangokat, hogy mindenki nevetett.

A meglehetősen váratlan hatásból egy hasznos ötlet fogamzott. Az egyik pojáczának eszébe jutott, hogy a szünetek közt mulattatóan lehetne eljátszani Ostoba Ágost halálát. A jelenet magva az volna, hogy az öreg Ostoba Ágost sehogy se akar meghalni; rúg, kapál, mikor az ördög el akarja vinni; tele bőgi betegségével a világot s mégis kijátszsza az ördögöt, úgy hogy az ördögnek végül bottal kell agyonvernie.

Az ige három nap mulva testet öltött, s az istállómester Ostoba Ágost jelmezében kaczagtatóan játszotta el a komédiát. Az istállómesternek a czirkuszban eddig nem igen vették hasznát; ezzel a mutatványával egyszerre a legnépszerűbb művészek közé emelkedett.

AZ ELÉGTÉTEL.

I.

Huber úr vasárnap délelőtt sétálni vitte a gyermekeit: pápaszemes, vézna, komoly kis fiát – egy összeaszott öreg legénykét – és tíz esztendős nyurga leánykáját, a ki olyan érdeklődéssel nézelődött az utczán, mintha bizony rá is tartoznék ez a szép világ. Szegényke, még nem tudta, hogy semmi köze a föld kéjeihez, s hogy a napsugárt, és a víg zenét, a holdvilágos éjeket a Como partján s a velenczei szerenádokat, a bálokat és a harangzúgásos szerelmet, a patakzó gyémántot, a pezsgő gyöngyöző nedűjét, s a libegő, suhogó, varázslatos selyemruhákat nem az ő számára találták fel. Fogalma se volt róla, hogy a papája azok közé az alsóbbrendű állatok közé tartozik, a kiket erkölcsi halottaknak nevez a világ, s hogy következésképpen ő rá is csöndes, nagyon csöndes élet, nagy meghúzódás és mostoha szerencse, sok lemondás, és még több megaláztatás várakozik.

Száraz, hideg januári nap volt, s a merre mentek, keményre fagyott hó csikorgott a lábuk alatt. Az öreg legényke apró léptekkel baktatott előbbre, s szomorúan nézte a csillogó jégszemektől fehérlő útat, mintha érezte volna, hogy minden lépése egy igen-igen komor helyhez viszi közelebb. A leányka folyvást csipogott, mint egy sárga szájú kis veréb, s Huber úr elmélázott.

– Vincze nyolcz éves, Malvinka már tíz – tünődött magában. – Nemsokára meg fognak tudni mindent…

De egy kellemes látomány fölverte álmodozásából.

– Vincze, Malvinka – figyelmeztette gyermekeit – amott jön Bórenbukk báró, a méltóságos úr. Szépen köszönjetek neki, mint jól nevelt gyermekekhez illik.

Csakugyan, egy viziló formájú emberi lény jött velök szembe, csodás télibundában. Nagyokat fújt, s látszott rajta, hogy igen haragszik az asztmára, mely földhöz vágja még őt is, húsz milliónyi vagyon hatalmas urát.

A pénzes-zsák, nehézkes léptekkel bár, egyre közeledett. Mikor már csak néhány lépésre voltak tőle, Vincze levette a kalapkáját, Malvinka bókolt, s Huber úr mély tisztelettel köszönt a földesúrnak:

– Alázatos szolgája, méltóságos uram!

Bórenbukk báró leereszkedéssel fogadta a társas üdvözlést s megmozdította a kalapját. Nem szólt, de nézéséből, a mely szomorú volt, mint egy beteg tehéné, határozott jóakarat volt olvasható.

Aztán tovább ment.

Huber úron valami édes melegség futott végig. Ime Bórenbukk báró, a ki a legnagyobb úr az egész megyében, megint nyájasan, sőt határozott szivességgel fogadta és viszonozta az ő szerény köszöntését! Pedig nem lehetetlen, hogy Bórenbukk báró, a ki azelőtt mindenütt megfordult, annak idején hallott az ő ügyéről… És Bórenbukk báró mégis visszaköszön neki, századszor, újra, mindig.

Tehát ismét megvolt a vasárnapi öröme. Mert voltaképpen azért andalogtak erre minden vasárnap délelőtt, hogy módjában legyen Bórenbukk bárót higienikus sétáján üdvözölnie, s hogy aztán az új találkozóra várva, erre a kegyes kalapemelintésre gondoljon szüntelen, a jövő vasárnapig…

Bórenbukk báróról sok rosszat beszéltek. Hogy katonák élelmezéséből gazdagodott meg, s hogy a hol Bórenbukk báró volt a vállalkozó, ott nyomban kiütött a tifusz. Huber úr azonban nem hitte el ezeket a meséket. Hogy ez a jólelkű, nyájas ember szegény katonák zsírján hízott volna ily kövérre!… Micsoda ráfogás!

Meg volt írva, hogy ezen a vasárnapon a szokott öröme ne legyen teljes. Már hazafelé tartottak, a mikor a vasúthoz vezető utczából hirtelen előbukkant a szolgabíró alakja. Huber úr hirtelen félrenézett; fakó arczán könnyű pirosság futott végig.

A szolgabíró fütyörészve haladt el mellette, s Huber úr lehorgasztotta a fejét.

Már vagy öt éve nem köszöntek egymásnak. A szolgabíró egyszer fenn járt Pesten, s a mikor onnan visszatért, Huber úrnak úgy rémlett, hogy nem akarja meglátni az ő szerény köszöntését. Bizonyosan hallott valamit odafönn; ámbár ki foglalkoznék még ma is az ő szerencsétlen ügyével?!…

Lehet különben, hogy csak véletlen volt az egész. Talán: eleinte nem vette észre Huber urat, s később nem sokat törődött vele. De Huber úr azóta nem mert köszönni s többé nem látták meg egymást.

Mikor hazaértek, a meleg szobába, a kis fiú köhögni kezdett.

Huber úr nem hallotta ezt a rekedt köhögést; elgondolkozott:

– Vincze nyolcz éves, Malvinka már tíz. Nemsokára meg fognak tudni mindent.

II.

Huber úrral az történt, hogy ide s tova húsz évvel ezelőtt, elveszett a kezén egy pénzes levél. Huber úr akkor a mozgópostánál volt. Egy örökre emlékezetes éjszakán tizennyolcz pénzes levelet vett át s másnap reggel csak tizenhéttel tudott beszámolni. Az, a melyikben a legtöbb pénz volt, eltünt szőrin-szálán.

Mikor vallatóra fogták, azzal védekezett, hogy tévedésnek kell lennie a dologban. Igaz, hogy tizennyolcz levelet ismert el, de valósággal csak tizenhetet vett át. Mikor újra megolvasta a leveleket, már csak tizenhetet talált; s akárhányszor olvasta meg, mindig csak tizenhét volt.

Az átadó vállat volt. Ő mind a tizennyolcz levelet ott hagyta a Huber úr asztalán. Huber úr érezte, hogy el van veszve.

Ő, titokban, ezt a másikat gyanusította; a másik őt. A látszat Huber ellen volt. Hosszan húzódó vizsgálat után kimondották, hogy a tolvajlást nem lehet megállapítani; Huber urat azonban szélnek eresztették.

Nem maradt meg az első gondolata mellett; nem lőtte agyon magát. Mikor ártatlan!… S eleinte azt képzelte, hogy szemébe fog nézni az embereknek. De ez nehéz munka volt; lassankint belefáradt. Volt egy pár jó embere, a ki úgy tett, mintha nem szégyelné a vele való ismeretséget, de észrevette, hogy voltakép ezeknek is nagyon terhére van.

Hová bujjék el? Egy darabig azt hitte, hogy erre a czélra a nagyváros a legalkalmasabb. De a váratlan találkozások, néptelen mellék-utczákban, a hol ismerősöknek oly bajos egymást kikerülniök, elűzték a központból.

Végre – lassankint felejteni kezdték az ügyét – menedéket talált egy kis városban. Valami csekély hivatala is akadt. S hozzá látott, hogy új életet kezdjen.

Nem bántotta senki, s nyugodtan élhet, ha nem lát folytonosan rémeket. De elég volt egy hideg szó, vagy egy szokatlan tekintet, hogy kétségbe essék. Az a kicsinylő bánásmód, a melyből minden alantas sorsú ember kiveszi a maga bőséges részét, Huber urat lázba ejtette. Nem mert közeledni senkihez, s az idegen, a ki görbén nézett rá, nem sejtette, hogy egy kést forgat meg ama másik ember folyton vérző szívében.

Vannak nyomorúságok, a melyeket csak kettesben lehet elviselni. Huber úr kétségbeesésében megházasodott. Volt egy leány, a ki ismerte a szégyenét, s nem vetette meg érte. Huber úr azt a bolondot eszelte ki, hogy mivel nincs egyéb megosztani valója, megosztja vele, szegénynyel, a szégyent.

Emez okosabbat gondolt, mint Huber úr, s még elég jókor meghalt. Sajnos, nem idejekorán. A nyurga kis lány és a pápaszemes fiú homályosan még emlékeztek reá.

Hosszú időn mindenbe beleszokik az ember. S Huber úr, ha valami gazságról volt szó, találva érezte magát.

III.

Egy szép nap Huber úr azt olvasta az ujságban, hogy odafenn, Pesten, megtalálták a becsületét.

Szétbontottak egy ócska, vasúti postakocsit, s ennek egyik hasadékában ráakadtak a húsz évvel ezelőtt elveszett pénzes levélre. A levélben benne volt a régi, sok szép bankó; a Huber János becsülete hiánytalanul, makula nélkül.

Huber úrnak reszketni kezdett a keze, mialatt az ujságot betűzte, s a hogy fátyolozott szemmel tovább olvasta a hírt, két nagy, kövér könnycsepp folyt végig fakó arczán.

Aztán elkezdett kiabálni a gyerekek előtt:

– Itt van az elégtétel!… Itt van!…

A gyerekek megijedtek és sírva fakadtak.

Másnap megérkezett ártatlanságának hivatalos elismerése is. Az igazgatóság levelet intézett hozzá, melyben őszinte sajnálkozását fejezte ki.

Huber úr, húsz évi görnyedtség után, megkisérlette kiegyenesedni. S a hogy körülnézett, csodálkozással vette észre, hogy a világ nyugodtan forog tovább.

A Huber úr kis városkáján nem lehetett észrevenni semmi különös változást. A lakosság nem forrongott; sokan nem is olvasták a hírt, mások nem tudták, hogy Huber úrról van szó.

Huber úr, hogy elégtétele teljes legyen, felutazott a fővárosba. Itt, fennen köszöngetett húsz év óta nem látott ismerősöknek, a kik nem ismerték fel. Elfelejtették azok Huber urat, régen.

De Huber úr nem nyugodott s fölkereste az egykori pályatársakat. Ezek már mind szép állásban voltak, s Huber látása nem igen izgatta fel őket. Egy negyedóráig elbeszélgettek vele s megkinálták szivarral. Azután a régi bizalmassággal nyilatkoztak meg előtte:

– Most már, kedves János, eredj haza. Nagyon sok a dolgom, rendkivül sok. De hidd el, őszintén örülök.

S Huber úr észrevette, hogy éppen úgy lenézik, mintha semmi se történt volna.

Huber úr, hogy kárpótolja magát, megizlelte a vastag szivarokat s elment az orfeumba. De a havannáktól fejfájást kapott, s rájött, hogy az orfeum igen szomorú mulatság.

Belátta, hogy nincs egyéb hátra, mint haza utazni, s folytatni ott, a hol elhagyta.