– Te piszok – mondta nevetve, miközben megtörölte és föltette a szemüvegét. Nevetett, de bosszankodott. – Te piszok. Hogy mertél megütni?
A Csirkének remegett a szája:
– Ne mondd ezt, – mondta – ne mondd ezt, mert megütlek megint.
– Te engem? – vigyorgott rá Rácz és megint megkapta a két lábát. – Talán a vendég tiszteletére adod itt a bankot?
– Kérlek, – szólt idegesen Andor – ne bántsd.
Megfogta szelíden Rácz kezét, mintha vissza akarná tartani a ronda viaskodástól. Csúnya, kellemetlen érzés fogta el, érezte, hogy a lány előtte és miatta szégyenli ezt a brutális viccelődést. De Rácz erős keze nem engedett, vitte az Andor kezét is a Csirke térde felé.
– Kérlek – mondta Andor, egyszerre felbugyborékolt benne a harag, belemarkolt a Rácz kezébe és elrántotta, úgy, hogy a Csirkét is majdnem lerántották az asztalról, mert Rácz nem eresztette. Rácz röhögött. A Csirkének tüzelt az arca és a szeme, két kézzel markolt a Rácz rövid hajába és annál fogva hátrafelé nyomta a fejét.
– Disznó! – kiáltotta, két nagy könnyel a szemében.
A zongora elhallgatott. Révész úr az asztalhoz lépett és megfogta a Csirke vállát:
– Mit csinálnak itt veled?
Rácz röhögött, nem törődött Révész úrral. Andor még mindig a Rácz kezét fogta. Leszállt a vér az arcából a dühtől.
– Ketten fogdosnak egyszerre? – mondta Révész úr, zavart szemmel, most a karját ragadva meg a Csirkének. A Csirke könnyes-haragos szemét Andorra szegezte. Ezt is csak nők tudják. Három férfi rángatta, a kitörni készülő verekedés pillanata volt ez, és neki nem volt más gondja, mint a szemébe mélyedni a fekete fiúnak, hirtelen felhasználni a viharnak ezt a másodpercnyi szünetét az ő sürgős magánügyére. Ez a pillantás fellobogtatta Andorban a tisztességérzetet. „Komisz, aljas állatok“ – ez rohant át az agyán – „és én, itt, köztük, a kezemmel egy szegény piszkos kis lány ruhája alatt, én nyomorult, hol vagyok, mit csinálok?“
Révész úr leemelte a Csirkét az asztalról. Rácz eleresztette, nevetett, visszadőlt a pamlag sarkába, nevetett, a szemüvegét törölte, nevetett, hogy köhögésbe fulladt, lihegett és megint nevetett, a szívére szorította a kezét, úgy mulatott. Révész úr mereven nézett Andorra, akiben tombolt a szégyen és a harag. Most megint, mintha birkózás közben egy frissen hegedt sebe szakadt volna fel, elöntötte a vér, tele lett a maga kínzó nyomorával, az ital felforrt benne, támadóan nézett vissza Révészre és rákiáltott:
– Mit néz?
– Csudálom öntől – mondta ez élhetetlenül. Aztán kiáltva ismételte: – Csudálom öntől, úriembernek tartottam. De látom, hogy nem az.
Andor felállt. Ez oly rémesen igazságtalan volt, ennek a kiéhezett szegény rajzolónak a dühe, amely Rácz helyett félreértésből ellene fordult, hogy nem is tudta, mit mondjon.
– Te csacsi, – kiabált a Csirke, lefogva Révészt – mit akarsz tőle?
– Mit mondott? – ment feléje Andor, el akarva tolni az útból a Csirkét. – Mit mondott?
Rácz fuldoklott a nevetéstől a pamlag sarkában.
– Mit akar? – kiáltott Révész, még sáppadtabban, mint amilyen lenni szokott. – Verekedni akar? Hősködni akar? Hívjon ki párbajra!
Gyötrelmes volt ez a félreértés, amit lehetetlen volt itt most részegen elintézni. Kínzó érzés öntötte el Andort és keserves mosoly jelent meg az arcán. Azt szerette volna odaordítani Révésznek, hogy „mi az ön minden nyomora és piszkossága az enyémhez képest?“ Szerette volna megölelni és megajándékozni, sajnálta és szerette, irígyelte és emberebbnek érezte, mint önmagát, ebben a részeg összevisszaságban, ezzel a mindenünnen feldúlt fiatal életével, vádakkal és sebekkel a lelkében, de nem lehetett semmit se csinálni, a sovány, sáppadt kis részeg ordított rá, fájdalmasan és gyáván:
– Na üssön meg, még üssön is meg! Én híttam ide, üssön meg, maga fizeti a kocsit meg a pezsgőt, üssön meg!
A Csirke kiegyenesedve állott, oldalt, mellette, és Andort nézte. A fülébe kiáltott az ordítozó Révésznek.
– Mit akarsz tőle, nem csinált semmit!
– Ne védd! – ordított rá Révész, de elbicsaklott a felkiáltó hangja, a „védd“ szót rikoltotta, mint egy kakas, ez még jobban dühbe hozta. – Látom ezt már hetek óta! – ordította. Elvesztette a fejét.
– Csirkefogó! – vágta oda Andornak.
Ez hozzálépett egyetlen nagy lépéssel és elfehéredve, görcsös erővel fogta meg a mellén a kabátját. Megzökkent a hirtelen-erős markolástól a vékony ember. Andor azonnal eleresztette. Mélyen lélekzett és némán ült le a fotelbe. Egy pillanatig csönd volt. Most már Rácz se nevetett.
– Megütött! – mondta Révész úr. Remegő kézzel vette a kalapját a zongoráról. – Gyerünk.
És intett a fejével a Csirkének. A Csirke nem mozdult.
– Vedd… a kalapodat – mondta Révész úr egészen csöndesen, kimerült lélekzéssel – és… gyerünk innen.
A Csirke most Révészre nézett, komoran és gyűlölettel.
– Na! – sürgette ez, az ajtó előtt, kezében a kilinccsel.
Andor érezte, hogy itt baj van a lánnyal. Felállt és levette a fogasról a Csirke kalapját. Buta kis sötétkék szalmafazék volt, kevélyen felmeredő fehér szalaggal.
– Nem megyünk! – mondta a Csirke. Az ajtóhoz lépett és Révész elől elkapta a kilincset. Andor lassan visszament a fogashoz és visszatette a kalapot. Nem kellett se testének, se lelkének a Csirke tekintete, amely onnan az ajtóból is rászegeződött. Gyűlölettel nézett egy pillanatra a Csirkére, most ezt a szegény, gyáva Révészt szerette, a gyönge embert, ezt az önfeláldozó beteg kutyát, aki tanította, imádta ezt a lányt, – megundorodott a Csirke szerelmes nézéseitől, a hűtlenséget útálta és gyűlölte benne, Turnovszky Ellát útálta benne, a nőket, akiknek oly mindegy, hogy valaki szenved-e értük, akik Pécsi Lajosra mosolyognak, a szájukat kínálják neki… Minden érzésével és férfiúi hűségével Révész pártján volt és a Csirkében agyon tudta volna verni a női gonoszságot, Turnovszky Ellát, ezt a messze titokzatosságba távolodott Turnovszky Ellát, akiről semmit se tudott, csak azt, hogy most már Pécsi Lajoshoz mosolyogva és könnyen megy feleségül. A fotelje felé indult, de az első lépés után az útálat kitört belőle, megfordult és idegesen mondta a Csirkének:
– Nem tartóztatja senki.
Leült. A Csirke kivette Révész kezéből a kalapot és eltolta a fiút az ajtótól.
– Itt maradunk – mondta. – Itt maradunk, amíg bocsánatot nem kérsz tőle.
– Én? – tört ki Révész. – Én?? Kitől?
A leány az állával mutatta Andort:
– Tőle.
– Én???
– Te.
Most a lány is leült az ajtó mellett. Nyiltan és haragosan, leplezetlenül szerelmesen nézte Andort.
– Te bántottad meg – mondta Révésznek. – Rácz disznókodott, ő védeni akart, és te ráordítottál és lecsirkefogóztad.
– Kérem, – mondta Andor – ne védjen engem. Hagyjon engem békén.
Csönd lett. Révész úr kezdte megérteni, hogy tévedett. De most már mindegy volt. Most már nem ez volt a fontos. Most már nagyobb baj volt. A beleit érezte remegni, napnál világosabb volt, hogy a Csirke beleszeretett ebbe a fiúba. Ő ezt már érezte régen. Egészen pontosan érezte akkor is, mikor ma este Andort meghívta, fenn a Moulinben. De az ember olyan ostoba, olyan hiú, olyan ál-gavallér, az ember nem akarja bevallani, hogy féltékeny, az ember meghívja azt, akitől legjobban fél…
– Ha nem jösz, – mondta erőtlenül – akkor itthagylak.
– Akkor itt maradok – mondta a Csirke.
Révész úr mégse indult.
– Ha nem jösz, – mondta – akkor itt maradsz, úgy látszik, van itt valaki, aki miatt itt akarsz maradni.
A Csirke nem felelt. Maga elé nézett, elszántan. Révész úrban vacogott a rémület:
– Fölösleges vagyok itt – mondta. – Itt én komikus vagyok, még talán zongorázzak is hozzá… mikor te…
Végtelenül nyomorult és szegény volt, ahogy ott állt és várta, várta a rongyos kis szeretőjétől azt az egyetlen szót vagy tekintetet, amibe belekapaszkodhatott volna. Megelégedett volna akármivel, a legkevesebbel is. De a Csirke konokul hallgatott.
Andor elfordította a fejét. Undorodott ettől a lánytól.
– Mondd ki, hogy szerelmes vagy bele – mondta Révész és most már remegett a szájaszéle.
– Igen! – mondta hangosan a Csirke és nem Andorra, hanem Révészre nézett, bátran. Elöntötte belül a boldog forróság, hogy ilyen gyorsan szerelmet vallhatott Andornak, kínlódás nélkül, rá se kellett néznie, hamar lehetett élére állítani a kérdést. A Révész arcán volt a szeme, de a füle az Andor hangját várta, a választ erre a bátor hitvallásra.
Senki se szólt. A Csirke két kézzel fogta maga alatt a széket, hogy a keze reszketését titkolja. Rácz némán ült a sarokban, kajánul figyelte, hogy mi lesz.
– Az más – szólalt meg Révész úr, feltolta az alsóajkát és Andor felé fordult. Andor másfelé nézett. A Csirke még mindig csak a fülével várta az eseményeket. Mereven ült, Andornak oldalvást. A felszabadult szerelem forró és édes lélekzettel emelgette kis mellét, sötét ragyogással nézett ki a szeme csillagán.
– Kérem – mondta Andor, elhatározottan kelt fel a fotelből és Révész felé ment – én ezt nagyon sajnálom, ha tudtam volna, nem jöttem volna ide.
A kezét nyújtotta Révésznek:
– Én fogok elmenni, – mondta – nem szeretem a drámát, nekem semmi közöm a kisasszonyhoz.
Révész arca lassan felengedett erre. Ellágyult a tekintete, úgy nézett Andorra, mint az elkínzott szomjas, aki hosszút ivott a friss vízből és most bágyadt-elégülten adja vissza a poharat. A keze az Andor kezében volt.
Most felkelt a Csirke és nyugodtan, mosolyogva nézett Andorra. A kalapjáért ment, a fejébe húzta. Aztán azt mondta:
– Jojcakát.
Kiment az ajtón, csöndesen tette be maga után.
Révész úr oda volt, nem tudta mit csináljon. Járt a szeme, mint a vetélő. Hol az ajtóra nézett, hol Andorra. Aztán egyszer Ráczra is nézett, aki némán ült, mint a bálvány. Andor megfogta Révész úr karját:
– Most tessék ide leülni és igyunk egy pohár snapszot.
Csöngetett a pincérnek.
– Konyakot hozzon.
Révész úr leült, de rögtön felállt.
– Nem – mondta Andor erélyesen. – Itt fog maradni.
– Hagyjam… így egyedül…
– Igen, igen.
Lenyomta a székre. A pincér bejött a konyakkal. Révész úr félénken kérdezte:
– A kisasszony elment?
– Elment, konflison.
Konyakot ittak. Révész nyugtalan volt, nyomorultul idegeskedett, türelmetlenkedett, nem tudta, mit mondjon, kérlelően pillogott Andorra.
– Szégyelje magát, – mondta neki Andor – ezek után még utána akar szaladni.
Érezte, hogy lovagiatlan, de felsebzett szíve, megbántott férfiélete végtelen szeretettel fordult az elhagyott ember felé, testvérének érezte, átölelte a lelkével, belevonta a maga fájdalmába, magáévá tette az ügyét.
– Igyék.
Erélyesen beszélt az aggódó, ijedt emberrel, mint ahogy Rácz Miklós szokott volt ő vele, ha bizonytalankodott az életben. Révész úr nem érezte magát jól, ő nem óhajtott önérzetes lenni, se haragot tartani, se kibőjtölni dacolással a lányt – Révész úr oly méltatlannak érezte magát a Csirke szerelmére, hogy mindig ő akart bocsánatot kérni, most is legszívesebben ezt tette volna, ha utána engedték volna szaladni. Rettegett, hogy elhagyja a lány, itt most már csak az tartotta, hogy Andorral lehetett együtt, éppen azzal, akitől oka volt a szeretőjét félteni. Szánalmasan tekintgetett a két fiúra, megitta a konyakokat és titokban azzal vigasztalta magát, hogy holnap délután ott fog strázsálni a kapu előtt, mikor a Csirke lejön és a Mozeszkóba megy ebédelni.
Hogy most hallgatott a zene, amely órákon át kalapálta a fülüket, egyszerre megernyedt a hangulat. Rácz az órájára nézett és aztán a füléhez tette, hogy jár-e. Ettől a mozdulattól Andor megijedt. Félt, hogy haza kell menni.
– Cigány kellene – mondta és csöngetni akart. Lárma és kábulat kellett még, megint kellett, mert ami eddig volt, annak, mint a fájdalomcsillapítónak, kezdett lejárni a hatása. Időközönkint nyugtalan fájás állt megint a mellébe, a szesz sem volt még elég benne, hogy végképp elkábítsa. De Rácz nem engedte, hogy cigányért telefonáljanak. Fél hat volt, ezt a kis konyakot még megisszák, aztán haza kell menni. A pincelyuk, amelyben most hárman nagyokat hallgattak, füstös és fülledt volt és erős villanyos lámpái ellenére sötétnek hatott arra a gondolatra, hogy fenn az utcán már frissen süt a reggeli nap vörösréz-fénye és sugárzik az ég a nyári örömben. Andor egyre mohóbban ivott, nem a szesz kedvéért, hanem mert nagyon kívánta már a kábulatot. Végre is fizettek és feljöttek a falépcsőn. Két öreg úr ült már a kávéházban a reggeli kávénál, messze egymástól, a kávéház két végében. A tükrök előtt elmenet megnézték magukat. Mind a háromnak kipirult volt az arca, pedig Andor határozottan emlékezett, hogy Révész úr lenn halálosan sápadtnak hatott. Mintha festék lett volna az arcukon, izzóra fűtötte őket a bennük lobogó szesz. Rácznak kinőtt a szakálla és Révész úrnak piszkos volt a gallérja. Mikor az ifjúi fényben fürdő, még tiszta és jókedvű utcára léptek, Andor olyasmit gondolt, hogy a poloska érezheti magát így, mikor véletlenül fényes nappal mászik ki a falból. Szeretett volna visszamászni a lyukba, ahonnan feljött, olyan szennyesnek és vaksinak érezte magát. Révész úr kétségbeesetten ment köztük, Rácz karjába kapaszkodott, mint akinek támogatás kell. Az egyik sarkon megállt:
– Kérem, uraim… – mondta, váratlanul eleresztve Ráczot. – Én borzasztóan kínlódom, uraim.
– Na, na, – mondta Rácz, meg se állva – jöjjön csak, nem először történik.
– Hogyan, szerkesztő úr? – mondta Révész, utána sietve és megint a karja alá nyúlva. – Ön ezt összehasonlítja azzal?
Andor szótlanul ment mellettük, mintha nem is ő lett volna az, akiről szó volt.
– Engedjen meg, szerkesztő úr, itt csak van egy kis különbség!
Andor a szavaikból megtudta, hogy már egyszer kínlódott ilyenformán Révész úr, mikor a Csirke túlságosan sokat foglalkozott egy huszárkapitánnyal, aki kétszer olyan nagy volt, mint ő. De a különbség az volt, hogy a Csirke ezt tagadta akkor, s az egész dolog elmult, Révész úr hetekig egy percre se ment le a kis lány nyakáról, az egész ügy ellaposodott, az lehetett az igazság, hogy a Csirke valami futó kis szerelemfélét érzett, ami már az első percben se volt komoly. Ellenben most – engedjen meg, szerkesztő úr – ez csak más, most olyat tett, amit soha, nyiltan szerelmet vallott és elment haza egyedül, erre még nem volt eset. Ha ez nem komoly, akkor igazán, mi a komoly egyáltalán, szerkesztő úr, hát kérem, mi akkor a komoly, engedjen meg. Ilyeneket mondott, vitatkozott Rácz rövid és gúnyos feleleteivel, Andor meg ballagott mellettük. Eleinte nem nagyon figyelt, de hogy a vita hangosabb lett, minden szóra vigyázott.
– Ha szabad nekem is beleszólnom, – mondta a nyugoti pályaudvarnál, mikor Révész megint megállt vitaközben – önt a lány megsértette, és ha ez velem történik, engem nem lát többé!
Révész leintett a kezével, neki ezek romantikus szamárságok voltak, hol volt ő az ilyen legénykedő felfogástól!
– Uram, – mondta – én egy nyomorult szegény ember vagyok, nekem nincs más a világon… csak ez a szemtelen lány… Én nem henceghetek vele, uram, ez tudja, hogy mindenem nekem… és nekem nem is áll jól a hencegés, mert én egy konflisló vagyok.
Ráczra nézett:
– Nemde, szerkesztő úr? Ön mondta egyszer.
– Úgy van.
Valóban, ahogy bús mosollyal lógatta a fejét, kitérdelt vékony nadrágjában és hosszú nyakával, homlokába lógó hajával, olyan volt, mint egy konflisló. Érthető volt, hogy az élénk, csinos lányt valami állati rabszolgasággal, kutya-hűséggel, teve-türelemmel, ló-szorgalommal kellett szolgálnia, csak így tűrték meg, mint nem egyenrangú szerelmest. Ennek ugyan hiába magyarázta Andor, hogy sérelem érte a hiúságát. Hol volt már az ő hiúsága!
– Uraim, – mondta keservesen, még mindig nem merve közvetlenül Andorhoz fordulni – segítsenek rajtam, mert borzasztóan kínlódom.
– Mit tehetek? – szólt türelmetlenül Andor.
– Uram, – mondta Révész – ne szóljon többé hozzá.
Ez bosszantó volt az első pillanatban, de mikor Andor meglátta azt a szegény arcot, amely a választ várta erre a merész kérdésre, nagyon megszánta ezt a szerencsétlen frátert. Részeg volt, de mindent látott, hallott és értett. Csak kellemes szálldogálást érzett a fejében és nagyon érzékennyé vált a szíve.
– Uram, – kezdte ő is – én önnek a…
A becsületszavát akarta adni. Megharagudott magára, hogy egy pillanatra megállt a beszédben. Határozottan mondta, szinte elszántan, azért is:
– Én önnek a becsületszavamat adom, hogy nem szólok többé a Csirkéhez. Nyugodt lehet… felőlem.
Révész úr torzul mosolygott. Boldog volt, de nem tudott azonnal hinni ekkora egyenességben. Vizsgálva nézte Andort:
– Doktor úr, – mondta – maga… maga…
Valami nagyon szép akart kijönni belőle.
– Hagyja, kérem, – mondta Andor – maga egy elítélt ember, így nem lehet bánni nőkkel, én magát nagyon sajnálom.
Ezt már mind nem bánta Révész úr. Most megnyugodott, mert ami nyomorúság volt benne, azt Andortól való féltékeny rettegése okozta. Ez most el volt intézve. Búcsúzni akart, de Rácz rászólt:
– Hova megy?
– Hova. Hát haza.
– Nem igaz.
Gúnyosan szegezte rá vastag szemüvegét:
– Hallja – mondta neki. – Maga vén szamár. Ha maga most ehhez a lányhoz szalad és nem hagyja legalább estig magára, akkor…
– De szerkesztő úr, ha nem hiszi, tessék velem jönni. Ha mondom, hogy hazamegyek. Legyen nyugodt, most egy kicsit megugratom.
– Csak ezt ne mondta volna – szólt Rácz és megvetően bólogatott utána, amikor kézfogások után átszaladt a kocsiúton és hazafelé sietett a házak tövében. – Mik vannak Pesten… micsoda állatok…
Ketten ballagtak tovább.
– Az az érzésem, – mondta Rácz – hogy ez a lány ezt csalja.
– Nekem nem – mondta Andor.
Mentek a Lipót-körúton. A budai dombok idelátszottak a hídon-túlról. A zöldből kibúvó nyaralókon a kis toronyablakok, mint piros reflektorok, égő farkasszemet néztek a felkelő nappal.
– A szigetre mégy?
Andor megállt:
– Részeg vagyok.
Rácz látta rajta, hogy izgatott és valahol legbelül viaskodik önmagával. Nem akarta faggatni, de sajnálta:
– Feküdj le, kialszod magad.
– Borzasztó ez, – mondta a fiú – rettenetes ez az élet, amit én élek…
– Jó, jó.
Szeretettel nézett rá a szemüveges. Nyugodtan nézte ezt a szenvedő fiatal viharzást, ezt a most erjedő férfi-mustot, ennek a zavarosságát és robbanni kész, de egyre önmagába visszafojtódó erejét. Nem találta különösnek, úgy gondolta, olyan ez, mint gyereknél a fogzás: át kell esni rajta. De azért egy gyerek, akinek fáj valami, mégis megindító látvány. Rácz nem szerette mutogatni az érzelmességet.
– Hazakísérlek – mondta szárazan.
Andor ismerte őt. Ez a szó, akármilyen száraz volt, elárulta a Rácz részvétét. És mint a gyerek, aki újult erővel zokog fel, mikor látja, hogy sajnálják, Andor egyszerre újra érezte az éles fájást végigpengeni az egész lényén, mint valami érzékeny ideghárfán. Rácz itt lakott a közelben, a Lipót-körút egyik sarokházában.
– Nem, – mondta – köszönöm, menj csak haza. Én reggelizni megyek ide.
Egy kávéház felé intett. „Kávéház, megint kávéház, az egész életem kávéház“ – gondolta kóválygó fejjel.
– Megyek veled.
– Nem, – mondta, most már türelmetlenül – egyedül akarok egy kicsit maradni.
Rácz mondani akart valamit, de aztán nem mondott semmit. Némán mentek a házig, ahol Rácz lakott, ott szervuszt mondtak egymásnak. Rácz hazament. Andor elindult a kávéház felé, átment a kocsiúton és megállt a kávéház terrasza előtt. A nap szinte forrón sütött már, a körút éledni kezdett zörgő lármával. Meztelen térdű turisták mentek el előtte csoportosan, hárman-négyen egymás mellett, tömött zsákkal a hátukon, nagy bottal, nagyokat és egyszerre lépve szöges cipőikben. „Vasárnap van,“ – mondta magában, erről ismert rá a vasárnapra, a szegény pesti hegymászók egyetlen turista-napjára. „Vasárnap van.“ És neki oly mindegy, hogy milyen nap van. Utánuk bámult, – ezek egész héten dolgoznak, és most mennek, ki a hegyekbe. Megint jött két turista, egy nővel. Ennek is hátizsákja, hosszú botja, vastag szöges-cipője volt. Erő és egészség volt bennük, ahogy a híd felé masiroztak, a zöld budai hegyek felé, meggyőződéssel, nem is diskurálva, már itt a körúton egyenletesen lépve. Biztosan már itt is számították az időt és a kilométereket. A nő is komolyan ment velük, olyanokat lépett, mint egy baka. Boldogoknak látszottak ebben a hívő buzgalmukban.
Nem fordult be a kávéházba, de a híd felé se ment, a sziget irányában. Lassan visszafelé indult el, a város felé. Már tudta, hogy hova megy, de még önmagának nem vallotta be, gondolkozni még nem akart erről. De ahogy ment, megnyugodni nem akaró lelkében kajánul serkedt fel a fiatal rablószenvedély: már tudta, hogy a kis táncosnőért megy, már elözönlötte a belsejét ez a mindenen átgázolni akaró ötlet, ami nem gondolkodás útján született benne, hanem amit a gondolkodása csak tudomásul vett. Ez valahonnan a fiatalsága mélységéből jött fene nagy erőhatalommal, elsöpörte azt a félénk bírálatot, amivel az esze útját állta, – ez volt az a pillanat, amikor forró hullámtól vörösödött el az arca – az iménti elhatározás, az igéret, a becsületszó úgy szakadt-foszlott szét a sebes áradattól, mint a szénaboglya, amelynek nekirohan az árvíz. Gyorsan és elszántan ment, feltarthatatlan lendülettel, úgy, hogy szinte rá kellett beszélnie magát, hogy álljon meg gondolkozni azon az egyszerű kérdésen, hogy hol lakik az a lány. Megállt és hirtelen, de csak egy pillanatra, gyötrelmes tehetetlenséget érzett: mintha megszökött volna előle itt ebben a nagy városban ez a kis ringyó, elveszett a millió ember százezer nagy házában. Hogy lehet ezt most rögtön, rögtön, de rögtön megtalálni? A pillanat után fellélekzett és elmosolyodott az ijedségén. Hiszen csak a Moulinbe kell menni, ott megmondják a címét.
XV.
A Moulin nagy táncterme olyan ördögien józan volt a reggeli takarítás világosságában, hogy egy percre megállott a küszöbön, mielőtt belépett volna. A szűk, piszkos-vörös lépcsőházban még égtek a lámpák, de itt, a nagyterem plafonja alatt, valahol, ahol eddig még sohse látta, nyitva volt három kis ablak, amelyről elhúzták a piros plüssfüggönyt. Csak az asztalokra rakott székeken és a papirszemetes, cigarettavéges középen derengett valami ezüstös világosság, a terem nagyjából homályba-borult maradt. Légrohamok jártak keresztül a szék-tornyok közt, ajtót csaptak be valahol. Két irtózatos takarítóasszony hangosan vihogva vizes fűrészport tolt maga előtt a padlón. A páholyok függönyei fel voltak tűrve, mint az úri nadrág sáros időben. Az egyik homályos sarokban, a konyha mellett még égett egy lámpa. Pincérek ültek egy asztal körül és számoltak. Az asztalon bankók voltak és egyforma kis oszlopok aprópénzből. Az egyik pincér meglátta az ajtóban álló Andort és odakiáltott neki:
– Záróra, kérem!
De azért mintha nagyon messziről jönne, a szűk folyosók felől egyenletes, fojtott brümmögés hallatszott. Valamelyik szeparéban még cigánnyal folyt a munka. A kis ablakokon a nappali utca lármája hangzott be, mintha pörölt volna a távoli lyukba bujt bőgővel.
– Kérem, – mondta Andor a főpincérnek – én egy hölgynek a címét szeretném megtudni.
– Sajnálom, – mondta ez – én nem tudom egyiknek se a címét.
És már vissza is hajolt az asztalra, éreztetve, hogy záróra után semmi köze a vendéghez. Aztán, mikor látta, hogy Andor nem megy el, feléje fordult:
– Talán az asszony tudja.
Az asszony, ez a lányok ruhatárosnője volt. A deszkából épített kulipintyóban tükör előtt állt az asszony és éppen egy kacér fekete kalapot tett százesztendős boszorkányfejére.
– A Csirke címét? Nem tudom, nagyságos úr. Talán a főpincér.
– Az küldött magához.
– Akkor sajnálom.
És már el is ment, akkora táskát cipelve a karján, mint valami bábaasszony. Kint maguk közt röhögtek a folyosón a cigányok. Andor átment a moslékszagú konyhán, a szeparéfolyosóra. Három cigány cigarettázott a fal mellett. A szeparéból hejehuja hallatszott.
– Kik vannak benn?
– Grófok.
Az egyik gróf hirtelen megjelent az ajtófüggönynél. Kikiáltott:
– Pincér!
Ránézett Andorra és megint bement. Andor azt gondolta magában, hogy ez talán így van jól: nem kapta meg a Csirke címét, hazamegy aludni és soha többé nem látja a Csirkét. De mégse indult. Van ez így néha, hogy az ember érzi, biztosra veszi a dolgot, bármennyire úgy látszik is eleinte, hogy nem akar sikerülni. A Csirke címe meglesz, nem is kell érte sokat küzdeni, – az volt az érzése, hogy nem ő keresi a címet, hanem a cím keresi őt, neki csak várni kell egy kicsit, egy helyben állni, majd jön magától.
A pincér jött be a folyosóra:
– A nagyságos úr hívott?
– Nem. Ott.
A szeparé felé intett. A pincér arrafelé ment és a szeparé ajtajából visszaszólt:
– Mindjárt feljön az üzletvezető úr a barból, az talán tudja a hölgyek címét.
Andor elmosolyodott. Jó érzés ez, mikor az ember előérzete helyesnek kezd bizonyulni. Kiment megint a nagyterembe. Várt egy kicsit, s akkor meglátta az üzletvezetőt, aki kulcscsomóval a kezében, hosszú szalonkabátjában sietve ment el a ruhatár előtt. Megszólította, hogy okvetlenül kell neki az egyik művésznő címe.
– Tessék velem jönni – mondta az üzletvezető és visszavitte a szeparéfolyosóra, amelynek végében ajtót nyitott ki.
– Tessék vigyázni, három lépcső lefelé.
Újabb folyosó, újabb három lépcső felfelé, ott volt az iroda. Amerikai íróasztal, zöld lámpa, nagy üzleti könyvek, kopirozó gép, rend és tisztaság: ez a szobácska volt a józan esze ennek a bolond bordélyháznak. Az üzletvezető noteszt vett elő a fiókból:
– Melyik hölgy az?
Andor már lélekzetet is vett, hogy feleljen, akkor jutott eszébe, hogy nem tudja, hogyan hívják a Csirkét. „Egy nőt kívánok, követelek, reggel hatkor, és nem tudom, hogy’ hívják. Bolond vagyok.“
– A Csirke.
Az üzletvezető komoly maradt, lapozott:
– Rottenbiller-utca húsz – mondta.
– Köszönöm.
– Kérem.
Az ajtóból visszafordult:
– Bocsánat, kedves uram, azt is legyen szíves megmondani, hogy hogy’ hívják.
– Brenner Bárány Mariska.
– Köszönöm.
Végigbotorkált az alagutakon, megint elment a grófok előtt és a nagytermen keresztülmenet hallotta, hogy a két takarítóasszony éktelenül kiáltozva veszekszik. A főpincér választotta szét őket, egymásnak akartak ugrani. Sietett, szinte rohant le a lépcsőn. Ki innen, a levegőre…
A szesz most már dolgozott benne. Minden mozdulatot gyorsabbnak és hevesebbnek látott, mint aminő volt, az utcán szembejövő emberek arca élesebb, de hamarább eltűnő volt, mint máskor. Kocsin ment a Rottenbiller-utcába és egyenesen a házmesterhez nyitott be.
– Brenner Bárány Mariska – mondta szigorúan.
– Második emelet, nyolc – szólt egy nő, aki vasalt.
Fellábolt a lépcsőn, a nyolcas számnak nyitva volt a konyhaajtaja. Itt is vasalt egy cseléd.
– Brenner Bárány Mariska – állt meg kérdő arccal a küszöbön.
– Itthon van már?
– Most feküdt le.
Névjegyet és a cselédnek ezüstpénzt vett elő:
– Vigye ezt be neki azonnal. Fontos ügyben.
A cseléd vaslábra állította a vasalót és bement. Andor megnézte, hogy mit vasal. Valami alaktalan, talán háromszögletű rongy volt, ha megölték volna, se tudta volna kitalálni, hogy micsoda. A szegény embereknek fantasztikus fehérneműik vannak. A cseléd visszajött:
– Tessék bejönni a szalonba, a kisasszony mindjárt jön.
Szűk, sötét előszobán mentek keresztül. Két sárga szekrény tetején paradicsomosüvegek sorakoztak, valahonnan gyereksírás hallatszott. Mikor a szalonba léptek, onnan egy zöldslafrokos, cvikkeres kövér zsidóhölgy menekült el, újsággal a kezében.
– A kisasszony albérletben lakik itt?
– Igen. Ez a szobája.
Az ajtóra mutatott.
– Hónapos szoba?
– Igen.
A cseléd kiment és Andor leült. Mályvaszínű olcsó plüssbútor volt a szalonban, fakó aranyozású konzoltükör, csúnya nagy barna cserépkályha, az asztalon csináltvirág, aranycsillagos világoskék üvegvázában. A petróleumlámpáról madárfészek függött le, benne citromsárga posztómadár ült hegyes piros facsőrrel, rávarrott fekete gyöngy volt a szeme. A falon gyékény, teletűzdelve fényképekkel. Honvédtiszt, egy menyasszony a vőlegénnyel, kis meztelen, hasrafektetett gyerek, Abbázia látképe, egy elálló-fülű sovány öreg zsidó, aki egy távoli pontra mosolyog, egy túlkövér hölgymellkép máslival a hajában, megint egy nagyhasú kis meztelen gyerek… ezeket nézte, mikor az ajtó nyilott és a küszöbön megjelent a Csirke. Komoly arccal jelent meg, de a következő pillanatban már bágyadtan mosolygott, betette az ajtót és Andorhoz lépett. Halavány volt és a huncut-fiús kis mosolyában most némi ijedelem játszott. Nem szólt semmit. Andor ránézett és aztán intett neki a fejével, mintha azt mondaná: „na, mit nézel?“ Úgy állt ott most a Csirke, mint valami iskoláslány. A festék le volt mosva az arcáról, most nem volt olyan csinos, mint az éjszaka. Ugyanaz az egyszerű fekete ruha volt rajta.
– Még le se vetkőzött?
– Dehogy nem. Csak most felöltöztem.
A hangjában elfogódottság volt és szinte szűzi alázatosság.
– Akkor mehetünk – mondta a fiú. Éhesen, de nyugodtan nézett végig a lányon, örült neki, de mustrálta, mint a fürdővendég az üvegvázát, amit a tombolán nyert, s amiről még nem tudja, mit fog vele csinálni.
– Hova? – kérdezte a lány.
– Vedd a kalapodat – mondta idegesen a fiú, újra hallva a gyereksírást a lakás rejtekeiből. A lány beszaladt a szobájába, s kijött, fején a sötétkék szalmafazékkal, amiről oly mereven állt el a fehér szalagcsokor. Cérnakeztyűt húzott. Addig a hóna alatt volt a napernyő.
– Mehetünk – mondta egyszerűen.
A kapu előtt megszólalt Andor:
– A ligetbe?… Reggelizni?
Mosolygó kis arcával igent intett, gyorsan egymásután vagy ötször. Villamosra szálltak. A ligetben elballagtak a nagy nyári kávéházhoz, a száz meg száz kis vasasztal közül kikerestek egyet, ami árnyékban volt, a ponyva alatt, oda ültek le. A lány kávét rendelt, a fiú konyakot.
– Nem ivott még eleget?
– Nem.
Érezte, hogy a részegségét folyton pótolni kell, oly gyorsan párolog. Vannak ilyen fárasztó és izgatott éjszakák, hogy az ember nem képes lerészegedni. Már hét óra volt: Andor este is ivott, éjszaka pezsgőt, konyakot töltött magába, – máskor ennek a harmadrészétől is tönkrement – most épp csak hogy érezte az italt, de azt, amit akart, azt nem kapta meg tőle.
– Ne ítéljen meg, – mondta a lány – hogy ilyen ronda helyen lakom. Otthon szebb szobám volt, Kecskeméten.
– Kecskeméten? – kérdezte Andor és ivott.
– Igen.
Elragadtatva nézte a fiút. Oly természetes volt, hogy itt ül most vele, semmi értelme se lett volna megkérdezni, miért jött, honnan tudta meg a címét, mi történt azóta, amióta oly goromba volt hozzá és ott maradtak hárman a pinceszobában, és hogy most mit akar tőle. A szeme szürkébb és tisztább volt így a reggeli fényben, mint éjszaka. És éjjel sötét, dugóval barnított szemöldöke most vékony, de fényes-szőke volt, nem árnyalta olyan érzékien a szemét. Polgáribb és tisztességesebb volt a Csirke, erős és csontos orrával, magas homlokával, kissé nagy, de kedvesen tréfás szájával, aminek a két sarkában bujkált a kisfiús huncutság.
– Kecskeméten? – ismételte ok nélkül Andor, aztán az asztalra könyökölt, a szemébe nézett és egyszerűen kérdezte:
– Szeretsz?
A Csirke megint gyorsan ötször igent intett a fejével, komolyan. És csak aztán mosolyodott el, de teli félelemmel, s kutató várakozással a szemében:
– Hát te?
– Az enyém vagy? – kérdezte a fiú felelet helyett.
Megint intett, bólogatott, sokáig. Nézte a fiút, birtokba vette a szemével. Érezte, hogy semmi fölénye nem lehet fölötte, sejtette, hogy ő nem nagyon kell neki, de nem bánta. Boldog volt, hogy elfogadta, sőt titokban egy kicsit félt, hogy csak játszik vele, talán nem is akarja elfogadni. Annyi egyszerű odaadás és természetes alázatosság volt a Csirkében, hogy okosnak látszott ebben a kacérság nélküli kis rabszolga-viselkedésben, frissnek és megnyugtatónak hatott, mint a szerény és illattalan virágok, mint amilyen a nefelejts, vagy a hóvirág. Andor, mikor tisztán, de kutatóan néző szemébe tekintett, világosan érezte, hogy ezzel a kis teremtéssel szemben mégis ő a gyerek, a vad csikó, ez tud többet az életről, ebben van több tapasztalat és tapintat, hallgatás és a fölösleges ugrándozások bölcs mellőzése. Olyan komolyság volt a Csirkében, mint azokban a földből alig kilátszó, mélyhangú és nagyképű csöpp parasztgyerekekben, akik a csordás körül segédkeznek és gyorsan futva szigorúan káromkodnak még a bikával is. Lehúzta a keztyűjét, cukrot tett a kávéba. A fiú megint kérdezte:
– Az enyém vagy?
– Tudod.
– Nagyon?
– Tudod. Minek kérdezed?
– Mért nem iszod meg a kávédat?
– Nem kell.
Eltolta a kávét. Szégyelt, nem mert enni a fiú előtt, olyan szerelmes volt. Most elboruló szemmel nézte, ezeknek a gyerek-hetéráknak az érzékiségével, amelyben még semmi asszonyi nincs, amely őszinte és mohó, amiben sok van a kétéves gyerek zsarnoki akarásából, mikor megkíván valamit és nevetve kell neki engedni, mert kikaparja az apja szemét. A fiú rámosolygott:
– Velem jösz?
– Már jöttem.
– De hozzám… haza…
– Ha viszel…
Nem sütötte le a szemét, egész arcával nevetve nézett rá, a nő örömével, aki kezdi meglátni a kívánságot a szemekben, amiket úgy figyel.
– És máskor is?
– Mindig.
– És a Révész?
Vállat vont. Nem felelt.
– Mit csinálsz a Révészszel?
– Nem kell ezt a Révésznek tudni – mondta, és előrehajolt, játszani kezdett a kávé mellett csillogó vizespohárral, lassan forgatta a tálcán. A fiú megállította a poharat:
– Az nem úgy van – mondta. – Ha velem vagy, akkor nincs többé Révész. Nem lehet csalni.
A lány lekönyökölt, féloldalt a tenyerére hajtotta a fejét, a másik kezével megint a pohár után nyult. Andor elhúzta előle a tálcát, mindenestül:
– Én a Révésznek most egy órával ezelőtt azt mondtam, hogy soha nem beszélek veled többé, és most itt ülök veled. Én ezt a Révésznek még ma este megmondom. Csalni nem lehet. Ott kell hagyni a Révészt.
A lány a kezét nézte, kis vékony keze az asztalon maradt, ahogy a poharat elhúzták előle. Az ujjait nyitogatta-csukogatta a márványrajzú bádogon, mint egy szerény kis fehér legyezőt. Ezüstgyűrű volt rajta, a gyűrűn öt mákszemnyi türkizből nefelejts.
– Minek az? – mondta.
Kedvetlen lett erre a férfiúi vadságra. Minek ezek a drámák, kibeszélések, fogadkozások, karaktereskedések? Elszomorítók a férfiak ebben a gyógyíthatatlan önzésükben.
– Minek ez? Tönkre akarod tenni?
– Nem én. De tisztesség és becsület…
A Csirke rámosolygott a saját kezére, szomorúan. Oly mélyen a bölcsesége alatt volt ez a vadízű kamaszság. De reménytelen volt ez ellen küzdeni.
– Ahogy akarod – mondta és mélyet sóhajtott. A sóhajtásban benne volt mindaz a sok nyomorúság, amit majd el kell intézni a Révészszel, meg az, hogy ez nagy és nehéz munka lesz.
Andor megint ivott. Most nagyszerűen érezte magát, úgy látszik, a friss reggeli levegőn jobban hatott a szesz. Csupa ragyogást látott maga körül, sebesen özönlött benne a vér, gyorsan és mélyen lélekzett, forróságot érzett az arcában és valami ellenállhatatlan erőt és bátorságot mindennel szemben, ami útjába állana.
– Pénzt kapsz tőle? – kérdezte nyersen.
A Csirke még mindig a kékköves gyűrűjét nézte:
– Nem fogadom el tőle – mondta. A Csirke lovagias volt. Nem mondta meg, hogy nem is kínált neki soha pénzt. És hogy sok kocsit és sok reggelit ő fizetett kettőjükért.
– Tőlem se?
– Nem.
– De hiszen szegény vagy és rongyos vagy.
– Nem igaz, – mondta a Csirke, most már minden mosoly nélkül, egy kicsit izgatottan – nem igaz, mert ami ruhám van, az nagyon jó. Ez egy otthoni ruha.
Lesimította a mellén a ruhát, mint a nők, mikor a ruháról beszélnek.
– Ezt még Kecskemétről hoztam, a szüleimtől. Ez egy finom úri ruha. Csak egyszerű.
– A szüleid ott laknak?
– Laktak. Az anyám meghalt. Az apám… Amerikában van.
Andor hallott valamit, hogy a Csirke jómódú család gyermeke. Az apja földbirtokos volt, de mindenét elkártyázta, tönkrement és megszökött.
– Hány éves vagy?
– A Révész volt az első szeretőd?
A Csirke ráemelte a szemét. Komolyan és végtelenül egyszerűen mondta:
– A Révész a harmadik szeretőm. Te vagy a negyedik szeretőm. Mit akarsz még tudni?
– Ki volt az első?
Fáradtan mosolygott a lány. Ez is oly gyerekes volt, oly kamaszos, ez a kérdés.
– A bátyámnak volt egy nevelője. Egyszer nem volt otthon senki és az apámnak volt egy nagy irodája, és ez oda bevitt csókolózni. Bezárta az ajtót. Én aztán beteg lettem, mert még nagyon fiatal voltam, még nem is voltam tizenhat éves, sokáig feküdtem és orvos járt hozzám, de aztán meggyógyultam és az apám kiadott a nagyanyámhoz, falura. Levágták a hajamat.
– Miért?
– A nagyanyám vágatta le, büntetésből. Egy borbély jött, nullás géppel nyírt le. De aztán hamar kinőtt. Azért olyan rövid még most is. A lábamig ért. A nevelőt föl akarták jelenteni, de aztán nem akarták, a bátyám megverte a cukrászdában, pedig el akart venni, de akkor már az apám Amerikába ment.
Szerényen mosolyogva, anyásan nézett rá, mintha azt mondaná: „nesze hát, te gyerek, ha ezt akartad“.
– És a második?
Most már mohó volt; kíváncsian, már szinte féltékenyen kérdezte, vallató hangon, mintha felelősséggel tartoznék a lány neki.
– Akkor beszöktem a nagyanyámtól és egy barátnémnál laktam, annak volt egy szeretője, pedig úrilány volt, egy nyolcas huszárkapitány. A barátném zsidólány volt, nem szeretett engem, mégis akarta, hogy nála lakjak… a papám antiszemita volt és ő hencegni akart azzal, hogy én mégis az ő barátnéja vagyok… és ott megismerkedtem a huszárkapitánnyal és az nekem kezdett udvarolni… és…
Elhallgatott.
– Na és?
– Mit akarsz? – mondta fájdalmasan mosolyogva.
– És aztán?
– Olyan öröm ez neked?
A fiú vadul nézett rá, szeszesen és zsarnoki parancsolással:
– Mindent elmondani.
– Addig kínozott, amíg elmentem hozzá, előbb Kecskeméten a kaszárnyába, aztán Ceglédre, mindig várt a vasútnál, mikor Cegléden voltak, az olyan szerelmes volt belém, hogy meg akart ölni.
– Ezt láttad itt Pesten is?
– Volt itt, tavaly. Feljött a Moulinbe, de akkor én már a Révészszel voltam. Mulattunk egyszer vele, de akkor már nem voltam bele szerelmes, pedig nagyon akart, a lakásomra is eljött, de nem eresztettem be. A Révész oda volt, ő nem tudja, hogy én ezzel már voltam, azt hitte, hogy most kezdek vele, de aztán nem lett semmi, mert ez Bécsbe utazott.
Elgondolkozott. Aztán vígan mosolyodott el:
– Nevetnél, ha látnád. Olyan nagy, mint ez a fa. Van neki egy rendjele, én éppen odáig értem neki. Ilyen széles a válla…
Mutatta, a két kezét széttartva, túlozva. Volt ebben valami gyalázatos, a fiú szemében, ebben a viszonyban, éppen ezért: ez a kicsiny és soványka gyereklány, aki most se mutatott tizenhat évet és az a szélesvállú, óriási huszárkapitány.
– Kopasz volt – mondta a Csirke, csúfondárosan.
Még ez is. Szenvedélyesen, ellenségesen kérdezte Andor:
– Szeretted?
– Nem.
Oly tisztán, oly határozottan mondta, hogy igaz volt.
– Ezt se, a nevelőt se. Rossz lány voltam.
Nyiltan nézett Andorra. Szomorún mondta:
– A Révészt se szerettem soha.
– Hát?
– Sajnáltam.
Csönd lett és most a Csirke nagy zavarba jött. Megremegett egy kicsit a szájaszéle és most nem nézett a fiúra, hanem a körmével követte a bádogasztal festett márvány-ereit, azt nézte gondosan, érezte, hogy nagyon kiadta magát, egész kis szegény kufferjét kiöntötte Andor elé. Andor gőgösen hallgatott. Megint a Csirke volt az okosabb és a derekabb:
– Téged szeretlek, – mondta, óvatosan vezetve hegyes kis körmét a márvány-éren – tebeléd szerelmes vagyok. Úgyis tudod. Már éjjel tudtad, mikor olyan komisz voltál hozzám.
A fiúnak mintha megtelt volna a szíve. Egyszerre érezte, hogy magja van a mellének. Ez könyörület volt és ifjúi elragadtatás egy nyomorult, szegény, leromlott gyerek alázatos szerelmétől. Dagadozott benne a hiúság, mint a felfújódó hólyag. És az önérzete, amit leütött Pécsi Lajos a hidegen vágó szemével, most rugdalózva kezdte magát emelgetni, mint az elbukott kocsiló. Egy kis királyság kínálta magát neki. Sót és kenyeret nyújtott feléje egy szerény és egyszerű kis élet, itt meghajolt előtte és kezet csókolt neki. Percnyi elégültségében rágyújtott, ivott és hátradőlt a vasszéken, olyan merészen, hogy félő volt, hogy hátrabukik. El volt ragadtatva a felséges érzéstől, amely a részegsége fátyolán át hízelkedett neki, a biztonságtól és attól a keményen férfiúi gőgtől, amely feltétlen tulajdonának érez egy emberi teremtést. Diadalmas megvetéssel gondolt most Turnovszky Ellára és nevetni tudott volna Pécsi Lajoson, aki úgy küzd, dolgozik, beszél, tárgyal, fárad és lohol érte, mikor ilyesmi is van a világon, ilyen lábnál kuporgó kis szerelmes állat, aki nem csinál olyan nagy dolgot az életéből, mint az Ellák, az a sok férjfogó, nagyképű, kacérkodó, az ujjahegyét is istenségnek túlbecsülő úrikisasszony… Most felénekelt benne újra mindaz, amit ma éjszaka Olgának mondott erről a Csirkéről, szinte előre megérezve mindent, most rettenetes megvetést érzett a Turnovszky-világ iránt, még az Olga tartózkodó érzelme iránt is, most megútálta ezeket a kényelemben élő hölgyeket, akik bálványozzák magukat és túlbecsülik még a kézfogásaikat is, mikor egy ilyen elszánt kis élet a maga egészét egy bús mosolyban ilyen szerényen dobja magát az ő lábai elé. Kellemes szellő jött, a fiú hátrahajtotta az arcát, megsimogattatta magát vele, lehúnyt szemmel. Nem is nézett a kis rabszolgájára, olyan intenzíven érezte maga előtt az odaadását. Büszkén és emelkedő szívvel gondolt arra, hogy megváltja ezt a szomorú kis Isten-bogárkáját, felemeli és felragyogtatja a hű szerelem fényes tisztaságaiba, látta őt maga mellett menni, ahogy rajongó szemmel és megbabonázva függ rajta, imádja és csodálja őt. Isteni könnyűségek és ringó fellegek vitték a homlokát valahová fel a levegő-égbe, a kék nyárba, távolságokba lendült, elhullámzott erről a földről valami végtelenbe lengő nagy és láthatatlan hintán…
– Alszik? – suttogta a félénk hang.
Félig nyitotta csak ki a szemét, rámosolygott:
– Te csacsi.
Fölkelt, nem is tudta mért, megkereste a főpincért, fizetett, akkor jutott eszébe, hogy oda is hívhatta volna. Visszament az asztalhoz. A lány felállt, nézte, hogy merre indulnak.
Az Andrássy-út felé mentek be. A lány megkapta Andor karját, mert egy biciklista oly közel suhant el mellette, hogy megijedt.
– Ne félj – mondta a fiú. – Vigyázok én.
A lány nem merte megkérdezni, hogy hová mennek. Annyit tudott, hogy Andor a Margitszigeten lakik és most kissé aggódni kezdett azon, hogy hogyan jutnak el olyan messzire, ha ily lassú sétálással indulnak befelé. De nem szólt. Mentek az Andrássy-úton és a Csirke a szeme sarkából figyelte a fiút, aki szorosan a villák vaskerítései mellett ment, kissé bizonytalanul, boldog mosollyal az arcán. Egy sarkon megállt Andor:
– Te nem is tudod, – mondta – hogy nekem két lakásom van.
Bemutatott a zöldlombos kis utcába, egy nagyon előkelő házra:
– Itt is lakom.
A lány kényszeredetten mosolygott, azt hitte, hogy a szesz tréfál belőle. De Andor karonfogta és gyorsan vitte a villa-palota felé. Bementek a bolthajtásos fehér kapualjba. Andor leszólt a portásék ajtaján:
– Kérem a kulcsomat.
A házmesterné feljött, nagyon megnézte a Csirkét és odaadta a kulcsot. Néhány lépcsőt kellett menni Andor lakásáig. Kinyitotta az ajtót és maga elé bocsátotta a Csirkét:
– Tessék.
A Csirke csudálkozva ment be, és mikor Andor belülről be akarta zárni az ajtót, a tejüvegen keresztül meglátta a házmesterné alakját. Az asszony halkan kocogtatott az üvegen.
– Menj be – szólt Andor a lánynak, s mikor ez bement a szobába, kinyitotta az ajtót, sejtve, hogy miért jön a házmesterné.
– Mit akar?
– Nagyságos úr kérem, – mondta ez, kétségbeesést mutatva az arcával – ne tessék haragudni, tessék elhinni, ez nekem borzasztó kellemetlen…
– Mit akar?
– Kérem, nekem szigorúan meg van hagyva a háziúrtól, hogy azonnal szóljak, ha a nagyságos úr hölgyvendéget tetszik a lakásba hozni.
A nyitott ajtóban irtózatos ordítással tört rá a fiú:
– Mi köze ehhez a háziúrnak? Gazemberek!
A fejébe szállt a részeg düh:
– Takarodjék innen!
Visszhangzott a csöndes lépcsőházban ez a vad ordítás. A házmesterné csak integetett, hogy jó, jó, már el is szaladt, rémülten, hogy meghallják odafenn a botrányt. A fiú úgy vágta be az üveges ajtót, hogy csuda volt, ha nem tört ezer darabra. Bement a szobába, ahol a Csirke az íróasztal előtt állt és levelek közt piszkált. Mind a levelekhez mennek, mikor először jönnek, mint a légy a cukorra, úgy szállnak a levélre.
– Hagyd – mondta a fiú és elhúzta onnan. Ő vette le a fejéről a fehérszallagos kalapot. A két tenyerébe fogta a lány fejét és felemelte az arcát, hogy jól belenézhessen. A Csirke boldogan mosolygott rá. A fiú ráeresztette nehéz fejét a boldog kis arcra. Lassú mozdulatokkal helyezkedett el az ajka a lány fiús száján. Belenézett a figyelő szürke szemekbe, aztán lehúnyta a szemét és lassan átölelve a lány nyakát, egyre szorosabb és tapadóbb csókkal forrasztotta magához, átadta magát bódultan ennek a kedves, okos gyereknek, mintha ő lett volna a szerelemtől kábult rabszolga és az lett volna az úr és az erős. „Tökéletes,“ – mondta magában, kellemes szédülésben és fiatal hévvel a vérében – „tökéletes ez, tökéletes…“ Nem is tudta nagyon, mire értette ezt, a pillanat tökéletes boldogságára-e, arra-e, hogy a gyógyulása és a felejtése tökéletes ebben a részeg és szerelmes percben, a lányra-e, a csók végtelen kellemességére, az általános, emelkedett érzésére, vagy semmire, vagy mindenre ezen a világon… fátyolos volt a tekintete, mikor megint a lányra nézett, aki akkor már a szerelemtől ostobán bámulta, várta, hogy parancsoljon neki. Kábultságában még érezte, hogy nagyon erőseket lép és vadul rántja fel a hálószobája ajtaját, hogy szaggatja, dobálja le magáról a ruhát, a cipője valami csörömpölő tárgyhoz vágódik és a leeresztett ablakfüggöny félhomályában sovány kis meztelen gyermeki vállak jelennek meg előtte, egy kicsiny, de arányos, fiúsan egyszerű termet áll az ágya mellett, és szőke fej, boldog rémülettel mosolygó, de nagyra nyilt szemek, – egy kis sötét ruha esik le és valami fehérség hull, könnyű batiszt, és hogy őneki nevet valami a lelkében, ujjongva és diadalmasan, győzelemmel, parancsolóan, zsarnokian, de elkeseredetten, mint valami csúnya-nagy fájdalomnak a fejére hágva, fogcsikordító kegyetlenséggel tiporva össze a szívetáján valamit, ami vérezni kezd és jajgatni akar, – szemek és mosolyok jelentek meg előtte a multból, egy fekete bársonyruha és egy dacos tekintet, ami szemrehányást mutatott, de rögtön kialudt, és mintha halkan sikoltott volna valaki vagy valami, egyszer régen, vagy talán most itt…
Délután háromkor azt álmodta, hogy erősen és hosszasan csöngetnek. Valami olyat álmodott, hogy az előadás kezdődik. Megint csöngettek, sokáig, addig, amíg ő álmában azt nem érezte, hogy haragszik a csöngetésre, minek csöngetnek, hiszen ő már itt van és vár, mit akarnak, mért nem kezdik az előadást? Valakivel veszekedett, hogy hagyják abba ezt az értelmetlen csöngetést, már bátran el lehet kezdeni, micsoda butaság ez… Az illető feleselt vele, a csöngetés egyre erősebb lett és az álomból átment a valóságba, – lassan kinyílott a szeme és fölemelte a fejét az ágyban: az előszobájában szólt a csengő, hosszan, újra-újra kezdődően, mintha addig akarna szólni, amíg valaki elő nem jön, ha törik-szakad. Mellette dúsra borzolódott szőke fej volt a párnán, a Csirke mélyen, hangtalanul aludt. Felugrott, magára kapta a fürdőköpenyét és kiment az előszobába. Az ajtó üvegablakát kinyitotta, kinézett. Horn báró állt ott, kalap nélkül.
– Jó napot! – mondta udvariasan. – Szabad kérnem, hogy egy percre bebocsásson?
Az első pillanatban valami nagy durvaságot akart neki mondani, mert sejtette, hogy háziúri minőségben jön, a házmesterné bizonyára már sietett jelentést tenni neki. De aztán, éppen ezért, a dühtől reszketve, bebocsátotta, hallani akarta, hogy mit mond, el volt szánva, hogy ezért a tolakodásért kidobja, inzultálja a saját házában.
– Tessék – mondta elfehéredve és bebocsátotta az írószobába. A kis száraz báró gyorsan és kíváncsian nézett szét a szoba berendezésén és le-leült az íróasztal előtt álló karosszékbe.
– Kedves doktor úr, – mondta komolyan és fontoskodva – gondolhatja, hogy nem zavartam volna, ha nem lenne rá komoly ok.
– Kérem – mondta ridegen a fiú, összébb húzva magán a fürdőköpenyt.
– Bár csak a véletlen hozott egymás közelébe bennünket, – mondta a báró, tisztán ejtve minden szót – mégis nekem jutott a kötelesség önt az élete egy súlyos napján fölkeresni…
„Mindent tudok“ – gondolta magában Andor és hideg ijedelem ment le a mellén, a lábába.
– Egy negyedórával ezelőtt telefonhoz hívott a Ráth-szanatórium főorvosa és megkért arra, hogy baráti gyöngédséggel közöljem önnel…
– Köszönöm – mondta Andor, elhidegült szájjal, fölkelt és mélyen megbánva mindazt, amit az imént gondolt, a báróhoz lépett.
– Az apám… – mondta, nem kérdőleg, de a reménytelen remény utolsó optimizmusával, amelynek kell a teljesen kimondott szó. A báró is felállt és igyekezett nagyon komoly lenni, összeráncolta a szemöldökét:
– Édesatyja egy negyedórával ezelőtt csöndesen és fájdalom nélkül…
Kis szünetet tartott. Kínlódva mondta:
– … kiszenvedett.
A kezét nyújtotta, fellélekzett, hogy túl van a megbizatáson, már indult is.
– Engedje meg, – mondta, erősen megfogva Andor kezét – hogy kifejezzem részvétemet.
– Köszönöm, – mondta a fiú – ön nagyon jóságos…
Még akart valamit mondani, bár nem tudta, hogy mit, de a báró lassan elindult, egymaga mint valami gyászmenet. Kikísérte, betette utána az ajtót és visszament az írószobába. Kábult volt; a nagy részegséget kialudta, de gyengének és bódultnak érezte magát. Künn borús idő volt, a perzselő reggeli napsütés után délben beborult és most lógott a nyári eső a komorodó égen. Leült az íróasztalához és a két tenyerébe takarta az arcát. A nagy pillanat, a végső időhatár megérkezett. Rugalmasan kelt fel, elszánt komolysággal a tekintetében. Gyerekes sírnivágyás feszegette a mellét, a lélekzése rendetlenkedni kezdett és a szeme vizesen borult el. De összeszorította a száját, belül lassan a fogai közé vette az alsó szájaszélét és keményen megfékezte magában a sírást. Az ajtóra nézett, amely mögött egy idegen lény aludt, valaki, akitől hirtelen megirtózott ebben a percben. Mégis, fel kellett azonnal öltözni és a ruhája ottbenn volt. Óvatosan és nesztelenül nyitott be a hálószobába, úgy kezelte a kilincset, mint egykor régen, mikor halk-lopva tért haza késő éjszaka a budai szülei lakásba. És a félhomályban öltözni kezdett, nagyon lassan és nagyon óvatosan, vigyázva, hogy a kemény inge ne roppanjon, mint akkor, nagyon régen, mikor gyermek volt és nem merte felébreszteni azt, aki ma délután mindörökre elaludt. Körülnézett, megrémült, mert nem bírta el még a gondolatot sem, hogy ez az idegen kis lény itt most felébredjen mellette és neki magyarázni, beszélni, vallania kelljen, – végtelen óvatossággal szedte össze a holmiját, de ez oly tökéletesen hasonlított gyermekkori motoszkálásához a budai sötét hálószobában, ahol éppígy nem mert világot gyújtani és éppígy beledugta az ujját a kemény ing két mellrésze közé, csak össze ne koppanjon, hogy nem bírt többé magával. Forróságot érzett a szemében és valami végtelen nagy nyomorúságot, amint átrohan az egész lelkén. És gyermekien égő, olthatatlan fájdalmával együtt, züllött napjai minden kábulatát szétfújva, gyógyíthatatlanul szállt fel benne a vágy egy fekete bársonyruhás lány szomorú tekintete és részvéte felé, a kézfogása és a vigasztalása után, oly erővel és olyan hirtelen, hogy hamar összeszedett ruháival és cipőjével a kezében mezítláb kellett kimenekülnie a másik szobába, hogy az idegen lányt fel ne költse a ziháló lélekzésével, a visszatartott, lefojtogatott, de még keseredetten birkózó sírnivágyásával, – menekült ki a másik szobába a rongyaival a kezében, félmeztelenül, mezítláb, torzult arccal és szenvedő szájjal, mint aki az árvíz elől szalad és már mindenét veszni hagyja, csak a testi rongyait viszi valahova, ahol megállhat visszanézni és megsiratni mindent, amit elveszített.