TOLDY ISTVÁN.
1844–1879
1844-ben született, s minthogy a Toldy Ferencz fia volt, nevezetes irók és államférfiak környezetében nőtt fel, szabadabb, nyitottabb gondolatvilágban. Szép szál barna ifju volt, hatalmas vállakkal, mint egy Herkules, fekete szemeiből izzó fény lövelt ki, izmait erő feszítette. Ha a regebeli erős Toldy fia volna, akkor sem esik vala messze a fájától.
De így sem esett. Már joghallgató korában elárulta hajlamait az irodalom iránt és a tehetségét hozzá. Mindamellett nem hanyagolta el a komoly tanulmányokat sem, felváltva mélyedt el Európa nagy gondolkozóinak és szépiróinak remekeibe; irónak készült, de olyan fajtának a minő az atyja házánál megfordult Eötvös József vagy Kemény Zsigmond volt, hogy egyébre is lehet használni.
Különben sokoldalusága, úgy testi mint lelki ügyességekben úgyszólván a Jókai hőseihez tette hasonlóvá. Bálban első tánczos, a kávéházi asztalnál első disputáló, asszonyok közt a fő-fő udvarló, víg pajtások közt a legbohóbb fiu, tanácskozó helyen a leghiggadtabb fej, párbajnál a legjobb vivó, szóval mintaképe a fiatal óriásnak, akiből egykor nagy portentum lesz – ha az isten is úgy akarja.
Az isten azonban nem akarta úgy. Megadott neki mindent, a mihez a nagy szereplésnél szüksége lehet, csak időt nem adott neki eleget.
De az aránylag csekély idő daczára is szinte teljesen bevégzett egyéniséget és jelentékeny nyomokat hagyott. Pedig abból a kis idejéből is, ami számára engedve volt, elcsipegetett valamennyit a gondviselés. Mire iskolai tanulmányait bevégezte, nyélbe ment a Deák-féle kiegyezés a király és nemzet közt, megnyilt a közpálya a magyar ifjak előtt. Az pedig olyan furcsa idő volt, hogy nem a hivatalokat keresték, hanem a hivatalnokokat. A fogalmazni tudó művelt ifjakra kötelességűl hárult odaülni az üres asztalokhoz a bürókban és végezni az ország dolgát. Toldy Pista is beállt 1867-ben fogalmazónak a belügyminisztériumba, nehány hónap mulva titkár lett (akkor még egy hónapból állt egy esztendő a ranglétra világában). Később a miniszterelnökségben, majd az új törvényelőkészítő-bizottságban szolgált. E közben állandó munkásságot fejtett ki a lapokban, Pulszky Ágosttal együtt szerkesztette az «1848» czímű lapot, melyben úgy a publiczistikai, mint a szépirodalmi közlemények közt kicsillogott az, amit ő írt. Temperamentumos író volt erős egyéniséggel, élénkség, bátor határozott hang és bizonyos francziás esprit jellemezte irásait. Nem az óvatos vagy tétovázó emberek sorához tartozott. Egyenesen csörtetett a czéljai felé ungon-berken keresztül, nem törődve vele, hogy útközben valamit, vagy valakit feltaszít. Különösen a klerikalizmust és jezsuitizmust üldözte hevesen. A Pulszky-féle lap megszüntével a Századunk majd a Reform főmunkatársa, de itt se fejthetvén ki eszméit szabadon, saját lapra vágyott, a mit végre 1875-ben Lónyay tett neki lehetővé, miután a Választások előtt czímű röpiratából megismerte, mekkora erő lüktet tollában. 1875-ben kilépett az államszolgálatból, s alapította a Nemzeti Hirlap-ot abban a kis formátumban, melyet azóta úgyszólván az összes magyar ujságok felvettek.
Toldy előtt a Figaro lebegett mint minta, de teljesen utánozni nem akarta, mert érezte, hogy a magyar ünnepélyes természet nem veszi be a bohó tréfa alakjában feltálalt komoly dolgokat, tehát bizonyos mérséklettel kezdte a reformot, hogy a politikai és társadalmi kérdések hagyományszerűen végtelenűl unalmas, száraz és élvezhetlen pertraktálási módjába egy kis zamatot, elevenséget, játsziságot, színt, sőt illatot vegyítsen, úgy akarva fokozni a lanyha olvasási kedvet, mint a fortélyos franczia szakácsok az étvágyat, azzal, hogy a nem kivánatos, megunt husokat különböző izű és szinű mártásban adják fel. Hogy a politikai czikkek szürke, nehézkes, ódon ruháikból kiszabadultak, az ő – nem merem mondani – érdeme, mert talán kár volt úgy nem hagyni, de legalább jelentőségének bizonyítéka.
A hirlapírói teendők mellett lázasan dolgozott szépirodalmi művein, mintha tudná, hogy sietnie kell, roppantul sietnie. Irt novellát, regényt, színművet, a jezsuiták bűneiről elterjedt vaskos könyvet, rőpiratokat a kiegyezésről, a katholikus autonomiáról, a politikai szónoklatról kézikönyvet adott ki, az akadémiának lefordította Mommsent.
Legnagyobb sullyal esnek a serpenyőbe müködésének mérlegelésénél színművei, melyek francziáskodó modorban egy-egy társadalmi kérdést vetnek fel. Toldy nem szövevényesen font meséket alakít át színdarabokká, hanem liberális vezérczikkeket önt át mesékké. Egyik drámája Livia plane valóságos antiklerikális támadás. Színművei jelentékeny sikert arattak a Nemzeti Színházban, némelyek hosszú időkig maradtak a repertoir-on mint az Új emberek A jó hazafiak. Elbeszélő művei, s ezek közt kivált Anatole regénye, mely 1872-ben jelent meg, élénk hatást keltettek a közönségben és az irodalmi körökben. A Kisfaludy Társaság mindjárt az Anatole megjelenése után, 1873-ban, sietett őt egyik üres székébe ültetni.
Egy másik szék pedig (s erre vágyott nagyon) a parlamentben szinte elkerűlhetetlen volt már – hiszen a politikusok egy Gambettát vártak benne, ahogy az írók egy ifj. Dumast. És mindez szépen lassan kezdett a teljesűlés felé menni, midőn 1879-ben egy zuzmarás téli reggelen váratlanul rálehelt a kaszás csontember és se Dumas sem Gambetta nem jöhetett többet elő – hanem Toldy István is elment.
Mikszáth Kálmán.