VI.
A Nemzeti Hiradó szerkesztőségében vagyunk, Kovács I. szerkesztő dolgozószobájában. A lap tulajdonosa, szilasi Szinger úr, eredetileg „modern kényelemmel“ (a párisi Figaro palotájának mintájára) akarta berendezni a szerkesztőséget, de mivel időközben kitünt, hogy az épület még igen nedves, bizonytalan időre hazaküldte a mesterembereket. A berendezés tehát csak félig készült el. A gipszes falakra fantasztikus térképeket rajzolnak a vizes foltok. A szobák penészszagúak.
Kovács szerkesztő táviratokat olvas. Nagyon rövidlátó ember, de ő nem tud róla, mivel még senki sem figyelmeztette rá és azért nem is visel pápaszemet, hanem kétujjnyira az orra elé tartja az írást.
Gombos Andor kopogtatás nélkül belép. Leselkedve körüljárja az íróasztalt.
Kovács. Éljen! Megvan!
Andor. Mi az?
Kovács. Szilasi Szinger urat Oláh-Berényben ötven szavazattöbbséggel képviselővé választották.
Andor. A választás kétszázezer forintjába került. Az ötven oláh egyenkint négyezer forint – ez nem nevezhető gúnyárnak. Mit gondol szerkesztő úr, miért lett képviselő Szinger?
Kovács. Ő tudja, hogy mit csinál. Teheti!
Andor. Biztos benne, hogy Szinger tudja, mit csinál? Amikor megvette a lapunkat, azt hittem, hogy valami nagy üzletbe vág. Azt mondtam magamban: ha Szinger és Kemény, a mi kiadóhivatali főnökünk, ketten összeülnek, akkor nem kártyáznak babra, hanem vagy ismétlő ágyut szögeznek az Osztrák-Magyar Bank mellének, vagy pedig Máramarostól Fiuméig terjedő vicinális vasuti koncessziót szereznek. Ujabban azonban meggyőződtem róla, hogy csalódtam a föltevésemben. Szinger nem akar üzletet csinálni. Kemény ugyan szivattyúzza a bankokat, de igen lanyhán, jóformán a tisztesség kedveért, hogy föntartsa a tekintélyét. Ez azonban nem komoly dolog, csak olyan, mint amikor a medve epret szed. Tudja mit mondok? Szinger csak azért szerzett lapot, meg képviselőséget, mivel társadalmilag érvényesülni akar. Fáj neki, hogy nem vették be az Ügető-klubba és most elhatározta, hogy szerepet fog vinni a közéletben. Szóval: Budapest legokosabb embere megint elkezd egyszer kukorékolni. Mert ha el is költ még egypár százezer forintot, ha be is veszik az Ügető-klubba, mégse lesz belőle szereplő ember, csak alak. A nagy sznobok másutt gőzjachtot vagy ballerinát tartanak, hogy beszéljenek róluk, nálunk mandátumot tartanak.
Kovács (szeliden). Édes Andor, én tudom, hogy mit akar ön. Maga hét esztendő óta ujságíró, de hat hónapnál tovább még sohasem bírta ki egy lapnál. Ha rájön az órája, akkor addig kellemetlenkedik, amíg ki nem teszik a szűrét. Most megint ki akarja magát dobatni. Én azonban nem fogom magának megtenni ezt a szivességet. Távozzék, Gombos úr, nekem dolgom van!
Andor. Távozom, mivel Kemény úrhoz kell mennem. Az egész kiadóhivatal most bizonyára örömmámorban úszik az oláh-berényi választás miatt; azt hiszem, a pillanat alkalmas arra, hogy húsz forint előleget kérjek. (El.)
Kovács (kinyitja a riport-terem ajtaját s bekiált). Szinger meglett ötven szavazattöbbséggel!
Egy hang. Éljen! (Ez a hang egy nagyon alázatos és nagyon perfid képü, ökölnyi gyereké, aki buzgón dolgozik a nagy asztal mellett. Kovács még sohasem látta ezt a gyereket.)
Andor (negyven perc mulva visszajön, kopogtatás nélkül belép, nesztelen léptekkel körüljárja az asztalt, majd hirtelen odaugrik és belemarkol egy félig nyitott fiókba. Kovács ijedten nekifeszül a fióknak, hogy beszorítsa Gombos kezét. Rövid, de heves küzdelem után Andor lesz a győztes és kihúz a fiókból egy szivart).
Kovács. Hallatlan, hogy nem akarnak nekem kulcsot csináltatni a fiókomra!
Andor (leharapja a szivar végét). A szerkesztő úr szivarjai gyalázatosan rosszak. Én csak azért szívom őket, mivel lealáz, hogy minden stréber képviselőnek ad belőlük, de a kollégáinak sohasem ad. (Rágyujt.) Tudja, hogy mit mondtak a kiadóhivatalban?
Kovács. Hagyjon engem dolgozni!
Andor. Húsz forint előleget kértem és a szemembe röhögtek. Az írógépes kisasszony is nevetett, sőt a szolga is. Én ezért Kemény urat, a hivatali főnököt, arcul fogom ütni. Becsületemre mondom, megteszem.
Kovács. Mért nem tette meg mindjárt?
Andor. Mert az tulajdonképpen a maga kötelessége volna, Izor bácsi.
Kovács. Én magának nem vagyok Izor bácsi, hanem szerkesztő úr. Megértett?
Andor. Nem értettem meg, Izor bácsi és nem is fogom megérteni soha. Maga csak olyan szerkesztő, amilyen grófné a Kozsperda Zsezse. Mindenki grófnénak szólítja, pedig csak kóristanő a Nép-ben. A szerkesztőt magyarul lapvezérnek hívják. Micsodát vagy kicsodát vezet maga ennél a lapnál? Maga meghúzza a kőnyomatost, leadja a táviratokat és értekezik a főszedővel, hogy fér-e még szöveg? Az az ember, aki kitalálta a szedőgépet, hamarosan össze tudna tákolni olyan masinát is, amely elvégzi az ön dolgát. Tudtommal van is ilyen masina Amerikában, de a kiadóhivatalunk nem akar hozatni, mert drágább volna, mint maga Izor bácsi. Nem maga a lapvezér, hanem a könyvelő odalenn a kiadóban. Ő a tüzérségi parancsnok, ő tölteti srapnelre, gránátra, vagy melinit-bombára az ágyúkat. Maga azt se tudja, hogy kire lőnek. Maga csak amolyan felöltöztetett szalmakatona, amelyet az ellenség félrevezetése céljából felállítanak az üteg mellé.
Kovács (dörgő hangon). Azonnal távozzék!
Andor (leül). Hogy kicsoda és micsoda maga a lapnál, Izor bácsi, azt abból is megitélheti, hogy én hogyan bánok magával. Én egy obskurus kis riporter vagyok s ha maga igazi szerkesztő volna, akkor bizony nem mernék magával így okvetetlenkedni. Nem akarom azonban megharagítani, én csak azért jöttem, hogy egy szivességet kérjek öntől, szerkesztő úr. Tessék engem ma fölmenteni a munka alól, mivel nagyon fáj a fejem.
ANDOR… Én egy obskurus kis riporter vagyok s ha maga igazi szerkesztő volna, akkor bizony nem mernék magával így okvetetlenkedni…
Kovács. Hát a kolomp-utcai rablógyilkosságot ki fogja megcsinálni?
Andor. Azt majd szépen elvégzi a Kis Sakál.
Kovács. Miféle Kis Sakál?
Andor. Az én önkéntes titkárom. Én ugyanis magántitkárt tartok magam mellett. Egy kis kereskedelmi akadémikust, akit én tanítottam meg tüntetni a hazáért és akit kicsaptak az iskolából, mivel be akarta verni a miniszterelnök ablakait. Szende fiucska, afféle szopós sakál, de máris olyan ügyes, hogy olykor magam is megrémülök tőle. Engem mesternek szólít és az egész világot gazembernek tartja. Szini kritikusnak készül és meglássa, szerkesztő úr, ő nem fog megelégedni azzal, hogy lecsepülje az élő írókat, hanem Shakespeareig visszamenőleg még a holtakat is ki fogja ásni a sírjukból, hogy diszkvalifikálhassa őket. Csak attól féltem, hogy az Isten idő előtt magához veszi, mert az ilyen csudagyerekek nem szoktak hosszuéletüek lenni.
Kapuváry András (kopogtatás után belép). Jó napot szerkesztő úr! Szervusz, Andor! Megkaptam a leveledet…
Andor. Ha úgy tetszik, mehetünk is. A szerkesztő úr kegyes volt nekem mára szabadságot engedélyezni. Szolgája, Izor bácsi! (Andrással el.)
Kovács (magában elmélkedik). Ki fogom dobni. Igenis, ki fogom dobni! (Kinyitja a riport-terem ajtaját. A teremben csak egy ember körmöl; a lap önkéntes munkatársa, a Kis Sakál.) Urak! Ki csinálja a kolomp-utcai rablógyilkosságot?
A kis sakál (izgatottan felugrik a helyéről, felrugja a székét, alázattal megáll a szerkesztő előtt). Már meg is csináltam, nagyságos szerkesztő úr!
Kovács (végignézi). Maga –?!
A kis sakál (nem mer válaszolni, csak toporzékol izgatott zavarában).
Kovács (zordul). Mutassa, no!
A kis sakál. Itt van, nagyságos szerkesztő úr! (Remegő kézzel átadja a kéziratot.)
Kovács (átfutja a tudosítást. A rablógyilkosságról szóló tudósításból kitünik, hogy mindenki gyanus ember, aki az ügybe bele van keverve, de főleg a vizsgálóbíró, az ügyész és a rendőrtiszt. A leggyanusabb ember a gyilkosság áldozata. Az egész ügyben csak egy valaki szerepel, akinek a becsületéhez a gyanu árnyéka sem férhet: maga a gyilkos. Lehetetlen, hogy az ember meleg rokonszenvet ne érezzen iránta, ha elolvasta a Kis Sakál tudósítását.)
A kis sakál (miután Kovács átfutotta a kéziratot). Tudom, hogy sok hiba van benne, hiszen én még egészen kezdő vagyok… De nagyon szívesen írom meg újra! Én úgy szeretnék tanulni!
Kovács (kék plajbásszal odaírja a nyomdai jelzést a cikkre). Mehet ez így!
A kis sakál (nem mer szólni, de toporzékolni kezd a boldogságtól).
Kovács. Most valakinek el kellene mennie a rendőrségre…
A kis sakál. Majd én, nagyságos szerkesztő úr! Ismerem ott a járást, mert két hét óta én szoktam végezni a Gombos úr dolgát. A cikkeit is mind én írtam meg két hét óta.
Kovács. Az a Gombos nem csinál semmit.
A kis sakál (behízelgő mosollyal). Azt nem lehet mondani – mert alkonyattól hajnalig szidja a nagyságos kiadó urat és a nagyságos szerkesztő urat…
Kovács. Gombos egy szamár. Mi a maga neve?
A kis sakál. Zrinyi Péter!
Kovács. Megbolondult? Miféle szemtelenség ez?
A kis sakál (rémülten). Esedezem – ha nem tetszik Zrinyi, választhatok mást is. Még nem végleges.
Kovács. Most menjen a rendőrségre. Ha jól végzi a dolgát, majd beszélek a kiadóval, hogy valami kis fizetést adjunk magának…
A kis sakál (boldogan és nyílsebesen elvágtat).
Kapuváry András és Gombos Andor azalatt karonfogva végigmennek a körúton.
Andor. Igen, tegnap… Már egy hónappal ezelőtt megigérte, hogy megírja majd, ha lesz egy szabad délutánja. Most végül beváltotta az igéretét. Azt is megírta, hogy ne mutassam magamat nélküled.
András. Tegnap sokat beszéltünk Koller báróval Adáról.
Andor (féltékenyen). Megint főrangu társaságban mulattál? Gratulálok!
András. Tudom, hogy gyűlölöd Kollert. Pedig az nagyon okos ember.
Andor. Nem nagyon okos, de ügyesen tudja szervirozni a kis eszét. Vannak emberek, akiknek az eszük francia pezsgő és vannak vinkóeszü emberek. A Koller esze vinkó, de mivel állandóan jégbehűtve tartja, többet mutat az állott pezsgőnél.
András. Nem olvastad a cikkeit? Ujabban sűrűn ír a lapunkba… A cikkei nagy föltünést keltenek.
Andor. Sohasem olvastam még végig egy cikkét sem, de azért tudom, hogy mit ír. Csupa ön-cikket. Fölvet egy-egy nagyfontosságu kérdést, fölzaklatja vele a naiv olvasó lelkét, végül sem ad rá semmiféle kielégítő választ, csak sejteti, hogy ő tudna rá válaszolni. Ha a király ő felsége, vagy a miniszterelnök ő nagyméltósága netán a lap olvasói közt volnának és többet akarnának tudni, forduljanak bizalommal a cikk írójához, dr. Koller Zsigmond báróhoz, akinek közelebbi címe megtudható a lap kiadóhivatalában. Mindenkinek kínálja magát, mint az utcasarki leányzó, a mágnásoknak, a szociálistáknak, a papoknak és a zsidóknak.
András. Az utóbbit nem állítanám ilyen határozottan. Koller cikkei újabban határozottan zsidóellenesek.
Andor. Ez is csak a kínálgatásnak egy módja. Ő jól tudja, hogy a zsidókat a filoszemita nem érdekli. A filoszemita keresztény tulajdonképpen mind foglalkozásszerü izraelita, alig külömbözik valamit a született zsidótól és ezért a zsidók szemében értéktelen. A zsidóságot az olyan ember érdekli, aki néhanapján ki meri neki mutatni az oroszlánkörmeit. A hány antiszemita volt eddig Magyarországon, azt a keresztények sohasem vették komolyan: súlyt, poziciót, nevet mindig a zsidók adtak neki.
András. Te is olyan vagy, mint minden héber, magad folyton szidod a fajtádat, de ha keresztény ember kiejti ezt a szót, hogy zsidó, már dühös vagy rá. Koller különben sokat beszélt nekem Adáról.
Andor. Ugyan?
András. Élesszemü ember és jól ismeri azt a leányt. Azt mondja, csak addig érdeklődik egy-egy ember iránt, míg az bele nem szeret. Olyan a természete, mint a patkányfogó foxterriernek: órákig lesi a patkányt, s ha megfogta, leharapja a fejét, aztán otthagyja. A holt patkány nem érdekli.
Andor. Vagy bolondokat beszél a te főrangu barátod, vagy azzal hizeleghetek magamnak, hogy kivétel vagyok a szerelmes patkányok közt. Hozzám vissza-visszatér a foxterrier, pedig már régóta nincs fejem; úgy látszik, engem egészen szét akar marcangolni.
András. Nézd, ott is áll egy szerelmes patkány.
Andor. Annak nem harapta le a fejét, mert az csodaszülött: fej nélkül jött a világra!
A szilasi Szinger-palotával szemben borotvált arcu, délceg ifju áll az utcán. Ragyogó köcsögkalapot, krinolin-szabásu redingote-ot, aranygombu selyemmellényt visel. Szerelmes, epedő, könyörgő, parancsoló, hipnotizáló, magnetizáló és szuggeráló pillantásokat vet a palota csipkés ablakfüggönyei felé. Közbevetőleg azonban az utcán elhaladó ifju és idősebb hölgyeknek is juttat egy-egy sokatmondó pillantást. Ez Komlósi, a nagytehetségü ifju jellemszinész.
Andor. Jó napot, Komlósi mester!
Komlósi (zavart mosollyal). Jó napot! Hová ilyen sietve?
Andor. Egy viziten kell túlesnünk… Ez a kis Szinger Ada már olyan régóta bombáz a meghívásaival – egyszer hát megtesszük és megiszunk nála egy csésze teát… Jó napot! (Andrással belép a palotába.)