Andor és András

Másnap délután az Oceán-kávéház zsúfolva van emberekkel, akiknek élethívatásuk láthatólag az angol és amerikai képes folyóiratok lapozgatása. A kávéház a mult héten megint gazdát cserélt, az új úr igen félénk kis ember, nem igen mer végigmenni a fényes kávéházán, hanem egész nap ott lappang a kávékonyha védő homályában. Az új gazda különben merész reformmal lepte meg a törzsvendégeket: sorszámmal látta el a pincéreket – a nikkel-számot mindegyik a frakkján viseli – a pikkolókat pedig felöltöztette Mátyás-korabeli apródoknak. Nem tudni, hogy ő maga eszelte-e ki, vagy mástól vette.

A bolyhosok asztalánál hangos élet folyik. Ott vannak az összes fő- és albolyhosok, aztán Gombos Andor és a Kis Sakál.

A kis sakál (a 13-as számu pincérhez). Hozza már a kapucineremet!

A 13-as (úgy tesz, mintha nem hallaná és elsiet).

Andor (a haja borzas, az arca lángol, a szeme szikrát szór, az orrcimpája remeg – az egész ember olyan, mint Nelson admirális Trafalgarnál). Ez óriás dolog! Ez hallatlan dolog! Ilyen még nem volt Magyarországon! Meglássátok, a világsajtó át fogja venni a lódzi esetet… A világsajtó nem olyan alávaló, mint a budapesti és idézni fogja a Nemzeti Hiradó-t. Nemzeti szempontból is fontos a dolog, mert reánk tereli Európa figyelmét… Nem lehet tagadni, hogy Magyarország egy-két napra most a civilizáció élén halad…

A kis sakál (a 9-es számu pincérhez). Hozza már a kapucineremet!

A 9-es (úgy tesz, mintha nem hallaná és elsiet).

A kis sakál. Ez gyalázatosság! Az egész kávéház belőlünk él és mégis kutyába se vesznek! (Notabene a Kis Sakál negyvenhét kapucinerrel adósa a főpincérnek.)

Andor. Az ilyen akciónál az a fő, hogy az ember jól megindítsa, aztán magától is megy. A lódzi esetet jól indítottam. Most már biztos vagyok benne, hogy állandó rovattá lesz. Jönnek a polémiák és a külföldi lapvélemények. Holnap megkezdjük a gyüjtést Khájim Kárpelesz nyomorgó családja javára…

A főbolyhos. Hát van neki családja?

Andor. Hogy ne volna? Egy zsidó rabbinak ne volna? Ahány rabbit láttam, mindeniknek hét gyereke volt. Ha csodarabbi, akkor nem adja kilencen alul. Ma különben egy érdekes dolgot hallottam. A Borju-téren néhány előkelő polgár akciót indít, hogy díszkardot adjanak szilasi Szingernek… Azt fogják belevésetni: A szabadelvüségért. Tőlem kérdezték, hogy van ez latinul?

A főbolyhos. Hogyan van?

Andor (mély meggyőződés hangján). Pro libertate! Holnap pedig alighanem tüntetés lesz a muszka főkonzulátus előtt…

A kis sakál (a 7-es számu pincérhez). Én magát összetöröm, ha nem hozza el tüstént a kapucineremet.

A 7-es (testi magassága: 191 centiméter, mellbősége: 115 centiméter, fiatalabb korában díjbirkozó volt a Barokaldi-cirkuszban). Igenis kérem! (A Kis Sakálnak szerencséje van a 7-es számmal, megkapja a kapucinerjét.)

A főbolyhos. Elolvasta kend a Magyar Szabadság cikkét?

Andor. Átnéztem.

A főbolyhos. Ki írta vajjon?

Andor. Nem tudom, de nem is érdekel. Valami hülye gazember, akit csak azért nem korbácsolok meg, mert nem akarok belőle híres embert csinálni. Igazán, uraim, a sajtószabadság nagyon lejárta már magát. A sajtó valaha éles penge volt a nemzeti szabadság védelmében, ma azonban sajtvágó kés Kopeczky úr kezében. A sajtkereskedés is üzlet, a lapkiadás is az. Ha a sajtkereskedelem védelmére elegendők az általános kereskedelmi törvények, akkor nem látom be, hogy miért kell a lapkiadást különleges törvényekkel védeni.

A főbolyhos. Gombos úr, ön ökör. (Olvasásba mélyed.)

Kapuváry András (belép a kávéházba). Jó napot, urak!

Andor. Szervusz fiu! Egy örökkévalóság, hogy nem láttalak. Te mondd csak, miféle hülye gazember írta a mai cikketeket?

András (elhalványodik). Andor, belém akarsz kötni?

Andor (elcsudálkozik). Miért akarnék beléd kötni?

András. A cikket én írtam.

Andor (elhalványodik). Te –?!

A kis sakál (toporzékol a mennyei örömtől).

Andor (sokáig hallgat, miközben gúnyos mosollyal kavarja a kávéját).

András (ugyancsak hallgat, miközben hideg elszántsággal szívja a cigarettáját).

A kis sakál (a katasztrófa kitörését siettetni akarván, halkan fütyüli a Gotterhalte-t).

Andor (kedélyes iróniával). Hát gratulálok, cimbora! A cikkeddel végleg lekenyerezted magadnak főrangu protektoraidat, elsősorban Koller báró ő méltóságát. Most már nem féltem a jövődet!

András (irónikus kedélyességgel). Köszönöm, de azt hiszem, én több joggal gratulálhatnék neked – mert aki az internacionális nagytőke szolgálatába szegődik, az a világ teremtése óta mindig jó helyen kereskedett.

Andor. Nagytőke –? Ez igen jó! Kár, hogy nem hallotta a Khájim Kárpelesz éhező kilenc gyereke.

András. Ha csak a Kárpelesz kilenc gyerekéről volna szó, akkor a Nemzeti Hiradó nem is kongatná a vészharangot…

Andor. Hát kiről van szó?

András (keményen). Arról a nemzetközi szervezetről, amelynek Rothschild áll az élén és amelynek szilasi Szinger úr egyik tagja.

Andor (Rothschilddal azonosítván magát, a dühtől remegve). Miért bántod Rothschildot? Mi köze ehhez Rothschildnak?

András (komolyan). Koller, ha báró is, ugyanazt a nyelvet beszéli, ugyanazon a földön született és ugyanazokat a tradiciókat tiszteli, mint ti, meg én. Rothschild azonban maga se tudja, hogy hol és merre van a hazája és éppen olyan idegen a ti lelkivilágotokhoz, mint a braziliai kávékapáséhoz, vagy a hongkongi kuliéhoz…

Andor (nemes egyszerüséggel). Rothschildnak van egy felséges tulajdonsága, amelyről te nem tudsz: ő is ember.

András. És a báró nem az?

Andor (az asztalra csapva). Nem! – Koller és társai, ha egy szép kutyát vagy lovat látnak az utcán, azt megsimogatják; egy dob-utcai gyereket azonban nem simogatnának meg, legyen az akármilyen szép gyerek is. Mi tehát nem vagyunk olyanok, mint ők és mivel magamról meglehetős biztossággal tudom, hogy ember vagyok, föl kell tennem, hogy Kollerék nem emberek. (Diadalmasan néz körül.)

András. Hát Rothschild megsimogatja a dob-utcai gyerekeket? Hát Szinger? Így kisül, hogy ők sem emberek!

A főbolyhos (az asztalra csapva). Mi baja magának Rothschilddal?

András (aki a főbolyhost eddig fanatikus antiszemitának ismerte, őszinte meglepetés hangján). Hát maga is izraelita? – Nekem nincs bajom Rothschilddal, de nem látom be, miért tiszteljek egy nevet, amelynek viselője kizsarolta Európa összes nemzeteit!

Andor (sápadtan). Hát az arisztokrácia nem zsarolással szerezte a vagyonát? A különbség az, hogy ők durva erőszakot használtak, a Rothschildok pedig szellemi fölényüket használták!

András. A különbség az, hogy az arisztokrácia a hazáért vérezve szerezte a gazdagságát, a Rothschild-család pedig a furfangjával.

Andor (magánkivül). Megtiltom, hogy valaki ilyen hangon beszéljen előttem Rothschildról!

András (eszét vesztve). Minden nemzetnek vannak hagyományai, aki azokat nem tiszteli, az vándoroljon ki az országból! (A kávéház ajtajára mutat.)

A kis sakál. Ez az ország épp úgy az enyém, mint az öné, Kapuváry úr, mert én épp úgy megfizetem az adómat, mint minden tisztességes állampolgár! (Ez persze csak képletileg értendő – a Kis Sakál még soha életében nem fizetett adót.)

András (eszébe kapva). Veletek nem lehet vitatkozni – a ti érzékenységtek már beteges…

Andor. Még érzékenyek se legyünk, amikor kétezer év óta gázoltok a vérünkben?

András (méltatlankodva). Ki gázol a véretekben?

Andor. Ti! Vagy nem ti csináltátok az inkviziciót –?

A kis sakál. És a sziciliai vecsernyét –?

András. A sziciliai vecsernyén a franciákat gyilkolták, nem a zsidókat!

Andor. Az mindegy! Ilyen szőrszálhasogatással nem lehet meg nem történtté tenni a multat! Ha te azt szenvedted volna, amit mi szenvedünk kétezer esztendő óta –

András (gonoszul). Óh, szegény Rothschild Náthán – de sokat is szenvedett…

Andor (fölkel). Megint Rothschild? Megtiltom, hogy ilyen hangon beszélj előttem Rothschildról!

András (fölkel). Rothschild egy ökör, tudod?

Andor (sápadtan). Ez gyávaság, tudod?

András (sápadtan farkasszemet néz Andorral, aztán szó nélkül magára veszi a kabátját s elhagyja a kávéházat).

A kis sakál. Hallottátok? Láttátok? Hogy eszi őket az irigység! Minden keresztény irigyli a pénzünket! (A tárcájára üt, amelyben kilenc darab zálogcédulát őriz.)

Egy kopott kis ember (akit senki sem ismer és aki eddig némán és az izgatottságtól ragyogó szemmel hallgatta a vitát, most az asztalhoz lép). Az urak igazán szépen megvédték a vallásunkat!

Az albolyhos (Andorhoz). Titokban minden keresztény arisztokratikus érzelmü. Az emberi méltóságot csak föltételesen tudják tisztelni.

Andor. Ha akad is köztük elméleti demokrata, a gyakorlatban egyik sem az…

A kopott kis ember (elragadtatással Andor vállára üt). Ez az! Igen, ez az!

Andor (meglepetten méri végig). Mit akar maga –?

A kopott kis ember (leül Andor mellé). Én most el fogok mondani magának egy ilyen dolgot, ami tegnap a Löffelholz-kávéházban történt velem… Az Abelesz volt velem meg a Magaziner…

Andor (kifakadva). Micsoda szemtelenség ez? Hogy mer maga ideülni, amikor látja, hogy itt úriemberek vannak? Pincér! Miért eresztenek ide ilyen rongyos zsidót –?

*

Aznap este a Nemzeti Hiradó szerkesztőségében. Szilasi Szinger a főszerkesztői szobában van és a borjutéri polgárság küldöttségét fogadja, amely a díszkardot nyújtja át neki. A kard eredetileg a kevemegyei főpénztáros huszonötéves jubileumára készült, de mivel a főpénztárosra időközben bizonyos szabálytalanságok bizonyultak rá, abbanmaradt az ünneplés, a kard pedig a kereskedő nyakán maradt. Így aztán kéz alatt megvették a borjutériek. A küldöttség tagjai: Blau, Weisz, Grün és Schwarz urak. A küldöttség vezetője és szónoka: Gelb úr, az ismert kerületi kapacitás.

Szinger (Gelb üdvözlő beszédére válaszolva). Az ujságíró egyik kezében az írótollat, a másikban a kardot tartja. A tollal a szabadságot, a karddal a maga egyéni becsületét védi meg.

Gombos Andor (nagy robajjal kinyitja az ajtót).

Blau, Weisz, Grün, Schwarz (mérgesen). Pszt!

Andor (zavartan). Pardon! (Nesz nélkül visszavonul.)

Szinger (folytatva). Önök kardot adtak nekem, mivel úgy találták, hogy írótollamat a szabadság ügyének szenteltem s mivel tudják, hogy aki a szabadságért küzd, annak gondoskodnia kell a maga egyéni becsületének védelméről –

Blau, Weisz, Grün, Schwarz. Úgy van! Úgy van!

*

Ugyanakkor Kovács I. szerkesztő szobájában…

A kis sakál (zsebretett kézzel föl-alá sétál a szerkesztő íróasztala előtt). Kapuváry – persze, hogy Kapuváry! Ma az Oceán-ban nyiltan kifejtette a programját.

Kovács (mérsékelt érdeklődéssel). A programját? Az is van neki?

A kis sakál. Hogy a zsidók vándoroljanak ki, mert az ország az arisztokráciáé…

Kovács. Hehe!

A kis sakál. Rothschildot is gyalázta…

Kovács (haragosan lecsapja a tollát). Rothschildot?

A kis sakál. Most pedig beküldte a verses kötetét, Tavaszi vihar a címe.

Kovács. Tavaszi vihar? (Az arcán kegyetlen mosoly fut végig.) Jól van, Kis Sakál, majd maga fog róla írni…

A kis sakál (az örömtől toporzékolva). Én? Szabad?

Kovács. Tizenöt sort! Legfeljebb tizenöt sort!

A kis sakál (boldogan a riport-terembe siet s ott lázas buzgalommal körmölni kezd. A cikke így kezdődik):

Tavaszi vihar. Valami Kapuvári (így!) Antal (így!) nevü ifju ember egy tavaszi estén megcsókolta Rózsika kisasszonyt. Valószínünek tartjuk, hogy ezt mások is megcselekedték már Rózsika kisasszonnyal, anélkül, hogy ebből jogot formáltak volna egy százhúsz oldalas verses kötet megírására. Sajnáljuk, hogy Antal úr nem követte elődjeinek diszkrét példáját – és a többi.

(A Kis Sakál ilyen hangnemben írja meg az irodalmi hírt. Miután elkészült vele, levélpapirt vesz elő és megírja a következő levelet.)

Igen tisztelt Kapuváry uram! Az őszinte ragaszkodás, amellyel ön iránt viseltetem, ösztönöz e sorok megírására. Tudom, hogy e levelemmel kockára teszem egész exisztenciámat, de azt is tudom, hogy akinek írom, az képtelen minden lovagiatlan cselekedetre. Tehát arról értesítem, hogy a Nemzeti Hiradó holnapi számában kvalifikálhatatlan módon végeznek az ön gyönyörü verses kötetével. Én a lelkem mélyéből megvetem az ilyen harci modort és sietek önnel tudatni, amit egyébként is tud, hogy semmi befolyásom sincs a lap irodalmi rovatára. Nem akarok denunciálni, de azt hiszem, ön így is könnyen ki fogja találni, hogy kinek köszönheti ezt a szolgálatot… És a többi!

(A Kis Sakál, miután már aláírta a levelet, morfondirozni kezd magában.) Azt hiszem, kérhetnék tőle tíz forintot kölcsön… Ha úriember, akkor ilyen levél után nem tagadhatja meg tőlem ezt a kis szivességet! (Írni kezd.) Utóírás: Bocsásson meg, ha a nagy nyomor, amely özvegy édesanyám hosszú betegeskedése következtében sújt, egy bizalmas természetü kérésre kényszerít… és a többi!

*

Másnap délben, a Magyar Szabadság szerkesztőségében. A főszerkesztő nincs jelen, de jelen vannak Koller báró és Kóhn, a kiadóhivatal főnöke; mindaketten a napilapokat böngészik.

Kapuváry András (aki elküldte már a Kis Sakálnak a tíz forintot s elolvasta már a Nemzeti Hiradó bírálatát, – megjegyzendő: a bírálatban rögtön ráismert Gombos Andor stílusára, – belép az ajtón).

Kóhn. Jó napot, Kapuváry! Gratulálok magának; a cikkei nagyon ügyesek!

András (Kollerhoz). Tanácsot szeretnék tőled kérni, méltóságos uram.

Koller. Parancsolj!

András. Tegnap egy ujságíró-társaságban összeszólalkoztam Gombossal. Ő annyira elragadtatta magát, hogy gyávának nevezett…

Koller. És tőlem kérsz tanácsot? Bocsáss meg, kedves barátom, de ilyen dologban, ahol vagy sokat, vagy semmit se kell tenni, elvből nem adok tanácsot.

András. Értem –! Sokat vagy semmit… Tehát ki fogom hivatni!

Kóhn. Elvben én is ellensége vagyok a párbajnak, de a gyakorlatban azt tapasztaltam, hogy a legokosabb dolog, amit az ember tehet, ha minden sértésért rögtön megverekszik.

András. Önnek volt már párbaja, Kóhn úr?

Kóhn. Nem; de kétízben sértettek meg és utólag mindig megbántam, hogy nem verekedtem meg rögtön.

András (Kollerhoz). Nagyon leköteleznél, ha elvállalnád az ügyemet…

Koller (meglepetten méri végig). Én –? Bocsáss meg – annyira el vagyok foglalva… Ha azonban valami elvi komplikáció adná elő magát és esetleg becsületbíróságra volna szükség: rendelkezésedre állok…

Kóhn. Én éppen ráérnék…

András (meglepetten méri végig). Ön –? Majd megkérem Vidovics bárót, a nővérem vőlegényét és Péterffyt, az tartalékos tiszt…

A párbaj a huszár-kaszárnya lovagló iskolájában folyik le. András szekundánsait már ismerjük; Andornak Szinger Pista és Wertheim segédkeznek. Wertheim – mint angol nevelésü ember – elvi ellensége a párbajnak, de az öreg Szinger kedveért mégis elvállalta a segédi tisztet. (Angol urak a kontinensen különben is statuáltak már erre vonatkozó precedenst.) Szinger Pista csak akkor ment bele a dologba, amikor megtudta, hogy huszártisztekkel fog tárgyalni. Mivel András egyik szekundánsának, Vidovics báró főhadnagynak, az a szerencsétlen ötlete támadt, hogy „rá kell ijeszteni a zsidókra“ – Pistáék rögtön vontcsövü pisztolyt és háromszori golyóváltást ajánlottak. Hosszas tárgyalás után Kirner-pisztolyokban és kétszeri golyóváltásban egyeztek meg…

Andor (a lovagló-iskola délkeleti sarkában áll. Egész éjjel az Oceán-kávéházban volt, ahol sokat beszélt és rengeteg konyakot ivott. Minden áron meg akarta győzni a bolyhosokat, hogy ő nem fél a puskaportól… Mivel tíz esztendő óta ma esett meg vele első ízben, hogy reggeli hétkor már talpon volt, most gyalázatosan érzi magát. A feje fáj, a gyomra émelyeg, a szeme sziporkázik, azt se tudja, hogy fiu-e, vagy leány).

András (a lovagló-iskola északnyugati sarkában áll. Egész éjjel levelet írt, aztán cimbalmozott – ő cimbalmozni is szokott, – hajnalig a Rezgő nyárfát és a Kitették a holttestet verte… Ő sem fél a pisztolytól, de nagy nyomást érez a szívén és mocskosnak, szomorunak találja az egész világot).

Wertheim (Pistával a lovaglóiskola közepére lépve). Nem szívesen veszek részt az ilyenekben, de ha már belementem, nem szeretném magamat valami gyerekpárbajjal kompromittálni. Remélem a felek tudják, hogy mivel tartoznak nekünk és nem fognak a levegőbe lőni.

Pista. Ha ezt megteszik, pofon ütöm őket.

A főhadnagy (a pisztolyokat hozza). A puskamüves töltötte meg – különben is jól visznek… (Pistához.) Önkéntes, mérd ki a húsz lépést! (Letűzi a kardját a homokba.)

Pista (kellemesen megborzong, hogy a főhadnagy tegezi – kiméri a húsz lépést, igen aprókat lépve. Aztán ő is a homokba tűzi a kardját).

A főhadnagy. Mehetünk, uraim!

Andor (pisztollyal a kezében szemben áll Andrással. Magában morfondiroz). Ha én most cigánykereket hánynék vagy kukorékolni kezdenék, abból nagy botrány lenne… Tehát nem szabad sem cigánykereket hánynom, sem kukorékolnom… Hátha célba venném Szinger Pistát vagy Wertheimot? Őket úgy is utálom… Én itt csak Kapuváry Andrást szeretem… Csak túl volnánk már rajta, – ha még sokáig tart, botrány lesz belőle…

András (magában). Ez igazán ostobaság – ostobaság – ostobaság…

A főhadnagy (tapsol).

Andor (a tető felé irányítja a pisztolyát és elsüti).

András (a föld felé fordítja a pisztolyát és elsüti).

Andor (zavart mosollyal). Pardon – én azt hiszem, hogy a lábam… (Leül a földre.)

Doktorok (hozzásietnek, végighasítják a nadrágot a jobb lábán).

Andor (úgy érzi, hogy a szívén enyhülni kezd a nyomás). Kérem, nem fáj semmit!

Doktorok. A térdkalácsba ment! Be kell vinni a terembe!

A főhadnagy (kezet fog Andrással). Gratulálok – szép lövés volt…

András. Eltaláltam?

A főhadnagy. A lába fuccs!

András (úgy érzi, hogy a szívén engedni kezd a nagy nyomás). Kérlek – mit tegyek most?

A főhadnagy. Semmit, eredj reggelizni! Én nem békülnék meg vele, amíg bocsánatot nem kér…

Andor (a terem diványán fekszik s legénykedésből cigarettázik, mialatt a doktorok acélfogókkal dolgozzák a lábát – magában szól). Ki fogja megírni a tudósítást –? (Brutális fájdalmat érez a térdében, kiköpi a cigarettát és elájul.)