IX.
Gombos Andor hétfőn reggel tizenegy órakor megjelenik a képviselőház (a régi ház) folyosóján. Még nem reggelizett, még nem fésülködött, még föl sem ébredt egészen. A homályos folyosó üres, – a teremben alkalmasint valami érdekes dolog készül, – csak két volt miniszter sétálgat künn, csendesen és vidáman szivarozgatva. Andor hódolatteljes konfidenciával köszönti őket. Ő igen jó viszonyban van a voltakkal. Ezek mind derült filozófusok, emberségesek és felvilágosodottak, ráérnek diskurálni, érdeklődnek irodalmi és művészeti dolgok iránt, megnevetik a paprikás adomát is. Fiatal ujságíróknak előkelő politikai összeköttetések után való vágyát a volt miniszterek elégítik ki.
Andor, miután megadta a két kegyelmesnek, ami a kegyelmesé, beoson az ujságírók karzatára. A zsufolásig megtelt teremben feszült csend közepett folyik az ülés. Egy ellenzéki szónok beszél. Az a hír előzte meg a felszólalást, hogy szónoklatában le fogja gyávázni az egyik minisztert. Ha hazaárulást próbálna rábizonyítani, az nem izgatná és érdekelné a képviselőházat annyira, mint a gyávaság vádja. Úgy látszik azonban, hogy az ellenzéki meggondolta a dolgát; már háromnegyed óra óta beszél, de még semmi becsületbe vágót nem mondott. Sőt most már udvariaskodik is a miniszterrel. Az ülés kezd nem érdekes lenni; a karzat orrol, a képviselők pedig kiszállingóznak a folyosóra.
Andor elkéri egyik barátjától a gukkert és körülnéz a teremben. Egy kanonok-képviselő kezében meglátja a Nemzeti Hiradó vasárnapi vastag számát. A kanonok a vezércikket olvassa és megbotránkozottan csóválja a fejét. Szénégetőnek tőkén a szeme – Andor egy hiper-liberális képviselő kezében is meglátja az ujságot. Az meg sűrűn bólintgat olvasás közben. A miniszterelnök is a Nemzeti Hiradó-t olvassa; ő nem csóválja a fejét, nem is bólintgat, hanem a füle tövét vakarja. Miért olvassák ezek a tegnapi számot?
Andornak akkor eszébe jut, hogy ő szombat este óta, amikor az orfeumba ment, egyáltalán nem is látott lapot. Hol járt, hol nem járt azóta, az nem tartozik ide, való igaz azonban, hogy azóta nem volt ujság a kezében.
Kisiet az olvasóba s megkeresi a Nemzeti Hiradó-t. Vezércikk: A lódzi eset.
Andor szívébe jéghideg kéz markol bele. A vére megfagy… Az arca krétafehér lesz… Leteszi a lapot – még pedig fordítva, az apróhirdetésekkel fölfelé, hogy ne lássa a rettenetes címet – aztán megfeledkezve ősei hitéről, fölszisszen: Jesszus Máriám! – Oly rettenetes félelem vesz erőt rajta, mint a gyereken, aki hebehurgyaságból embert ölt… Első gondolata, hogy hazamegy és agyonlövi magát. A második, hogy élve meg fogja nyúzni a Kis Sakál-t, akinek perfidiája rázúdította a veszedelmet.
A folyosón most nagy csapatban állanak a vitatkozó képviselők. Köztük szilasi Szinger, Koller báró, a kanonok, a hiper-liberális képviselő, a képviselőházi főzsidó, egyik aktiv miniszter és a sport-gróf.
A kanonok (sápadtan, de mosolyogva). Meglássuk majd, hogy mi lesz belőle. Meglássuk majd. A következményeket tulajdonítsátok magatoknak!
A hiper-liberális (a harcias tűztől reszketve). Ha nektek nem tetszik az a hang, az egy okkal több, hogy helyesnek találjuk. Én a magam részéről megcsókolnám a kezet, amely a cikket írta…
A fő-zsidó (aki mindig óvatos akar lenni). Az igazság a középen fekszik. Deák Ferenc nekem egyszer azt mondta –
A sport-gróf. Én ném ákárok a dolog lényégéhéz hozzászóláni. Éz végré is ízlés vágy meggyőződés dolgá. Ámi ázonban a cikk hángját illeti, bé kéll válláni, hogy áz hátározottán ízlés –
A fő-zsidó. Mindenről lehet vitatkozni, a fő az, hogy meghallgassuk egymást és hogy ne térjünk le az elvi alapról. Deák Ferenc egyszer azt mondta –
Koller báró. A cikk kétségkívül fényes tollal van megírva. Föltéve azonban, hogy az igazság sugallta volna is, kérdés, hogy a jelen politikai helyzet alkalmas-e ilyen, a történelem-bölcselet által még végleg nem tisztázott, vagy ha tisztázott, akkor még végleg nem formulázott kérdések fölvetésére?
A hiper-liberális. Az igazság a nemzetnek olyan életszükséglete, mint az egyénnek a levegő. A fuldoklónak hiába mondod, hogy a politikai helyzet nem alkalmas arra, hogy lélegzetet vegyen –
A kanonok. Az a cikk inzultus!
A hiper-liberális. Nem tagadom, inzultus! Arculütés! De az ütés nem nektek szól, hanem nekünk, szabadelvüeknek. Rászolgáltunk, mert opportunisták vagyunk. Ha nem volnánk azok, akkor már régen fölvetettük volna a kérdést, hogy Kárpelesz állampolgár-e, ember-e – vagy csak Esterházy gróf az?
A sport-gróf. No már éngédélmét kérék – Esterházy és Kárpélész, éz mégis izé –
A hiper-liberális. Jól van! Tessék tehát törvénybe iktatni, hogy Esterházy elsőosztályu ember és állampolgár, Kárpelesz pedig másodosztályu. Ez becsületes eljárás és én szavamat adom, hogy lojálisan meghajlom az ilyen törvény előtt is, ha szentesítést nyer… De amíg a törvény azt mondja, hogy Esterházy és Kárpelesz egyforma polgárai az országnak, addig tessék levonni belőle a következtetéseket…
A fő-zsidó (megcsípi a szóló karját; kedélyesen szól). No de uraim, jusson eszetekbe a Deák Ferenc adomája –
A hiper-liberális (Szingerhez). Magam is ujságíró vagyok. A lapjaink bizonyos fokig versenytársak. Nem is értek mindenben egyet a lapod magatartásával. Kijelentem azonban, hogy ebben a kérdésben vezérem, mesterem, parancsnokom vagy… De most a Kárpelesz esete fogja eldönteni a kérdést, hogy végre akarjuk-e hajtani a törvényeket, amelyeket nagy képpel megalkottunk, hogy jogállam vagyunk-e? (Az aktiv miniszterhez:) Igaz-e, kegyelmes uram?
A miniszter (mosolyogva egy mellette álló képviselő karjába kapaszkodik és sietve ellejt).
A kanonok. Nos, nagyon meg fogjátok bánni!
Szinger. Bocsánatot kérek, szerintem itt nincs szó se zsidóról, se keresztényről, se Kárpeleszről, se Esterházy grófról. Itt csak arról van szó, hogy a magyar állam meg tudja és meg akarja-e védeni a maga méltóságát, midőn elégtételt szerez egyik polgárának, akin súlyos jogtalanság esett. Az állam szuverénitásáról, a nemzet becsületéről van szó, – ennek az érdekében pedig harcolni fogok, amíg forgatni tudom fegyveremet, az írótollat. (A kanonokhoz:) Lehet, hogy magamra maradok ebben a harcban, lehet, hogy vereséget szenvedek, – de megbánni akkor se fogok semmit, mivel tudom, hogy az igazságért küzdöttem. (Könnyen meghajlik, sarkon fordul és beleütközik Gombos Andorba.)
Andor (aki minden szót hallott). Van szerencsém –!
Szinger. Jónapot, Gombos! (A sarokba vonja, halkan.) Mondja, ki is írta a tegnapi cikkünket?
Andor. Én!
Szinger. Maga? Nagyon jó cikk volt! Nagy föltünést csinált – mindenki erről beszél most… (Csodálkozva végignézi Andort.) Nem is tudtam, hogy maga ilyen ügyes ember!
Andor (megint elhatározza, hogy stréber lesz). Ennek a cikknek tulajdonképpen Szinger úr az értelmi szerzője. A multkor tetszett mondani, hogy opportunisták vagyunk és hogy félünk az erős igazságoktól… Én akkor igen frappánsnak találtam ezt az ötletet és próbáltam a következtetéseket levonva, azokat a lódzi esetre alkalmazni…
Szinger (egy pillanatig azon gondolkozik. – hogy Andor nem járatja-e vele a bolondját? Szünet után). Mennyi fizetése is van magának?
Andor (erősen a szeme közé néz). Hatvan forint…
Szinger (nem pirul el). Elég szép! Idővel, ha több ilyen ügyes cikket ír, még többre is viheti… Jónapot, Gombos!
Andor (besiet az olvasóba és elolvassa a cikkét. Aztán még egyszer elolvassa. Nehogy a kollégái lássák, hogy a maga cikkét olvassa, a lapot beleteszi egy másik ujságba és harmadszor is elolvassa. A cikk mesésen szép. Mennyi ötlet, mennyi eredetiség, mennyi szín, mennyi erő, mennyi humor, mennyi gúny! Negyedszer is elolvassa. Aztán elmegy a kávéházba, ott újra elolvassa. Olvasás közben lefordítja németre, mert tudni szeretné, hogyan hatna rá a cikk, ha idegen ember írta volna egy külföldi lapba s ő véletlenül bukkanna rá… Aztán elmegy egy trafikba s megvásárolja a lap vasárnapi számát. A villamoson újra elolvassa a cikket…)