– Magát Aradinak hijják? – kérdezte a Csirke, nyeszlett fekete fátyolboát tartva a szája elé. Megint feléje fordult.
– Igen.
– Aladár?
– Andor.
Előre fordult. Aztán hirtelen megint vissza:
– Mondja, nincs valami olvasni való könyve?
– Van.
– Ledobja?
– Le.
A kis hotel előtt már sepertek a parasztasszonyok. A Csirke kiszállt és egy hajót nézett a Dunán. A hajó négy nagy uszályt vontatott és rengeteg fekete füstöt bocsátott.
– Milyen ereje van ennek a kis büdös hajónak – mondta Révész úrnak, aki fázósan állt melléje, mialatt Andor pénzt adott Savanyúnak, kifizetve azt is, hogy visszavigye őnagyságáékat.
– Egy pillanat, – mondta, mikor a portást várták – ez itt az ablakom.
Felmutatott egyik nyitott ablakra. A portás előjött. Kezet fogtak, Révész úr kalapot emelt. Aztán vártak egy kicsit, míg Andor kihajolt az ablakon:
– Itt van – mondta.
És eleresztett egy szinesborítékos könyvet, ami kinyilt a levegőben. Révész úr elkapta. Zola Nanája volt rövidített és komisz magyar fordításban.
– Köszönöm – mondta a Csirke, megnézve a képet a borítékon. Révész úr megint kalapot emelt. Beültek a fiákerbe, mintha az övék lett volna s az elindult velük a dunai bokrok közt, visszafelé. Andor az ablakba könyökölt, nagyon fáradt és kábult volt, minden érdeklődés nélkül nézett utánuk. A fiáker lassú trappban indult velük, de mikor kikerült a bokrok közül a nyilt útra, ez a lassú trapp is megszűnt, a lovak pihenő lépésben kezdtek menni, Savanyú eleresztette a gyeplőt és rágyújtott s látszott, amint megfordulva a bakon, beszélgetni kezd a két vendégével. Lassan poroszkáltak így visszafelé a pirosló reggelben, mint valami magára hagyott, együvé tartozó kis személyzet, miután elvált tőlük a komoly ember, a fizető vendég, aki miatt a világon vannak.
XII.
Valami ideiglenes volt az életmódjában. Mint egykor az a bizonyos hétfő, amely a zagyva élet végét és a komoly munka kezdetét jelentette, most is lebegett a távolban egy időpont, amikor majd mindez megváltozik. Nem nagyon tudta megmondani magának, hogy ez mikor lesz és miért lesz. Csak azt érezte, hogy ez nem maradhat így, ahogy van. Nem is szeretett ezen gondolkozni, eltolta magától az egész kérdést, ha jelentkezett. Tovább tolta másnapra, elfárasztotta, elaltatta. Rendszerint felkeléskor, – mostanában már délután kelt fel mindennap – amikor friss kipihentséget érzett fiatal tagjaiban, eszébe jutott, hogy ennek másként kellene lennie. Ilyenkor nyugtalanság fogta el, forgolódott egy kicsit az ágyban és bár semmire se gondolt, úgy érezte, mintha mélyen gondolkoznék. De az állapot, amelyben élt, oly kellemesen kábult volt, hogy minden ilyen nyugtalankodás egy „majd aztán“-nal végződött, friss kiugrással az ágyból, egyenesen az ablakhoz, amelyen át Isten szép nyári délutáni napja sütött be a szőnyeg csücskére, s amelyen túl fehérruhás nők sétáltak piros napernyővel a sziget pázsit-ábrái közt. A Horn-palotában azóta sem aludt. Egyszer, a ligetből jövet beszólt a házmesterékhez, megmondani, hogy nem halt meg és csak vigyázzanak a lakására. Néhány apróságot, amire szüksége volt, összecsomagolt és a házmesternével kivitette a szigeti szobába. A jogi könyveket minden sóhajtás nélkül dobta félre, valami nyugalmat érzett olyanféle gondolatokra, hogy hiszen „majd aztán“ és „később majd csak“ és „akkor úgyis“, – ez tette, hogy nem búcsúzott a könyvektől, sőt haragudott rájuk, mint a börtönőrökre, olyan bizonyosra vette, hogy visszatérnek még hozzá, eljönnek érte bebörtönözni a szemét és a fejét. Otthon, a budai lakásban is járt, de nem ment be a szobákba, ettől az emléktől félt. Csak az előszobában ült le, bottal-kalappal, ott beszélt a kövér Julival, annak is azt mondta, hogy vigyázzon a lakásra, addig ne csináljon semmit, amíg ő nem intézkedik. Itt se vallotta be magának a nyugtalanságát. A függő állapot eltűrhetőbb volt számára, mint a változás és az a sok cselekvés, ami ezzel járt volna. A kövér Juli is meglátogatta mindennap a szanatóriumban az apját és már ő is tudta, hogy az öreg úr nemsokára meg fog halni. Mikor a régi cselédek sopánkodó hangján erről beszélni kezdett, Andor felkelt a székről és hirtelen elment.
Az öreg úr haldokló állapota mostanában mint valami utolsó állomáson, mintha megállt volna, tíz-tizenkét nap óta változatlan volt. Sem Andor, sem az orvos nem vett észre rosszabbodást. Igaz, hogy most már majdnem egész nap aludt, beszélni egyáltalán nem beszélt, s ha ébren volt, mély szemgödreiben tompán fénylett valami, ami már mintha nem is szem lett volna, hanem szürke fátyol mögött két csepp könny. Teljesen érzéketlennek látszott minden iránt. Mindegy volt, ha Andor jött, vagy ment, ha szólt hozzá, vagy ha hallgatott, ha megsimogatta vagy ha gyöngéden megfogta sárga kezét, amely már nem volt más, mint vékony csontok és vastag erek szövedékére vont hártya. Mintha a sors ajándéka lett volna Andor számára ez a némán stagnáló állapot, ez az eleven nem-létezése az apjának, amely javulást már nem igért, de szinte rosszabbodással sem aggasztotta. Időt adott neki, hogy hozzászokjék a halálhoz, hogy automatikusan elkészüljön arra a napra, amikor majd ez a csekély létezés is megszűnik. Mikor esténként lejött tőle és elgondolkozva lépett ki a szanatórium kapuján, úgy érezte, hogy az apja is segít neki ebben a napról-napra való halasztásában minden dolgoknak. Egy ilyen estén, a kapu előtt állva világosodott meg előtte, hogy az a távolban függő terminus, az a bizonyos „majd aztán“ és „majd akkor“ nem egyéb, mint az apja halálának időpontja. Az lesz az a nap, amely felébreszti ebből a vánszorgó félálomból, a melyben most él, akkor szakad rá minden munka, kötelesség és komolyság és az emberséges élet elkezdése. És ez a gondolat aztán még azt a kis nyugtalanságot is elcsitította, amely nagyritkán verdesni kezdett gyönge szárnyakkal a szívében, mint a két marokba zárt verébfióka. Addig úgyse lehet semmit kezdeni. Majd ha azon a borzasztó időn túl lesz és ha majd megnyugszik.
Az éjszakai életét így valami virrasztás-félének fogta fel. Most már teljesen éjszaka élt, a nyári reggel arany-sütésében feküdt le és gyakran esti szürkületkor kelt. Megszerette az utca és a kávéház éjjeli embereit, a csöndes és barátságos városi éjszakát, az éjjeli pincéreket, kocsisokat, az éjjeli gyümölcsöskofákat, a levegő éjjeli egyenletességét, és hogy így rászokott az éjszakára, még a csapatostul kóborló fiatal ujságírókat is tűrhetőbbeknek találta. Ezeket eddig mindig bizonyos ellenséges érzéssel, utóbb már gyűlölettel nézte, mert hangosak, vidámak és az elbizakodottságig öntudatosak voltak. Volt köztük az ő korabeli ember, de sok volt, aki még nála is fiatalabb volt, s már nemcsak neve volt a világ előtt, hanem bizonyos tiszteletre és különleges bánásmódra is igényt tartott. Egy nagyon fiatal versíró, akinek a nevét a lapokból ismerte, néha a közelébe került a Moulin vagy az orfeumkávéház asztalánál. Szinte durcásan fordította el ettől a fejét, nem vette tudomásul, nem akart beállni azok közé, akik a hosszúhajú gyerekembert megbámulták. Mikor néha négy-öt táncosnő csődült a költőgyerek köré és nevetett a durva tréfáin, úgy utálta a kis költőt, ahogy csak jómódú, semmittevő fiatalemberek tudják ezeknek a szerény társadalmi sikereit irígyelni. Most azonban, hogy őt is megpuhította az éjszaka, megszokta és eltűrte a kis költőt, ismerősen nézett rá, bár elbizakodottnak találta és feltette magában, hogy tüntetően elkerüli a vele való megismerkedést. A Csirke egyszer a kettőjük asztala köré lépett és taktusban hol a kis költő fejét érintette vékony nádpálcájával, hol az Andorét. Ez módfelett felbosszantotta, s még mérgesebb lett, mikor észrevette, hogy a kis költő vele nem is törődik, csak nevetve kapkod a Csirke pálcája után, sőt egyszer úgy akarta elkapni, hogy az ő feje fölé nyúlt a pálca után. A pálcát ő kapta el és messzire eldobta, s mikor a Csirke ezért melléje ült és azt mondta, hogy addig nem megy onnan el, amíg a pálcáját vissza nem kapja, durván szólt rá: „eridj a fenébe“ – amin a Csirke sértődött meg halálosan, bár alapjában véve a kis költőnek szólt. Nem bírta el, hogy az a kis ember már valaki. És ő senki. És ő még el se kezdett valaki lenni. De hiszen, istenem, akkor majd… és aztán majd… és kicsodák-micsodák ezek itt éjjel a füstben és a zenés piszokban? És ez úgyis mind csak ideiglenes és ő itt csak átmenetileg van, ezek meg itt maradnak életük végéig, mind, pincérek, írók, cigányok, lányok… „Nem szégyelled magadat?“ – mondta magamagának – „ezek közt valamit akarni, eközt a szegény félbolond városi szemét közt, ahol most kínodban kóborolsz… sajnálnod kellene őket, és majd több elnézéssel gondolsz vissza rájuk, ha majd fenn jársz a komoly és derék nappali emberek világában, nagy rangban és tekintélyben, az autódban, ahol melletted ül a finom kis úrhölgy, akinek gyönge és jó illat száll a fátyolából és aki a térdeden nyugtatja fehérkeztyűs kezét, mikor felszalad a nagy kocsi az Opera elé…“ Így már derültebben tudott nézni a kis költőre, szánni még nem tudta, de lenézni már kezdte. És a Csirkére se haragudott ilyenkor, a Csirke iránt részvétet érzett, a Csirkének tíz forintot adott minden látható ok nélkül. És néhány percre jól érezte magát a zenében, a lármában, belebámult a falicsillárok fényébe, összehúzta a szemét és elképzelte, hogy ezek lazán kötött bokréták égő üvegrózsákból, amelyeknek fénylő sárgaréz száruk és lombjuk van. Ilyesmivel töltötte meg a képzeletét, mikor az komolykodni akart, s ez kellemes és felületes volt, gondokat elriasztó és képzelt jövőbe ringató, a cimbalomszóhoz és a nevető zsivajhoz illő. Ilyenkor szinte észre se vette, hogy a Csirke – még jobbkezében tartva a tízforintost – a balkezével az ő fényesre kefélt haját igazgatja, inkább a simogatás, mint a rend kedvéért.
Egyszer, mikor így elszórakozva ült és nem vette észre, hogy a Csirke megint a hajával foglalkozik, arra riadt, hogy a Csirke hirtelen kapja el a kezét a fejéről.
– Mit csinálsz? – szólt rá és a hajához nyúlt. Egy csöppnyi kis piros csináltvirágot talált a hajában, akkorát, mint egy nefelejts, ezt tűzte oda a Csirke. De hirtelen abbahagyta a virágozást, mert Révész úr jelent meg, a bejáratnál feltett kalappal ácsorgó urak közt.
– Félsz tőle? – kérdezte, megszagolva a kis vászonvirágot.
Csirke nem felelt, csak tagadólag rázta a fejét, tréfásan és sokáig, felfelé kancsalító szemmel gyönyörködve abban, hogy hogyan röpdös a homlokán a szőke hajfürt, mikor ide-oda rázza a fejét. A tagadó mozdulatból a hajjal való játék lett, amit a Csirke nem akart abbahagyni.
– Ne rázd a fejed – szólt rá Andor.
Nem felelt, tovább rázta a fejét és nézte a homlokán táncoló fürtöt. A fiú ideges lett:
– Nem hallod?
– Mi ez? – nézett rá a Csirke, hirtelen abbahagyva a mozdulatot. – Mit parancsolgat maga nekem?
Fölkelt és Révész felé fordult. Andor rámosolygott és a kis piros nefelejtset gyöngéden az arcához hajította.
– Olyan féltékeny a Révész?
A lány lenézett rá, mint aki azon gondolkozik, hogy hamarjában milyen gorombaságot mondjon, de meggondolta, felbiggyesztette az ajkát és el akart menni. Andor elkapta a karját.
– Te, – tartotta vissza, csak hogy bosszantsa – mi van a könyvemmel? Mikor adod vissza a könyvemet?
– Azt se tudom, hol van – mondta a Csirke és húzakodni kezdett.
– Elolvastad?
– Nem én.
– Hát akkor mért kérted?
– Megmondom… ha elereszted a karomat.
Eleresztette.
– Azért kértem, – mondta, miközben megjelent a szája körül a kisfiús, nevető vonás – mert azt hittem, lesz benned annyi udvariasság, hogy felviszel minket a szobádba, pedig nem is voltál udvarias, mert ledobtad az ablakon, akkor szerettem volna visszadobni, fel a fejedhez, mert ez egy hencegés volt és nem is tudom, mire rá adtad ott úgy a bankot.
Otthagyta, ugrálva ment a bejárathoz, ahol a sápadt Révész szigorúan állt. Levette Révész kalapját és megint visszatette a fejére, s miután így köszönt magának Révész helyett, a karjába kapaszkodott és cigarettát kért tőle. Ma megint talpig vörösben volt. Hogy Andor utána nézett és ezt a mókázását figyelte, úgy találta, hogy ez a lángvörös táncosruha illik legjobban hozzá. Egy pincér gyujtotta meg a cigarettáját és Révész úr, mialatt a cigarettatárcát visszatette a zsebébe, gyorsan és komolyan beszélt a Csirkéhez, de nem nézett rá, hanem tovább is a táncolókra függesztette a tekintetét. A szája szapora mozgásáról és a dacoló tekintetéről látszott, hogy szemrehányást tesz a Csirkének. Aztán a Csirke el akart indulni vele, még mindig a karjába kapaszkodva, a rendes asztaluk felé, de Révész húzatta magát, nem akart vele menni és végül kiszabadítva a karját, ott maradt a bejáratnál. A Csirke elugrált tőle és táncolni ment egy parkettáncossal, mint aki nem sokat törődik ezzel a haraggal. Andor Révészt nézte, aki egyideig nagyon komolyan állt ott az ajtónál, aztán az órájára nézett, de nem ment el, hanem elindult egymaga az asztala felé.
Abban a pillanatban, mikor Révész zsebretette az órát és Andor kíváncsian figyelte, hogy most elmegy-e, vagy sem, Révész mögött, a lépcső felől jövet, megjelent a bejárat nyílásában Pécsi Lajos. Szalmakalapja és csontos vörösbarna arca a Révész válla fölött látszott először, amint a közönséget mustrálva benézett a terem zűrzavarába. Ahogy Révész elindult előle, szabadon maradt egész nyurga alakja. Sárga vászon sportruha volt rajta, túlrövid kabát, ami még hosszabbakká tette a lábait és sárga keztyű a nagy kezén. Hátrafordult és szólt valamit valakinek, aki nem látszott egy kövér pincértől.
– „Mi ez?“ – mondta magában Andor, miközben lassan fordította el onnan a fejét, hogy úgy ne lássék, mintha elkapná. „Mi ez?“ És lassan mintha unalomból tenné, végigsimította az arcát a kezefejével, mint aki azt vizsgálja, hogy simára van-e borotválva. Az arca forró volt. Ezen nem lehetett változtatni, bizonyos volt, hogy elvörösödött.
A tekintetével a Csirkéhez menekült, aki egyhelyben sebesen forgott a szmokingos táncossal. Mintha a saját vörössége lobogott volna ott, mintha visszaverődött volna a Csirke vörös szoknyájáról, újabb perzselő érzés gyulladt ki az arcán. De csak nézte a Csirkét, hogy legyen hová néznie, mozdulatlan fejjel, megrögzítve így a szemét minden újabb találkozás eshetőségére. Ekkor a folyton forgó vörösségen túl, a parkettnégyszög túlsó partján, a sűrűn ülő publikum közt megint belement a tekintetébe Pécsi Lajos sárga vászonruhája, nyurga felsőteste, amint asztalt keresve haladt a fejek fölött. Pécsi mögött, híven követve őt, mint a kutya, s arcát mohó kíváncsisággal fordítva a táncolók felé, jött Turnovszky Iván. Soha életében nem hasonlított Ellához, csak most.
A pincér a négyszög túlsó szélén szorított nekik helyet egy asztalnál, ahol már ült két egyszerűen öltözött férfi. Ezek összébb húzódtak, Pécsi udvariasan köszönt nekik, aztán leült. Csak akkor tette le a szalmakalapját. Csontig nyírott szőke koponyája halványan fénylett a rézbarna arc fölött. Iván kíváncsi diákfeje mögüle kandikált ki a táncoló nőkre. Andornak lehetetlen volt nem látni őket, mert szembenültek vele, épp abban a vonalban, amelyben a Csirke forgott szédületesen a táncossal, egy vad two-step lármás zenéjére. Ők is a Csirkét nézték, aki Andor odaerőszakolt szemében már csak kínzó, forgó vörösség volt, egyre égőbb és egyre szétfolyóbb, egyre összekevertebb a Pécsi sárga ruhájával és a táncos smokingos feketeségével, – a zsivajban sárga-vörös-feketén lobogó lángmotolla, amelyről nem lehet levenni az odababonázott tekintetet egészen a káprázásig, a tűrhetetlenségig, addig, amíg meg nem áll a forgás. Mintha verseny volna, hogy melyik bírja tovább: a forgás-e, vagy az egyre nagyobbra tágított szem önkínzása. És ezt a versenyt egyre gyorsabban és vadabbul hajszolta a czigány galoppja: a bőgő hátán döbögve csattogott a vonó, a cimbalmot sebes taktusban a verő nyers végével csengette egy félbolond szmokingos hindu, és mindezek fölött fennen visítva, önmagával kergetőzve jajveszékelt a kis klarinét, apróra hasogatta a lármát, mintha egy mérges kis kutya futkosott volna a pódiumon vigyorgó cigányok közt, akik a taktust dobogtatva hágdostak volna a farkára.
A meredten égő szem győzött, a forgás maradt előbb abba. Szerencsére nagy taps tört ki, mikor a Csirke halálra sápadtan, mosolyogva, a szívére szorítva a kezét, abbahagyta a forgást és szédülten ment Révész asztalához. A táncos is megtámaszkodott, gyors és mély lélekzet-kapkodással, óriási sárga fogsorát kínos-fáradt vigyorgással mutatva.
A nagy siker lármájában Andor behúnyhatta a szemét, aztán nézhetett máshova. Azt még látta, hogy Pécsi is tapsol és hátramagyaráz Ivánnak, aki nyitott szájjal fordult a Csirke felé és bámulta, hogyan liheg nevető arccal Révész mellett. Révész megint komolyan és szaporán beszélt hozzá, másfelé nézve, megint szemrehányást tehetett neki.
Mikor a taps elcsöndesedett és minden hangos összevissza-beszéd és nevetés kikeveredett a tapslármából, hogy eluralkodjék a zsúfolt teremben, ahogy nagy mutatványok után lenni szokott, a cigány, mintha nem is ugyanaz lett volna, aki az előbb megvadult, lassan és érzelmesen halk francia keringőbe kezdett. A parkett négyszögén, amely a mutatvány után üres maradt, most álmatagon megjelent a kövérvállú, dekolletált úrhölgyutánzó nő, fekete strucckalappal és fekete estélyruhában, únottan fordította ég felé ismert kéjelgő szemeit és púderes, telt karját rátámasztva egy sovány, vöröshajú táncos vállára, lassú csúszásokkal és kicsire aprózott szaladgáló lépéskékkel kezdte meg a bosztont, a táncos válla fölött le-lenézve az égből az asztaloknál ülőkre, kéjesen fáradt pillantással keresve azt a kéjesen fáradt angol lordot, aki százötven koronát adna anélkül, hogy bármit is csinálni kellene érte.
Erről a hölgyről Rácz Miklós jutott eszébe Andornak. Ő szokta ezt felfalni a szemüvegével, keservesen és reménytelenül, mert a kéjvágyó úrhölgy itt csakis ingyenpénzre vágyott, soha itt kéjről szó sem lehetett. Egy idős német gyárosa volt, szőkén őszülő vad germán óriás, akinek otthon beteg felesége volt, s aki a pénzéért agyonszerette a szegény teltvállú úrhölgyet, úgy, hogy az örült, ha békén hagyták, sőt csakis olyan férfiakhoz vonzódott, akikről bizonyos volt, hogy semmit sem akarnak tőle. Andor örült, hogy most Rácz Miklós nincs itt. Igy egyedül majd csak megússza azt, hogy Pécsi ott ül Turnovszky Ivánnal. De a komoly Rácz fürkésző szemüvege és zord erélye nyugtalanítaná, kihozná a sodrából.
A kéjes úrhögy után újabb két pár jelent meg a parketten, majd két nő indult táncra együtt, útálatosan összetanult két rövidszoknyás, kalaptalan lány, az egyik Somogyihoz hasonlított, fiatal horgas-tüzes, pirosszájú vadzsidó szépség, a másik tömpe, kutyaképű púderes, idősebb, de rövidebb szoknyájú. Most már négy pár táncolt és a táncmester a parkett közepére állt, úgy, hogy Andor elől elég gyakran fedték el Pécsit és a bámuló diákot. Egy kicsit meg is nyugodott. De abban a pillanatban, mikor ezt konstatálta, tudniillik azt, hogy megcsillapodott, megint felzajgott benne a nyugtalanság, a türelmetlen mérgesség, a szégyen és a düh: „Mi csillapodott meg bennem? Miért voltam izgatott? Mi ez?“
Felgyulladt a szeme a haragtól, eszébe villant, hogy Pécsi észrevehette az ő bujdosó tekintetét. Ez a feltevés dühbe hozta és most Pécsiék irányába nézett. Arrafelé gomolyodtak össze a táncolók, lassan és kis körökben finomkodva mozogtak, úgy, hogy sokáig takarták el előle Pécsit. De kivárta őket, mint ahogy az ember kivárja a holdat a mozgó felhő mögül, s akkor igen lassan, de végre megjelent előtte Pécsi arca, vizesszürke szeme, amely nyugodtan, de szándékkal nézett az övébe. Komisz szúróssággal ereszkedett lassan bele ez a hűvös tekintet az ő égő pillantásába, mint hidegen fénylő, biztosan vezetett vívótőr a forrón lélekző tüdőbe. A sportban felnőtt, németből magyarrá gentrysedett csontos-szívós férfi kihívása volt ez a lágyabb, nyugtalanságra és izgatottságra hajlandóbb fiúval szemben, akiben most a keresztény anyától örökölt türelmet és szelid nyugalmat pirosan borította el az apai zsidó vér. Aztán, az első támadás után, most már mint két éles horog akadt össze a tekintetük. Andor érezte, hogy egy ér rugdalózik a nyakában és hogy a szája akaratlanul és a saját szántából formát változtat. De most halálos elszántsággal akasztotta bele a tekintetét a Pécsiébe. Olyan pillanat volt ez, mint mikor két birkozó sok kerülgetés után komolyan markol egymásba és hosszan, vésztjóslóan marad így mozdulatlanul, mintha gondolkodnék. Nem lehetett kétség, ennek a tekintetnek az ezredrésze is elég lett volna, Pécsi halálosan és szívósan szerelmes Ellába, gyors ugrással termett a lány mellett, mikor Andor elkódorgott mellőle és most többé nem ereszti. Pécsinek a zárt, vékony ajkai mögött szinte látszott a két erős szemfoga, amellyel, mint egy sovány, izmos kutya, fogja a szőke lány fehér húsát, és a rettenetes az volt ebben a képben, ami Andor szeme mögött megjelent, hogy a lány könnyelműen mosolyog, mialatt ezek az éhes-éles fogak a fehér gömbölyűségeit fogva tartják, olyan vadul, hogy annak is fáj, aki nézi. Útálta most Pécsit, valóban kutya volt a szemében, rút, sovány, kiéhezett kuvasz. Nem tigris vagy oroszlán. Azokra a félórákra ugrott az emlékezete, mikor hárman voltak együtt: most télen a jégpályán, egyszer a lánynál, ebéden, régen, egyszer a korzón, estefelé, – mindig éhes és sovány volt ez a Pécsi, de akkor fátyolozott volt a szeme és lemondó az arca, kérlelő, ha a lányra nézett, hamis és gyűlölködő, ha az övével találkozott a pillantása. Most se volt diadalmas a szeme, csak bátorság és a védekezés elszántsága nézett belőle. Pécsi azt szerette volna, hogy ez jéghideg biztonságnak lássék. De az az idegáram, amely a mélyek mélyéről jön és milliomodrészekre osztja a pupilla rezdüléseit, az olyan érzékeny nézőnek, mint aminő Andor most volt, világosan megmutatta, hogy az egyenesen előre szúró vívótőr tűhegye finoman és alig láthatóan reszket, a hideg pengét mozdulatlan kéz vezeti, de egy féltékeny szív vére lüktet hajszálnyi rendetlenséggel a leghegyében. Ez adott a forrósághoz erőt és gúnyt az Andor nézésének, amelyben most már volt valami diadal, fájdalmas és pillanatnyi, de mégis felülkerekedés az új gazdán, a parvenűn, az alkalmi tulajdonoson, benne volt az eldobott régi jogok titkos fájlalása, az elherdált vagyon dacos „üsse kő“-hangulata, és az egészen végigsugárzott valami, rezignáltan hencegő, ami azt mondja: „ugyan ne büszkélkedjél, hiszen ha én akartam volna…“
Nézték egymást, most már szántszándékkal, meg-megszakítva a táncoló pároktól, de nem mozduló szemcsillaggal, tökéletesen megtartva az irányt akkor is, mikor testek és ruhák mozogtak el közöttük. Egymásba sütöttek, mint két egymásnak irányzott reflektor, amelyek találkozó sugarában élesen megvilágítva állt, aki képzeletükben közibük lépett: a változatlanul kacér mosolyú, jelentéktelen csinosság, fiatalon és karcsún, szőkén és kövéredőn, egyikre se pillantva, a távolba mosolyogva a férjhezmenés és a polgári jómód kis krajcáros dicsősége felé, felületes érzékekkel, sekély érzelmességgel, tulajdonképpen semmit sem akarva, csak élni, enni, öltözködni és mosolyogni, de most ebben a kettős sugárzásban érzékien és szerelmesen felragyogva, vakító menyasszonyi fehéren, mint minden boldogság atlaszfényű forrása, mint az erősebbnek győzelmi jutalma, akiért ölni vagy halni kell.
A reflektor mögött mint kis tolvajlámpa pislogott rejtetten a táncosnők felé az Iván szeme. Ez is erősítette Andort. Ha ez a száraz Pécsi így hízeleg és kedveskedik ennek a kis svindlernek, hogy elhozza ide, akkor még szüksége van rá. Akkor még nem lehet olyan nagyon rendben a dolga Ellánál. Ő ismerte Ivánt és őrző szerepét. Nem bánta volna, ha az ő tekintetével is találkozik, de ez lehetetlen volt. A kis diák minden pillanatban másfelé villantotta a tolvajlámpát, mohón és határozatlanul, szinte ijedezve, mint egy szegény és szerény tolvaj, aki szalonnáért jött és a kincstárban találja magát.
Még nézte egyideig Pécsit, akinek a tekintete változatlan maradt, aztán úgy gondolta, hogy ebben a halálos párbajban győznie kell s ekkor – még mindig nézés közben – lassan gúnyosra mozdította a száját, mosolyt erőszakolt, pillanatra se véve le szemét a Pécsiéről. Feldobogó szívvel és mindenre készen még megvárta, amíg a csontos barna arcon elfehérül a lenszinű nyírott bajusz a boszankodásban feláramló pirosságtól. Aztán még mindig várt, mint aki rendelkezésre áll, majd lassan elfordította a szemét másfelé és a fizetőpincért hivta. Fizetett, fölkelt, az ajtóig sétált és onnan is visszanézett. Győzelmet érzett. Látta, hogy Iván kérdez valamit Pécsitől, de Pécsi a semmibe néz és nem felel. Iván már a vállán kopogtatott, mire nagynehezen feléje fordult. Andor ott maradt az ajtóban és a tömpe kutyaképű táncosnővel beszélgetett. Maga se tudta, mit. Sőt virágot is vett neki, mikor a virágárús asszony arra jött. Négy nagy vörös rózsát. Közben elhozták a felöltőjét, ezt a karjára vette. Nem akaródzott neki elmenni innen. A tömpeképű otthagyta, egyedül maradt. És ebben a pillanatban váratlanul minden győzelme összeomlott s ahogy arra a percre gondolt, mikor ezek bejöttek a terembe és Iván úgy hasonlított Ellára, – életében először – mikor erre a percre gondolt, a menthetetlen és halhatatlan irígy szerelem sajgott végig rajta, de nem az idegein, hanem a csontjai velejében, valahogy a lábából érezte fölfelé jönni a mellébe, ahol szétterjedt és feldagadt a torkáig. Ott sikerült csak leszorítania gyilkos erővel, úgy, hogy ott aztán meg is állt. A következő pillanatban pedig világosan érezte, hogy züllött és rendetlen élete ideiglenességének és minden dolgok kábult halogatásának nem az apja halála a véghatára, nem is ez volt az soha, hanem az a nap, amelyen Turnovszky Ella máshoz fog férjhezmenni.
És erre a gondolatra most mintha gyorsan kiürültek volna a lába csontjai, úgy elerőtlenedett és kihűlt, hogy az ajtófélfához kellett támaszkodnia. Mosolygott, hogy azok, akik ezt az elgyengülését látják, ne gyanítsanak rosszullétet. Hallotta, hogy az emberek közül, akik előtte ide-oda mozogtak, beszél hozzá valaki.
– Igen – mondta, erőt véve magán, s csak akkor látta, hogy Révész úr áll előtte, az beszél hozzá.
– A Csirke az öltözőben van – mondta – és nagyon kéri, jöjjön velünk, mi a Terézvárosi kávéházba megyünk, a pincébe, a kuglizó mellett van egy szeparé. Lehet, hogy Rácz szerkesztő úr is odajön.
– Rácz szerkesztő úr?
Ez a név valami megfogózás-féle érzést keltett benne. Révész megint beszélt, kérdezett valamit.
– Köszönöm, nem, – mondta Andor – hazamegyek, nagyon fáradt vagyok.
És már ment is le a lépcsőn. Egy kocsi vitte, rántotta a sziget felé. A hídon nagyot lélekzett a dunai szélből. Mikor meglátta a szállót, rettenetesen megijedt attól, hogy most egyedül marad. Tulajdonképpen most kellett volna leinnia magát az eszméletlenségig – gondolta. Aztán: „Igy is fogok tudni aludni, halálosan fáradt vagyok.“ Felment a szobájába és gyorsan levetkőzött. Befeküdt az ágyába és nézte a villamos lámpa izzó drótszálát a hálószekrényen. Furcsa, máskor bántotta a szemét, most akár órákig nézhetett volna bele. „Vége az életemnek“ – gondolta és egy nagyon egyszerű kérdést tett fel magában: „Istenem“ – ki is mondta félhangon – „mért hagytam én ott Turnovszky Ellát?“ Megvágta magát ezzel a kérdéssel, mint az éles késsel. Fájdalmat érzett és a vérvesztés hűlő érzését, egyszerre. „Nem“, – mondta megint félhangosan – „ez egészen furcsa, ezt az érzést egy pillanatig se lehet elviselni, olyan tűrhetetlenül fáj.“ Kiugrott az ágyból, felöltözött. Eloltotta a lámpát, lement, csöngetett. Mikor a portás kieresztette, sietve indult el a város felé. Azt érezte, hogy ezt a bajt, amit most felismert, gyógyítani nem lehet. De a fájdalmat csillapítani kell, mert egyszerűen eltűrhetetlen. Valami borogatás a szív tájára… Megállt arra a gondolatra, hogy ezt a kínt testi úton lehetne enyhíteni. A morfiumra gondolt. Aztán tovább sietett, idegesen. „Marhaság“, – mondta – „pillanatnyi dolog, ezen segíteni kell… embert kell látni… nőt kell látni, egy lányt kell megcsókolni… valaki kell, aki szeret… csak egyedül nem szabad maradni…“
Fél kettő volt. Megint megállt, lehajolt és apró kavicsokkal rakta meg az egyik zsebét. Egynegyed háromkor az Erzsébet-körút egy mellékutcájában állott és ezeket a kis kavicsokat egyenként dobálta fel a sarokház egy elsőemeleti ablakára, amely mögött Gyulai Olga lakott.
XIII.
Az utca üres volt, senki se zavarta ebben a munkában. A kis kavicsok egymás után koccantak az ablakon, de a sötét négyszög mögött nem mozdult semmi. Egyre fölfelé nézve, a zsebében nagyobb kavicsot keresett, ezt is feldobta. Ez nagyobbat koccant, mint a többi, ez után tovább is várt.
– „Szenvedek“, – mondta magában, tekintetével fenn függve az ablakon – „különös érzés, bizonyos, hogy ez lelki szenvedés, amit most érzek, életemben először szenvedek.“
Behúnyta a szemét s rövid perc alatt végighúzódott az emlékezete egész életén, mint simító kéz a puha terítőn. Semmi gyűrődést, akadályt nem talált; a polgári jómódban nevelt egyetlen gyermek férfi-élete most vetette az első ráncot.
– „Rossz dolog szenvedni“ – járt a fejében. Nem tudta, mit kell ez ellen tenni, tűrni roppant nehéz volt, szinte lehetetlennek látszott.
Megint koccant egy kavics, utána két kicsi egyszerre. Föltette magában, hogy még három utolsót dob, és ha ennek se lesz eredménye, elmegy. De hová? Mikor az elsővel célozni kezdett, az ablak mögött megrándult a redőny. Egyszerre, mintha vékony fénycsíkokkal repedezett volna meg az ablak sötét négyszöge, a megritkuló redőny mögött megvillant a szoba barázdált világossága. A redőny recsegve huzakodott felfelé és Olga jelent meg az ablakban. Andor kalapot emelt. A lány egyideig az üvegen keresztül nézte, aztán eloltotta a lámpát és kinyitotta az ablakot. Hajnali fél három körül még teljesen fel volt öltözve.
– Kezét csókolom – suttogta fel a fiú.
– Andor? – kérdezte fenn a lány.
– Igen.
– Az Istenért… mit csinál itt? Maga dobta a köveket?
– Én.
Közelebb lépett. Izgatott volt a hangja:
– Kérem, Olga, – mondta hangosabban – igen-igen nagy dologról van szó… életbevágó ügyem… okvetlenül beszélnem kell magával.
– Most?
– Azonnal.
– De hát az Istenért… az Istenért…
A fiút a sok „Istenért“ kihozta a sodrából:
– Az Istenért, ne rémüldözzön… segítenie kell rajtam. Ha tudná, mily nagy szükségem van magára.
– Most rögtön?
Ez oly határozottan volt mondva, hogy Olga megijedt:
– De mit gondol? Megőrült?
– Meg.
Indult, a kapu felé.
– Nem lehet, – szállt utána a fojtott, fájdalmas hang – az Istenért, hova gondol! Nem az én lakásom ez…
Most jutott csak eszébe Gyulai Irma – és talán Rodics, az ügyvéd van nála. Megállt. „Szegény lány“ – mondta. Megsajnálta a virrasztó Olgát, elképzelte a kis lakást: az egyik végében, a hálószobában a kényelmesen szuszogó régi viszony, a másik végében meg ez a ruhástul virrasztó lány, amint rémülettel húzódik egy távoli sarokba, el a két kövértől, mint a riadt nyúl az oroszlánpár ketrecében.
Visszament az ablak alá:
– Jöjjön le – mondta parancsolóan.
– Lejöjjek? – hangzott felülről az átmenet a beleegyezéshez.
– Ha nem jön le, én megyek föl.
Olga hátralépett:
– Jó, jövök – suttogta és betette az ablakot. Néhány perc mulva nyilt a kapu és kijött, a kezét nyújtva Andor felé, aki ott várta. Mikor meglátta a halvány arcot a nagy, komoly szemekkel és végigpillantott az örökös, az egyetlen fekete selyemruhán, úgy érezte, hogy nem tudja, miért jött ide és mért hívta le a lányt. Most itt volt és hirtelenében nem tudott vele mit csinálni. „Bolond dolog ez“ – gondolta; érezte, hogy egy kicsit kiszaladt a lába alól a föld, vagy ő tántorodott meg belül valahol, de tudta, hogy szabálytalan és szeszélyes dolgokat csinál, az akarata ide-oda szaladgál valami elől. A lány csudálkozva nézte:
– Miért hallgat?
– Mert meglepett… hogy lejött.
Karonfogta Olgát:
– Köszönöm, hogy lejött… nem is tudja, mit tett ezzel nekem… jöjjön.
A lány megállt:
– Hova?
– Sehova. Ide… itt sétálni, csak itt, a ház előtt. Amíg megnyugszom.
Újra elindultak, a lány a földre nézett, úgy ment nagyon lassan mellette. Azt hitte, érti a fiút, némi elégtétel és ostobácska büszkeség fogta el. A multkori esti séta és az értelmetlen csók óta nem is látta. Hetek multak el azóta. Eleinte várta; a színháznál jövet is, menet is nagyon szétnézett mindig, de utóbb belenyugodott, hogy a fiú elkerüli, többé nem jön. Gyakran tettek már így vele óvatos és jobbérzésű fiatalemberek, mikor egy kicsit beleszerettek. Az első melegebb beszélgetés után otthagyták, okosan elmentek a szegénysége és a névtelensége, a rossz családja elől, megszöktek, hogy ne kelljen feleségül venni, vagy mert nem tartották könnyűnek és veszélytelennek a vele való egyéb szerelmet. Most, hogy ez a fiú ennyi idő multán ilyen váratlanul és ilyen bolondos módon jelentkezett, meg volt győződve, hogy ezt a szerelem hozta vissza, kezdődő és forrongó szerelem, amely nem bírt magával, és amely ma hirtelen legyőzte az okosságot. A fiúnak jól esett szép, telt karjába kapaszkodni, gyöngéden szorította magához és most már örült, hogy vele van, pillanatnyi megnyugvást és elfoglaltságot érzett. Lassan és szótlanul mentek az üres körút aszfaltján, hallgatták egyszerre járó, egyforma lépteik koppanását és mind a kettőnek kedvére volt a hallgatás, a ritmikus, lassú együttlépés az enyhe éjszakában, ok és cél nélkül. A lány nem szólt, mert kis hiúsága minden éhségével várta, hogy hogyan fogja elkezdeni a fiú és mit fog mondani. A fiú meg hallgatott, mert most elég volt neki maga ez az állapot, szerette volna, ha egyáltalán nem kell majd beszélni. A következő utcakeresztezésnél megálltak, megfordultak, visszafelé sétáltak. Csöndesen kezdte a fiú:
– Még nem aludt?
– Nem.
És két-három lassú lépés után:
– Miért?
– Csak.
– Ruhástul virrasztott?
– Levelet írtam.
– Kinek?
A lány ránézett:
– Mi köze hozzá?
A fiú ideges lett. „Vidéki dolog“ – gondolta. – „Még azt hiszi, féltékeny vagyok.“ Megharagudott a lányra:
– Mondja, – szólt majdnem nyersen – hogy van az, hogy első szóra lejött?
Ez egy kicsit meglökte az egész építményt, amit a fekete lány magában összerakott. Brutálisnak találta a kérdést:
– Ezért hívott le? Hogy ezt kérdezze?
Haragosan mozdult a szeme. Megállt és megint ránézett Andorra. Könnyen sértődő érzékenysége felborzolódott:
– Micsoda lovagiatlanság ez?
Hirtelen nagyon megharagudott, nem is a fiúra, hanem magára, az optimizmusáért, azért, hogy ilyen könnyen hitt a sikerében. Elkeseredett. Sírni szeretett volna, mérges lett. Elszaladt a kapu felé, a csengőhöz nyúlt, ott kapta el a kezét Andor, aki utána ugrott, lefogta, mielőtt még becsöngethetett volna:
– Ne haragudjon rám, bocsásson meg, – mondta kedvesen, meleg és őszinte szomorú mosollyal – nézze, ma bolond vagyok és kétségbe vagyok esve… ne hagyjon magamra… bocsásson meg… mindent elmondok.
Megint karonfogta és elvitte a kapuból. A lány engedett neki, egy pillanatra megint fellobbant benne a remény és a hiú kíváncsiság:
– Hát mondja meg, amit akar, nekem vissza kell mennem. Borzasztó ez, hogy lejöttem, még most se tudom, mért tettem.
– Édes Olga, jó Olga – mondta a fiú, nagyon magához szorítva a karját. – Drága Olga. Szerelmes vagyok.
A lánynak biztonság szállt a szívére. Megint hallgatott, fensőséggel és kellemes elégedettséggel várta a többit. Megint mentek, lassan léptek egymás mellett. De hogy a fiú nem szólt, a lány kezdte, az ő módja szerint:
– Talán a volt menyasszonyába?
– Nem – felelt egészen tompán. Nagyon-nagyon szorította a karját, a kezét is megfogta, jól átkulcsolta az ujjaival.
– Talán a vörösruhás táncosnőbe?
Ez már fölényes biztonsággal volt mondva, egy kis csúfolódás is muzsikált benne, úgy, hogy Andorban felágaskodott a gyerek kegyetlensége. Halkan felelt:
– Abba.
– Gratulálok – mondta Olga, még mindig diadalmasan, most már bizonyosra véve, hogy pillanatok választják el a fiút a kitöréstől: „beléd, beléd vagyok szerelmes, őrülten szenvedek, könyörülj rajtam…“ Mosolygott és csiklandoztatta a hiúságát ezekkel a cicázó pillanatokkal. Könnyedén mondta:
– Igazán?
– Igazán.
– És nagyon szereti?
– Őrülten.
– Ne mondja.
– De mondom.
– Na és… remélem, viszonozzák.
– Nem tudom. Csak azt tudom, hogy én… hogy én… rettenetesen… nagyon… és szenvedek…
Még mindig szorította a lány kezét, most a melléhez vonta és odanyomta, erősen, mintha a mellének azon az oldalán is lett volna egy szíve. Idegesebben kezdett beszélni:
– Már nem birom… azért jöttem ide magáért… maga komoly és olyan végtelenül megnyugtató… és maga is boldogtalan… és hadd lehessek itt egy kicsit magával… itt maga mellett.
Ránézett és találkozott a pillantása a lány leső, figyelő tekintetével. Az arca komoly volt és a szeme égett. A lány az egész testében érezte, hogy most meg fogja csókolni és nem bánta, már szinte várta is, ahogy önkéntelenül meglassúdott lépéssel, szinte hozzánőve ment mellette, az arcát feléje fordítva, olyan közel a fiú arcához, hogy érezte a melegét.
– Olga, – mondta forrón és halkan – mentsen meg engem. Úgy érzem, hogy végem van.
Megálltak. A lány a szemébe nézett és lassan fölemelte a szabad kezét, megcirógatta a fiú arcát. Ez lehúnyta a szemét. A lány mosolyogva suttogta:
– A kis vörös táncosnőbe?
– Abba.
Közelebbről nézett a szemébe, már szinte érintette az ajkával a bajuszát. Alig hallhatóan mondta:
– A kis vörös táncosnőbe?
– Abba.
– Ejnye – mondta és megriadt. Egy kicsit sok volt már ez a tréfából. Eltűnt az arcáról a mosoly. Összehúzta nagy fekete szemöldökét, gyanakodva nézett a fiúra:
– Tréfál?
– Nem – mondta ez és nyiltan nézett rá.
– A táncosnőbe szerelmes?
– Mondtam.
Kihúzta a karját a fiúéból és mikor érezte, hogy az könnyen engedi, hideg ijedtség ment végig rajta. Világos lett előtte, hogy ez másba szerelmes. Nem tudta, mit csináljon, csak állt előtte, még mindig komoran összehúzott szemöldökkel vizsgálva a fiatal és sápadt arcot, a fiú szemét, amely erre a szigorú kémlelésre kissé zavart lett. Andor lehajtotta a fejét. A lánynak azonnal visszatért a lélekjelenléte. A hiúság automatikus védelme, női reflexmozdulat volt az a nyugalom, amely elömlött az arcán. Ez lassan elsimította a mély ráncot a szemöldökei közül, amelyek méltósággal húzódtak vissza magas őrhelyükre. A feje alig észrevehetőn megemelkedett, csak a hangja volt egy gondolattal szárazabb, mikor megszólalt:
– Azt hittem, tréfál.
És hozzátette, most már ezt a szárazságot is leküzdve:
– Mondjon el nekem mindent, én tudok jóbarát lenni.
Inkább megölette volna magát most itt ebben a helyben, mintsemhogy egy lehelletet is eláruljon abból a kegyetlen csalódásból, amit érzett. Fiatalemberek, akik szép lányokkal lapdáznak, szokták így mímelni az érzéketlenséget, mikor az arcukba csapódik a tenniszlapda, s a lányok ijedten szaladnak oda, hogy fáj-e. De ezeknek soha még nem sikerült ez tökéletesen.
– Ma este – mondta Andor – láttam valakit, aki…
Elhallgatott. Könnyű társalgóhangon segítette Olga:
– Aki?
– Valakit láttam, valakinek a szemébe néztem. Nem nő volt, férfi. Percekig néztük egymást. És én… én… nem tudom, de csak később tört ki belőlem… magam se tudom…
Most a lány kapaszkodott az ő karjába, tökéletes hidegséggel, és nyugodtan mondta:
– Maga nagyon izgatott.
– Igen – szólt a fiú, és levette a kalapját. A hajához nyúlt és megint feltette a kalapot. – Egy kicsit még izgatott vagyok. De maga oly jó hozzám.
– Nyugodjék meg – mondta halkan a lány. – És ki volt az a férfi?
– A szeretője. Annak a lánynak a…
– Révész úr?
A fiú kényszeredetten mosolygott:
– Ezt is tudja?
– Somogyi mindent elmesél. A lányt Csirkének hívják és a szeretőjét Révésznek. Az tanítja táncolni otthon.
– Az tanítja? Ezt nem is tudtam.
Kínozta az, hogy a nyomorúságát, ami kitörőben volt, ami ki akart buggyanni belőle, dőlni a szájából, ordítani, most, mint valami fojtással, leszorítja ez a hazugság: Csirke és Révész úr. Olga tovább beszélt, játszatta a kínlódó közömbösségét:
– Somogyi mesélt róla. Hogy milyen graciőz. Fiús, kedves. Tizennyolc éves.
– Tizennyolc éves…
– Csinos. És mindig maga körül ugrál.
Ez igaz volt. A Csirke únos-úntalan hozzászaladt, cigarettát kért, vizet ivott a poharából. Eszébe jutott a kis piros vászonvirág, amit ma a hajába tűzött. És a tekintetében mindig volt valami bámulás, mikor beszélt vele.
– És mi volt Révész úrral?
– Néztük egymást. Nem tudom. Megbolondultam. Meg akartam verni. És az a nyugalma, amivel nézett… Azt fejezte ki, hogy hiába minden, a lány az övé, az ő tulajdona… és nem engedi, a fogával kapaszkodik bele.
Izgatottan beszélt. A lány egyre nyugodtabb lett. Hideg és halavány volt:
– És maga… olyan nagyon szereti?
– Nem. Csak most… úgy érzem, hogy ez valami rettenetes… tűrhetetlen, ez a féltékenység és ahogy akarom és akarom és akarom…
Ez olyan vadul őszinte volt, ez a sok „akarom“, hogy Olgában megkeseredett a színlelt közömbösség.
– Ne haragudjék, – mondta – de egy ilyen kis senki, ilyen kis táncosnőcske… akit mindenki megkap… hiszen ez egy kis…
Már nagyon ideges volt a fiú:
– Mit akar mondani?
– Hogy ez… nem méltó magához, egy ilyen kis…
– Hát ki méltó? – riadt rá.
– Na, na, nem kell azért…
– Ki méltó? – mondta nyersen. – Mi az, hogy méltó? Micsoda beszéd ez? Micsoda hencegés ez?
A lány eleresztette a karját és megállt. Andorban forrt, forrt a tárgytalan harag, a lázadás ez ellen az értelmetlen hazudozás ellen, megint feszítette belülről a vágy, ami idehozta: kinyitni a lefojtott torkát, hogy zuhogva dűljön ki belőle minden kínlódás. De nem ment, sehogy se ment, mert ugyanakkor, amikor ordítani szerette volna az igazat, a hazugságok kötelét ő maga hurkolta egyre szorosabbra a torkán. Most már tudta, hogy képtelen az igazi kínjait megmutogatni, most már csak a külsőségekbe kapaszkodott, s hogy valahogy segítsen magán, durván ismételte:
– Micsoda hencegés ez? Mert az egy szegény kis ringyó?
A lány szenvedőn torzította el az arcát. Lecsukta a szemét:
– Istenem. Micsoda hang.
– Mert az egy ringyó? – ismételte dacosan. – Mert ringyó?
Szerette volna százszor mondani ezt a szót.
– Kísérjen haza – mondta halkan, izgatottan Olga. – Nem tudom, mi történt magával.
Indult. Andor megfogta, visszatartotta. Megrémült, hogy egyedül marad. Fogta a halvány fekete lányt, mint a prédáját, nem bánta, most már akármi történik is. Elő akart idézni valamit, bármit, valami lármát vagy izgalmat, amibe belekiálthassa a tűrhetetlen fájdalmat, kirobbanthassa a feszültséget, amitől nem bírt szabadulni.
– Ez a ti komiszságotok – mondta. – Ti vigyáztok magatokra, mert el akarjátok adni a szűzességeteket. Férjet fogni. Vagy gazdag kitartót fogni. Mert ha egy ilyen jön, akkor ti se vagytok már olyan szigorúak… de ezt tudjátok: lenézni meg leköpni az ilyen kis nyomorultat, aki valakit szeretett és nem spórolt és nem rakta a takarékba magát, hanem odadobta az életét és a szemétbe ment, hogy most ti köpjetek rá, ti útálatosak… Itt marad, most itt marad.
Átfogta a derekát. A szemébe nézett. Nagyon sajnálta a lányt. Gyűlölte, amit most csinál vele, de nem bírt magával, érezte, hogy a lármázásban megkönnyebbül, tovább beszélt:
– Ezért kínlódom, mert ilyen nyomorult, mert ilyen szegény és tépett és züllött és mert mindenkinek a rongya, mert így meg van tépázva és agyon van kínozva… és ölni tudnék, ha a szemére gondolok… ahogy rám nézett, ahogy a szemembe nézett, olyan hűen, mint a feleségem, olyan odaadóan…
Ez az Ella szeme volt. Most boldogságot, boldog fájdalmat érzett, mert így már szivárogni kezdett belőle a vallomás, ezen a vékony nyíláson. Folytatta, erőltette:
– … és hogy másé, hogy más ember jár vele, hogy más ember csókolja… és ott ül mellette a Moulinben… ott ül és néz engem és legyőz engem a hideg szemével… és a multkor elvittem őket kocsin és a szegény gyerek köztünk ült és én éreztem, ahogy húzódik hozzám, mert nem azt szereti, azt nem szereti, még mindig engem szeret, az nem lehet, hogy ne engem szeressen, ezt nem bírom végig se gondolni… hogy az övé, és átöleli és hogy az azzal a vékony szájával hozzáér az ő szájához, ahhoz a tiszta, szép, piros szájához… és ezt elvenni tőle és elvinni tőle és kiemelni a piszokból és boldoggá tenni… ezt a szegény kis nyomorultat… és ez az, ami kínoz és ha maga barátom, hát segítsen meg és vigasztaljon meg, drága, ne kergessen el, ne haragudjék rám, lássa, őrült vagyok, szerelmes vagyok…
Kezet csókolt neki. A kapu előtt álltak. Az utcalámpa fényében a lány arca fehér volt és fájdalmas, mint a Pierrot lisztes képe, mikor rapirral szívenszúrják a színpadon. Az állát erőltetve tartotta kissé felfelé, hogy a fejét emelje. A tekintete komoly volt és a messzibe néző, mint aki mélyen gondolkozik és határoz. A fiú az elhidegült kezét csókolgatta. Ez fájóan jól esett neki, de önkéntelenül is végezni akart, s így elnézve a fiú fölött, a másik kezével ösztönszerűleg meg akarta simogatni a fejét. A fiúnak leesett a kalapja. Nem nyúlt utána, tovább csókolta a kezét. Akkor Olga elfordította a fejét és a csengő felé nyúlt. Nem érte el, egy lépést arrafelé mozdult és magával húzta a kezéhez tapadt fiút. Nem szólt, elfordított fejjel tűrte a kézcsókot, amíg a kapu vascirádás ablakocskáiban sárga fény nem jelent meg. Mikor a házmester kulcsa belezördült a kapuba, a fiú elbocsátotta és a földre nyúlt a kalapjáért. Olga köszönés nélkül ment be. A kapu bezuhant utána és a petróleumfény lassan elborult a két kis vasvirágos körablakon.
Most mohón kívánta meg a fiú a cigarettát. Rágyujtott és mintha nem is a mellébe, hanem a szívébe húzta volna le a füstöt. Szinte jóllakott vele. Megkerülte a sarkot és megint odaállt, ahonnan az imént kavicsokat dobált az ablakra. Az ablak üvegjén kéken tükröződött valami égből jövő derengés. Felnézett a szűk utca házai közt az égre. A háztetők párkányai feketék voltak, s ő mély árok fenekén érezte magát. Fenn, a fekete szögletek közt üvegesedni kezdett az ég sötétkékje. A szögletek és párkányvonalak élesedtek és komorodtak. Aztán az ablakot nézte. A szobában villanyfény csattant fel és Olga megjelent az ablaküveg mögött. Egy pillanat se volt, amíg lenézett rá, de a fiú érezte, a fekete szilhuett állásából, hogy őt nézi. Aztán rendetlen, meg-megálló esésekkel zörögve jött le a redőny, megint megjelent a sok párhuzamos fényvonal, aztán egyszerre összecsukódott az egész. Az ablaküvegen megint fényleni kezdett a derengő ég hideg kéksége.
Hazamenni?
Állt a sarkon, percekig. Nem is mert gondolkozni azon, amit ezzel a lánynyal itt most csinált. Mint valami idegen őrültre, úgy gondolt vissza magára. „Nagyon szenvedek,“ – mondta magában – „kezdődik az életem.“ Tanácstalan és árva volt. Úgy érezte, hogy ha magára marad, felnyüzsög benne újra minden. Azt gondolta, hogy le kell innia magát. A törkölyre gondolt, amit egyszer Somogyival ivott a pálinkásnál, arra a butító kábaságra, amelyben a feltörekvő gondolkozása lassan-lassan kialudt és összeesett, mint ahogy a tűztáncosnő lángoló selyemleple a mutatvány végén egyre kisebbeket lobban, önmagába omlik és sötétbe lohad. Céltalanul indult el a körúton, kiment a kocsiút közepére, úgy ballagott a nagy ürességben, a sötét virradat csöndjében. Előtte sorra aludtak ki a lámpák fénypontjai; valami láthatatlan szorgalom járt előtte némán és észrevétlenül, az volt az érzése, hogy az ő közeledte oltja a lámpafényeket. A lámpaoltó ment végig a körúton. Mintha egy lassú autó fekete reflektorból sötétséget lövelve haladt volna előtte, úgy hunytak ki sorban egymásután a fények a hosszú úton.
Ahogy a körút fordult, a távolban fényt látott: két ívlámpa idegeskedett egy kávéház előtt. Ez volt az a kávéház, ahova ma éjjel Révész meghívta azzal, hogy Rácz szerkesztő úr is ott lesz, lumpolnak a pincében.
Emberek, világosság, zene! És inni, inni…
Bement a nyáriasan üres kávéházba. Sehol egy lélek. A kassza is üres volt. Megállt hátul, a lejárónál, fülelt. Alulról zongoraszó hallatszott és éneklés. A Csirke énekelt. Egy pincér dobogott fel a falépcsőn.
– Ki van lent? – kérdezte ettől.
– Rácz szerkesztő úr.
– És?
– Egy hölgy meg még egy úr.
Megnézte magát a tükörben.
– „Jó züllött vagyok, csúnya halott vagyok“ – mondta magában és lement.
XIV.
A pincében kuglizó volt, de ez most elhagyatottan kongott, mikor keresztülment rajta. Budán, a kopasz Turnovszky első iskolájában, a kertben, ott is volt kuglizó, nagyon régen. Akkor ők gyerekek voltak. Az öregek játszottak, ők a kertből csak a golyókat hallották, amint dörögve rohantak fel a fadobon és megszelídülve gurultak vissza a vályún. Végignézett a sötét kuglipályán, meg is állt egy pillanatra, s lenyúlt a vályú végébe, ahol a golyók voltak. Visszaemlékezett arra, hogy a nehéz golyóknak jó faillatuk van, ami játék után is megmarad az ember tenyerében. Körülnézett, hogy nem látják-e és megszagolt egy golyót. Ez a gyantás illat, amit azóta sem érzett, hirtelen visszahozta gyermekkora kedves budai vasárnapjait, az ingujjas bácsikat és a rövidszoknyás, kurtahajú Turnovszky Ellát a kert zöldje közt. Óvatosan tette vissza a golyót, hogy ne koppanjon, tovább ment, benyitott a különszobába, ahonnan a zongoraszó és a Csirke éneklése hallatszott.
– Jó estét! – mondta és mosolyogva állt meg az ajtóban. A zene egyszerre elhallgatott. Nagy füst volt a kis szobában, mindenki cigarettázott. A Csirke felragyogott, azonnal ugrálni kezdett és elvette tőle a kalapját. Révész úr fölkelt a pianinótól és nagyon alázatosan ment elébe, kezet szorítani. Rácz Miklós a nagy zöld pamlag sarkába volt süppedve, onnan füstölt és jóakarattal villogott feléje vastag szemüvege mögül. Ő ivott a három közül legtöbbet. Csirke volt az egyetlen, aki kiabált, de ő volt köztük a legjózanabb.
– Poharat! – kiáltott a Csirke a pincérnek, aki Andor után bejött.
– És még egy üveggel – vezényelt Rácz a pamlagsarok mélyéből.
– Kérem, – mondta Andor – ne zavartassák magukat, muzsikáljanak tovább.
Leült Rácz mellé a pamlagra és rágyújtott. Csípte a szemét a nagy füst és az erős világosság, de nem volt kellemetlen, máris érezte, hogy ez az, ami most kell neki. Nógatta Révész urat, aki néhány perc mulva már tovább verte a zongorát a Csirkének, aki fáradhatatlanul táncolt és énekelt, forgott és kurjongatott a kis szoba közepén, a lámpa alatt, és magasra rugdalva csontos kis lábait, a tükörbe csinálta legmerészebb figuráit. Rácz, mint valami basa, elégedetten vigyorgott, mélyen belecsúszva a pamlagsarokba és buzdította a Csirkét, hogy még magasabbra rúgjon. A Csirke dísztelen rövid fekete ruhában volt, mint valami balletnövendék. A szoknyáját néha derékig fölemelte ugrálásközben, tréfásan mutogatta magát fekete nadrágjában. A legszemtelenebb mozdulatait is megkomolyította ez az ő munkásruhájuk, amiben tanulni szoktak: a rövid fekete szoknya és a térdnél gummival leszorított bő fekete bugyogó. Rácz muzikalitás nélkül bömbölt néha bele a zenébe, Révész pedig verte az angolt, mint valami automata, egyforma erősen és gépies taktusban. Úgy szólt a keze alatt a zongora, mint egy varrógép. A pincér, aki az új üveg pezsgőt hozta, kitempózta a rugdalózó Csirkét és vizespohárba töltött Andornak is. Aztán Ráczhoz fordult:
– Nincs már ott se, kérem. Hazament.
Ez az ábrándosszemű kéjes úrhölgyre vonatkozott, akit már a harmadik helyen kerestetett telefonon Rácz. A fehérvállú érzéki szépség végül mégis csak pénzkérdés volt, és most Rácz elég részegnek érezte magát ahhoz, hogy akár egy félhavi fizetésével is váltsa meg a boldogságot. Gyötörte a kívánság ezután az éjjeli grófnő-jelenség után, de azért mégse nagyon bánta, mikor most hallotta, hogy már hazament, oly óriási pénzösszeg megmaradását jelentette ez, és azonkívül még úgy se lett volna bizonyos az édeni gyönyör: a kéjes úrhölgy ostoba és unott lény volt, és Rácz elég rossz megjelenésű férfinak tudta magát.
Andor a táncoló Csirkét nézte és ivott. Az első nagy pohár pezsgő végtelenül jól esett neki, a második után virgoncnak érezte magát, percről-percre élénkült és boldogan határozta el, hogy nagyon leissza magát, innen holtrészegen megy el, a többivel nem törődik. Mohón cigarettázott, tömte a fülét a lármázó zongoracsengéssel, ami szünet nélkül, mintha öröktől fogva lett volna és soha nem mulnék el, betöltötte itt az agyát, becsörömpölte a helyet és az időt, az egész létezést, agyonverdesett minden más hangot, sőt minden más gondolatot is. A szemét elfoglalta, szinte telelármázta a szoba közepén ugráló, pihenni nem akaró lány, aki figurákat talált ki, húszszor is megismételte ugyanazt a táncugrást, tűzben volt, alkotott, komponált, s a maga mulatságára és gyakorlására rakta, botlatta, rúgta, csattogtatta a lábait, a nagy tükörből ellenőrizve magát és unos-untalan beleénekelve a zongoraszóba.
– Meddig bírja ez ezt? – kérdezte Andor Rácztól.
A Csirke felelt, énekelve és táncolva:
– Reeg-gee-liig… Reeg-gee-liig.
És azontúl folyton ezt énekelte és táncolta: reeggeliig, reeg-gee-liig, vigyorogva azzal a furcsa, iskolásfiú-szájával, kedvesen és szemtelenül, nevető okos szemével Andort nézve ugrálás közben, mialatt Révész féloldalt fordulva verte a pianinót, mert a Csirke lábajárását figyelte szakértői szigorral. Andor melléje állt, a zongorához:
– Igaz, hogy ön tanítja táncolni?
Verte a zongorát:
– Tessék? – kiáltotta.
– Igaz, hogy ön tanítja táncolni?
– Nem, én csak gyakorlok vele, néha megkritizálom. De főleg azért tanul velem, mert tudok zongorázni.
Ott állt előtte a pohár a pianinó tetején, abból húzott, mialatt a balkeze tovább gyúrta a ritmust. A szeme már egy kicsit felhős volt és máskor sáppadt arcán most szerény pirosság ült. „Az Isten fizesse meg nektek,“ – gondolta Andor – „hogy itt lehetek köztetek.“ Hálás volt nekik a lármájukért, kezdett egy kicsit megnyugodni köztük. De még mindig elkomorodott a szája és maga elé meredt a szeme, mikor Pécsire gondolt. Amit pedig Olgával csinált, arra nem is mert emlékezni, az úgy bántotta. Nem is értette magát. Bolond lehetett ott, abban a félórában. Szégyelte magát és olyanokat tervelt, hogy valami nagyon szép ajándékkal engeszteli ki a szegény lányt. Virágot fog neki küldeni. Rengeteg sokat. Vagy egy új, szép ruhát vesz neki. „De mért tűrte,“ – gyötörte magát – „mért tűrte szegény, mért nem ütött pofon, mért nem hagyott ott, mért nem sértett meg?“ Ez fájt neki a legjobban: hogy olyan komolyan és korrektül viselte magát. Mikor megint ivott, csak úgy egy pillanatra megint valami vad szeszély buggyant fel benne: visszamenni, felmenni hozzá, kiengesztelni, megvigasztalni, elborítani elégtétellel, jósággal, hogy megint hencegjen, visszaadni szegénynek a gőgjét, ami úgy letört, – oly rettenetes emlék volt az a fehér és tragikus arc a kapu előtt, mikor a házmestert várta. Szegény kis hideg keze… Mért kellett neki így megszenvedni azért, mert ő, egy idegen, egy Aradi Andor nevezetű, éppen ma este nagyon kínlódott és nem tudott magán segíteni?
– Táncoljon velem!
A Csirke állt előtte és a két vállára tette a két kezét. Mosolyogva, lihegve nézett az arcába, vígan kiáltva mondta, hogy „táncoljon velem“, de a szemében annyi komoly öröm volt, mintha boldogságot jelentett volna számára az, ha táncol vele. Innen Révész nyakára dőlt a Csirke és valcert kért. Révész úr előbb pedánsan befejezte a lármás angolt, aztán bizonyos tisztelettel, sokkal halkabban és lassabban keringőt kezdett játszani. A Csirke gyermetegen hajolt Andor mellére és finoman, lassan táncolt, mint akiért idegen világból való táncos jött. Táncközben hosszan felnézett rá nagy szürke szemével. Szőke szemöldöke még kormos volt az égetett dugótól, amellyel „erősíteni“ szokta. Festék is volt még rajta, s a szőke haja púderes volt. Semmi tisztességes nem volt a Csirke arcán, akármily komolyan vette is fel táncközben a bálozó bakfis ihletett kifejezését. A szemében volt csak komolyság, még mindig az előbbi komoly öröm, amely mintha egy kicsit nagyobb öröm lett volna, mint amit a táncolás okozott, – öröm, amiben egy csöppnyi félelem is bujkált. Ahogy Andor táncközben oldalt lenézett a szemébe, olyannak látta a tekintetét, mint a jólnevelt kis gyermekét, aki felbámul a vendégre, mert megkívánt valamit, de nem mer szólni. Egy percig elégültséget okozott neki ez a felfedezés, de aztán megszállta a szívét a nyomorúsága. Idegennek és utálatosnak érezte a Csirke soványka hátát, amit táncközben átfogott, a kis bordáit, amiket érezni lehetett az olcsó fekete selyem alatt, a furcsa színházi-festékszagát, egész fejének, hajának ezt a mázoltságát és beporozottságát, a csontos forró kis kezét, ami egyenletesen szorította a hüvelykujja tövét, az egész helyzetet, a keringőt, mindent, – fárasztó is volt már ez a tánc, amit a Csirke sehogy se akart abbahagyni, amelynek most már ő vette át a vezetését, le nem véve a szemét Andorról, – erőszakkal kellett letenni a Csirkét egy székre, hogy visszadobhassa magát Rácz mellé a pamlagra, mert hirtelen az apja képe jutott az eszébe és végleg megborzadt magától, úgy, hogy mohón esett neki a pezsgővel teli vizespohárnak és egy hajtásra itta ki. Nekidőlt a pamlag hátának és onnan még látta a Csirkét, aki sértődötten nézett rá a székről. Aztán lehúnyta a szemét. Révész úr Puccinit játszott és most énekelt is hozzá fakó hangon, meggyőződéssel és az operaénekesek hanghordozását utánozva. „Hová jutottam, mi lett belőlem?“ – gondolta Andor a lehúnyt szeme mögött, már a bor első kábulatában – „mi lesz velem, hogy bírom ezt el, mi ez az egész?“ Gyermekesen és őszintén Rácz Miklós vállára hajtotta a fejét. Rácz megveregette az arcát. Sejtette, hogy valami baja van, de nem akarta megkérdezni. Szerette ezt a bolond fiút, néha oly melegen érzett iránta, mintha az öccse lett volna, máskor meg, mikor férfiatlannak találta, úgy megbosszankodott rá, hogy utálni is tudta.
– Igyál – mondta neki és a szájához tartotta a poharat. – Hol voltál éjszaka?
– A Moulinben. Kerestelek.
Hallgatták egy kicsit Révész úr Puccinijét.
– Pécsi volt a Moulinben – mondta Andor.
Rácz nem szólt semmit. Andor gúnyosan mosolygott:
– A Turnovszky-fiú volt vele. Együtt járnak már.
Rácz bosszankodni kezdett:
– Mi közöd neked ahhoz?
– Nem is azért – mondta Andor. – Csak mondom.
Az opera abbamaradt, megint csattogni kezdett a zongorán a néger kutyakopogós és a Csirke vadul dzsiggelt hozzá, leszegett fővel nézve a lábafeje apró verdeséseit. Andor látta Rácz arcán a bosszúságot és elkeseredett arra a gondolatra, hogy az egyetlen barátjával nem beszélheti ki magát, mert az hallani se akar erről a dologról. Butának tűnt most előtte Rácz ezzel a meg nem alkuvó nyakasságával.
– Nézzed, – mondta neki – azzal, hogy nem engedsz beszélni erről, azzal csak…
A Csirke hirtelen abbahagyta a dzsigget és az asztalra ült, szemben Ráczcal és Andorral, magassarkú kis cipőit a két fiú közé rakva a pamlagra:
– Ne titkolódzzatok itten.
Poharakat adott nekik, ittak mind. Révész úr megkergült a saját zenéjétől és belemélyedt egy önkomponálta néger szimfóniába, amely tele volt az ismerős éjjeli nóták foszlányaival. Rácz megmarkolta a Csirke két vékony bokáját.
– Maga nem itta ki – mondta a Csirke Andornak, a poharára mutatva, amit az visszatett az asztalra.
– Részeg vagyok – mondta Andor. – Majd később.
Most már nagyon nézte őt a Csirke, nem is titkolva azt, hogy nézi. Még akkor is őt nézte, amikor rugódozni kezdett a lába a Rácz erős kezében:
– Ne szorítsd a lábamat.
Rácz rávigyorgott a tanár-szemüveg mögül:
– Semmi vádlid nincsen – mondta és szemtelenül felcsúsztatta a két kezét a vékony lábakon, a térdhajlás alá. A Csirke csapkodni kezdte a kezét:
– Nem méc a kezeddel?
Nagyokat ütött rá, de Rácz nem eresztette, sőt még közelebb húzódott hozzá, kiült a pamlag szélére, mint aki nekikészül valami birkózásnak. A Csirke felvisított és elvörösödött.
– Te, – kiáltotta hirtelen, a fejét a térdéig lehajtva és védekezve – a fejedbe ütök!
Rácz nevetett. Poharak dőltek fel az asztalon, az abrosz megrándult. Andor egy pohár után kapott, s abban a pillanatban a Csirke ökölbe kapva csontos kis kezét, felvillanó szemmel, teljes erőből a feje tetejére sujtott Rácznak, úgy hogy annak leesett a szemüvege.
– Ne verekedjetek! – kiáltott a zongorától Révész úr, nyomva, zúgatva a szimfóniát, elmélyedve a saját lármájába.
A Csirke bíborvörösen, haragtól villogva ült az asztalon, Rácz pedig a szemüvegüktől megfosztott emberek meztelen hunyorításával kereste az ölében a pápaszemet, kipirultan a birkózástól, vigyorogva, de komolyan véve a komoly ökölcsapást.