Andor és András

A Magyar Szabadság szerkesztőségében vagyunk. (Ennél a lapnál dolgozik Kapuváry András.) A főszerkesztő szobájában jelen vannak: Kopeczky laptulajdonos-főszerkesztő és Koller báró, a lap főmunkatársa.

A főszerkesztőről nyilt titok, hogy sohasem írt még semmit a lapjába – a bolyhosok megesküsznek rá, hogy a leveleit is azért mondja tollba, mivel nem ismeri a helyesírás szabályait, – de szerkeszteni sem igen szerkeszt. Ő tulajdonképpen a lap adminisztrációjának szenteli minden idejét. Mivel igen gazdag ember, furfangos ember hírében áll. Hogy ki szerkeszti a Magyar Szabadság-ot, azt nem tudja senki. Meglehet, hogy magától szerkesztődik. A régi lap olyan, mint a vén tehén: nem kell hajtani, magától is eltalál a legelőre és az istállóba.

Kopeczky úr egyébként csak a politikai, a gazdasági és hirdetési rovat iránt érdeklődik. A többi rovatban szabad kezet enged munkatársainak, akiket rosszul vagy sehogy se fizet. A munkatársak ilyenformán bizonyos deputátumot élveznek. Némelyikük a fizetését egy külvárosi szinésznő mosolya alakjában kapja.

Koller. Méltóztattál elolvasni a Nemzeti Hiradó vasárnapi vezércikkét?

Kopeczky. Elolvastam.

Koller. És mit méltóztatol hozzá szólani?

Kopeczky. Semmit! Hitványság az egész.

Koller. Én más nézeten vagyok. Úgy sejtem, hogy a cikk egy országos akció kiinduló pontja lesz. A Hiradó nagy fogást csinált a lódzi esettel.

Kopeczky (elkeseredetten). Mert ott olyan emberek vannak, akik törődnek a lappal. Nálunk senki sem törődik a lappal, – csak leadják a kőnyomatost, aztán szaladnak a szinházba.

Koller. Fölmerül a kérdés, hogyan viselkedjék a Magyar Szabadság a lódzi esettel szemben. Tudomást vegyünk róla, vagy nem?

Kopeczky. Nem veszünk róla tudomást! Még az kellene, hogy reklámot csináljunk a Hiradó-nak!

Koller. Én más nézeten vagyok. A lódzi eset nagy hirlapírói tőkét képvisel. Sietnünk kell, hogy minél hamarább kivegyük belőle a lapunkat megillető részt. Kérdés azonban, hogy Kárpelesz mellett, vagy ellene foglaljunk-e állást?

Kopeczky. Mindenesetre mellette. Mi liberálisok vagyunk és nem vagyok bolond, hogy magamra bőszítsem a bankokat.

Koller (elgondolkozva). Én más nézeten vagyok. Más nézeten.

Kopeczky (ijedten). Csak nem akarsz Kárpelesz ellen irni?

Koller. Cikkeznünk mindenesetre kell a kérdésről. A harcias filoszemita álláspont jó álláspont, de azt már lefoglalta magának a Hiradó. Ha mi is pro írunk, azzal csak a Hiradó malmára hajtjuk az előfizetőket. Azt hiszem, mindenképpen bölcsen méltóztatnál cselekedni, ha támadnád a Hiradó álláspontját.

Kopeczky. Nem lehetne olyan külön álláspontot találni, amely ellenkezik ugyan a Hiradóéval, de nem sérti a zsidókat?

Koller. Lehetetlen! Akkor kockára tesszük a lap komoly hirét.

Kopeczky (növekedő kétségbeeséssel). De hát antiszemita csapásra térjünk?

Koller. A világért sem! Első dolgunk legyen hogy nyomatékkal eksztirpáljuk a kérdésből a felekezeti elemeket. Énnekem fogalmam sincs róla, nem is kutatom, hogy Khájim Kárpelesz minő vallásu. Én csak azt tudom róla, hogy nemzetközi proletár, aki lakott már Oroszországban is, Magyarországon is, anélkül, hogy orosznak vagy magyarnak érezte volna magát. Aki azt követeli a magyar államtól, hogy exponálja magát Kárpeleszért, az nincs tisztában a haza fogalmával, az részvénytársaságnak tekinti az államot, amely társaság bizonyos erkölcsi tantiemmel tartozik a befizetett adójutalék fejében. Ez ellen az internacionális fölfogás ellen kell síkra szállania a Magyar Szabadság-nak.

Kopeczky. Ha így írsz, akkor holnap kétszáz zsidó előfizető visszaküldi a lapot.

Koller. Az valószínü. De az is valószínü, hogy a kétszáz zsidó és hozzá nyolcszáz más zsidó, megveszi a lapodat a trafikban. Zsidóellenes nyomtatványoknak a zsidók a leghűségesebb olvasói. Budapesten megjelenik egy mocskos kis antiszemita hetilap, amelynek a keresztények a nevét se ismerik, de minden kóser csapszék előfizet rá. Azt mondanom sem kell, hogy a keresztény olvasóközönségünknek nagyon tetszenék a színvallásunk. Ha valaki a zsidók ellen ír, az a keresztény publikum szemében mindíg a bátorság jele.

Kopeczky. Ezt a kérdést nem lehet így eldönteni. Bizonyos adatokat kell előbb tanulmányoznom… Pardon! (Beleszól a házi telefon kagylójába.) Kóhn úr! Ön lenn van a kiadóban? Egyedül van a szobájában? Kérem, nézze meg, hány zsidó előfizetőnk van tulajdonképpen? Hiszen ön készített ilyenféle statisztikát! (Dühösen.) Micsoda –? Csak huszonöt százalék? Huszon – öt? (Kollerhoz.) Tessék, ez hát a zsidóság nagy műveltsége! Persze, ők német lapokat olvasnak… (A telefonba.) Kóhn úr! (Fojtott hangon, miközben félénken néz Koller felé.) Mondja, Kóhn úr, mennyi pausálét fizet nekünk példának okáért a Kereskedelmi Bank? (Dühösen.) Micsoda –? Csak –? És ez biztos? (Leteszi a kagylót, fölugrik, fájdalmas csalódással:) Mikor a pardubici rituális gyilkosság volt, akkor vagy öt vezércikket irattam a zsidók mellett. Még egy római és egy párisi héber nyelvtudóst is meginterjuvoltattam az érdekükben… És ha tudnád, hogy a Kereskedelmi Bank milyen hitványsággal törli most ki a szememet – igazán arcpirító gyalázat! Ennyit adhatnak egy hitvány kis revolverlapnak, de nem egy előkelő napilapnak! Ezek az urak végleg kompromittálni fogják a liberálizmus ügyét! Írd meg, kérlek, a cikket olyan éles hangon, ahogyan jól esik!

Koller (nyugodtan). Én nem írom meg.

Kopeczky. Te nem?

Koller. Megírnám, ha csak ujságíró volnék. De én politikus vagyok, akit köt a pártfegyelem. Van azonban itt a redakcióban egy ügyes gyerek, az majd megírja az intenciónkhoz képest…

Kopeczky. Ki az?

Koller. Kapuváry András. (Kinyitja a szomszéd szoba ajtaját és beszólítja Andrást.)

András (Kopeczkyhez fagyosan). Jó estét, főszerkesztő úr! (Kollerhoz melegen:) Jó estét, méltóságos uram!

Kopeczky. Mondja, fiatal barátom, mennyi fizetése is van magának a lapnál?

András (erősen a főszerkesztő szeme közé néz.) Negyvenöt forintom.

Kopeczky. Majd fel fogom emelni. Elvi okból – nehogy a szerkesztőség régebbi tagjain méltánytalanság essék – egyelőre csak öt forinttal emelhetem, de ennek az emelésnek a karaktere nem is annyira anyagi, mint inkább erkölcsi. Az új fizetését a Magyar Szabadság kiadóhivatali ügyrendje értelmében jövő évi január elejétől folyósíthatom…

András (hidegen). Köszönöm!

Kopeczky. Most magukra hagyom az urakat, dolgom van az expedicióban. (El.)

András (Kollerhoz). Ezt neked köszönhetem, méltóságos uram!

Koller. Szót sem érdemel! Kedvesebb ujságot is mondhatok neked. Régóta azon vagyok már, hogy a tehetségedhez illő helyzetet biztosítsak neked a lapnál s azt hiszem, most végre megtaláltam a módját… Mondhatom, nem volt könnyü föladat, mert te nem vagy az az ember, akit előre lehet vinni, – neked legfölebb csak utat lehet nyitni, aztán magadtól kell előremenned. Azt hiszem, itt az időpont, hogy utat nyissak neked. Ülj le és figyelj reám… (Igen komolyan.) A közpályán, de különösen a sajtóban szereplő ember tudja, hogy van a nemzet folyton hullámzó érzelem-világában egy fix pont, amelyet érzelmi világunk archimédesi pontjának szeretnék nevezni: a hazafiság. Ezen a ponton mindannyian találkozunk, párt-, felekezeti- és rangkülönbség nélkül. Mi, akik az életben többé-kevésbbé blazirt, sőt cinikus emberek vagyunk, érzelmi világunk ez egy pontján megőriztük naivitásunkat, hitünket, hogy úgy mondjam: szüzességünket. Ezen a ponton nem fogadjuk el az opportunizmust, nem ismerjük a megalkuvást, ezen a ponton türelmetlenek, fanatikusak, kiméletlenek vagyunk…

És a többi, és a többi…