VII.
Színhely: a Szinger-palota. A nagy szalonban együtt van a háziasszony rendes tarok-társasága, amely a gibicekkel együtt nyolc személyből áll. A társaságnak ezúttal csak egy férfitagja van, a többiek idősebb hölgyek. A férfi Móni bácsi, Szingernének egy szegény rokona. Móni bácsi évek óta mindennap kártyázik az asszonyokkal és mindig nyer. Hogy mennyit, azt nem lehet tudni, mivel a nyereséget hatosonkint elsülyeszti. Rendetlenséget nem lehet rábizonyítani, gyanús azonban, hogy a férfi-gibicet nem szereti az asztalnál. Bár ilyenformán biztos és szép keresete van, Móni bácsi mégis rászorult Szingerné anyagi támogatására, mivel az asszonyoktól nyert pénzét minden éjjel el szokta kártyázni a Dobó Katica-kávéházban. Megjegyzendő, hogy ez a züllött bohém tulajdonképpen rövidáru-kereskedő.
A nagy szalon mellett van Ada fogadó szobája. Ott most teázó-társaság van együtt. A szoba kicsi és olyan, mint minden leányszoba: túl van zsúfolva selyempárnákkal, szobrocskákkal, virágokkal, arcképekkel, bijoukkal, nippekkel, potpourrikkel, mindenféle emlékvacakkal és babona-limlommal.
Ada, mint afféle kötelességtudó háziasszony, maga tölt teát a vendégeinek. A hölgyeknek bonbont ad, az uraknak egyiptomi cigarettát. Később az urak is kapnak a bonbonból és a hölgyek is cigarettára gyújtanak. Ada nagyon egyszerü fehér ruhát visel, ma jóval fejletlenebb és szendébb gyermek benyomását teszi, mint a báljukon.
A vendégek közt vannak a Szecskay-leányok. Ezek keresztény gentryk és birtokos szomszédjaik Szingeréknek. Az egyiket Buffinak, a másikat Muffinak hivják. Mindketten megtestesítői a fogalomnak, amelyet a nevük kifejez: gömbölyüek, közvetetlenek és izléstelenek. Kissé elfogultak a szokatlan fényes környezetben s mivel mindenáron erőt akarnak venni az elfogultságukon, tehát a rendesnél is furcsább modorúak.
Riza, – a Móni bácsi leánya és Ada távoli rokona. Huszonkét-huszonnégy esztendős asszonyos idomu leány. Tulajdonképpen szép volna, de szépségének nagyon is rikító, kissé közönséges a karaktere. A haja koromfekete, a szeme ibolyakék, az ajka vérpiros, az arcbőre nevetségesen rózsás, a termete pedig föltünően formás, úgy, hogy mindenki utána fordul, ha végigmegy az utcán. Egy tüzes démon benyomását teszi. Ez a benyomás azonban hazug. Riza a valóságban hideg, nyárspolgárias és tunya természet. Igen ragaszkodik Adához és szó nélkül eltűri minden szeszélyét, mert azt reméli, hogy a Szinger-házban, ahol annyi jeles ember megfordul, egyszer majd valami jó párti akad a számára. A föltevésében azonban előreláthatólag csalódni fog; Szingerék háza ugyanis az elsőrangu hozományvadászok találkozó helye. Riza egyébként szerelmes Kékkövi úrba, akiről még szó lészen.
Koller báró képviselő. Egyet-mást már tudunk róla. Sápadtarcu, elegáns – bár nem a szó mágnásos, hanem inkább európai értelmében elegáns – fiatalember. Mindig igen komoly, de sohasem mulatságos. Mindenkivel szemben lekötelezően szíves, de senkisem szereti. A mágnások lenézik benne a lateinert, a polgárok bizalmatlanok a báróval szemben. A társaságban azt találják, hogy nagyon tudákos, a tudósok pedig műkedvelőnek tartják. Mint alkalmi publicista megajándékozta a nemzetet a fajmagyarság és nemfajmagyarság fogalmával. A nemfajmagyaroknak sok keserüséget okozott a megkülönböztetés, de egyikük sem gondolt még reá, hogy Koller báró német eredetü. Talán ő maga sem gondolt még erre.
Wertheim úr, a tönkrement mágnás. Az apja után öt milliót örökölt, amit aztán hamarosan elköltött Angliában, lóversenyeken és falkavadászatokon, miközben kitért az anglikán vallásra. Nagy-Britanniában mint derék gentlemant és vakmerő úrlovast becsülték; itthon mindig nevetséges figura volt, mivel a külseje a Klabriász-pártibeli Herr Grünre emlékeztet. Annyira angloman, hogy mindenét, amije volt, mégegyszer odaadná, ha mint egy skót földbérlő fia született volna. Ha valahol egy verkli a Good save the Queen-t játssza, akkor Wertheim lord leveszi a kalapját és föláll.
Kékkövi úr. Csinos és elegáns fiu. Nagyjövedelmü és szerencséskezü kereskedő. Ha redingote vagy frakk van rajta, akkor nem lehet vele az üzletéről beszélni, mert személyes sértésnek veszi. Ebben a társaságban alaposan lenézik, mivel nyitott boltja van valahol a Dorottya-utcában, mégis szívesen látják azonban, mert abban bizakodnak, hogy egyszer mégis el fogja venni a szép Rizát. De Kékkövinek kisebb gondja is nagyobb ennél. Szinger Adát ugyan elvenné, de Rizát –? Nevetséges! Minden esztendőben – nem tudni, miféle üzleti ügyekben – két hónapot Párisban szokott tölteni, ott erősen elfranciásodott. Olvassa a Figaro-t és a Vie Parisienne-t, igen elmés embernek tartja Armand Silvestre-t, a Porte St. Martin pedig szerinte szédítő magasságban áll a Nemzeti Színház fölött. Párisiasan öltözködik és fésülködik s lelkes propagandát csinál a hétórai ebéd eszméjének.
Szinger Pista is jelen van. Ma a rendesnél is neróibb kedvében van. Reggel az édesapja aláírásával ellátott ötezer forintos csekket akart beváltani a bankban – az igazgató azonban bevitte a szobájába s azt mondta neki: „Hallja, Pista öcsém, ne hamisítsa az édesapja aláírását, mert pórul fog járni!“ – Ha nála lett volna az éles kardja, pofon ütötte volna a rongyos firmát, nem is annyira a gyanusításban, mint inkább a konfidens megszólításban rejlő sértés miatt. Pista egyébként a Riza kedveért van itt. A leány ugyan nem tetszik neki, de mivel önkéntes társai nagy elragadtatás hangján szoktak beszélni a telivér Rizáról, Pista szemet vetett rá. Hogy a társaság valahogyan el ne bízza magát, erre az alkalomra fölvette a legrosszabbik zubbonyát és a legképtelenebb szabásu bőrnadrágját.
Utolsóknak érkeztek Kapuváry András és Gombos Andor. A fiúk igen elszontyolodtak, hogy ennyi embert találtak együtt. Olyasmit képzeltek, hogy hármasban fognak teázni Szinger Adával…
Minden esztendőben – nem tudni, miféle üzleti ügyekben – két hónapot Párisban szokott tölteni, ott erősen elfranciásodott.
Koller báró (éppen valami elbeszélésbe kezd, amikor a fiúk belépnek). Andrássy Gyulának még miniszterelnök korából van egy finom mondása –
Kékkövi és a Szecskay-leányok (megfelelő mosollyal készülnek élvezni az Andrássy finom mondását).
Ada. Jónapot, Gombos úr! Isten hozta, Kapuváry!
Andor (fennakadva az Ada megszólításán). Bocsánatot kérek, hogy úr létemre magammal hoztam Kapuváryt, aki nem úr…
A Szecskay-leányok (összemosolyognak, mert megértik, hogy Gombos izraelita, Kapuváry pedig igazi Kapuváry).
Ada. Ismernek mindenkit? Kérem, mutatkozzanak be!
Koller. Andrássy Gyula, akit gyermekkoromban személyesen ismertem –
Ada. Ott a tiszta csésze! Majd töltök… Az édesmama? Odabenn tarokkozik. Majd később úgyis bejön…
Kékkövi (miután protektori arccal kezet fogott a fiúkkal, megemlékezik Andrássy Gyuláról; Kollerhez igen udvariasan). Személyesen méltóztatott ismerni a külügyminisztert?
Koller (könnyedén). Igen –
Ada. Egy cigarettát, báró?
Koller. Köszönöm, nem vagyok dohányos.
Andor (magában gondolja). A gazembernek még csak rossz szokásai sincsenek! (Riza mellé ül, igen konfidensen:) Hogy van, aranyos?
Riza (mosolyog). Hát úgy –!
Ada (Andráshoz). Ugy-e, maga még nem is volt a szobámban? Hogy tetszik?
András. Igazán nagyon ízléses itt minden…
Ada. A mult héten készültem el vele, de most már nem érzem itt jól magamat. Ha rajtam állana, kihordatnám innen ezt a sok kacatot.
Koller. Pedig a szoba igen kedves – csupa egyéniség és eredetiség.
Ada. Az a baj, hogy minden leányszoba egyéni és eredeti akar lenni s azért mind egyforma Valamennyi a Marton-cégnek egy-egy fiókraktára. A multkor vidéken jártunk, az eső bekergetett bennünket a jegyző lakására, ott láttam egy szobát, amely nekem nagyon tetszett. Képzeljék csak: virágosra festett falak, fehércsipkés függönyök, a szoba közepén egy igen nagy asztal, körülötte székek… A szobában mindenből csak egy volt: egy kép, egy virágtő, egy váza, egy kis szobor. Ez kedves ötlet: mindenből csak egy tárgy, az, amelyet az ember legjobban szeret…
Wertheim. A norfolki vadászatokon láttam Lady Percy szalonját, abban minden fehér volt. Minden hófehér.
Andor. Szinger úr már megjött Oláh-Berényről?
Ada. Mi az, hogy Oláh-Berényről?
András. Ott választották meg.
Ada. Úgy? Nem is tudtam.
Pista. Ugyan ne affektálj! Aludni se tudtál az éjjel a nagy izgatottságtól.
Ada (könnyedén). Ah igen – a képviselőválasztás? Most már tudom, miről van szó… Apa nem volt ott, az emberei mindent elvégeztek. Sok rummal, Kapuváry?
Pista (Rizához halkan). Az öreg félt, hogy megverik.
Riza (mosolyog). Ugyan – no!
Koller. Nem vagyok ugyan az én tisztelt Szinger barátommal egy politikai hiten, de azért nagy nyereségnek tekintem a közéletre nézve, hogy mandátumot vállalt. Gyakorlati emberek kellenek a mi parlamentünkbe, hogy gerincet nyerjen a nemzet, melyet Dessewffy Aurél gróf kissé rusztikusan, de találóan nevezett kocsonyás nemzetnek…
Kékkövi és a Szecskay-leányok (elnézően mosolyognak Dessewffy rusztikus kifejezésén).
Koller (Andráshoz). Az én fiatal író barátom bizonyára jól emlékszik Dessewffy híres újévi beszédére?
András (elpirul s morog valamit).
Buffi (őszintén). Hogy micsoda fejük van maguknak!
Muffi. Nekünk van egy bácsink, Mogyorókeréky Zoltán – második unokatestvére az édesmamának – mert édesmama alsóbükki Szliácsy leány (Kollerhez és Kapuváryhoz:) talán tetszik ismerni a családot? Zoltán bácsinak is olyan a feje, mint a káptalan, hogy mindent tud.
Buffi. Nem is csinált soha egyebet, csak olvasott.
Wertheim (Koller báróhoz). Itt önöknél különös viszonyok lehetnek. Angol úr nem igen megy az alsóházba, inkább csak a lordok ifjabb fiait választják meg.
Kékkövi. A Palais Royal-ban most egy kitünő bolondságot adnak, melynek egy angol képviselő a hőse. Egy igazi párisi mondás van benne – sajnálom, hogy a hölgyek előtt nem ismételhetem…
Wertheim (aki Kékkövit a Fasoda-viszály óta igen lenézi, magában szól). Snob!
(A beszélgetésben hosszabb kínos csend áll be)
Andor (lassankint ideges lesz. A báró jelenléte lehüti, a Wertheimé bosszantja, a Kékkövié felháborítja, a Pistáé pedig utálattal tölti el. Belső szükség kényszeríti, hogy valakinek kellemetlen legyen és e célra Koller bárót választja ki). Olvastam a képviselő úr vezércikkét. Nagyon érdekesen világítja meg a zsidókérdést.
Koller (bosszusan, de elnéző mosollyal). Akkor többet olvasott ki a cikkemből, mint amennyit beleírtam. Gyakran hangsúlyoztam már, hogy zsidókérdést egyáltalában nem ismerek. A cikkem az ál-demokrácia kérdésével foglalkozik. Ha bizonyos körök, amelyek véletlenül izraelita vallásúak, azonosítják magukat az ál-demokráciával, az – Neuville-lel szólva, – az ő bajuk.
Andor. A zsidók csak annyira azonosítják magukat a demokráciával, amennyire azelőtt a ghettóval azonosították magukat. Bennszorultak, mint a zsíványok az égő csárdában és most zsiványbecsületből demokraták. Tegyen próbát a báró úr és adjon egy zsidónak hitbizományt, a másiknak meg püspökséget, majd elválik, hogy demokraták-e. A hitbizományos zsidó mágnásosabb lesz a kírálynál, a püspök pedig klerikálisabb a pápánál.
Koller (aki tisztában van vele, hogy Andorral nem szabad vitatkoznia, mosolyogva feláll). Nagyon érdekesen és élvezetesen tudja előadni az elveit, sajnálatomra azonban másutt várnak… (Búcsuzás.)
Kékkövi (Andorhoz gorombán). Mit akar maga már megint a ghettóval? Zsidókérdés azért van, mert maguk, ujságírók, beszélnek róla. Ha nem beszélnének róla, akkor nem volna.
Andor (sajnálja, hogy Koller elment és elhatározza, hogy Kékkövivel fog kellemetlenkedni, akit ugyancsak nem szeret). Zsidókérdés addig lesz, míg a zsidóság hazugságokra fogja építeni a társas szervezetét. Mert az hazugság, hogy maguk a keresztényekkel szemben demokraták, egymással szemben pedig arisztokraták. A bankár lenézi a boltost, a boltos lenézi a szatócsot. A szatócs önérzetes demokrata a boltossal szemben, a boltos a bankárral szemben, valamennyien együtt a kereszténnyel szemben. És ha az egyik demokratától keresztények jelenlétében azt kérdezem: Kékkövi úr, jól megy a maga üzlete? – akkor elpirul.
Kékkövi (elpirul, azon gondolkozik, hogy ne üsse-e pofon a haszontalan kis skriblert, de aztán meggondolja magát s elmosolyodik). Arisztokrácia, demokrácia – ezek az irodalomban még szerepelnek, de az életben régen túlhaladott fogalmak. Az ember társadalmi értékét ma a műveltsége adja meg, s ha a boltos műveltebb az írónál, akkor külömb ember is nála.
Andor. Ha a műveltség szabná meg a társadalmi értéket, akkor minden budapesti úri családban a házitanítót kellene az asztalfőre ültetni, mert ő a legműveltebb.
Kékkövi (Koller rendezett visszavonulását utánozva). Ez mind nagyon érdekes és mulatságos, – de nekem most egyéb dolgom van… (Búcsuzás.)
Andor (körülnéz, mint az oroszlán, amely vért szagolt; a tekintete megakad a mitsem sejtő Wertheimon). Mondja, kérem, lordságod, hogyan vélekedik a demokrácia kérdéséről?
Wertheim (fagyosan). Sehogysem. Ennél sokkal jobban érdekel egy másik kérdés: az ujságíró-iskola kérdése. Azt hiszem, ilyen iskolára égető szükség volna.
Andor (magában szól). Ez a majom nem olyan ostoba, mint gondoltam. (Wertheim mellé ül.)
Ada. Dóri, ha még egy szót szól, akkor magát ki fogják innen dobni. Megértett?
Andor (egyszerre megint otthon érzi magát, a jókedve visszatér).
Mialatt a fiatalok teáznak és pletykáznak, szilasi Szinger váratlanul betoppan a kis szalonba. Redingote-ot visel – ő már régebben elhatározta, hogy mindig csak ilyen kabátban fog járni, ha megválasztják képviselőnek. – Ada ügyesen a teás csészéje mellé csúsztatja a cigarettáját (Szinger úr nem is sejti, hogy a leánya dohányozni is szokott), aztán egy vidám és szenvedélyes kiáltással édesapja nyakába veti magát. Ada tudja, hogy a fiatal leányt nagyon kedvesen taillirozza a szenvedélyes gyermeki szeretet, az öregnek pedig szerfölött hízeleg, – hát miért ne tenné meg a kedvét?
Szinger (kissé ellágyulva, moll-hangon). No, no – még megfojtasz, te kis bolond!
Ada. Üljön le, apa – oda! Fogja ezt a vánkost, ezt is! Adjak egy csésze teát?
Szinger (megpillantja Pistát, a hamis csekkre gondol és elkomorodik. Dur-hangon). Jó hogy itt vagy! Veled még leszámolni valóm van!
Pista (szintén a hamis csekkre gondol; gavalléros impertinenciával szól). Sohasem szoktam kitérni semmiféle leszámolás elől!
Szinger (egy tettleges pillantást lövel Pista felé).
Pista (gúnyos megvetéssel parirozza a pillantást).
A Szecskay-leányok (az iskolás gyermekek éneklő hangsúlyozásával). Alászolgája, Szinger bácsi!
Szinger (Pistát kivéve mindenkivel kezet fog, aztán fölteszi a cvikkerjét s megismeri Andort). Jó napot, Gombos öcsém!
Andor (hogy aljas hízelgőnek ne lássék, félvállról köszön). Adj Isten!
Szinger. Mi ujság a lapnál?
Andor. Az oláh-berényi telegrammokon rágódnak… Igaz – talán gratulálnom is kellene!
Szinger (szerényen és kicsinyléssel). Ah – hiszen az csak olyan dolog! (Szigorúan.) Hanem tudja, hogy nem vagyok megelégedve a lappal?
Andor (mélyen fölháborodva, hogy Szinger olyan dologról mer beszélni, amelyhez nem konyít). Nem –?
Andor. Én sem vagyok megelégedve!
Szinger. Én egészen mást vártam és mást képzeltem. A mi lapunk szakasztott olyan, mint a többi. Olyan – hogy is mondjam? – banális! Egészen banális!
Andor. Megmondom, hogy milyen a lapunk. Olyan, mint a pesti olcsó bankettek étlapja. A vezércikk hol tok tatármártással, hol meg fogas tatármártással. A híreink egyszer borjuvesés burgonya-pürével, egyszer meg sertés-karaj káposztával. Az országgyülésünk pujka vegyes salátával, néhanapján azonban pujka kompóttal. A tárca pedig mindig parfait. Napról-napra ugyanaz a koszt – persze, hogy ezt nem lehet megemészteni!
Szinger (leveszi a cvikkerjét s megdöbbenve méri végig Andort).
Andor. Ez azért van így, mivel a lapot két ember csinálja, akik közül az egyik igen eszes, a másik pedig igen becsületes ember.
Szinger. Nos hát?
Andor. Baj azonban, hogy az eszes ember a lapnak azt a részét intézi, ahol becsületesnek kellene lenni, a becsületes ember pedig azt a részét, ahová ész kellene.
Szinger (magában elmélkedik: Ez a gyerek, úgylátszik, háborúban él az egész redakcióval és az egész kiadóhivatallal. Ha valaki, hát ő az, akire nekem szükségem van, hogy kellő ellenőrzés alatt tartsam a bandát. – Egy vastag szivart vesz ki). Dobja el a cigarettáját, Gombos és gyujtson szivarra! Ez a dolog engem nagyon érdekel és úgy látom, maga jószemü ember…
Andor (szivarra gyujt és közben hirtelen elhatározza, hogy felcsap strébernek. Nem is annyira a haszon kedvéért, mint inkább azért, hogy bámulatba ejtse a világot). A közéletben szereplő embernél nagyfontosságu dolog, hogy egyénisége legyen. Még a hibáit is megbocsátja neki a közvélemény, ha egy erős egyéniség vonásai gyanánt jelentkeznek. A mi lapunk banális, mivel nincs egyénisége. Honnan vegye? Kovács úrtól, Kemény úrtól? Azok részben becsületes, részben okos emberek, de egyéniségük maguknak sincs. Én a lapnál csak egy embert ismerek, akinek az egyénisége érdekelhetné a magyar közvéleményt: az ön, Szinger úr! Ha ön hajlandó volna egyéniségének bélyegét rányomni a lapra, akkor érdekes és jó lapunk lesz. Ha ehhez nincs ideje és kedve, akkor ajánlom, hagyjuk abba az egész dolgot.
Szinger (fölényes, de barátságos mosollyal). Tüzes és hirtelen, mint minden fiatalember. De azért igaza van egyben-másban és én ezentúl többet foglalkozom majd a lappal. A klubból is többet kell iratnunk ezentúl. Tőlünk senki se jár fel, mondja meg Kovács úrnak, hogy ezentúl maga fog feljárni. Mennyi a maga fizetése?
Andor. Hatvan forint! (Erősen a Szinger szeme közé nézett, hogy vajjon elpirul-e.)
Szinger (nem pirul el). Hatvan forint? Az nagyon szép ilyen fiatal embernél! Nagyon szép fizetés! Tudja mit, Gombos barátom, én most elmegyek a klubba és maga velem jöhet a kocsimon… (Notabene: Szinger úr még sohasem járt a klubban és most valami gyerekes elfogultságot érez. Abban bízik, hogy a kis ujságíró vakmerő konfidenciája túl fogja segíteni első zavarán.)
Andor. Ha úgy tetszik, mehetünk. Most már ott találjuk a minisztereket. (Andráshoz, nem minden kevélység nélkül.) Itt hagylak, te boldog poéta – nekem dolgom van a pártklubban! (Szinger úrral elmegy. Amikor beül a gazdája elegáns fogatjába, hirtelen elhatározza, hogy ő ezentúl előkelő lesz. Nem fog többet reggelig a kávéházban ülni, korán fog fölkelni, redingote-ban fog járni, a köcsögkalapját ki fogja vasaltatni, el fog járni zsúrokra és az Operába, köszönni fog a minisztereknek, udvarias lesz, ravasz lesz, szellemes lesz, barátokat fog szerezni, mindenkit le fog főzni, stréber lesz és karriért fog csinálni…)
András (Adához). Én is ajánlom magamat –
Ada. Dolga van –?
András. A redakcióba kellene mennem –
Ada. Maradjon még! Az imént azt mondta, hogy látni akarja a könyveimet. Nekem mindössze csak negyven vagy ötven könyvem van… Sokat olvasok mostanában, de csak azokat a könyveket tartom meg, melyeket megszeretek. A többit elajándékozom Rizának… Még senki sem látta a könyvtáramat, – az édesapám sem, – furcsa, de való, hogy a fehérneműs szekrényemet inkább mutogatom, mint a könyvtáramat. Magának azonban megmutatom. Jőjjön! (A szoba sarkában álló kis szekrényhez vezeti Andrást, ott letérdepel a földre s kipakolja a könyveit.)
Buffi (Muffihoz halkan). Nézd azt a Kapuváryt!
Muffi (ugyancsak halkan). Ő is éhes a Szinger pénzére!
Buffi. Mind egyformák! Mind!
Ada. Wertheim lord, mulattassa a hölgyeit!
Wertheim (a Szecskay-leányokhoz). A hölgyek állandóan vidéken laknak! Ott bizonyára szép vadászat van?
Buffi (előkelően). Az uraink sokat agarásznak. Mi néha kocsin megyünk utánuk.
Muffi (magában elhatározza, hogy kedves lesz a szatócshoz). Persze maga is szokott agarászni?
Wertheim (akit némileg sért a föltevés, hogy ő ilyen kurta sporttal foglalkozzék – száraz hangon). Nem, mi csak rókára vadászunk.
Buffi (jóakaróan). Nálunk sok a róka. A keresztapánk a multkor ötöt lőtt egy nap.
Wertheim (konsternálva). Hogy tetszett mondani? Lőtt –? Puskával?
Muffi. Hát persze, hogy puskával! (Elmosolyodik és Buffira tekint s magában ezt gondolja: Ez a szatócs még nem is tudja, hogy lőni puskával szokás.)
Wertheim (kifakadva). De hiszen az utálatos! (Hideg udvariassággal.) Bocsánat hölgyeim, kissé elragadtattam magamat… Nálunk Angliában az a felfogás, hogy rókát csak falka mögött szabad vadászni. Ha valaki puskával ölné meg a rókát, azt kizárnák minden tisztességes klubból… Lehet, hogy itt Magyarországon más a felfogás… Bocsánat!
Buffi (csipősen). Pedig Zalkovszky herceg is lőtt már nálunk rókát!
Muffi (élesen). Pedig Zalkovszky herceg uriember!
Wertheim. Zalkovszky Agenor?
Buffi. Talán ismeri, Wertheim úr?
Wertheim (tiltakozva). Dehogy ismerem! Tavaly ugyan ott volt Cannes-ban, ott minden áron akart ismerkedni, de rasta-számba ment… A norfolki hercegtől tudom, hogy a Zalkovszkyak a tizennyolcadik században tüntek föl…
Buffi és Muffi (dermedten néznek egymásra).
WERTHEIM… Nálunk Angliában az a felfogás, hogy rókát csak falka mögött szabad vadászni. Ha valaki puskával ölné meg a rókát, azt kizárnák minden tisztességes klubból…
András (gyöngéden simogatja a könyveket, melyeket Ada a kezébe ad). Mindegyiknek más a kötése.
Ada. Magam eszeltem ki minden könyvemnek a bekötési tábláját. Akkor köttetem csak, ha már többször is elolvastam. A bekötési tábla színével, formájával és anyagával azt a benyomást próbálom jellemezni, amelyet a szerző rám tett. A régi aranybrokát a pompás és fantasztikus leírót illeti meg. A tüzes és szomoru poétát fekete liliomokkal díszített piros selyembe köttettem. Ezt a rokokó lelket virágos fehér atlaszba öltöztettem, az okos és erős elbeszélőt pedig arannyal díszített bőrbe…
András. És magyar könyve egy sincs?
Ada. Van az édesapám könyvtárában vagy ezer. Mi nagyon sok magyar könyvet veszünk!
András. De hogy maga egyet sem tudott megszeretni a magyarok közül –?
Ada (bedobja a könyveket a szekrénybe s becsapja az ajtót). Ugy-e mondtam: inkább a fehérneműs szekrényemet kellene mutogatnom, semhogy a könyvtáramat… Megjelent magának már valami könyve?
András. Még nem. De most készítek egyet sajtó alá.
Ada. Igérem, hogy az helyet fog kapni a szekrényemben.
András. Hátha rossznak fogja találni? Hiszen Petőfinek se adott helyet!
Ada. Én nem a jó könyveket gyűjtöm, hanem azokat, amelyeket szeretek. Van a könyveim között egypár nagyon rossz, tudom, de mégis szeretem őket, mivel valami személyes vonatkozást találtam bennük. A maga könyvében nem fogok találni személyes vonatkozást, de szeretni fogom.
András. És milyen kötést fog neki adni?
Ada. Nem tudom még, csak sejtem, hogy halványkék bársonyba fogom köttetni és ezüsttel fogom díszíttetni. Lehet azonban, hogy a könyve kellemes csalódást fog nekem okozni és akkor más kötést kap.
András. Milyet?
Ada. Ha a csalódás olyan, amilyennek én szeretném, akkor lángvörös plüsbe köttetem és antik aranypántokkal díszíttetem. Miért pirult most el?
András. Maga engem hidegnek tart és túlszelidnek –
Ada. Mondtam ezt?
András. De maga csak a modoromat ismeri, nem a lelkemet. A modorom a világé. A modorom hideg és szelid…
Ada. Szóval: kék és ezüst. De a lelke?
András. Lehet, hogy olyan lángolóan piros és vakítóan arany, hogy megfájdulna a szeme, ha belenézne.
Ada (kiveszi András kezéből a könyvet, közbe kőnnyedén megérinti a fiatal úr ujjait). Nekem erős szemem van. Miért kiméli?
András (az ajkát harapdálja és hallgat).
Ada. Ha maga vörös, akkor mért mutatja magát kéknek? És ha kék, akkor mért mondja magát vörösnek? Ej, András úr, ha maga tudná, hogyan szomjazom az igazság után és mennyire gyűlölöm az alakoskodást!
András (sápadtan). Ha maga nem volna gazdag leány, Ada –!
Ada (tüzet szórva a tekintetével). Mi közünk nekünk a gazdagsághoz?
András. Semmi! Igaza van, semmi! Ada, én magát az első pillanattól fogva szeretem. Azt hiszem én sem vagyok közömbös maga előtt…
Ada (magában elmélkedik). Mindegyik ezzel jön! Ez is! És mindegyik az első pillanattól fogva szeretett… Ez mégis furcsa! Vagy én provokáltam volna? Ennyire még se kellett volna sietnie… (Hangosan.) Lord Wertheim – nem érdeklik a könyveim?
Wertheim. Hogyne! Nagyon érdekelnek!
András (megsemmisülten ül a szőnyegen és fűzi a gondolatait). Állat vagyok! Beugrattam magamat, mint egy gimnazista! Pedig Koller óvott is, előre mondta, hogy így lesz… Azt mondta, hogy olyan a természete, mint a foxterrieré: nincs nyugta, míg le nem harapta a patkány fejét, aztán otthagyja… Fejetlen patkány vagyok, olyan, mint Gombos Andor… Nevetséges vagyok! Mentsük meg azt, ami még megmenthető… (Fölkel, gúnyos flegmával szól.) Bocsánat, én most kegyes jóindulatukba ajánlom magamat…
Ada. Elmegy már? Mikor látom viszont?
András (még mindig gúnyos flegmával). Ha rajtam fordulna, minél előbb. Sajnálatomra azonban a közel jövőben annyira el leszek foglalva…
Ada (elkedvetlenedik). Ah –!
András (kárörvendően szól magában). Ezt ügyesen csináltam!
Ada (kezet fog Andrással – kissé fogva tartja a fiatal úr kezét – a tekintete megint tüzet szór – halkan, zavartan, bájosan és édesen). Jöjjön el minél előbb! Nekünk még sok beszélni valónk van egymással… (Olvadó hangon.) Ugy-e, eljön?
András (fejét vesztve). El! (Meghajlik és távozik.)
Szinger Pista (akinek sikerült Rizát az ablakfülkébe csalni). Hát akarja, vagy nem?
Riza. Pista, maga megbolondult? Meg fogom mondani a mamájának!
Pista (hátat fordít neki, magában). Liba!
*
A Nemzeti Hiradó szerkesztőségének riport-terme. A Kis Sakál Gombos Andor íróasztala előtt ül és körmöl. Gombos Andor kalappal a fején és egy igen vastag szivarral a fogai között belép. A pártkörből jön, ahol kutyafuttában elsajátította a politizáló mágnások hanyag előkelőségét.
Andor (a Kis Sakál vállára üt). Homunkulusz, kelj föl és keress magadnak más helyet, alkotni fogok!
A kis sakál (füstfelhőt fuj Andor arcába, kaján hidegvérrel). Sajnálom, kedves Gombos úr, nekem is dolgom van, s így nem engedhetem át az íróasztalomat…
Andor. Hogy mondtad, gyermek? A te íróasztalod?
A kis sakál (kéjesen). Igenis, az én íróasztalom!
Andor (vészes hidegvérrel). És mióta a tiéd?
A kis sakál (a kárörömben tobzódva). Ma este óta, amikor a nagyságos szerkesztő úrnak önt elcsapni méltóztatott… Ha nem hiszi, hát kérdezze meg tőle!
Kovács i. szerkesztő (egy csomó távirattal belép a terembe). Föl is út, le is út, Gombos! Beszéltem Kemény úrral, majd ő elintézi magával a dolgát, itt nem fog több riportot csinálni.
A kis sakál (a boldogságtól toporzékol).
Gombos (mint fent, hidegvérrel). Most kivételesen okosan beszélt, Izor bácsi, én nem fogok több riportot csinálni, mert az istenek nem arra valók, hogy fazekat drótozzanak – hanem ezentúl az országgyűlési rovatot fogom vezetni. Ezt ma délután beszéltük meg az én tisztelt szilasi Szinger barátommal, mikor a palotájában voltam egy csésze teára… Ha tőle akarja hallani, akkor fáradjon be a szobájába, itt van, az imént együtt jöttünk a szabadelvü körből…
Kovács (meredten néz Andorra, majd sarkon fordul, kimegy, becsapja az ajtót).
A kis sakál (félelemtől szepegve). Méltóztassék, kedves mester – itt az asztala – én nem is akartam ide ülni, de az a buta Kovács parancsolt rám…