Álomvilág: Elbeszélések

IV.

Mikor a következő vasárnap Huber úr megpillantotta Bórenbukk bárót, a ki orvosa karján közeledett feléje, hálával teli szivvel, megilletődötten emelte meg a kalapját, s mint rendesen, most is figyelmeztette a gyermekeit:

– Vincze, Malvinka, szépen köszönjetek a méltóságos úrnak, a hogy jól nevelt gyermekekhez illik.

De, méltó meglepetésére, Bórenbukk báró ez egyszer nem nyúlt a kalapjához s csak az orvos fogadta a köszöntést.

Mialatt Huber úr álmélkodva nézett vissza a továbbhaladókra, Bórenbukk báró megkérdezte az orvostól:

– Ugy-e, ez az, a ki ellopta a pénzes levelet?

Az orvos felvilágosította:

– Nem lopott ez, szegény, semmit a világon. Ellenkezőleg, most derült ki, hogy igazságtalanul gyanúsították.

– Igen – felelt a báró – olvastam az ujságban. Különben nekem mindegy.

S tovább viaskodott az asztmájával.

MELANCHOLIC.

Mikor a Trial-Stakes-ben Melancholic a távolságoszlopnál előre dugta a fejét, Bálvándy Viktort valami olyanforma szédülés fogta el, a minőt Bonaparte érezhetett Afrikában, látván a szemhatáron az első győzelemnek pirkadását. Egy fénysugár lobbant fel előtte, mely hirtelen megvilágította az egész jövőt: Jénát, Wagramot, Austerlitzet. A tömeg még javában ordítozott: »Lancaster! Fanfare! King Kaliko!« – de Viktor már látta, hogy Steerforth, Lantelme és Blossom erősen sarkantyúznak, míg Plunkett nyugodtan ül a helyén. Nem tévedett.

A csöngetéskor Lancaster lovasa fölemelte ostorát, Melancholic ellenben megnyúlt, mint a rétes tészta, s a vert had élén a madár biztosságával vonult a birói páholy felé. »Melancholic! Az outsider, a hogy akar!« – rivalgott a bécsi ló-kritika előkelő világa. Viktor nem látott többé semmit. Valami édes melegség tánczolt végig rajta, a feje bőrétől a lábujjai hegyéig; szeretett volna örömében sírva fakadni, s egy pillanatra úgy tetszett neki, mintha a homloka alatt, a fülében, a gégéjében, mindenütt egy-egy szív kalapálna vadul. Végre!

A kis Strachwitz Hanna, a ki elveszve lehetetlen angol gúnyájában előtte álldogált, levette pisze orrocskája mellől a nagy aluminium-ágyút, s hézagos lelkesedéssel, de jóakarattal szólalt meg, mialatt szelíd, vértanú-tekintete King Kaliko-t követte:

– Bravo, Bálvándy. Gratulálok.

Viktornak úgy rémlett, mintha ezer mértföldről jönne ez a náthás hang. De mire szokott, hidegvérű mozdulatával arra fordult, már leszámolt a pillanatnyi gyöngeséggel. Egy egyiptomi isten nyugalmával köszönte meg a szerencse-kivánatot, s hozzá tette:

– Plunkett jól viselte magát.

Mellesleg pedig azt gondolta magában:

– Nem, téged akkor sem veszlek el. Téged nem veszlek el soha.

Már készen volt az élet-terve vagy tíz esztendőre. Ebben az élet tervben nevezetes szerepet játszott egy helyes kis skócziai kastély, a hol tavaly vendég volt a nagy vadászatokon.

Le akart menni a mázsálóhoz, hogy megveregesse a lova nyakát, de előbb egy tuczat kezet kellett megszorongatnia, köztük a Miczi herczegnőét, a ki azzal ölte, hogy vele rakatta fel az öt forintjait a totalizatőrre. Miczi herczegnő el volt ragadtatva, mert kiszámította, hogy legalább negyven forintot kellett nyernie Melancholic-on. Ellenben keveselte a Viktor kénytelen-kelletlen kedveskedését s meg is jegyezte:

– Ön talán nem is örül, Bálvándy?

Csak éppen annyira örült, hogy a hangja egészen elrekedt az izgatottságtól. Már látta magát a windermere-i kastélyban, a hol majdan el fogja felejteni első ifjúsága összes rossz emlékeit, a gázgyárt, a vendéglősöket és a szabókat, a kikkel alkudoznia kellett, s az ugocsai kis sasfészket, a hol annyit olvasta Homért, s a hol a fejébe vette, hogy egykor meg fogja hódítani a világot. A friss tavaszi szellő vígan zizegett végig a Freudenau satnya növényzetén; s a két hatalmas fúvó a Viktor mellkasában teljes erővel szivattyúzta az éles levegőt, mely szinte újnak, ismeretlennek tetszett neki. Az ezerhatszáz méteres pálya indítási pontja gyöngyszürke színekben úszkált káprázó szeme előtt; Viktor gyönyörűnek látta az egész világot.

Egyszerre azonban észrevette, hogy ennek a sok verőfénynek van egy kis árnyéka is. Ez a négy láb magas árnyék ott lézengett mellette, Miczi herczegnő mögött, s természetesen nem lehetett más, mint Ilyasevics Lázó.

A kis torz-szülött óriási kürtőjével a fején, s égő vastag bottal a szájában, mind a két kezét zsebre dugva álldogált a szerencsét kivánók csoportja mellett, s apró kupeczszemével figyelmesen nézte Melancholic-ot, mely hátán az életunt Plunkett-tel, csöndesen baktatott vissza a kijáró felé. A szemle jó sokáig tartott, s Lázónak vigasztalásul szolgálhatott, mert a bírálata így hangzott:

– Hanem azért leharapom az orromat, ha Melancholic nyeri meg a Derbyt.

– Mit csináljak én az orroddal? – szólt Viktor. – Tudod mit, mást mondok. Ha Fanfare nyeri a Derbyt én fizetem a lakomát, ha Melancholic, akkor te fizeted.

– Elfogadom – felelt a kis kupecz.

Viktor dühös volt. Ez a kis sánta ördög majdnem megrontotta a napját. Pedig világos, hogy csak a sárga irigység beszél belőle. Fájt a foga Melaneholic-ra, s alkudott rá, már mint két évesre. Viktornak azonban volt esze, s nem állt vele szóba.

És bizony helyesen cselekedett. Melancholic már kétszer is megfizette a kilenczszáz fontot, melyet Viktor Angliában adott érte. S mintha ezzel a csikóval a szerencse-csillagát hozta volna át a tengeren. Őrült sikerei a pokerben az nap kezdődtek, a mikor Melancholic első diadalát aratta. Azt is megjegyezte, hogy Ilsenstein grófnő, a kiről soha sem tudott végkép lemondani, s a kit tartalékba helyezett, arra az esetre, ha a skócziai tervek nem sikerülnének: Ilsenstein grófnő tehát, mikor harmadszor és utóljára békültek ki, legelőször azt kérdezte tőle: »Magáé az a szép ló, Bálvándy, a melyiken a sárga sapkás és olajzöld dress-es lovászfiú ül?« Sőt, minthogy befelé őszinte szokott lenni, nem tagadta le maga előtt, hogy a társaságban kivivott helyzete feltünően javult azóta, mióta sűrűn beszéltek róla, mint Melancholic szerencsés tulajdonosáról.

De mi volt mindez a mai sikerhez képest? Richelieu első kis fegyvercsörtetései. Végre hát mégis Derby-lova van, kétségtelenül Derby-lova. Neki, az egykori gáz-gavallérnak, a ki nem örökölt egyebet, csak egy elég jó nevet, meg temérdek adósságot, a kinek minden tehetsége, tudománya és birtoka nem állott egyébből, csak: pokoli hidegvérből, fényes önuralomból, egy jelentéktelenül csinos, szőke fejből, s két szép, szelid kék szemből, melyek mögött egy ördög elszántsága lakott.

– A szemtelen el akarja csalni tőlem a lovamat – mérgelődött magában, miközben bezsebelte az ezreseit. Igen boszantotta ez a nagyravágyó kupecz.

És még akkor is gyakran gondolt a gnómra, mikor a diadalmas nap után álomra hajtotta a fejét. A nyomorult niebelung, még a Rajna kincse kellene neki!

Csakugyan olyanformán lehetett a dolog. Lázó, egy héttel a Derby előtt, szint vallott, s nagy összegeket ajánlott fel Melancholic-ért. Állítólag erősen érdekelve volt Fanfare-on s ki akarta zárni a meglepetést.

– Hátha egy vármegyét kinálnál érte! – felelt Viktor.

– Adod még olcsóbban is – fenyegetőzött Lázó.

Annyi bizonyos, hogy eleinte nem volt szándékában. Melancholic olyan felsőbbséggel nyerte meg a Derbyt, hogy lelkesebb ló-tudósok szerint egyszerre felnőtt a század legnagyobb lovaihoz. Viktor egész nap rózsaszin felhőkön járt, s este a kártyaasztalnál, játékos társa, a hajdani karlista ezredes előtt, így idézte a szegény Prudhomme urat:

– Ez a ló, ez a ló a legszebb napja egész életemnek.

Szerzett és eredeti tréfáit mindig az ezredes számára tartogatta. Bizonyos volt benne, hogy ez az egy soha sem érti meg és nem árulja el a gúnyos megjegyzéseit.

A lakomán Lázó kitett magáért. Sőt kedves is volt, ahogy tőle telt. A legnevezetesebb különben ezen a lakomán az volt, hogy Lázó háziasszonynak elhozta Abéab-ot.

Ez az Abéab egy hindu kisasszony volt, a kit Lázó valahonnan Bombayből czipelt haza, hogy itthon üvegbura alatt rejtegesse. A szegény teremtésnek nem valami szép élete lehetett ebben a csúf, napfénytelen Európában. Lázó ugyan a szinházba nagyritkán elvitte magával, hogy, mint a sikerrel működő szerencse-vadászok szokták, néha kirakatba tehesse a gyémántjait, de rendesen lakat alatt tartotta. Féltékenykedett rá, mint a hogy csak egy gnóm tud, ha egyszer hozzáfog; még a szolgáitól is féltette. És méltán, a mint mondták.

Abéab szép volt, mint az Ezer egy éj, és ostoba, mint az a másik éjszaka, a melyet számjegy nélkül emlegetnek. A néhány angol szó, melyet tudott, éppen csak arra való volt, hogy elárulja, mily szörnyűséges okai lehetnek Lázónak a féltékenységre. Annál nevetségesebbnek tünt fel, hogy Lázó minden áron meg akarja tartani. De a gnóm csak ragaszkodott a prédájához. Az volt a hiúsága, hogy így beszéljenek felőle:

»Ejnye be gyönyörű szeretője van annak az ocsmány majomnak!«

A szép kis állat háziasszonykodása tehát általános érdeklődést és nem csekély feltűnést keltett. Csak Viktor nem találta meglepőnek a dolgot. Azzal hizelgett magának, hogy átlát a szitán, s nevetett a köpönyege alatt. De elbízta magát, s az elbizakodottság mindig fél-lefőzetés.

Szinte tudtán kívül, egy ostoba gondolatot vitt magával haza, mely el volt ugyan temetve homályos emlékei közé, de még élt, mint a fáraókkal befalazott búzaszem. Mikor ugyanis vagy harmadszor vette észre, hogy Abéab rajta felejti a tekintetét, keresztül villant a fején: micsoda furcsa érzés lehet az, fölkelteni a Krizantémum kisasszonyok szenvedélyét, a vad szerelmet egy ilyen madárszívben?! Csábította az az – előtte még ismeretlen – öröm, melyet az idegen világból való asszonyok szerelme kínál, s ez lett a veszte.

Természetesen, másnap rá se gondolt a Fanfare szineibe öltözött paradicsom-madárra; ellenben annál inkább foglalkoztatta Melancholic. A pompás állat tulajdonkép ekkor kezdte meg diadalútját, a mely vastag betűkkel van följegyezve az angol sport-évkönyvek legtöbbet forgatott lapjain. Bálvándy Viktornak majdnem minden sportnap egy-egy új izgalmat és egy-egy új sikert jelentett.

Immár nem lehetett kétség, hogy Melancholic méltó fia a »század lová«-nak. A hányszor kivonult a gyepre, mindig az a halk moraj fogadta, a mely a nagy művészt, a ki tulajdon tekintélyétől elkomolyodva jelenik meg a szinen. És egész lényében volt valami, a mi a szinpadi csillagra emlékeztetett; a szinpadi csillagra, a ki pompázásra született, s a kinek nemcsak megszokása, hanem gyönyörűsége és élet-eleme a szereplés. Szinte úgy tűnt fel, mintha maga is meg akarná ünnepelni minden fellépését. A szakértők úgy találták, hogy külseje az eszményi versenylóé; s nyúlánk, szép alakján volt valami bánatos vonás, mely különösen érdekessé tette. Mintha tudatában lett volna szerepe fontosságának, a hivatásukat megbecsülő művészek komolyságával végezte feladatát. Tíz lépésről lesugárzott róla a »nagy ló« ismertetőjele; s mélasága gondolatokat ébresztett. Néha azt a benyomást keltette, hogy egy költő lelke lakik benne; költőé, a ki lenézi az olcsó sikereket s csak a diadalt szomjazza. De így vagy úgy, mindig meglátszott rajta, hogy ha talán nem költő, legalább is nagy gondolkozó; nagy gondolkozó, a ki szomorúan nézi ezt a kopár hegyfokot, s miután mindent alantasnak és hívságosnak talált, patáival veri ki fényes gondolatait.

Ha Bálvándy Viktor véletlenül nem érti meg, minő tüneményes lénynyel fűzte össze nevét a rejtelmes végzet: semmiesetre sem érdemelte volna meg a szerencséjét. De Viktor nagyon jól tudta, kivel van dolga, s voltakép Melancholic volt az egyetlen lény, a kit szeretett. A hányszor meglátogatta Melancholicot, mindig volt számára egy ölelő mozdulata, mely a kézfogást helyettesítette. S koronkint, ha Melancholic rosszkedvű volt, így vigasztalgatta: »Ej, soh’se búsulj, kedves öregem! Búsuljon a ló, annak elég nagy a feje!«

De csak akkor tudta meg, hogy mennyire szereti, mikor Melancholic egyszer köhögést kapott. Melancholic köhögött! Az emberek halotthalványan, lábujjhegyen jártak a box körül, s egy hangos szóért Plunkett majdnem kikapta az útlevelét. Viktor nem emlékezett rá, hogy valami úgy megrázta volna mint ez a köhögés; szerencsére egy nagy ijedtség árán mentek voltak minden komoly bajtól.

A féltő gondot, melylyel ápolták, Melancholic fejedelmileg hálálta meg. Őszszel egy új diadalmenetet rendezett, és a míg ez a diadalmenet tartott, egyre nagyobb és nagyobb tűzzel égett a Viktor szerencsecsillaga. A poker fizetett mint a köles, Skócziából kitünő hírek érkeztek, s végre teljesült az álom: Viktor bejutott a klub választmányába.

Szerencsétlenségre, jött a tél. Pardubitz és a vadászatok után Viktor sorra járta a téli városokat. Az első ember, a kivel Cannes-ban találkozott, Lázó volt; s alig töltött három napot Nizzában, az angolok sétaterén megjelent a gnóm is tarka madarával. Mikor Firenzébe ment, már biztosra vette, hogy Lázó és Abéab utána fognak jönni; nevetett a csinyen.

Firenzében Viktornak egy buta gondolata támadt. Hogy megboszantsa Lady Exetert, elhatározta, hogy gomblyukába tűzi a kis hindu férget. Egy könyvet olvasott az nap az állatok lelkéről. Megtudta, hogy vannak zsiványságra született koczák, rosszakaratú sündisznók, Pall Mall Gazette-be való galambok, és sármányok, a kik lágyszívűek és le tudják küzdeni az állati önzésüket. Vajon micsoda jellem lakhatik ebben az olajszin állatkában, a kinek gyönyörű szeméből eddig nem olvasott egyebet, csak feneketlen gondolattalanságot?! Ám legyen Lázónak kedve szerint. Ha koczkára veti apró értékeit, hogy megkaparítsa a bankot, kár volna megakadályozni, hogy azt is elveszítse, a mije van.

Csakhogy ez a vállalkozás nem úgy ütött ki, a mint Viktor gondolta. Hogyan történt, a mi megesett, nem tudni; a részletek elvesztek a nyilvánosságra nézve. Csak annyi bizonyos, hogy két hét mulva Viktor eltűnt Firenzéből, s vele eltünt Abéab is; és abban az időben a klub hirdetései szerint Ilyasevics Lázó megvásárolta Melancholic-ot, mint mondták: százezer forintért. Abéab lehetett a ráadás.

Gillam, az idomító mester, aligha volt ártatlan a dologban. Mert véletlenül a legválságosabb időben tudatta, hogy Melancholic rosszul telel s hogy a náthaláz bántja. Aztán véletlenül nagyon is hangsúlyozta, hogy a ló négyéves korában olyan, mint az öregedő asszony. S nem volt igaza Melancholic-nak sem, mert: távol a szemtől, távol a szívtől.

De Sámson, mikor lenyirták a haját, nem mentegette magát azzal, hogy az emberei rászedték, s hogy a hajáról megfelejtkezett; nem okolt mást, csak magamagát, meg a filiszteus leányokat.

* * *

A következő tavaszszal Lázó kivitte a lovát Angliába s Melancholic »feltartottan« nyerte meg a Kensington-Plate-et. Mikor ezt az ujságot Viktor meghallotta, fogta magát, összecsomagoltatta Abéabnak a holmiját s visszaküldötte a leányt Calcuttába:

– Ha hidegnek találod Európát, menj haza melegedni.

Abéab sírt, magával vitte még a gyufatartóit is, s elvitorlázott.

A ki haragszik, annak nincs igaza. Nem volt igaza Viktornak sem, mert egy hét alatt vagy százezer forintja úszott el a kártyán. S attól fogva, hogy a pokerben megfordult a szerencse, egyszerre minden ellene esküdött. Istállójában kiütött a láb-baj, s Lázó egy szavazattöbbséggel kibuktatta a választmányból. Viktor oly nyugodt arcczal állotta a csapást, mint egy oszlopos szent, s titokban sápítozott, mint Jób. A dühöngés a legrosszabb tanácsadó. Elvégezte magában, hogy egyszer mindennek el kell múlnia, még a Melancholic dicsőségének is, s elkezdett nagyban fogadni, a gnóm és táltosa ellen. A City and Suburban volt Melancholic-nak legnehezebb próbája; itt találkozott először Masher-rel, a diadalmas angollal. Valóban, csak egy orrhosszúsággal tudta megverni Masher-t, s Viktor egy vagyont vesztett ezen a csekélységen.

Elment a belga bankba, fölvette a tartalékalapját, mely az utolsó esetekre szolgált volna, s egy hónappal korábban utazott el Windermerebe, mint a skótok várták. Kora lépés néha késő bánat.

Windermereben egy ifjú úriembert talált, a ki minden sarokban elaludt, s a ki ha ébren volt, torzképeket rajzolt a társaságról. Ez a fiatal úr szemérmetlen álomkórjával és hallgatag, örökkön mosolygó szemével ingerelte Viktort, úgy hogy engedett a hidegvéréből, s erőltetni kezdte a házasság kérdésének eldöntését. Miss Maud nem ismert rá, s az ősz bagoly, a kinek annyi őse volt, ahány koczkája a kabátján, megmondta neki kereken, páratlan előkelőségének fenséges nyugalmával:

– Kedvesem, ön a lovát sem tudta megbecsülni. Hogy tudná megbecsülni a leányomat?!

Az elkeseredés szeret olyan ötleteket sugallni, melyekkel rendesen csak házmester-kisasszonyok élnek. Viktor vasútra ült és meg nem állott addig, míg véletlenül oda nem érkezett, a hol Ilsenstein grófnő nyaralt. Ilsenstein grófnő éppen a tavaszait számlálta.

Viktor kijátszotta az utolsó kártyáját és szerelemről beszélt neki. Olyan tartózkodóan, finoman, mint egy víg operai tenor, de elég érthetően, a nélkül, hogy gondoskodott volna egy szőnyegajtóról, melyen át könnyű a visszavonulás.

Ilsenstein grófnő megvárta a madrigál utolsó hangját is, és így felelt:

– Milyen kár, szegény Viktor, hogy mindez korábban nem jutott eszébe! Akkor például, mikor még süldő leány voltam. Ön mindig nagyon tetszett a süldő leányoknak. Ajánlom, ne változtasson teret. Nekem már meg van kopva egy kevéssé. De nem haragszik, ugy-e?

Ettől fogva Bálvándy Viktort nem igen látták többé a világban.

* * *

A kis Strachwitz Hanna tavaly, Schlangenbadban, gyakran találkozott sétáin egy úrral, a kiről az volt a gyanúja, hogy festi a bajuszát, s a ki őt a távolból mindig nagy tisztelettel üdvözölte.

Ez az úr épp úgy számolta a lépéseit, mint ő. Láthatóan a gyógyulást kereste.

A schlangenbadi fürdő olvasóterme olyan, mint egy temetői iroda. Egy esős nap Hannának eszébe jutott, hogy voltaképpen ki is ez az úr.

Megint összebarátkoztak s attól fogva együtt számolták a lépéseiket. Néha elhívta az asztalához is.

Egy ilyen alkalommal, mikor az asztalnál ülők már mind aludtak, mint a Dornröschen népe, s csak Viktor ketyegett, mint egy ócska falióra: a kis náthás egyszerre elmélázott.

Hallott valamit az Ilsenstein grófnő Tatyána-élczéről, s hirtelen rápillantva a festett bajuszosra, részvevő érdeklődéssel nézett a szemébe.

– Soha se hittem volna – szólt – hogy önt valaha úgy látom viszont, mint a szerelem áldozatát.

Viktorból kitört az egykori hódító.

– De grófnő, ön téved. Nem vagyok én semmiféle szerelem áldozata. Én egy ló betege vagyok. Ó, hogy azt a lovat soha se tudom elfelejteni!

S halkabban hozzá tette:

– A szerelem? Én soha senkit se szerettem. Kivéve önt.

A kis náthás elmosolyodott, s nyájasan, biztatóan nézett rá, szelid vértanú-tekintetével.

ROZGONYI CZICZELLE.

Tizenegy óra felé járt az idő; Müller egy félórára haza akart nézni a beteg kis lányához. De valami szegény gróf ült a nyakán, a ki, őseitől örökölt szórakozottságból, nem vette észre a bankigazgató türelmetlenségét.

Müller, erősen nagyító, domború szemüvegén át, mely meglehetősen rideg kifejezést adott két nagy, kidülledt, bánatos szemének, szótlanul nézte ezt a szomorúan előkelő urat, a ki mintha szandolinon lebegett volna a koplalás Scyllája és a váltóhamisítás Charybdise között. Aztán, látva, hogy a részvétre méltó úriember nem tágít, becsöngette a hivatalszolgáját.

– Pongrácz – szólt, miután bocsánatot kért a látogatójától – nekem egy kis időre el kell mennem. Hozza be a sürgős aláirni valót s aztán utasítson mindenkit Szántó úrhoz. Ha véletlenül nem jönnék vissza délig, s valami fontos dolog úgy kivánná, jöjjenek értem kocsin; a lakásomon leszek.

A szegény nemes végre megértette, hogy a tanácskozásnak vége, s szedte a sátorfáját. De a búcsúzása is eltartott egy pár perczig, s csak akkor vonult ki az ajtón, mikor Pongrácz már visszatért az aláirnivalóval.

– Van itt valaki? – kérdezte Müller iróasztalához ülve.

– Csak Rozgonyi úr – felelt Pongrácz. Majd némi habozás után így toldotta meg ezt a rövid felvilágosítást: – Már negyedszer van itt; kilencz óra óta várja az igazgató urat.

– Nem várhatna, a míg visszajövök?

Pongrácz nem felelt.

Müller egy cseppet se volt kiváncsi rá, hogy vajjon mit akarhat Rozgonyi úr. Tisztában volt vele, hogy Rozgonyi előleget akar. Mikor az imént átment az ülésterembe, és visszajövet is, a mint beszólt Szántóhoz, látta, hogy Rozgonyi állhatatosan az előszobában settenkedik; könyv nélkül tudta, hogy ez mit jelent. De bár boszantotta az alkalmatlankodás, ingerültségét menten eloszlatta a Pongrácz ijedt öreg arcza. Tetszett neki, hogy még a szolgák is pártolják ezt a semmirekellő Rozgonyit.

És mialatt leírta nevét a tizenkettedik levélre, eszébe jutott, hogy ugyan miért küldené a szegény ördögöt Szántóhoz? Miért kényszerítse a könnyelmű vén ficzkót, a ki mellette őszült meg, itt, a bankban, hogy az igazgató-helyetteshez forduljon s megalázkodjék ez előtt az ifjú ficsúr előtt, a ki a fia lehetne? Mert, hogy nem várná meg, míg visszajön, az bizonyos. Kitelik tőle, hogy ebédrevalót se tud adni a családjának, ha délig nem kapja meg az előlegét.

– Hát küldje be – szólt az öreg szolgához.

Rozgonyi megjelent, s fürkésző tekintetet vetett az igazgatóra, a ki irásai fölé hajolt, s nem nézett rá, a mikor nagy csöndben beoldalgott. Szerette volna tudni, hogy az előlegek ura jó vagy rossz kedvében van-e, s ehhez képest, miképpen adja elő a kérését: humoros formában, szelíden gúnyolva maga-magát, vagy megtörten, reszkető hangon, kétségbeesett ábrázattal? Előre megfogalmazta szónoklatát mind a két esetre, csak azt nem tudta, hogy a két szónoki mű közül melyikkel álljon elő? Az igazgató arcza nem mondott semmit.

Pedig a hatás és az eredmény nézőpontjából ez a kérdés nem volt közönbös. Rozgonyi tizenkilencz év óta minden hónapban, néha havonkint kétszer is, beállított igazgatójához, valami kivételes kegyességet kérni.

Kért: előleget, kölcsönt, rendkívüli kölcsönt kamatra, és segítő kölcsönt kamatok nélkül. Előre kérte ki a havi fizetését, a lakásbérét, s rendesen folyamodást nyujtott be a végett is, hogy a fizetéséből a tartozásaira kivételképpen ne vonjanak le semmit. Rozgonyi ennek a temérdek kérésnek a megokolásában csudálatraméltó leleményességet fejtett ki, s rövidre szabott szónoklataiban valóságos művészettel kerülte ki a szóvirágok ismétlését és az egyhangúságot.

S mintha Müller már várta volna ezt az értelem- és fogalmazás gyakorlatot. Minden egyes alkalommal szemmel látható érdeklődéssel s nem titkolt mulatsággal, úgyszólván rosszakaratú türelemmel hallgatta végig a szónokot; csak akkor intett, hogy: jól van, mikor Rozgonyi szerencsésen végére ért az utolsó körmondatnak is.

Legalább így szokta. Mert most az egyszer, úgy látszott, nem volt kedve kiélvezni a Rozgonyi zavarát. A helyett, hogy feltekintett volna írásairól, jelezve, hogy kész kihallgatni a kérelmezőt, folytatta munkáját, s egy jóakaró szempillantás nélkül, kurtán, hidegen, megszólalt:

– Önnek megint pénz kell, Rozgonyi úr?

– Igazgató úr…

– Foglaljon helyet.

Rozgonyi meghökkent. Ez az udvariasság nehézségeket jelentett.

Leült, s úgy tett, mint a ki körülnézeget. De se a szemét, se a kezét-lábát nem tudta hová tenni.

Müller, egy-két hosszú percz multán, elkészült a dolgával. Fölkelt iróasztala mellől, s kiszólt Pongrácznak, hogy vigye el az aláírásokat. Aztán leült szemben a kérelmezővel. A kérelmező, a ki a megszokás ellenére is mindig elfogódott, ha belépett az oroszlánbarlangba, szorongva várta, mi következik.

Nem következett semmi különös.

– A jövő havi fizetését akarja? – kérdezte az igazgató, de nem mosolygott, mint máskor.

– Igenis, igazgató úr…

– Persze levonások nélkül?

– Levonások nélkül szeretném…

– Jól van, Rozgonyi úr, de mondja, mikor lesz vége ennek a sok rendetlenségnek?

Rozgonyi a nehéz viszonyokról és a balszerencséjéről hebegett valamit. De az igazgató ismét a szavába vágott:

– Végre is, ön már nem mai gyerek, Rozgonyi úr. Ideje volna más életet kezdeni. A meggondolatlanság fiatal embernél csak gyöngeség, de ilyen szürkülő fejű vén legénynél már halálos vétek.

Müller azt hitte, hogy Rozgonyi még megjavulhat. Nem értette meg, hogy ha Rozgonyi időnkint megjelenik előleget kérni, az épp olyan örök törvény következése, mint az, hogy a föld bizonyos utat tesz meg a végtelenségben, s hogy a nap szükségképpen megjelenik az égbolton, minden huszonnégy órában, holnap, holnapután, örökkön.

– Azelőtt könnyelmű voltam – mentegetőzött Rozgonyi. – Most pedig családom van.

– Éppen azért, mert családja van, gondolnia kellene a jövőre is.

– Szegény embernek a család sok gondot ad – sóhajtott Rozgonyi. – Az ember alig hogy körülnéz, a gyerek már felnő. Tavaly még selypelt és babával játszott, s ma már kalap kell neki. Bébé-kalap, gitana-kalap, és tudom is én, még miféle kalap.

Ez a bizalmasság nem volt önkéntelen. Rozgonyi lányának Müller volt a keresztapja, s a kérelmező azt remélte, hogy az erre való czélzás nem lesz hatástalan.

– Már nagyocska a leánya, Rozgonyi úr? – kérdezte a sarokba szorított Müller.

– Tizenhat esztendős, igazgató úr.

– Tizenhat esztendős? Igazán nem gondoltam.

– Bizony, igazgató úr. Az idő eljár.

– Persze, persze. Hát jól van, Rozgonyi úr, menjen a pénztárhoz és hivatkozzék rám. De kérem, igyekezzék rendbe jönni.

Rozgonyi néhány hálálkodó szót ejtett, s elloholt. Müller utána nézett. Milyen fürgén siet a garasaiért!

Vette a kalapját s megindult hazafelé. De egy darabig nem ment ki a fejéből, hogy a Rozgonyi-lány már tizenhat esztendős.

Ki hinné? Mintha csak tegnap történt volna, hogy ez a léha vén ficzkó beállított hozzá s így szólt:

– Aligazgató úr, meg akarok házasodni. Kérek egy heti szabadságot és száz forint előleget.

Akkortájt, előleg-kéréskor, állandóan a vidor hangnemet használta. A rangbeli távolság abban az időben még nem volt köztük olyan jelentékeny; Müller ugyan már egyik vezetője volt az intézetnek, de csak rövid idő óta, s az uj méltóságnak, azok a tisztviselők, a kik vele egy időben kerültek a bankhoz, még nem adták meg a tiszteletnek azt a kifejezését, a mely már minden apró külsőségben megnyilatkozik. Azonkívül Rozgonyinak több volt szabad, mint másnak. Rozgonyival reggelenkint egy kis vidámság lopózott a bank-épületbe, s ezt mindenki megbecsülte. A hol megjelent – pedig, akár szükség volt rá, akár nem, mindenütt ott volt, a hol pihenőt tartottak – egész kaszinó támadt körülötte, s noha igen tiszteletlen verseket csinált a feljebbvalóira, senki se tudott rá haragudni.

Ezen a napon mégis megharagudott rá, a léha hangért, a melylyel a házasságát jelentette. S nem állhatta meg, hogy meg ne jegyezze:

– Kedves Rozgonyi úr, nekem semmi jogom bele szólni az ön magán-ügyeibe. De, bocsássa meg ezt az őszinteséget, az ön viszonyai között megházasodni: meggondolatlanság, könnyelműség.

– Hja, aligazgató úr – felelt Rozgonyi – szegény ördögök közt ez már így szokott történni. Az embernek elmegy az esze, nem gondol semmire, s egy bajból csinál kettőt.

– Van legalább valamije a menyasszonyának? – folytatta Müller az illetlenségig bizalmas kérdezősködést.

– Van egy szoknyája – felelt Rozgonyi, nem titkolt léhasággal, és azzal a leplezetlen könnyüvérűséggel, a mely előtt semmi se szent, se a hivatalos tekintély, se a családi élet. – Talán kettő is, nem kérdeztem.

Müller azt képzelte, hogy a jó tanács soha se árt, s egy kicsit tovább ment, mint kellett volna.

– Nincs sajnálatosabb – szólt – mintha az embert valami… hogy is mondjam?… valami hiba kényszeríti a házasságra. Még ebben az esetben is azt vélném…

Rozgonyi felfortyant.

– Ohó, aligazgató úr! – vágott közbe – ez talán sok lesz a jóakaratból. Ön megtagadhatja a kérésemet, de a többit… szíveskedjék rám bízni.

E miatt egy kis harag is támadt közöttük. Rozgonyi, ha tehette, kikerülte az aligazgató urat s egy fél esztendeig nem jelentkezett előlegért. De a szegénység rossz tanácsadó, s egy szép nap Rozgonyi újra beállított, mintha semmi se történt volna.

Müller természetesen úgy tett, mint a ki mindent elfelejtett. És viszonyuk annyira megjavult, hogy Rozgonyi, mikor kis lánya született, az aligazgató urat hívta meg keresztapának.

– Hogy fogják hívni a kicsinyt? – kérdezte Müller, kissé zavartan.

– Cziczellének – felelt Rozgonyi.

– No, neve már van! – szólt magában Müller.

S hogy legyen még valamije, vásárolt neki egy »teljes készlet« ezüst evő-eszközt. Aztán nem igen foglalkozott többet a kereszt-leányával.

Talán soha se gondolt ennyit a Rozgonyi-családra – nem igen ért rá – mint most, a hogy hazakocsizott a beteg kis lányához.

– Milyen elfecsérelt élet! – tünődött, mialatt képzeletében ujra szemügyre vette Rozgonyit. Eszébe jutott, hogy Rozgonyi már kinevezett tisztviselő volt, mikor ő a bankhoz került; emlékezett a szobára, a hol bemutatták neki. És ime, Rozgonyi ma is a legalján áll a hivatalos ranglétrának, míg őt szorgalma, igyekezete, buzgósága a bank élére emelte. Mind a ketten pénzetlen ficzkók voltak, mikor a bank szolgálatába léptek, de míg ő ma előkelő férfiú s csinos vagyon ura, ez a nyomorult ember most is csak az általános elnézésből él, s hónapról-hónapra rókatánczot jár előtte, hogy a családjának a kellő pillanatban meglegyen a betevő falatja. Hja, kiki kovácsa a szerencséjének avagy balsorsának.

Persze, ő egy kicsit másképpen csinálta a dolgát, mint Rozgonyi. Mindenekelőtt csak akkor alapított családot, mikor a jövőjét már biztosítottnak látta. Várt negyvenkét esztendős koráig, de nem házasodott meg csak úgy, bolondjában. Előbb megszerezte a jólétet, s csak azután látott hozzá, hogy legyenek, a kikkel a keresményét megoszsza. Akkor is magához való, komoly lányt vett el, a kinek volt egy kis vagyonkája, s a kinek a hozománya már könnyűvé tette a százezrek megszerzését. Vagyonossá lenni: rajtunk áll; csak kitartás és szorgalom kell hozzá, meg hogy tudjunk uralkodni a vágyainkon s szenvedelmeinken.

A kocsi megállott. Felsietett a lépcsőn s bement a kis beteghez.

Nem volt oka nyugtalankodnia; angyalkája már érdeklődve nézegette a képeskönyveit. A legaggodalmasabb szemnek is meg kellett győződnie, hogy túl van minden veszedelmen, hogy sokkal jobban van, mint tegnap, és jobban, mint ma reggel.

Az orvos épp akkor búcsúzott a kis betegtől.

– Semmi bajunk, éppen semmi bajunk – iparkodott megnyugtatni az aggódó családfőt. – Túl vagyunk mindenen, rendben vagyunk. Egy hét mulva felkelhet, s két hét mulva, ha szép idő lesz, a mama megindul vele délre. Mindenesetre jó lesz az idén is Kairóba vinni; Kairó: az élet. A mamának is jót fog tenni Kairó. Csak aztán ne késsenek sokáig; ez a mi városunk nem ilyen finom alkatú kisasszonykáknak való.

Müller kezet szorított a doktorral, s leült a leánykája mellé. A kis beteg elmondta neki, mi történt azóta, hogy a hivatalba ment. Már szinte vidáman beszélgetett… csak ne nézne rá ilyen hosszan! Más gyerek nem szokott így nézni; a nagyok néznek így, a szomorú nagyok, a kik koronkint igen komoly dologra gondolnak.

Egy félóra telhetett el így; Müller még vissza akart menni a hivatalába.

Mialatt lement a lépcsőn, ráerőtette magára, hogy teljesen megnyugodva távozik, s kiérve a kapun, úgy tett, mint a ki nagyot lélekzik. De hiába biztatgatta magát, nem tudta elűzni az aggodalmait. Mért követelik Kairót, olyan egyhangúan, évről-évre, ujra meg ujra, minden nagyobb baj s minden kis meghűlés után?!…

Még fülében csengett a gyermek hangja, s nem akarta elűzni magától, a mi szívét és fejét elfoglalta. Mért ne lehetne még egy pár perczig a magáé? Elküldte kocsiját s gyalog ment végig a napfényes utczán.

Kairó!… Mikor lesz már vége ennek az örök szorongásnak?! Mikor erősödik meg kis lánya annyira, hogy ne kellessen minden pillanatban remegnie az életéért?! Már esztendők óta tart ez az állapot. Majdnem azóta, hogy megvan. Piczi kora óta gyenge; mennyi gyötrő aggodalom nyolcz-tiz év alatt! Néha már azt hitte, hogy a gyermek szépen összeszedte magát; egy kis meghűlés, s a rettegés ujra kezdődik. Az első esztendőkben a Krisztinavárosban bérelt nekik kertet; később, a mint a módja megengedte ezt a fényűzést, elvitte őket a Rivierára; most már, esztendők óta, Kairó van soron. Telik rá. Mindig ott tartaná őket, ha rá tudná szánni magát, hogy hónapokig, évekig ne lássa kicsikéjét.

Ez a gyerek volt mindene, egész élete. Szerette a feleségét is – nem kívánhatott jobb asszonyt – de a feleségének mindig fájt a foga. S a fogfájós asszonyok senkit se tesznek boldoggá. Egyébként jó lélek szegény, akármilyen satnya.

Ó, ha egyszer már erősnek, egészségesnek láthatná a kis lányát!…

Valami felriasztotta az álmodozásból.

A hogy befordult a Papnevelő-utczába, egy zajongó, vidám csapatot pillantott meg. Pompázó szépségű, karcsú leány ment el mellette, egy sereg katonatiszttel, a kiket a napernyőjével vezényelt »jobbra át!« Volt ott mindenféle fajta tiszt, ulánus, tüzér, huszár. A leány nevetett; olyan volt, mint az élet. Müllernek úgy tetszett, hogy ifjúsága beragyogja a komor Papnevelő-utczát.

Egy pillanatra rajta a felejtette a szemét. A lány észrevette a tekintetet, s rá köszönt a szürke öreg urra:

– Kezét csókolom, keresztapám!

Tessék: Rozgonyi Cziczelle!

Müller elmosolyodott.

– Jól kezdi, a kis amazon! – szólt magában, míg a köszöntést fogadta. – Úgy látszik, éppen olyan könnyelmű, mint az apja.

Ebben a pillanatban – mért? hogyan? maga se tudta – ujra maga előtt látta a kislányát, a mint hosszasan, szomorúan néz rá, azzal a tekintettel, mely mintha nagy, nagy messzeségekbe látna. Valami végtelenül fájdalmas irigység fogta el, s erőt kellett vennie magán, hogy fel ne kiáltson:

– Nincs Isten!

A vidám csapat lármázva vonult el a templomajtó mellett, s a nap, ez a hatalmas sárga legény, a ki fütyül rá, a mit mi érdemnek, okosságnak és erénynek nevezünk, ránevetett Rozgonyi Cziczellére.

CSÁK MÁTÉ A GÁZGYÁRBAN.

Ide s tova tizennégy esztendeje, hogy az »Első hazai gáztársulat«-nál egy szobában dolgozom Csobánczy Tituszszal. A dolgozás alatt ne tessék valami lelketölő hivatalos munkát érteni; a gáztársulat gondjai, minket kettőnket, nem igen háborgatnak. De, szóval, nem számítva az esztendőnek azt az egy hónapját, a mikor szétszaladunk szabadságra, kettesben töltjük a gyorsan illanó idő egy jelentékeny részét. Reggeli nyolcztól délutáni háromig egy ketreczben mozgunk, s együtt számláljuk a perczeket, melyek ólomlábon hozzák a megváltó pillanatot, a mikor »a földé leszünk ujra.«

Ha az ember ennyi időt tölt egy másiknak a társaságában, utóljára is azt képzeli, hogy ismeri a másikat a veséjéig. Természetesen, volt egy idő, a mikor én is azt hittem, hogy a Csobánczy Titusz élete nyitott könyv előttem. Végre is, hogyne hittem volna?! Összeszoktunk és vidám czimboraságban ütögettük agyon a hivatalos időt. Közöltük egymással apró terveinket, s szivarfüst mellett el-eltanakodtunk azokon a kicsinyes eseményeken, melyek mind a kettőnket érdekeltek. Számtalanszor beszélgettünk életmódunkról, s nap-nap után találkoztunk azonegy élet-bölcseletben. Ismertem a multját, mely ó-kori egyszerűségű volt, s abból állt, hogy: elverte a vagyonát. Ha jókedvű volt, elmesélgetett egyet-mást a gáztársulat embereinek régi eseteiből, s a fizetési napokon föl-fölemlegette azt az aranyos időt, mikor még Zeréndy Miklóssal, az irnokok virágával, lóháton jártak be Eörsről a gáztársulatba. A legkényesebb természetű dologról sohasem beszélt ugyan, de egyes váratlan látogatásokból s a hivatal-szolgák hunyorgatásából könnyen kitalálhattam az ő egyetlen, kissé anyagias, s összes fejleményeiben meglehetősen közönséges szerelmének történetét is, mely épp olyan lehetett, mint ezer más agglegényé. Az élete máskülönben is ritka egyformaságú volt. Hogyne képzeltem volna tehát, hogy ismerem emberemet?! Fogadtam volna rá, hogy kitalálom: merre jár, mikor nem voltunk együtt; s azt hittem, hogy tudom miről gondolkozik, mikor hallgatag pipázott tőlem két lépésre. Meg voltam győződve, hogy azt is eltalálom, miről álmodik abban a tizenkét órában, melyet két indus istenségnek: az alvásnak és a gondolattalan pihenésnek áldozott.

Hanem azért ennek a nagyon egyszerű életnek is volt előttem egy rejtélye. A tizennégy hosszú esztendő alatt alig mult nap, a mikor ne kérdeztem volna magamtól:

– Vajjon mi az ördögöt csinál ez a Csobánczy Titusz, a mikor szabadságon van?!

Ha ilyen gyakran foglalkoztam a szabadságával, annak az az egyszerű oka volt, hogy alig mult nap, a melyen ne emlegette volna ezt a híres szabadságot. Úgy dél felé rendesen ilyen kérdésekkel zavart fel a merengésemből:

– Tudja-e, Magyar úr, hogy még csak száztizennyolcz nap, s aztán szabadságra megyek?! – Hej, Magyar úr, mához nyolcz hétre már nem leszek Pesten. Ugy-e nagyszerű?! – Mit gondol, Magyar úr, mikor indulok? Már csak ezerkétszáztizenkilencz óra van addig.

Október elsejétől augusztus végéig folytonosan az úti készülődéseivel ingerelte a képzeletemet. Az volt az egyik főfoglalkozása, hogy a lehető legapróbb méretekbe mélyedve, számítgatta az időt, mindig a legközelebbi szeptember elsejéig.

A hányszor úgy augusztus vége felé jártunk, alig birt megférni a bőrében. Elhagyta a szokásos nyugodtsága, mint az olyan kivételes alkalmakkor, a mikor valami dolgot kellett leráznia a nyakáról, s napokon át izgatottan járt-kelt a ketreczben, megmérve a padlót széltében, hosszában.

Szeptemberben soha se látta senki.

Mikor haza került, egy szava se volt arról, hogyan töltötte a nevezetes szabadságidőt. Elejéről kezdte a dolgot, s készülődött a jövő évire. Megint belebonyolódott a számításaiba, s eleinte hosszas sóhajtozások között, de mind sűrűbben és sűrűbben kezdte emlegetni a következő év boldog szeptemberét.

Hol járt, mit csinált? – arról nem tudott senki. Ha akadt olyan tapintatlan, a ki megkérdezte tőle, hogy hol utazott, s hogy’ mulatott, kitérő szókkal válaszolt neki.

A gáztársulatnál különben nem is sokat törődtek vele, mit csinál Csobánczy Titusz a szabadsága idején? Nem igen tűnt fel a távolléte. Engem azonban bolygatott a kiváncsiság, mindjárt megmondom miért.

Könnyű ugyan elképzelni, hogyan tölti el egy közönséges örömeknek élő kis hivatalnok pihenésének az idejét, olyankor, a mikor vidékre mehet, de az ő utazásaiban volt valami titokzatos. Kissé költséges lehetett az útja.

Csobánczy Titusz az év tizenegy hónapjában úgy élt, mint a legegyszerűbb a görög bölcsek között. Hanem a szabadsága előtt hihetetlen pénzre volt szüksége. Fölszedett minden szabályszerűen kiutalható előleget, kivette a fizetését a legközelebbi hónapokra, igénybe vett minden megszerezhető hivatalos kölcsönt, képtelen czímek alatt folyamodott segélyezésért, szóval mindenféle mesés ürügy alapján – melyek kitalálásában csodás leleményt fejtett ki – kiszivattyúzta a gáztársulatból mindazt a pénzt, a melyhez csak a legtávolabbról is czimet találhatott. Több pénzt vitt magával az útra, mint a mennyiből az egész esztendőben élt. S mindannyiszor oly üres zsebbel tért haza, mintha útonállók közül került volna elő.

Akárhányszor megfordult a fejemben, hogy talán Monte Carloban jár olyankor, s a szerencsét kisértgeti, örökkön hiába. Ha egy délvidéki tengerparton uraskodik egész szeptemberben, bizonyára haza hozhat abból, a mit magával szokott vinni. Nem értettem a dolgát.

Ne gondolják ezek után, hogy a túlságosan kiváncsi emberek közé tartozom. Higyjék el, van benne valami ingerlő, ha egy hozzánk közel álló embernek, a kit megszoktunk a környezetünk kiegészítő részének tartani, van egy megfejthetetlen örökös rejtélye, akármilyen parányi is ez a rejtély.

Nem voltunk valami nagy lelki rokonságban, de azért már szinte az énemhez tartozott. Hogy hosszú időn át folytonosan láttam, hogy oly tömérdek órát töltöttem vele, nap nap után, elkerülhetetlen s szükségkép nyájas társalgás közepett: annyira hozzá szoktatott, hogy a hivatalt, a mindennapi életet, a világ rendjét nem tudtam elképzelni nélküle. Hozzá tartozott a sorsomhoz. Megszoktam a hangját, a lépését, a szólásmódját, s ha véletlen távol volt, valami hiányzott az életemből, a »napomat« – mint nagy névrokona mondotta – »elvesztettem.« Életem társává nőtte ki magát.

És ha néha rátekintettem, a mint mellettem lélekzett és pöfékelt, s eszembe jutott, hogy holnap, meg holnapután, isten tudja meddig, ismét mellettem fog lélekzeni és pöfékelni, ebben az örök egyformaságban, melynek minden egyes aprósága olyan ismerős: mint árnyék vonult el köztem és alakja közt annak a titokzatos szeptembernek a gondolata.

Bosszantott ez a kérdőjel.

Ilyenforma bosszúságot érezhet a hitestárs, mikor szembe ülve a pongyolába és papucsba bujt szótalan férjjel, a kandalló tüzének egyhangú pattogása mellett, a lámpa köznapi világánál, elnézi a másik arczát, melynek redője untig ismerős, s arra gondol:

– Vajjon ez a szem, mely most oly közel, ez a mozdulatlan, semmit el nem áruló szivárványhártya, micsoda messzi, ismeretlen tájak képeit rejti el előlem, alighanem örökre?!…

… Bele tekinthettem ebbe az egyszerű lélekbe, ismertem ott a nagy csarnokok zegét-zugát. De ebben az egyszerű lélekben is, mint a kékszakállu herczeg otthonában, volt egy szoba, mely zárva volt – mindenki előtt.

* * *

Azért, hogy én ilyen gyöngéd érzésekkel viseltettem Csobánczy Titusz iránt, nem foghatom rá, mintha az egyénisége valami különösen megnyerő lett volna. Ez a hórihorgas, pókhasú, tarkóig kopasz vén legény, a leglustább, a legfalánkabb s a legönzőbb öreg gyerek volt, a kit valaha láttam. Egész alakjában volt valami, a mi a mesék nagyevő királyainak derűs és gyermekies alakjaira emlékeztetett. De ha az ember jobban megnézte az arczát: ez az első benyomás lassankint elenyészett. Tekintetében volt valami azoknak a szomorúságából, a kik, mintha későn jöttek volna erre a nagyon vén világra, a kiken valami mondhatatlan kifejezés azt a gondolatot ébreszti bennünk, mintha egész életükben öntudatlanul egy sohasem ismert aranykort, egy soha sem látott s mégis elvesztett paradicsomot gyászolnának. Vénhedt apák kései, csenevész gyermekein ül az a névtelen bánatosság, melyet én a Csobánczy Titusz puffadt, halovány orczáján láttam. Volt rajta egy vonás, mely a »szomorú képű lovag«-ra emlékeztetett.

Olyan öltözetben járt, a milyet soha senki se viselt. Ruháján valami sajátságos összeegyeztetése volt az ősi viselet hagyományainak a jelenkori divat kivánalmaival. Nem mondhatni, hogy a megalkuvás sikerült; a kétféle elem mintha örökös harczban lett volna egymással; mintha lerítt volna róla a sujtás is, de főkép az európai csín. A mióta csak ismertem, mindig ugyanazt a kalapot hordta, és ezt a kalapot soha se fogom elfelejteni. Szürke, hegyes, süveg-szerű szőr kalap volt, melynek karimája le volt hajlítva, valószinűleg azért, hogy a vékony, kacskaringós, zöld zsinórnak, mely szalag helyett futotta körül, kárba ne vesszen az ékessége. Ez a kalap valami bántó tökéletlenséggel ingerelte az ember szemét, akár a pisai torony. Mintha nem lett volna valami egész, mintha lekiabált volna róla a befejezetlenség. Hiányzott mellőle a pávatoll. De ha a kalap izgatott, a köpönyeg kibékített. Nem mintha ez az örökkön tartó ruha-egyéniség különösebben ékes lett volna. Inkább szűr volt, mint köpönyeg; nyáron felleghajtó, télen hidegűző. Czélszerűbb, mint szép. De ha nem is volt túlságosan ékes, az ember, a kié volt, tudta hordani. Úgy állott rajta, mintha mente volna.

* * *

Az a tizenegy hónap, mely a Csobánczy Titusz életéből ismeretes volt előttem, meglehetős egyformaságban telt el.

Titusz a szokások embere volt. Az a spártai életmód, melyet követnie kellett, magával hozta, hogy a nélkülözésben kitartó s apró kedvteléseihez hűséges maradt. Hiába lobogott benne a hejehuja vér, az élet sanyarúsága apró kénytelenségekhez kötötte le, melyekért kicsinyes örömökkel kárpótolta magát. És így pontossághoz szokott, az órához meglehetősen alkalmazkodó tisztviselő lett, de azért korhely maradt; rendszeresen élő ember és korhely volt egyszerre. Ez az ellentét furcsának tűnt fel a környezete előtt. A gáztársulat ifjú reménységei, úgy maguk között, gyakran köszörülték rajta az elmésségöket. Titusz sejtette, hogy az életmódját gyakran bírálgatják, de nem törődött vele. Büszke volt, mint egy király.

Élete igazán »bujdosás volt e földi tereken.« Alig várta, hogy szabadulhasson a hivatalból, de otthon se volt maradása. Kint lakott valahol a fegyvergyár táján, a legszegényebb emberek közt. Ezt a lakást senki se ismerte közelebbről. Valósággal rejtegette a kiváncsiak elől. Öregebb hivatalszolgák, a kiknek valaha alkalmuk volt egy pillanatra félre lebbenteni a szaiszi függönyt, azt rebesgették, hogy ez a lakás nem is igen volt mutogatni való. Annyi bizonyos, hogy Titusz »nem találta honját e hazában.« Minduntalan kikívánkozott belőle a kispesti határba, a hol egész nap el tudott barangolni. Egyszer, mikor nem állhattam meg, hogy Kis-Pest varázsáról ne tudakozódjam, Titusz így nyilatkozott:

– A fővárosnak és környékének Kis-Pest a legkedvesebb része. Nagyon csinos vendéglők vannak benne. S a lakossága igen jó nép.

Máskor azt is elejtette, hogy Erzsébetváros és Haraszti körül, magánosan szokta tanulmányozni a csinosabb vendéglőket, egy-két deczi mellett. (A deczi volt az egyetlen mai fogalom, a melylyel megbarátkozott.)

De a kispesti határból is mindig máshová kivánkozott. Szabadságra!

Azonban, sajnos, a főváros gázszükségletei kívánatossá tették, hogy ő is ott legyen a hivatalban, tizenegy hónapon át, majdnem minden hétköznap. Meg kellett alkudnia a sorssal. Nem lehet mondani, hogy ebben az alkuban Titusz húzta volna a rövidebbet.

Titusz bámulatos találékonysággal bujt ki minden munka alól. Ő a hivatalos foglalkozást máskép értette, mint a szabályzat. Az ő elfoglaltsága abból állt, hogy olvasott és számított a maga gyönyörűségére.

Ha olvasott, nem azért történt, mintha nagy barátja lett volna a szellemi élvezeteknek. Titusz a vaskosabb Epikúrok fajtájából való volt. Az anyagi élvezetek közül is igazán csak az asztal örömeinek adta át magát. Nem voltak inyencz-hajlamai, hanem volt benne valami az óriás kigyóból. Csak az egyszerű élvezeteket kedvelte, de ezeket aztán az ős-világi ember módjára. Ha szerelmet keresett, a kényelmet és a nyugalmat tartotta szem előtt; ha evett és ivott, hasonlóképpen nem törődött a minőséggel. Legyünk őszinték. A szellemi élvezeteket egyszerűen megvetette.

De azért olvasott.

Olvasta pedig a Turult és a Merkurt. A czímertudományt kedvelők folyóiratát és a sorsolási értesítőt.

Minden emberben szunnyad egy álmodozó, s minden emberben benne rejlik a cselekvő erő. A legtöbbünkben vagy az egyik, vagy a másik vergődik uralomra, de egyik se vész el semmiféle teremtett lényből.

Titusznál csodálatos egyensúlyban volt mind a két erő. S míg a Turullal álmodozott, a Merkurral cselekvési ösztönét elégítette ki. Mikor amazt olvasta, a multnak élt, mikor emezt, a jövőnek.

Koronkint el-elmerengett családjának viselt dolgain, a visszahozhatatlan fényes multon, a haza és a rokon családok dicsőséges napjain, de nem feledkezett meg a tennivalóról, a kötelességről sem.

Érezte, hogy e honnak még virulnia kell, s ezért olvasta a Merkurt.

Titusznak volt mindenféle sorsjegye: Vörös-kereszt, Jó-szív, Bazilika. És a szerencse ingerkedett vele. Hihetetlen következetességgel jöttek ki a sorozatszámai, és roppant közel járt a sorszámokhoz is. Világos volt, hogy végre is nyernie kell.

S épp abból állt a másik foglalkozása, hogy hihetetlen pontossággal számitotta ki, miképpen fog élni, mire és mennyit fog költeni, hogy ha majd eljő a jobb kor, a melynek el kell jönnie, hogyan rendezi be az életét majd »akkor«; az utolsó forintig tudta a jövő költségvetését.

Volt neki mindenféle tervezete: arra az esetre, ha a legnagyobb nyereményt üti meg, – ha kevesebbet, – és így tovább, le egészen a legkisebb nyereményekig.

Minden héten volt egy-egy új húzás, a mihez mindig egy egész sereg tervezetet kellett készítenie. Alig győzte a dolgot.

A gonosz Szerencse azonban, ez a legrosszabbik minden asszony közül, futott előle, mint az űzött árnyék.

Addig is megvolt az »Első hazai gáztársulat.«

A gáztársulat tehetetlen volt vele szemben. Azokon a ravasz ötleteken, a melyekkel ujabb és ujabb hitelt kért, nem lehetett kifogni. Akármilyen bonyolodott előleg-tervezetekkel állott elő: a gáztársulatnak végre is »világítania« kellett. (A mi itt azt jelenti, hogy: fizetni.) És mindig kikerült a szabadságra való.

Nem voltak aggodalmai. Hivő volt.

Élt benne a meggyőződés, hogy az a vagyon, melyet a hatalmas pénztárak rejtegetnek, jog szerint a miénk. A miénk nagyapáink jogán. Kitúrtak belőle az izmaeliták, a besnyők és kazárok, de azért a miénk. Mindazt az érczet, melyen a magyar korona verete látható, mindazt az ezüstöt, mely bányáinkban terem, mindazt az arany kalászt, mely rónaságainkon leng, igazság szerint a magunkénak tekintette. Látszott a tekintetén, mennyire tudta, hogy apáink ezt a földet »vérükkel öntözék.«

* * *

Tituszt koronkint egy rejtelmes alak látogatta meg. Kopott külsejű, alázatos viseletű emberke volt, a kinek arczáról lerítt a romlottság és az alattomosság. Soha se láttam éhesebb szemet.

Rendesen szertelen hajlongások közt került elő, s félénken somfordált a Titusz asztalához. A rövidebb-hosszabb értekezés, a melybe bocsátkozni szoktak, mindig suttogó hangon folyt le, s kivétel nélkül akkép végződött, hogy Titusz kiméletes óvatossággal elővette a tárczáját s egy pár forintot csusztatott a vendég markába.

Akárhányszor megtörtént, hogy a rejtelmes alak az utolsó forintját vitte el.

Titusz se bőkezű, se jó fizető nem volt. Az adakozásnak az a készsége, melyet a titokzatos kis ember irányában tanúsított, meglehetősen szokatlan volt nála. Egyszer nem tudtam megállani, hogy ne kérdezősködjem a vendégéről.

– Ez Beczkó – felelt Titusz.

Majd hozzá tette:

– Az udvari bolondom.

S mert látta, hogy ez a magyarázat nem elégít ki, komolyabb hangon folytatta:

– Jó fiú. Szereti a tréfát. Rokonságban vagyok a szegény gyerekkel. Ha valami kis járatban van Pesten, meg szokott látogatni.

* * *

Tavaly szeptemberben a felső vidéken jártam. Vág-Illyén, a hová hivatalos kiküldetésben érkeztem, összeakadtam az ipolyvölgyi szolgabiróval, a kiről tudtam, hogy Titusznak a sógora. Ettől a jókedvű úrtól megtudtam, hogy Titusz a közelben, a szomszéd Boróczon mulat.

Elhatároztam, hogy meglátogatom. Furdalt a kiváncsiság, mit csinál olyankor, mikor nem a jövőnek, hanem a jelennek él?

A szolgabiró ideadta a kocsiját, s biztosított róla, hogy negyedfél óra mulva Boróczon leszek.

Mialatt a kocsi a lankás úton lassan döczögött felfelé, beszédbe ereszkedtem a kocsissal, s Tituszról kezdtem kérdezősködni. Persze, hogy ismerte a tekintetes urat! Ezen a vidéken mindenki ismeri a tekintetes urat. Jókedvű úr, az isten tartsa meg!

Boróczon azonban ritkán szokott megfordulni az én kocsisom, s az ott uralkodó szokásokról keveset tudott mondani. A boróczi birtok nem a szolgabiróé; csak egyik sógorasszonyának, az özvegy bárónénak vannak ott valami kis földei, meg egy lakóháza. Az özvegy báróné különben soha se mozdul ki Temerinből, s a boróczi úriház csak nagyritkán lát vendéget; így őszszel hébe-hóba kerül egy-egy vendég a rokonságból, mert a közelben sok az apró vad, a melyeknek ilyenkor van az ideje.

Megelégeltem a társalgást s nemsokára elszunnyadtam.

Mikor egy zökkenésre fölébredtem, a kocsis hátra fordult, s ostorával mutatta:

– Az ott, tekintetes uram, a boróczi vár.

S elmondta, hogy a vár a káptalané, mely nem tud mit csinálni a lakhatatlan düledékkel. Ötven-hatvan évvel ezelőtt még benn laktak a Csobánczy urak, a kikre a Boróczy grófoktól szállott át a vár, de mióta azok is kipusztultak belőle, a rommal senki se gondol többé.

Egy negyedóra mulva megérkeztünk a lakóházhoz. Ott azzal fogadtak, hogy a tekintetes úr a várban van. A kocsis biztatott, hogy a lovai győzik még a fáradságot; megindultunk a várnak.

Mire a kocsink felkanyarodott a várkapuhoz vezető magaslatra, már erősen alkonyodott. A levegő tele volt azokkal a titokzatos árnyakkal, melyek alkonyat tájban szokták megnépesíteni a szomorú helyeket. A sötét falú omladék komoran meredezett előttünk.

Egyszerre valami bősz zsivaj csapta meg a fülemet. A várból muzsikaszó, kurjongatás, kaczagásba fúló danolászás, meg valami őrült üvöltözés hallatszott, mintha nyúznának ott valakit.

Leküldtem a kocsist, hogy abrakoltassa meg a lovait a lakóház istállójában, s aztán beléptem a düledék egy nyitott ajtaján. Mentem, a merre a mindinkább erősbödő rivalgás vezetett.

Az udvart, melyen végig haladtam, belepte a fű. A dudva a térdemig ért. Köröskörül kazamátákat sejtető nyílások ásítoztak. A gaz csak egy vonalban volt letaposva, mely valami lépcsőzethez vezetett.

A mint a sötétben felbotorkáltam az emeletre, a zene elhallgatott s az ordítozás megszünt. Aztán úgy tetszett, mintha valaki kemény hangon parancsokat osztogatott volna.

Végig kopogtam néhány üres szobán, melyek összes bútorzata egy-egy lóczából, porlepte könyvcsomókból, meg egy gyóntatószékből állott, mely a várkápolnából kerülhetett ide. A falakon ocsmány, parókás ősök meresztgették dülledő szemüket, hogy elriaszszák a falnak koppanó, eltévedt denevéreket. Az ablakoknak a fele sem volt ép; az ajtószárnyak nagy része hiányzott; a melyik megvolt, csak úgy dísznek volt oda állítva az ajtó-sarokhoz. Keresztül mehettem az egész emeleten, a nélkül, hogy kilincshez kellett volna nyúlnom.

A beszédet mind tisztábban hallottam; megismertem a Titusz hangját.

Alig haladtam néhány lépést, hirtelen megállapodtam. Egy nagy terem küszöbén találtam magamat. A terem tele volt emberrel. Az alkonyi homályban, az első pillanatra, fantasztikus árnyakként tüntek fel előttem, de a mint a szemem megszokta a homályt, meg tudtam különböztetni az egyes alakokat.

Egy hosszú asztal körül, mely meg volt rakva tállal, kancsóval és kupával, alacsony lóczákon üldögélt vagy húsz ember; megannyi vörös, vidám, korhelyábrázat, melyekről lerítt, hogy gazdáik másokon szoktak élősködni. Közöttük, az asztalfőn, ormótlan nagy karosszékben, mint valami trónon, elnökölt Titusz. Ugyanabban az öltözetben volt, melyet már tizennégy év óta ismertem, csakhogy szürke süvege mellett, mely most önérzetesen ült a fején, ott begyeskedett a pávatoll, a szűre pedig oly kaczkiásan hajlott pókhasára, mintha nem is szűr volna, hanem királyi palást. Ünnepies komolysággal beszélt, de vörös volt, mint a főtt répa, s arczának minden vonása nevetett.

Az egész társaság a szoba közepére nézett, a hol egy szánalomraméltó emberke álldogált féllábon, remegve, mint a nyárfalevél, s egy csörgősapkát szorongatva a markában, a milyet álarczos bálokon látni. Ráismertem: Beczkó volt.

Beczkótól oldalvást czigányok vigyorogtak, muzsikálni készen.

A világért se mozdultam volna ki a helyemből, a hol a félhomály eltakart előlük. Érdekelt a mulatság.

– Beczkó, fiam – szólalt meg Titusz ünnepies hangon – ma rossz napod van. Máskor egy liba meg egy pint bor meg se kottyan neked, és ma bizony, majd hogy ki nem kötöttél. A maradékot beléd kellett öntetnem, hogy a szavadnak állhass. De még jóvá teheted a hibát. És ha kiteszel magadért, meg is jutalmazlak. Látod ezt a három ezüst tallért? Ezeket te most ki fogod halászni. Az egyiket a jobb kezeddel, a másikat a ballal, a harmadikat meg a fogaddal – érted? Ha jól végzed a dolgodat, egy ujdonatuj ötvenes lesz a jutalmad, ha nem, huszonötöt kapsz apró pénzben.

Egy nagy üstöt hoztak az asztalra, pálinkát töltöttek belé és meggyujtották. Az égő szesz kékes lángja mellett a violaszinű arczok kisértetiesen sárgára váltak. Titusznak ragyogott a szeme, s puffadt arczán valami ördögi megelégedés ült. Az üst körül a társaság helyet nyitott a művésznek és mutatványának.

– Egy, kettő, három!

A három ezüstdarab belerepült az érczedénybe, s Beczkó, mint egy vadmacska vetette rá magát az üstben csapkodó lángra. Első fogása szerencsés volt; vörösen húzta vissza a jobbját, de a tallér ott volt az ujjai között. Másodszor már kotorászni kellett; ordítva kaparta az üst fenekét, s bőr nélkül húzta vissza a balkezét, de az ezüst ismét megvolt. Aztán a kevésbbé sebes kezével felfordította az edényt, s hirtelen leguggolva, megkapta fogaival a forró érczet, mely a kicsapongó lángok közül előgurult, roppant örömére az egész társaságnak. Mindenki éljenzett és üvöltözött.

– Bravó, Beczkó! Itt az ötven pengő. Ti meg fiúk, húzzátok el az ő nótáját.

A czigányok rákezdtek a Beczkó nótájára, s az est hőse, félig még sírva, félig már nevetve dugta el a fájdalomdíjat. Titusz, a ki előtt egy vendég meglepő szinészi tehetséggel utánozta a Beczkó arczjátékát és jajgatását, úgy nevetett, hogy a könnyei is csorogtak belé. Pókhasa rengett, s a süveget hátracsapta kopasz homlokáról.

Így mulathatott egykor Stibor vajda, udvara körében, valamely diadalmas portyázás után. De így mulathatott trencséni Csák Máté is, abban az időben, a mikor első harczi tetteit pihente ki.

Az egyik élősdi rigmusokkal állt elő, melyek Beczkó gyávaságát énekelték meg s a tekintetes úr aranyos jókedvét dicsőitették. Valami műkedvelő költő volt, a kinek rögtönzését Titusz készpénzzel jutalmazta.

Már éppen azon kezdtem gondolkozni, nem volna-e jobb visszafordulni, s nem zavarni a mulatságot, mikor valaki észrevett, s így nem maradt más választás, mint előállani.

– Nini, Magyar úr! Hogy kerül ide?! Az isten hozta!

Titusz elibém sietett s barátságosan rázta meg a kezemet.

– Ejnye, be derék! No fiúk, húzzátok el a nagyságos úr nótáját! Ugy-e kérem, nem foszt meg attól az örömtől… megengedi, hogy eljátszszák a nótáját?!…

Tituszra láthatóan kellemetlenül hatott a látogatásom, de az élősdi nem hiába dicsőitette a megtörhetetlen jókedvét, úgy tudta mutatni, mint a ki el van ragadtatva. De kerülte a tekintetemet, hogy a szeméből ki ne olvashassam a zavarát.

Karon fogott, s félrevont a társaságától.

– Az erkélyről olyan kilátás nyílik, a melynek három megyében nincs párja. Nézzen le a vidékre, a míg teljesen be nem sötétedik.

Asztalt, székeket és bort hozatott ki. Majd hálálkodni kezdett, hogy meglátogattam. Aztán a vendégeire czélozva, így szólt:

– Jó mulató fiúk, szeretnek eltréfálkozni. Nem tudományos emberek, de sok természetes becsületesség van bennök.

S a mint látta, hogy a sötétedő tájról a várnak egyik udvarára téved a tekintetem, a hol a hold egy bágyadt sugara valami fehér kövön játszadozott:

– Két Csobánczy van ott eltemetve – szólt – a kik nagyon szerették ezt a fészket.

Elbeszéltem neki, hogyan kerültem a környékre, s kitől tudtam meg, hol tartózkodik.

– Ön úgy mulat itt, mint egy kiskirály – jegyeztem meg.

– Falusiasan, Magyar úr, falusiasan – felelte szerényen.

Odabenn elcsendesedett a vendégsereg; úgy tetszett, mintha kártyához láttak volna. Elmerengtünk. Először beszélgettünk egymással úgy, hogy felettünk csillagmiriád, s nem az a fény világított, melyet az »Első hazai« állít elő.

Kocczintottunk egy párszor, s a harmadik pohár után álmodozva néztünk le a sötétbe vesző vidékre, a földre, melyen »apáink vére folyt«…

Egyszerre valami távoli zúgásnak a hangja hatott a fülembe. Mintha malom-zakatolás lett volna.

Titusz úgy csapott öklével az asztalra, hogy a boros üvegek tánczolni kezdtek bele.

– Megint lármáz az az átkozott malom!… Még éjszaka se tud nyugton maradni!… Az »Egyesült Ausztriai« malma – tette hozzá felém fordulva. – Majd fölveti őket a pénz, hanem azért éjjel se hagyják abba a munkát!…

Aztán fölállt, s bekiáltott a szobába:

– Húzzátok rá, fiúk, ne halljam azt a malmot! Nesztek, itt van egy kékhasú bankó!…

Kocczintottunk. Odabent pedig megszólalt a czigány: