XVI.
A Külföldy-féle szanatóriumban, Gombos Andor betegszobájában.
Az ápolónő (belép, mérsékelt izgatottsággal szól). Gombos úr, egy hölgy keresi…
Andor. Miféle hölgy?
Az ápolónő. Elegáns és csinos hölgy. Fehér boája van, fehér kalapja, a kabátja is fehér… Szép fogaton jött. Hogy bejöhet-e?
Andor (a tíz körmével nekiesik a hajának, fésülködést jelezve).
Szinger Ada (az ajtóban). Szabad? (Belép.) Én vagyok!
Andor (visszahanyatlik a párnára). Ada –!
Ada (körülnéz). De furcsa itt minden! Hogy van maga Dórika? Nem maradhatok sokáig, mert várnak odalenn, a kisasszony és Koller báró… Otthon meg nem is tudják, hogy idejöttem… Hanem azért leülök egy percre, hogy el ne vigyem az álmát… (Az ablakban álló székre ül.) No, beszéljen már! Hát nem is örül, hogy meglátogattam?
Andor (halkan). Nagyon örülök – csak nem értem egészen…
Ada. Mit nem ért? De igaz, hogy van a lába? Hallottam, hogy sánta marad – szegény Dóri!
Andor. Igen, sánta maradok!
Ada. Magának nincs sok szerencséje. Más ember, ha párbajban megsebesül, legalább érdekes ember lesz. De maga –
Andor. Én bicegő zsidó leszek!
Ada (nevet, majd hirtelen elkomolyodik). Beszéljen hát, Dóri! (Fölkel, hozzámegy s leül az ágy szélére.) Tudja, mi az ujság? Menyasszony vagyok.
Andor (lehunyja a szemét és hallgat).
Ada. Nem is kérdezi, hogy kihez megyek? Koller báróhoz! (Szünet után.) Ez furcsa – mi?
Andor. Mért jött maga ide, Ada?
Ada. Magam sem tudom biztosan… Próbára akartam tenni a vőlegényemet, hogy féltékeny-e? Ő nem féltékeny, magára legalább nem; ő maga kisért ide és megdicsért, hogy szép és kedves tőlem, amit teszek…
Andor. És Koller el tudta magával hitetni, hogy szereti?
Ada (a fejét rázza). Nem! Ha szeretne, nem is mennék hozzá, mert utálnám. Engem senki sem szeretett életemben, csak maga, Dóri. Most is szeret?
Andor. Most is!
Ada. Tulajdonképpen mégis csak azért jöttem, hogy ezt halljam magától.
Andor. Miért akarja hallani? Miféle öröme telhetik még ebben?
Ada (komolyan). A gondolat, hogy maga szeret, volt az egyetlen nemes, tiszta és meleg gondolat, amely bennem élt. Most már az se melegít többet és én dideregve gondolok a jövőre! Iskolás leány korom óta mindig arról ábrándoztam, bárha engem valaki nagyon szeretne. Ez azonban lehetetlen, mert ahhoz naivnak és jónak kellene lennem és hinnem kellene a szerelemben. Én azonban nem vagyok se naiv, se jó és nem hiszek semmiben. Magában is csak olyankor hiszek, ha nem látom. De ha látom, akkor roppant furcsának találom és most is kedvem volna nevetni…
Andor. A szeme könnyes, Ada!
Ada. Igen ám, de nem magát sajnálom, hanem magamat. Én most elmegyek és elfelejtem magát, Dórika. Én mindent elfelejtek, amire nem akarok gondolni. Ha egyszer összehoz valahol a véletlen, azt se tudom majd, hogy kicsoda maga. Elhiszi? És úgy lesz, én ismerem magamat!
ADA. Dóri, akar engem megcsókolni?
Andor. Ez úgy lesz!
Ada. Mondok magának egy titkot, Dóri: nekem nincs szívem! Egy mákszemnyi sincs, bizony Isten! A dologban az a furcsa, hogy ez bánt, fáj és hogy szeretnék más lenni. Sajnálom magamat, de nem segíthetek magamon. Komédiázni azonban nem akarok. Hát Dóri, adja ide a kezét! Ha vétettem maga ellen, bocsásson meg.
Andor. Nem vétett ellenem, Ada!
Ada. Kérem, ne kezdjen sírni, mert akkor nevetnem muszáj! Én nem akarok komédiázni – Isten velünk!
Andor. Isten vele, Ada!
Ada (az ajtóban megfordul). Dóri, akar engem megcsókolni?
Andor. Nem!
Ada (leül az ágy szélére). De igen, csókoljon meg! Ne úgy – a számon! Soha senki sem csókolt meg a számon.
Andor (megcsókolja).
Ada (elmegy és beteszi maga után az ajtót. A folyosón kiveszi a keszkenőjét és erősen megdörzsöli az ajkát).