– Én… – kezdte a fiú. – Én…
Elhallgatott. Szítta a cigarettát. A lány ráemelte a szemét, bűnbánóan. Ettől nekibátorodott:
– Én még a híd előtt is mondtam a kocsisnak, hogy menjen visszafelé. Ön akarta.
– „Ön?“ – kérdezte a lány.
– Ön.
Csönd lett.
– Ön nem tudja, mit akar – folytatta a fiú. – Nem fér a bőrébe. Tudja Isten, mit akart tőlem.
És hogy a lány hallgatott, keserűn-élesen tette hozzá:
– Tudja Isten, milyen céljai vannak.
A lány bólogatott, szomorúan mosolyogva:
– Céljaim vannak – ismételte a fiú szavát. – Nekem vannak céljaim. Nekem vannak céljaim.
Mégis, ez tűrhetetlen volt. Andor megalázottnak és nyomorultnak érezte magát. Tehetetlen harag fogta el. Mindenért, ami itt történt, magát okolta. Átrohant az agyán, hogy ami itt most történt, az talán mindig így szokott történni és csak ő volt különösen ügyetlen… és mily gyerekes és ostoba tőle, hogy abbahagyta a harcot. Felugrott és Olgához lépett, aki ijedten állt fel, mikor a szája eltökélt kifejezését látta. Andor megmarkolta a nyakánál a kivágott estélyruha szélét. A lány odakapott a kezéhez:
– Mit akar?
– Azt, hogy…
Megrántotta a selymet, amennyire a lány keze alatt bírta. A selyem megroppant, gomb pattant hátul és a lány félválla kivillant a fekete rámából.
– Le akarja rólam tépni a ruhát?
– Le én…
Megint megfogta a karját. De nem bírt vele, a lány sokkal erősebb volt, mint ő. Ha nem szégyelte volna, tehetetlen dühében megharapta volna a kezét, mint egy asszony. De így ellökte magától és szétvetett lábbal állt meg előtte:
– Takarodjék innen!
Hátralépett, az ajtóra mutatott:
– Azonnal takarodjék!
– Szent Isten – mondta rémülten a lány és a fejéhez nyúlt. – Szent Isten… Istenem…
Visszaült az ágy szélére, és el se takarva az arcát, egyre halkabban és kapkodóbban mondta önmagának: „szent Isten“… „Istenem“… „Istenem“… „Is… tenem“. Zokogni kezdett, előbb a könnye omlásával, de még mindig változatlan arccal, csak a mellével sírva, és csak azután az elgörbülő szája-sarkával és vizesen lezáruló szemmel. És csak ekkor takarta el az arcát a két kezével.
Szánalom ment végig a fiún, halálosan megbánta, amit mondott. A bezárt ajtóhoz ment és levette róla a kulcsot, zsebredugta, érezve, hogy most már majd neki kell visszatartani a lányt, amíg megbékül. Leült, tudta, hogy most nem szabad zavarnia Olgát, várni kell, amíg ez a még mindig erősödő sírás eléri a tetőpontját és fáradni kezd. Onnan nézte az eltakart arcot, a mellre csuklott fekete fejet, a fehér, báliasan meztelen vállat, amely még mindig szabadon volt, ezt a mástól kölcsönkapott, az ő tiszteletére felvett estélyruhát, amely most nyomorúságos és megható volt, ezt a díszt, amivel szegény felékesítette magát, mert őérette kínlódott. Nézte az üveggyémánttól csillogó csattot a hegyes lakkcipő szallagján, a fekete selyemharisnyát, ami mind korrekt és szép volt, de most a zokogó nagy lányon szánandó hatást tett, mint valami fekete menyasszonyi pompa egy elmaradt esküvőn. A sírás egyenletessé vált, de olyan szabályossá lett, mintha második lélekzéssé vált volna, mintha soha többé nem szakadna vége. Nyugtalanította a fiút, hogy mennyire szenvedhet ez a lány a meg nem szűnő és már gépiesen egyformán ziháló sírás alatt. Odament hozzá és magához vonta a fejét, de a sírás erre csak felbuzdult Olgában, úgy hogy el kellett ereszteni.
Andor körülnézett a szobában, mintha valami gyógyszert keresne. Akkor érezte csak, milyen forróság van itt. A túltömött kis kályha átizzott, olyan volt, mint valami fantasztikus kis bíbornok a fekete manók közt, széles vöröslő szallaggal a hasán és tüzelő sapkával a fejebúbján. A kancsóhoz ment, belenyúlt, de a vizet melegnek találta. Elővette a kulcsot, halkan kinyitotta a zárat, s eloltva a villanyt, hogy valaki be ne lásson, mikor nyitja az ajtót, tanácstalanul lépett ki a folyosóra. Némaság volt itt künn, a hosszú piros szőnyeg félhomályos végtelenbe húzódott előle, s egy rossz vízvezetéki csap lassú ütemben nagyokat csöppentett az alvó csöndbe. Észrevette, hogy fojtottan, de kihallatszik ide a sírás. Visszament. Mikor óvatosan betette az ajtót és Olga felé nézett, a lány már nem úgy ült, mint az imént. Ültében a párnára hajolt, a két karjával, mint koszorúval a feje körül. A sírás gyöngébben és fulladtan hangzott a párnából, most már kis szünetekkel, megcsöndesedve, még fel-fellobbanva, mint a lámpa a kialvás előtt.
A sötét szobában nem csavarta fel a villanyt, mert az ablak négyszögében meglátta a derengést. „Ennyi ideje vagyunk már itt?“ – kérdezte magában, lábujjhegyen a kályhához ment és a vörös izzáshoz tartotta az óráját. Aztán hallgatózott. A lány már nem sírt, mély csönd volt az ágyon. Valami keveset odavilágított a kályha. A párna széle rózsaszínű volt, s a lakkcipőn rubintnak ragyogott az üveggyémánt-csatt. Óvatosan lépdelt az ágyhoz és figyelt. A nagy lány aludt, mint egy szegény kis gyerek, aki verést kapott és fáradtra sírta magát az ágyban. Most szeretni lehetett őt, ahogy így lankadtan feküdt a magas párnán, félig ülve, hogy finom hosszú lábai lefüggtek az ágyról, szomorú kecsességgel mutatva magukat a térdig feltüremlett szoknya alól. Andor lábujjhegyen ment vissza a karosszékéhez, vigyázva ült bele, előbb a cigarettája után nyult, de meggondolta, nem akarta a gyufával felébreszteni a lányt. Kibámult az ablakon a késő-őszi borús virradatba. A távoli partokon túl, a sötét ég alján tompabádogfényű csík húzódott fel egy fekete erdő mögül. A síma Dunán élesen tükröződött a fekete erdő és alatta a fémes csík. Ezt már sokszor nézte, mikor így reggel felé jött haza és elgondolkozva ült le még egy cigarettát elszívni. De most fáradt volt és a messzi erdőt búsabbnak, a virradó eget borúsabbnak érezte. A közelében egyenletes lélekzéssel aludt egy emberi lény, a kínjaitól mégszabadulva, talán most boldogan. Egyre feketébbnek látszott, hogy a derengésben fehéredett körülötte az ágy. A cipőjén már nem csillogott a csatt, a vaskályha hamarosan hűlt, már feketén veszett el a sarok sötétségében. Az a gondolat, hogy ez a másik lény most letörölte a gondjait és nyugalomba feledkezik, felriasztotta magára maradt lelkét. A lármák és izgalmak elől visszahúzódott, szórakozással hátrakergetett nagy gondja most előjött. Kibújt és nyujtózni kezdett benne, mintha gémberedett tagjait keltegetné. Irtózatosnak és szennyesnek találta ezeknek az embereknek a világát, akik közé keveredett, akiknek a piszkát és életnyomorát ma este megette és megitta. És messze valahol, egy kávéház pincéjében, a föld alatt, egy négyszögű lyukban talán még most is várja egy szegény, maszatos gyerek, szomorú szemétkéje a város szemétjének, egy kopott kis ruha és kopott kis élet… És minden piszkos és minden kopott, csak egyvalami tiszta és egyvalami friss: az egészséges lány nevető arca valahol még messzebb, ez az egyszerű fiatal élet, ami egyszer már az övé volt. Ez a derült szőke fej, amely mögött most vékony ajkait dacosan összeszorítva és szúró-szürke szemét a távolból is hidegen erre-szegezve áll egy sovány sárga ördög, aki szívósabb és hatalmasabb, mint ő most ezzel a mély fáradtságával. Most azt is érezte, hogy még a küzdelem alatt se kellett neki ez a fekete lány, aki itt alszik. Ezért nem tudta a végletekig brutalizálni, nem kellett neki, nem kellett neki, nem tudott szívből küzdeni érte, mint akinek a vágyai nincsenek itthon, másfelé járnak, keseregve bolyonganak zárt messzi kertek körül, amelyek rácsain túl kacér nevetés hallatszik. A züllésnek, a lélekben lefelé húzó vigasztalódásnak keserű részegségét érezte most, ezzel az idegen alvóval maga mellett, az undorító estével és mind a sok elmúlt ittas, önfárasztó, öncsaló éjszakával, amibe elbújt a cselekvés elől. Szép smokingjával és összegyűrött fehér ingmellével egy elmúlt bál kisöpört szemétjének érezte magát, de közben folyton és egyre jobban érezte, hogy lankad és álmosodik. Az önkínzásai mögött a saját maga ravasz mosolyát kezdte látni, amint kajánul örül, hogy az önvádak mindjárt el fognak hallgatni, mert a test álmos. És így valahogy lebegve még egy ideig a kínlódás és a vigasztalódás közt, lassan elaludt a kihűlt szobában, amelyből eltűnt az a kevés derengés, ami még az imént homálylott benne, mert a messzi világos csík elborult, felszívódott az ég homályába. Csöndesen esni kezdett az eső.
V.
Mikor a Csirke ezen a napon este kijött a Népszínház kiskapuján, a hirdetőoszlopnál meglátta Révész urat. Révész úr kalapot emelt és a Csirke sóhajtva indult feléje. „Ma nem olyan borzasztó“, – gondolta magában – „Andor még nincs ott, ma az Operában van.“ Mert ezt mondta neki a fiú, még azt se akarva előtte elárulni, hogy valahová meg van híva vacsorára. Nem akarta, hogy faggassa. A Csirke neve ma rajta volt a Népszínház színlapján, az utolsók közt, mert volt egy szava is. Népszínművet adtak, a Csirke piros csizmában jött be a lakodalmas néppel és a sor legszélén rúgta a balletbe oltott általános csárdást, félénk mozdulatokkal, mert nagy volt a csizma a lábára és félt, hogy egyszer csak elhagyja a levegőben. Révész urat odahúzta a hirdető-oszlophoz és az ujjával mutatta a színlapon a nevét: „Lidi = Bárány Mariska“, mialatt a szeme az Opera színlapjára siklott át és ott megkereste azt a sort, hogy: „Vége 11 óra előtt“.
– Már néztem az előbb – mondta Révész úr mosolyogva, örülve, hogy a Csirke valaminek örül.
Így hát még sok idő volt, ma nem kellett sietni, hogy Andort ne várassa a szokott komédia miatt: elbúcsúzni otthon a kapu előtt Révész úrtól, benn várni egy jó negyedórát, míg lassan elballag a biztos távolba, aztán csöngetni, kijönni és szaladni a sötét utcákon a kávéház felé. Sétálva indult Révész úrral hazafelé, már az első percekben elmondva mai folytatását az ő kis hazugságregényének, amivel Révész urat távol tartotta magától:
– Voltam az orvosnál. Nem tudom már, mi lesz velem, még kórházba kerülök.
Révész úr lehajtott fejjel ment szapora kis léptei mellett; ő hosszúkat lépett, mint megfontolt emberhez illő.
– Tanárhoz kellene menni – mondta hosszas tünődés után. – Már annyiszor mondtam…
– Igazad van, – sóhajtott a Csirke – végül mégis csak ez lesz a vége.
Ezt még tartogatta, ezt a tanárt egyre halogatta, mert ez újabb hosszú haladékot igért, ez a hazugság. A tanár, mint valami tartalék lebegett még előtte, amit nem kell idő előtt kivenni a takarékból, amíg a meglevőből futja. A tanár különben is szigorú lesz, ezt elhatározta már régen, a tanár nagyon össze fogja szidni még azért a ritka jóságért is, amit Révész úrral szemben tanusított, a tanár meg fogja őt ijeszteni, a tanár azzal fogja fenyegetni, hogy még a tánctól is eltiltja. Révész úr átkozni fogja magában a tanárt, de talán majd ez alatt az idő alatt történhetik meg a végleges szakítás.
– Most mit csinálsz otthon? – kérdezte Révész úr.
– Megmosakodom, megfésülködöm, lefekszem – mondta a Csirke. – Ma félháromig tartott a próba, olyan fáradt vagyok, alig állok a lábamon.
– Akarsz kocsit?
– Nem, nem.
Lassan mentek a végnélküli Dohány-utcán kifelé. Mostanában egyre kevesebbet beszélgettek. Ha Révész úr nem szólt, a Csirke okosságból hallgatott. Érezte, hogy ezzel a gyérülő gondolatcserével vékony szálak szakadoznak köztük, minden hosszú hallgatással messzebb kerülnek egymástól. A Csirke azt se bánta nagyon, ha Révész úr ebből eltávolodást olvas ki, mert a Csirke már tudta, hogy Révész úr sejt valamit és nem bánta, ha ezen a néma és egyszerű módon is hozzászokik Révész úr a gondolathoz, hogy előbb-utóbb le kell mondania róla.
– Mikor látlak? – kérdezte nyugodtan a kislány, mialatt becsöngetett.
Révész úr kezet nyujtott neki:
– Jöjjek el holnap próba után?
– Nem. Nem tudhatom soha, mikor végződik. Néha kettőkor… de már voltunk ott fél négyig is.
– Hát este.
– Jó.
A házmester kinyitotta a kaput:
– Úgy, mint ma – mondta Révész úr, mialatt szokott módján benyujtotta a hatost a házmesternek. A Csirke belülről szólt már, visszamosolyogva feléje:
– Jó, drágám. Pá.
Azzal közibük csukta a kaput a házmester. Révész úr még meg szokta várni, amíg kivilágosodik a két földszinti ablak és a lány lebocsátja a redőnyöket, még egyszer búcsút intve neki. Ez most is így volt. Aztán elindult lassan a város felé. Már többször megtörtént vele, hogy két-háromszáz lépésnyi út után megállott és vissza akart menni a ház elé. Ilyenkor mindig gondolkozott kissé, ütögette a botjával a gyalogjáró szélét, visszanézegetett, harapdálta egy kicsit a száját, aztán kínlódva sóhajtott egyet és tovább ment, a botjával taktusra suhintva egyet minden második lépésnél. Az volt az érzése, hogy ha egyszer megbújna valahol a túlsó oldalon egy sötét kapumélyedésben, ahonnan szemmel lehet tartani a Csirke házának a kapuját, és ott türelemmel várna, egyszer csak jönne valaki és csöngetne azon a kapun. Azt gondolta, hogy ez rettenetes volna, bár nem lehetne tudni, hogy nem egy lakó megy-e be későn éjszaka a nagy háromemeletes kaszárnyába, amiben annyian laknak. Minek ez? Csak magát kínozná. Megszólítani nem lehet idegen embert, de ha meg is szólítja, mit kérdez tőle? Csak ott állni és várni, míg valaki bemegy, hogy aztán ez azontúl rágja a szívét, még akkor is, ha az illető tényleg csak lakó?…
Egy gondolatot mindig elkerült: azt, hogy mi történik, ha ő személyesen ismeri azt, aki becsönget abba a házba. A töprengése fenekén ez mindig megjelent homályosan, de ő mindig elhúzódott, mint a babonás ember a kúttól, amiben meglátta a maga ijedt arcát.
Ma is megállt, visszanézegetett, de ma megfordult és lassan el is indult visszafelé. Nem volt ennek semmi különösebb oka. Csak éppen, hogy talán ma érett meg benne az elhatározás. Eleinte tétován lépkedett, de aztán, hogy belejött a járásba, már eltökélten ment. Jóval a ház előtt átváltott a túlsó oldalra, onnan átnézett a Csirke házára, mikor elhaladt előtte, és elment az utcaszögletig, ahonnan még jól látszott a kapu. Itt befordult és a sarok mögött megállt. A figyelés innen könnyű volt. Nem kellett állandóan nézni, mert hiszen aki csönget, az áll egy kicsit a kapu előtt, s ha ő itt sétálgat ebben a kis keresztutcában, oly módon, hogy a séta egyik végén mindig kibukkan a Dohány-utcába, okvetlenül meglátja, ha valaki közeledik a kapu felé, vagy vár a kapu előtt. Így rendezkedett be, a fel-alá sétát rövidre vette, tizenkét lépést tett, ezt kipróbálta, ennyire futotta a türelme, mikor távolodni kellett az őrhelytől. Néhány kocsi ment arra, az egyik a közelben állott meg, ebből egy házaspár szállott ki. Ezek sokáig nézték őt, míg a házmestert várták. Megint csönd lett és eltelt vagy egy negyedóra. Pedánsul járta a tizenkét-lépéses sétát, a végén mindig kinézett a Dohány-utcára, fordulásközben. Most egy lélek se járt arra. Mégis, mikor egyszer visszafelé menet a negyedik vagy ötödik lépést tette a keresztutcába, az éjjeli csöndben azt hallotta, hogy egy kapu csukódik. Meg is ismerte a hangot, amit annyiszor hallott, megdobbant a szíve, annyira ráismert a Csirke kapujának a hangjára. „Hogyan?“ – mondta magában a másodperc alatt, míg a sarokhoz ugrott – „nem vettem volna észre, hogy valaki vár a kapu előtt?“ Kilépett a szöglet mögül, azzal az érzéssel, hogy lekésett, de ahogy arrafelé nézett, lány-alakot látott, aki már elhagyva a házat, sietve ment be, a város felé. Még mielőtt az alakja belekerült volna egy gázlámpa fényébe, hogy megismerhesse, csalhatatlan biztonsággal ismert rá a cipője szapora kopogásáról.
A Csirke volt.
Nem lehetett sokáig állni és bámulni, mert a Csirke sürgősen aprózta a lépést. Mire Révész úr az első meglepetéséből felocsudott, már oly messze járt, hogy nagyot kellett volna kiáltani, ha valaki meg akarta volna állítani. Ez a valaki azonban nem Révész úr volt. Amint felébredt az esze a bámulásból, elindult utána, nem azon az oldalon, ahol a lány ment, hanem a másikon, szorosan a házak tövében, de élesen figyelő tekintettel, hogy el ne veszítse szem elől. Bizonyára meglátszott Révész úr távolba-szegzett szemén és előrenyúló jockey-nyakán, hogy üldöz valakit, mert egy embernek, aki szembejött vele, annyira feltűnt, hogy az megállt és utána nézett, hosszasan. A Csirke, aki olyan fáradtnak mondta magát, úgy sietett, hogy alig lehetett megtartani a távolságot mögötte. Innen messziről, mintha nem is ment volna, csak állva siklanék előre, láthatatlan mozgójárdával a lába alatt. A sietéstől nem ért rá Révész úr gondolkozni. Csak foszlányok rebbentek fel benne, egy-egy pillanatra, de mintha rájuk szólt volna: „hagyjatok, most sietek“ – elfeküdtek, minden utcasarkon újra megpróbálkozva a felszállással. „Nem hozzá jöttek… ő megy valakihez.“ Meg aztán fájdalmasan ez: „Milyen hamisság: bemenni, várni, kiszökni.“ Kínzó gyengeség didergett a térdeiben. Valósággal testi kínja a biztos megcsalatottságnak, az az elhűlő érzés, amit azok ismernek, akik már érezték, mikor egy tolvaj lassan a zsebükbe nyúl. És a legcsökönyösebb gondolat: „Hova megy?“
A Csirke befordult az egyik keresztutcába. Révész úr óvatosan ment utána, de jobban sietett, mert attól félt, hogy ennek az utcának egy kapujába megy be. Ebben a sötét kis utcában a Csirke egyszer visszanézett. De rögtön tovább ment, nem is látta meg a fiatalembert. Megint nagy utca következett, ezen megint befelé sietett a lány, aztán átvágott a kocsiúton és egy egészen kis utcába fordult be. Mikor ebbe az utcába Révész úr lassan bedugta a sarokház mögűl a fejét, látta, hogy a túlsó végen a Csirke megáll egy ház előtt és becsönget. Megvárta, míg bement a házba, csak akkor nézett szét, kereste az utca nevét a sarkon, a falon. Aztán lassan a házig ment, megnézte a számot. Ekkor vette észre, hogy a kis utca a körútba torkollik és hogy ennek a háznak, amelybe a lány becsöngetett, a sarkán van a Terézvárosi Kávéház. Világos volt, a Csirke a kuglizóba ment le, ahová az udvarból is vezetett ajtó és lépcső olyan társaságok számára, amelyek nem szerettek a kávéházon átjárni.
Most sétálni kezdett Révész úr a sötéten pislogó kis utcában. Most mind egyszerre felszálltak benne a gondolatok, előbb egy, kettő, aztán nyomában az egész raj, mint a verebek, mikor kocsi jön. A sok férfi, akinek a neve kavargott a fejében, lassan elhomályosult mind, csak egy maradt meg csökönyösen: Rácz Miklós, aki mindig oly gorombán tréfált a lánnyal, s akihez a Csirke oly közömbös volt. Most ezek a gorombaságok és közömbösségek mind új színt nyertek; a megjegyzések, amik eszébe jutottak, le voltak leplezve. „Utálom ezt az alakot“ – mondta egyszer a Csirke. Igen, mért mondta ezt, semmi oka nem volt rá. És a többi is mind ilyen volt. „Mi van ma?“ – kérdezte magában, mert tudta, hogy Rácz kedden és pénteken éjjeli inspekciós a szerkesztőségben. Kedd volt. „Vagy tévedek?“ Kiment a körútra és egy hirdetőoszlopon megnézte a színlapokat. KEDD – kiáltotta az arcába mindenik. KEDD – mondta a sárga, a barna papir, KEDDEN – énekelte az Opera fehér színlapja. Hogy lehet ez? Az órájára nézett. Negyed tizenkettő volt. Átszaladt a körút túlsó sarkára, egy másik kávéházba. A telefon-fülkében, mikor a szerkesztőség számát felhívta és várt, a homlokához nyúlt: hideg és vizes volt.
– Halló, – mondta – Rácz Miklós úr ott van?
– Ki kéri?
Erre már fellélekzett:
– Steiner-kávéház.
Aztán Rácz hangját hallotta:
– Ki az?
– Steiner-kávéház, a pincér, – mondta nagyravaszul – kérem, Somogyi úr kérdezteti a nagyságos urat, hogy meddig tetszik a redakcióban maradni.
– Reggelig – mondta Rácz.
– Köszönöm.
Lecsapta a kagylót, már ki is pöndörödött az utcára. Hát nem Rácz. Ekkor Andor képe olyan nyugodtan jelent meg az elméjében, mint ahogy a nyitvahagyott ajtón sétál be valaki. Bejött, elhelyezkedett és azontúl nem volt töprengés. Itt egy rettenetes, régi, nagyon ügyes csalás van, hónapok óta, csalás, amit nem rövid hazugságok takargatnak, hogy itt-is, ott-is kilássék a lába, hanem amit a fekete hallgatás tökéletesen fed, mint minden igazi nagy gonoszságot. A Csirke egy pillanatig olyan nagy bűnösnek tűnt fel előtte, hogy nem is fájt a szíve. Rettegés és gyűlölet fogta el. Az érezhet ilyet, aki nyájas hívásra sétált be a csapdába és ott egyszerre észreveszi, hogy hóhérkézre került. Visszament a kis utcába, járkálni kezdett és gondolkozott. Csak egy percig tartott az, hogy undorral a szívében el akart menni ettől az egész dologtól, pfuj, otthagyni őket, mindent, az egészet. Aztán mozogni kezdett benne az igazi természete: utánajárni a dolognak, kideríteni, botrányt csinálni, és ebben a botrányban visszaszerezni a lányt.
Világos, hogy most itt járkálni, ennek nincs semmi értelme. Andor bizonyára lenn van már a különszobában, ott várta a Csirkét. Tehát le kell menni. A kávéházon keresztül nem érdemes, mert a pincérek biztosan ki vannak tanítva, tagadnak, vagy le se eresztik. Itt kell lemenni, azon az úton, ahol a lány ment le. Becsöngetett, aztán bement, egyenesen az udvari kávéház-bejárat felé. Ott a konyha mellett kellett elmenni. Nagy csörömpölés volt a tüzilegények körül, porcellán- és tálcacsörgés, ezek a kis kávéházi konyhák ilyenkor olyanok, mint egy népes kis pályaudvar, ahol vadul siet mindenki és monotón kiáltással mondja egy-egy hang a zsivajban az állomások neveit: „egy félbarna föllel, két tea, két kapuciner, egy fekete…“ A kávéház tömve volt, innen látszottak a füstködben álló oszlopok és a fényes üvegfalak közt izgő-mozgó emberfejek. Révész úr nem arra ment, hanem balra tért, a különlépcső felé és lepörgött rajta a pincébe. Lenn csönd volt, a csörömpölő zsivaj elhalt mögötte. A kuglizót egyetlen villanyoslámpa világította meg a lépcső felől, szinte sötétben volt a hosszú alagút. A kuglizón túl volt a szeparé.
Megállt, figyelt. Sehol semmi hang. Még csak nem is beszélgettek ott az ajtó mögött. Sokáig fülelt, de egyetlen szót se hallott. Az a gondolata támadt, hogy ott benn sötét van és azok némán szerelmeskednek. Erre lecsuklott a feje, mintha le akarna esni a nyakáról. Érezte, hogy a nyakának semmi ereje sincs; mint a döglött libáé a konyhában, olyan a feje. A füle halkan zúgni kezdett és mintha eldugult volna. Erőtlenül ment egy faragott padhoz és leült. A hallása lassan kitisztult, de az irtózatos csönd tovább kínozta. Néha úgy rémlett, mintha mozdult volna valami a szeparéban. De ez még borzasztóbb volt. Révész úr olyan rettenetes helyzettel állott szemben, hogy egyszerűen nem tudott mit csinálni. Elmenni, erről szó se lehetett. A szeparé ajtajához még csak közelíteni is, ez olyan volt, mint tűvel nyúlni a fájó fogideghez. Ehhez a kuglizóhoz volt kötve, amelynek homályos alagútján üres tekintettel nézett végig. A vége a sötétbe veszett, mintha messze a föld alá vezetne, mint valami bánya. És köröskörül fojtott némaság. Csak fönn, falakon át tompultan, az az állandó, örök halk zörgése a messzi konyhának. Pincér se jött. Senki. Vagy talán nem is ide jött a Csirke?
Felállt, a homlokát szorongatta. Részeg volt a szenvedéstől. Valami kábulatban lebegett, amit folyton le akart rázni magáról, mint madár a vizet; erre szokta az ember azt mondani: „úgy éreztem, mintha álmodnám, mintha ez mind nem is volna igaz.“ Gépiesen ment a kuglizó vályúja felé, ahol a jószagú kemény golyók pihentek egymás mellett és lenyúlt, a kezébe vett egyet. Nehéz és hideg volt, mintha kőből lett volna. „Ha ezt most teljes erővel a szeparé ajtajához vágnám?“ – gondolta és arrafelé nézett. Tán be is szakadna az ajtó és ijedten ugranának szét… és… Vér szállt fel kihűlt sovány arcába, meglobbant a szeme és most megint végignézett a homályos kuglipályán, mintha annak a végében, a sötétben bujkálna a nagy titok, aminek közibe kell vágni. A keze, a karja, az egész teste, az egész nyomorúsága megkívánt most valami szilaj erőszakosságot. Két kézre markolta a nagy golyót, hátralépett vele, aztán előreugrott és elkeseredett erővel gurította ki a sötét pályára, hogy csak úgy ugrott a kemény agyagon. A pálya végén a golyó nekirohant a dobnak, olyat szólt, mint egy ágyú, felvágódott a csatornába és onnan sietve gurult vissza feléje, csattant egyet a többi golyón és megállt. Révész úr szétnézett. Semmi nesz. Megint fogta, megint hátralépett, meglóbálta, előre rohant és kivágta a pályára. Dobbant, csattant, mintha szét akarta volna vetni a deszkát, aztán megint jött vissza, mint az engedelmes vadászeb. Erre se mozdult sehol senki. Révész úr feltűrte a kabátja ujját, most már láz fogta el, újra töltött, mint a nekibuzdult tüzér, újra dobott, aztán meg se várva a golyót, másodikat vágott utána, aztán harmadikat. Dörgette a kuglizót, sietve kapkodott újabb és újabb golyók után, hogy a mennydörgés el ne hallgasson egy pillanatra sem, nekihevülve dolgozott, mint valami nagy, bömbölő hangszeren egy megőrült cigány, úgy, hogy elállt belé a lélekzete. A visszhangos nagy fadob dörgött és dobogott, szünet nélkül, nyögve és recsegve, egyik golyó a másik után durrant belé, mintha ez a hajladozó sovány, égőszemű, ide-oda ugró bolond emberke meg akarta volna mutatni, hogy mit lehet kihozni ebből a nagy basszus-hangszerből, ha az ember a szíve minden keserűségével játszik rajta és beleereszti minden fájdalmát, mint a prímás a hegedűjébe.
A dörgéstől nem is hallotta, hogy a pincér jött, csak egyszerre meglátta, amint ott áll mellette fehér kötényben és csudálkozva néz rá. Elszégyelte magát.
– Kipróbáltam – mondta lihegve, mosolyt erőltetve.
A pincérnek ujság volt a kezében. Ő is mosolygott, aztán azt mondta:
– Csak tessék tovább.
És bement a szeparéba, oda, ahol a Csirkének kellett lennie. Révész úr hirtelen utána lépett és nem csukódhatott be a pincér mögött az ajtó, mert ő visszanyomta. Belépett a szobába.
A Csirke egyedül ült az asztalnál feketekávé mellett és ujságot olvasott.
– Jóestét – mondta Révész úr.
A pincér letette azt az ujságot, amit hozott, és kiment. Révész úr egy székhez sétált és leült, szemben a Csirkével. A lánynak nem volt meglepett az arca. Fájdalmas és haragos volt, ahogy a fiatalemberre nézett. És elszántság volt benne. A Csirke már egy óra óta ült itt egyedül, rég megvacsorázott és most éppen a vezércikkét olvasta az estilapnak. Azért a vezércikket, mert kétségbe volt esve Andor miatt. Andor nem jött és ez nem lehetett más, mint visszatérés a menyasszonyához, akiről már mindent tudott a Csirke, annyifelé szaglászott és faggatózott Andor barátai közt. Az ujságban tehát minden cikk fájt. Minden cikkben volt valami, ami neki szólt. Valaki meghalt: meg kellene halni, ezt nem lehet túlélni… Színház, a színdarabok címei: mind Andor és ő, vagy Andor és az a másik… A hirdetések: lakások, amilyenben most Andor is van… Lószerszám: kocsiban ülnek most ketten… Képviselőház: Andor képviselő lesz és a felesége a karzaton ül… A vezércikk címe ez volt: „Junktim“ – és ez a szó, amiből egy betüt sem értett, végre megnyugtatta a Csirkét. Épp kezdte olvasni, hogy: „Ahogy vesszük. Taktikának ugyan átlátszó…“ – és már örült, hogy a „taktikát“ sem érti, mikor bejött Révész úr.
– Kit vár? – kérdezte ez, mellőzve minden bevezetést, mintha az most nem is volna fontos, ami a hazakísérés óta történt.
– Senkit.
– Ez jó – mondta és fölkelt. Sétálni kezdett.
– Kit vár? – kérdezte újra.
– Senkit – felelt a Csirke és tovább nézte a vezércikket.
– Hazudik – mondta Révész úr.
A lány vállat vont. Mit bánta ő most ezt a drámát. Nagyobb baja volt neki. Révész úr semmi és senki nem volt most a szemében. Nem félt tőle, érezte, hogy még csak terhére sincs ebben a keserves órájában.
– Mindegy – szólt Révész úr. – Én ráérek. Várunk együtt. Majd csak jön.
– Nem jön – mondta a Csirke az ujságból.
– Kicsoda?
– Senki se jön.
Mikor ezt mondta, fájdalmasan érezte, hogy igazat mond. Ha Andor eddig nem jött, most már ezután sem jön. Még ez is hozzájárult külső nyugalmához, ez az előérzet.
– Hát akkor mit csinál itt?
– Olvasok.
És olvasott. Folyton a címet olvasta, hogy „Junktim“. Rászédült erre a szóra, hozzáragasztotta a szemét, magába erőltette az idegen betűket. Révész úr a pianinóhoz ment, rátette a kalapját, leült elébe. Előbb a nadrágzsebébe dugott kézzel dőlt hátra a széken és sokáig úgy meredt a repedtcsontú billentyűkre. Így nézte hosszú ideig mindenik a maga szem-támasztóját. Aztán Révész úr a kilökött szerelmes ősi ostobaságával, szeliden mosolyogva elkezdte halkan játszani azt a keringőt, amit akkor játszott, mikor a nyáron ebben a szobában a Csirke táncra kérte Andort. Ez fájdalmasabb volt a Csirkének, mint bármelyik cikk az ujságban. De ez olyan édesen kínozta, hogy nem bánta, hallgatta, lecsukott szemmel, nem törődve azzal, hogy ki játssza és miért játssza.
Kopogtattak az ajtón. Révész úr arra kapta a fejét. Megint a pincér jött be és kérdezte a Csirkétől:
– Bontsak pezsgőt, nagysád?
– Mondja csak – szólt hátra Révész úr, oda se nézve, és egy pillanatra se hagyva abba a zongorázást: – Mi az, hogy ma Aradi úr olyan későn jön?
– Nem tudom – mondta a pincér. – Máskor már tíz óra előtt itt szokott lenni.
A keringő egy másodpercre meglassúdott, de aztán tovább lejtett a régi tempóban. A pincér elvitte az üres kávéscsészét. A zongora szólt és senkise beszélt. Aztán visszajött a pincér egy üveg pezsgővel, kibontotta, töltött és az egyik poharat a pianinóra állította.
– Kérem – mondta a Csirke, mikor megint magukra maradtak. – Hagyja abba. Hozza ide a poharát. Beszélni akarok magával.
Révész úr fogta a poharát és odaült hozzá az asztalhoz. A valóság nagyot ütött rajta, de mire ezt az ütést megkapta, már úgy el volt fáradva, úgy ki volt készítve, hogy nem halt bele. Nem is hitte, hogy ezt így el lehet bírni. Csak az volt a furcsa, hogy mikor a Csirkére nézett, egészen idegen arcot látott. Meg akarta mutatni, hogy nem izgatott:
– Tudok mindent – mondta, elnézve a lány arcáról. – Maga szerelmes az Aradiba és itt szokott vele találkozni.
– Igen – szólt nagyon egyszerűen a lány.
– Maga minden este becsapott engem.
Érezték, hogy jól illik ehhez az új helyzethez a magázódás.
– Igen – jött a válasz.
– Minden este.
– Minden este.
A Csirke halkan és gyerekesen sírni kezdett, nem Révész úr miatt, hanem a „minden este“ miatt. A „minden este“ másként hangzott őbenne, mint Révész úrban.
Ez a sírás jól esett a fiatalembernek. Elfogadta és méltányolta ezt a gyönge hímnek az az ösztöne, amely mohón várja a megbocsátás lehetőségeit. Kínozni kezdte:
– Nagyon szerelmes?
– Nagyon.
– Miért nem vallotta be nekem… becsületesen?
– Nem bírtam. Azt érezni kellett volna rajtam.
– Igen? Ne mondja.
Mérges, gúnyos lett:
– Ez nagyon jó – mondta. Felállt és egy hajtásra itta ki az egész pohár pezsgőt. – Nekem kellett volna észrevenni.
A Csirke a csöndes sírásból most nagyon felzokogott.
– Nézd, – mondta sírva – ne bánts most engem… inkább állj mellettem, mikor annyit szenvedek… légy a barátom, hiszen tudod, hogy senkim sincs… gyere ide…
Sovány kis karját kinyujtotta feléje. Révész úrnak a szeme tele lett könnyel, most nagyon ellágyult és odament, melléje húzott egy széket, leült és átölelte. A Csirke zokogva hajtotta a mellére a fejét.
– Sírd ki magadat – mondta Révész úr, pityergőre álló hangon, lebiggyedő szájjal. Úgy érezte, hogy most ezt kell mondani. Most megint halálosan szerette a lányt, vígasztalni, ápolni szerette volna másért való szerelmes betegségében, a nem hódításra született férfiak átkozott gyöngeségével. Az arca lassan büszkére, sőt ridegre vált: lágy szerelmesek fertőzött önérzete ez, amely már csak a külsőségekre vigyáz, belül rothadt, mint a könnyű alma.
– Sírd ki magadat…
Az meg kisírta magát; ők ilyenkor oly természetesek a feneketlen önzésükben, hogy nem bánják, kin sírják ki magukat. Szinte jólesik nekik, hogy épp a megcsalt emberükön sírnak, nem éreznek ki belőle mást, mint azt, hogy az is egy szenvedő szerelmes, eszükbe se jut, hogy az éppen őmiattuk szenved. Révész úrban pedig ömledezett a részvét és a jóság: ez ilyenkor azért jön, hogy leöntse és eloltsa a férfi-önvádat, a szégyent a nyomorult viselkedés fölött. Révész úr fájóan szépnek találta, hogy ő most jóságos.
– Nem szeret már engem, – szepegte-szipogta a keblén a lány – ez visszament a menyasszonyához… és én ezt nem élem túl… ez borzasztó…
Görcsösen fogózott a fiatalember nyakába:
– Drága Károly… – sírta – drága Károly… ne hagyj el… maradj mellettem…
Drága Károly megsimogatta a púderes szőke fejet.
– Jól van, – szólt – most már elég volt, fiam, ne sírj annyit…
Olyan hangon beszélt, mint a doktor bácsi:
– Na ne sírj, – mondta – egészen fölizgatod magadat.
Nagysokára lassan elcsöndesedett a Csirke és égő, megduzzadt szájával Révész úr arca felé közeledett. Révész úr meg akarta csókolni ezt a szomorú gyerekszájat, de a lány lassú kis mozdulattal kitért előle és ő csókolta meg az arcán.
– Jól van, – mondta Révész úr – én veled maradok.
– Úgy-e? – és ránézett nagy, ázott szemével.
– Igen, igen.
Most megint sokáig hallgattak, érezhető volt, hogy a Csirke megkönnyebbült és most bágyadtan pihent a sírás után. Ivott is egyet a pezsgőből, ez jól esett a torkának. Benyúlt a jegesvödörbe és két ujjával hideg vizet kent végig a homlokán. A hosszú hallgatás után azt mondta:
– Milyen jó, hogy te vagy nekem.
– Jó, csak pihend ki magad.
Fel-alá járt Révész úr a rövid felöltőjében. Aztán megállt:
– Majd elmúlik ez – mondta.
– Nem bírom, – szólt a Csirke – ez egy olyan súlyos, furcsa ember… azt se tudom, kicsoda… legjobban szeretnék szabadulni tőle, ha bírnék… nem való ez nekem, én ebbe tönkremegyek…
– El fogod hagyni – parancsolta Révész úr.
– Igen – súgta maga elé bámulva a lány. Aztán fölemelte a fejét, nyelt egyet és kedves-kérlelően mondta:
– Kérlek, tégy nekem egy szívességet.
– Na mi az?
– Eredj a telefonhoz, meg akarom tudni, hogy hol van… csak azért, mert most már úgyse lát többet, de hogy okom legyen…
– Én telefonáljak neki?
– A világért sem! – szörnyűködött, pedig úgy gondolta, hogy Révész telefonáljon neki. – Csak tudni akarom, hogy hol van. Ha kidobom, legyen meg rá az okom. Drága Károly.
Kedveskedve nézett rá. Ezt elfogadta a drága Károly. Ahogy a lány meglátta az arcán az ingadozást, hevesen, gyorsan kezdett beszélni:
– A Margitszigeten a szállodában, aztán Budán dr. Aradi alatt, aztán a budai körben… Csak azt kérdezd meg mindenütt, hogy ott van-e.
– Jó, jó, jó – mondta Révész és kiment, föltette magában, hogy nem telefonál, majd azt mondja, hogy egyik helyen sincs. A Csirke utána nézett, most nem szerette, egy kicsit útálta, de hálás volt neki. Mialatt oda volt, megnézte magát a tükörben. „Agyon van sírva az arcom“ – mondta magában – „most már ne is jöjjön.“
Révész úr kelletlen arccal jött vissza:
– Sehol?
– Sehol.
A lány gyanakodva nézett rá:
– Nem is telefonáltál.
– Ilyet ne is mondj – szólt sértődötten Révész úr. Tényleg nem telefonált, egy egész cigarettát szívott el a fülkében és a telefonkönyvet olvasta. Most állt egy kicsit, némán. Aztán erélyesen mondta:
– Na gyerünk.
Felsegítette a lányra a kabátját, ő maga pedig begombolkozott. Le se vetette volt a felöltőjét.
– Meg fogsz hülni – mondta a Csirke meggyőződés nélkül.
– Nem baj.
Elindultak. Az ajtónál megállt Révész:
– Nem is fizettünk…
– Hagyd – mondta a Csirke és előreszaladt. – Gyere!
A Csirkénél nem volt semmi pénz és biztosra vette, hogy Révész úrnál sincs. Andor itt havonként fizette a számlát.
Révész úr komoran ment utána. Megint az udvaron mentek keresztül, a kapun mentek ki. Hallgatagon ballagtak visszafelé azokon az utcákon, amelyeken még tizenegy előtt úgy sietett a lány és mögötte Révész úr. A Dohány-utcában, a Csirke kapuja előtt esett az első szó, mikor megálltak. Révész úr nagyon sáppadt volt.
– Pá – mondta neki halkan a Csirke, gyöngéden megsímogatva az elkínzott arcot. – Most menj szépen haza.
Révész úr egy ideig a szemébe nézett a lánynak, aztán a földre nézett. A Csirke nyugodt és közömbös volt.
– Holnap gyere értem a színházhoz – szólt, mialatt hosszan nyomta a csengőt. Révész úr még mindig a földet nézte. Kezet fogtak.
– Csókolj meg – mondta a lány és a kezénél fogva maga felé húzta, az arcát kínálva neki. Már közeledett a házmester. Révész úr most megint a Csirke szemébe nézett, nagyon sötéten. A lány odatolta a szája elé kis arcát és várta a csókot. Mikor a kulcs hallatszott, Révész úr megérintette a Csirke arcát, szerette volna hosszan és nagyon megcsókolni, de nem lehetett, mert a lány bement és a házmester becsukta a kaput.
VI.
Mire Andor felébredt, már elállt volt az eső. Mikor az ablakot kinyitotta, kedves langyosság szállt be az ősziesen rozsdás fák felől. Olga már nem volt ott. Csak a helye látszott meg a tegnap frissen vetett ágyon, amelyen mindvégig mozdulatlanul fekhetett, mert a feje egyetlen erős nyomot hagyott a sima párnán. Síró testének a negatív lenyomata előtt állt egy percig Andor, aztán, mintha nem szeretné ezt a látványt, gyöngéden ráütött a párnára, amely az első ütésre kisímult, elfelejtette a súlyos és forró fejet. „Le kellene feküdni“ – gondolta a fiú és végignézett a smokingján. A megtört ingpáncél kiugrott a mellényből, feldudorodott az álláig. A combján nagy hamufolt szürkült, csúnya báli maradék volt ez a jelmez. Házikabátot vett, hogy lemegy, megfürdik a jó langyos, kénes-szagú vízben, mielőtt befekszik az ágyba. Csak rövid percekig járt a fejében egy kis álmos érdeklődés az iránt, hogy mikor ment el Olga, hova ment, mit fog most csinálni: kibékül-e az ügyvéddel vagy világgá megy. Álmosság és a nem kellemetlen törődöttség érzése vett erőt rajta. Kibámult a nagyon megritkult fákra, amelyek mozdulatlanul fürödtek a fényes őszi délelőtt napsütésében. Úgy süttették magukat, mint az öreg emberek. Szép színeik voltak az erős és mégsem bántó világításban: a nagy csoport mind vörösen és barnásan rozsdás volt, csak egyetlen fa volt köztük, amely aranyosra száradt beteges-zöld lomb-maradékot nyújtogatott ki a rezes-rozsdás masszából, a nap felé, szinte kérlelően, mint a koldus nyújtja fel tarkarongyos aszott karját és bütykös ujjait a szép-fényes úridámához.
A portás előtt, mint szokta, megállt:
– Nem kerestek?
– De igen – mondta az. – Telefonon.
És ment vissza a sötét fülkébe, keresgélni. Cédulával jött vissza:
– Ez az úr telefonált, hogy délben okvetlenül várja a korzón a nagyságos urat.
Átadta a cédulát. Turnovszky Iván neve volt rajta. Andor nézte az írást:
– Igen – mondta halkan, mintha ezt természetesnek találta volna. – Igen, tudom.
Restelt valamit, palástolni akart valamit, nem is tudta, hogy mit, csak önkéntelenül védekezett az ellen, hogy elárulja magát. Túl-közömbös volt, mint ahogy a féligrészeg ember túl-egyenesen jár. A zsebébe gyűrte a cédulát, únott arccal nézett ki a kapun az enyhe napsütésbe, úgy kérdezte, félvállról:
– A korzón?
– Igenis.
– Délben?
– Igenis.
– Jó – mondta, még nézett ki egy kicsit a kapun, aztán elfelejtette, hogy fürdeni jött le. Lassan visszament, fel a lépcsőn, be a szobájába és ott újra megnézte a cédulát. A portás írásában önkéntelenül valami Turnovszky-írást keresett, sőt talált is egy-két betükötést, ami az Elláéhoz hasonlított. Ilyen semmiségekkel tolja el magától az idegrendszer a közeledő gondolatrohamot, amelyre nincs felkészülve, hogy időt nyerjen, kezdjen hozzászokni, védelmi állásba helyezkedhessék.
– Délben – mondta félhangon, órára nézett, elfelejtette, hogy mit látott rajta, újra megnézte, hangosan mondta: „féltizenegy“, visszatette a zsebébe, levetette a házikabátját és megint nem tudta, hány óra. De vetkőzni kezdett, kinyitotta a szekrényajtót, friss fehérneműt szedett elő és az új sötét ruháját rakta ki. Első érzése, az első gondolat, amely betört védekező szívébe, az volt, hogy a lány látni akarja, Pécsi ki van dobva, őt szereti, mindig is őt szerette, „hogy is lehettem olyan ostoba, hogy ezt nem tudtam, négyéves szerelem nem múlik el egy hét alatt, hiszen nálam se múlt el…“ A boldog izgalommal együtt, ami így rátört, már ébredezett benne a fiatal ragadozó, már elégtételt követelt azért, amit eddig szenvedett, már látta magát felsőséges mosollyal a piruló lány előtt, már úgy szakadt és zuhogott az életébe gyémántos-kéken, szikrázva és frissítően az ifjú boldogság, mint a felduzzasztott kék tó vize a megnyitott zsilipen a száraz mederbe, – a gazzal felvert, repedezett, köves, szomjazó életébe, hogy aztán ott üdén vágtasson tovább, megráncigálva a parti bokrokat. „Vizet, angyalom, friss vizet“ – kiáltott vígan a szobalányra, két ujja közé csípte az állát, aztán tolta magától, otthagyta, mint a rohanó víz a lombot, amit elkap és visszaugraszt. „Szervusz“, – mondta egy piros nyakkendőnek – „te jösz ma velem“ – majd: „nem, nem te“ és visszalökve őt a sötét szekrénybe, új szinek után kapott: egy aranycsikos szilvakéket rántott ki: „Te leszel az, te.“ Harsányan kiáltott a borbélyra, mikor az kipakolt a mosdóján: „gyerünk, gyorsan és símára!“ – lehúnyta a szemét, mikor szappanozták és fejét a borbély szívéhez támasztotta, hogy hallotta a dobogását. Majd három-négy új inget is lökött félre, hogy szebbet találjon; úgy beszélt az ingekkel, mint a gazda a kiskutyákkal: „te se kapsz, te se kapsz, te se kapsz… te gyere ide, te kapsz, te vagy a legtisztább, te jól viselted magadat“.
Kocsit nem kapott, a lóvonat indulását nem volt türelme megvárni. Gyalog vágott neki a nagy fasornak, amely Pest felé visz. Puhán járt a hajnalban megázott faleveleken, vígan nézegetett ki a fák alól az aszú gyepre, amelyen mint kis tükrök, az esővíz-foltokban égdarabkák világítottak. Gyorsan és örömmel ment, az egyik pillanatban elhatározva, hogy leborul a hű lány elé és elébe önti a szerelmet, mint valami zsákból a kincset, oly dúsan és szépen, hogy elkáprázzék belé, a másik pillanatban gőgösen mosolyodva el „majd adok én neked“-kifejezéssel az arcán, de már meg is bocsátva neki mindent, amikor képzeletben a lány aggódó szemét meglátta.
Lenn, már a híd közelében egy férfi integetett feléje. Máté volt, a ragyás Máté, nyakába húzott fejével, elefánt-orrával, pislogó kis szemével. Könyv volt a hóna alatt. Megállt Andor előtt:
– Hova sietsz?
– Megyek fiam – és már ment is, futtában fogott vele kezet, de aztán türelmetlenül mégis visszaszólt:
– Tanulsz?
– Mit csináljak? – vigyorgott Máté, a vastag könyvet mutatta és ment a Dunapart felé, az őszirózsákhoz, amelyek nap-nap után hallgatták itt őt, amint kimeredt szemmel mormolta a perrendtartást, néha hosszan megállva, a kis lila, fehér és rózsaszínű fejekre bámészkodva, s aztán újra kezdve, mintha nekik mondaná a keserves jogi szöveget.
„Szegény Máté“ – mosolyodott el magában, miközben felfelé sietett a hídon – „Máté… Máté…“ Sajnálta, siettében vissza is nézett rá. Szomorú látvány, ezek a rab magolók a szép kertekben, Pesten. És az a fájó-vágyó pillantásuk, amellyel soká kísérnek minden arramenőt; úgy néznek utána, mint kórházkert rácsa mögül a beteg…
A korzón nem voltak sokan. De azért nem volt elhagyatott. Az ujságírók csomóba verődve álltak egy-két ülő körül. És gyerekek jöttek, ezek legtovább hívek a korzóhoz. És ami nyáron ritka: gyerekkocsik, finom, lakkos fehér kis bádogágyak magas pókháló-kerekeken, bennük hanyatt a kisgyerek, amint lebiggyesztett szájjal komoran néz felfelé, összehúzott szemöldökkel, mintha németül számolna magában. És megint jött az a magános, erőteljes, már nem fiatal hölgy, akinek olyan mereven koppan mindig a magas cipősarka, aki olyan páncélosan van befűzve, s aki mindenkire oly púderes-haragosan néz körülárkolt nagy szépasszony-szemével. Nehezen telt az idő, néha jött egy-egy ismerős, de Andor egyikkel se mert megállni, türelmetlen volt, félt, hogy elmulasztja Turnovszky Ivánt. Féltizenkettőkor egyszerre csak meglátta, amint a Petőfi-tér felől sietve jött, jobbra-balra nézegetve, mint aki a szemével söpri az utcát. Elébe állt, szétterpesztett lábbal.
– Halló! – riasztott rá, mikor az épp oldalvást nézett. Ez a „halló“ átmenet volt a „szervusz“, a „jónapot“, meg a „megállj“ közt; zavartan hangzott, de magától jött.
Iván ránézett, megállt, elmosolyodott.
– Szervusz – mondta Andor.
– Szervusz – mondta a fiú. – Ne haragudjál, hogy telefonáltam, de nem akartam megreszkírozni a kiutazást a szigetre… nem tudtam, hogy otthon talállak-e.
Valahogy nem volt a hangja olyan vidám és szaporacsengésű, ahogy Andor várta. És ez a nagyon kis hangszínkülönbség már szívenkapta. A hirtelen, csak az imént kizöldűlt optimizmus egyszerre elfagyott benne.
– Nem baj, – mondta már nyugtalanul – a fődolog, hogy most itt vagyunk.
– Hát kérlek, – kezdte Iván és körülnézett – gyerünk be ide a kis utcába… nem akarom, hogy itt együtt lássanak minket.
Elborult benne az idő. Most már nagyon nyugtalan lett, mikor a kis utcába befordultak. Komoly volt az arca.
– Tessék – mondta. – Beszélj. Hallgatlak.
– Kérlek szépen, – mondta a diák – kérlek szépen…
A kellemetlenségek kezdődnek ezzel a kettős kérlekszépen-nel, mint az ítéletek az „Őfelsége“ szóval.
– A nővérem – mondta a második „kérlekszépen“ után – arra kér téged, hogy add át nekem a leveleit, én majd odaadom neki és neked meg elhozom a te leveleidet.
– Igen – mondta Andor, minden gondolat nélkül.
Mentek egymás mellett, hallgattak, és Iván egyszer-egyszer várakozó arccal nézett fel rá. Ez az „igen“ nem volt elég feleletnek, ez inkább úgy hangzott, mintha azt mondta volna: „hallottam“. Megálltak.
– Kérlek – szólt Andor. – Rendben van, vissza fogom adni.
A diák is zavarba jött:
– Mert az Ella – mondta halkan – most… tegnapelőtt óta menyasszony, és most… hát most már azt neki vissza kell kapni.
Andor úgy tett, mintha ezt már tudná:
– Hétfőn volt az eljegyzés.
– Igen.
Rágyújtott. Ivánt elfelejtette megkínálni. Már a zsebében volt a tárca, mikor ez eszébe jutott. „Pardon“ – mondta és elébe tartotta a tárcát. Aztán a saját cigarettájáról adott neki tüzet.
– A dolog rendben van – mondta.
A diák ránézett:
– Te nem is tudtad?
– Dehogy nem.
– Te… Pécsivel nem vagy jóban?
Vállat vont:
– Ugyan mért ne volnék jóban Pécsivel?
Kínlódott. Az is jó lett volna, ha ez a fiú már elment volna innen azzal az okos, gyanakvó szemével. De az is jó volt, hogy még itt volt és még talán mond valamit. Még mindig lebegett köztük az, hogy a levelek visszaadásának módjáról nem beszéltek. Ez a késlekedés már szinte szándékos, ezt érezte Andor, mikor azon tünődött, hogy most még mit mondjon. Mintha egy dacos gyerek visított volna a szívében, aki nem akarja odaadni azt, amit követelnek tőle. Nem ő volt, aki görcsösen fogta a levélcsomót, valaki más toppantott benne akaratosan és teleordította az agyát a „nem adom“-mal.
– Nem adom – mondta nyugodtan, de rögtön megijedve ettől, mintha nem is ő mondta volna. Aztán figyelt, várta a választ, megsértett szívében annak a pártjára állva, aki ezt helyette mondta.
– Nem adod? A leveleket?…
Bámulva nézett rá Iván. Felocsudott ebből a hibából, zavartan helyesbbítette:
– Nem adom… neked. Nem bízhatom… még rád se.
Kibukott belőle a szó, ami legbelülről jött:
– Csak Ellának személyesen adhatom át.
És érezte, hogy most már kapaszkodni fog ebbe, ebbe az utolsó találkozásba, amit rémülten követelt egész teste és lelke, ebbe az egyetlen módba, amivel még talán utóléri az előle futó lányt, amivel talán még megállítja és visszahozza, akár erőszakkal is. „Nem engedem“ – mondta magában és olyan szívósságot érzett, mintha minden izma drótkötélből lett volna.
– Mondd meg Ellának, hogy még egyszer találkozni akarok vele, személyesen akarom átadni neki a leveleit.
A fiú tétován mondta:
– Majd megpróbálom. Meg fogom neki mondani. Hát akkor… a szigetre telefonáljak?
– Nem, nem – szólt Andor. Nagyon megijedt a várakozás napjaitól, a telefontól, a választól. – Nem. Most mindjárt… eridj itt be a kávéházba, telefonálj haza és én itt kint megvárom a választ.
– Nem tudom, otthon van-e már Ella…
– Eridj, kérdezd meg.
A gyerek egy lépést indult, megállt:
– És ha éppen ott van Pécsi?
– Mindegy. Na eredj.
Iván bement a kávéházba. Andor fel-alá kezdett járni a kis utcában. „Össze van bennem törve minden“ – mondta magában és tűrhetetlen nyugtalanságot érzett. „Ideges vagyok.“ Néhány lépés után a kávéház ajtajára meredt. Düh fogta el. „Nem aludtam“ – gondolta és csitítgatta magát belül. Egy Thorgott nevű fiatalember fordult be a kis utcába, az apja volt irodavezetőjének a legjobb barátja, akivel korcsolyázni járt egy télen a budai jégpályára.
– Szervusz – mondta ez. – Hogy vagy?
Meg akart állni, beszélgetni vele.
– Kérlek – szólt rá idegesen. – Bocsáss meg… várok valakit.
– Hölgy? – kérdezte Thorgott, mosolyogva.
– Hölgy.
Már hátat is fordított neki.
– Pardon – mondta Thorgott és elment.
Iván csak nem jött. Nagyon sokára aztán mégis kijött a kávéházból. Andor elébe ment a kocsiúton:
– Beszéltél vele?
– Igen.
– Mit mondott?
– Azt mondta: nem.
– Hogyhogy… nem…
– Azt mondta: „annyit mondj: nem.“
– Igen – mondta Andor és a földre nézett. Aztán kinézett a Duna felé, Thorgott után. Iván tanácstalanul állt mellette, várt.
– Hát kérlek – szólt elhatározottan. – Eredj még egyszer a telefonhoz. Mondd, hogy azt üzenem neki. Hogy azt üzenem neki. Szóról szóra így mondd. Azt üzenem neki, hogy egyetlen és utolsó kérésem hozzá az életben. Még egyszer beszélni akarok vele. Aztán soha többé. Átadom a leveleit és aztán soha többé. Értetted?
– Igen.
Visszafutott a kávéházba. „Nagyon rossz, amit csináltam“ – gondolta Andor. Nekidőlt egy kapunak és nézte a kávéházat. Még lehetett volna Iván után kiáltani. De nem szólt. A kávéház ablakában egy idősebb úr tojást evett pohárból, a balkezével az álla alá szorított egy kis szalvétát és nagyon odafigyelt a kanálra, mikor a szája felé vitte, elibe is ment szűkre csucsorított szájával. „Mért nézem ezt ilyen élesen?“ – kérdezte magától Andor. Aztán: „Irígylem ezt az embert.“
Iván hamarosan jött vissza.
– Na? – riadt feléje.
– Nem.
– Azt mondta: nem?
– Azt mondta: „annyit mondj: nem.“
Andor most összeszorította a fogát. Elkeseredés égett benne. Tehetetlen volt, dühös lett. Gyorsan dolgozott az agya, a jelenet villant meg előtte, amint Ella leteszi a telefonkagylót és elégedetten megy vissza Pécsihez a másik szobába, a kaján „nem“ után. Most gyerek lett nagy kínlódásában, átadta magát a gonoszságnak, a kisfiús dacnak, nem törődve semmivel:
– Hát jó – mondta szárazon. – Most még egyszer és utóljára menj vissza és hívd fel. Mondd meg neki, hogy ha nem akarja tőlem személyesen átvenni a leveleit, akkor egyszerűen nem adom vissza neki a leveleit.
Ivánra átragadt ez az izgatottság. Némán futott vissza a kávéházba. Gonosz nyugalom érzése ment végig Andoron. Keserűen mosolygott, mint aki végtelenül utálja önmagát, de most már nem bán semmit, mert az életéről van szó. A levelekre gondolt, amelyeket volt oka Ellának visszakérni. Eleinte ostoba és unalmas leveleket írt Erdélyből, ahová nyaralni jártak. „Sétáltunk, ebédeltünk, kirándultunk, zongorát gyakoroltam, rád gondoltam, szeretlek a sírig.“ De utóbb tanította, gyötörte, hogy az igazi érzéseit írja le, úgy, hogy a levelek melegedni kezdtek. Addig kínozta, hogy írja meg neki az utána való vágyakozásait, a legnagyobb leány-titkait, amíg a kis szőke ezt is megpróbálta, és ha nem ment, készenvett, olvasott vagy hallott frázisokat írt neki, szűzi szemérmetlenségeket, de néha célzásokat régi együttlétekre, kamaszmohóságait magasztalva. Ő meg bátorította folyton, s így végül a levelezésük is olyanná vált, mint az együttlétük: szerelemtelen izgatottság és érzékieskedés bujkált a levélpapiron. A mondatok erősen kompromittálóakká lettek, nem harmadik ember számára valók, legkevésbbé Pécsi Lajos számára…
A diák szaladva jött vissza, szinte ő is örült, hogy már van valami megoldás.
– Na?
– Azt mondta, hogy azt mondjam, ő ezt zsarolásnak tekinti és téged megvet ezért, de kénytelen.
– Mit kénytelen?
– Kénytelen elfogadni, amit üzentél.
– Mi az, amit üzentem?
Észre se vette, hogy kiabál.
– Azt mondta, hogy értesíteni fog téged általam és egyszer eljöhetsz mihozzánk és ő fogadni fog téged.
Andor fellélekzett. Valami iszonyútól könnyebbült meg. Kínosan mosolyodott el.
– Na látod – mondta. – Hát majd értesíts. Szervusz.
Otthagyta a fiút és kiment a Dunához, a korzóra. Nagy nyugalom terpeszkedett el benne, de undor émelygett a mellében. Gazembernek érezte magát, de érezte, hogy ebben a rút cselekedetben erő volt, és ez az erő már valami győzelem Pécsi Lajos ravaszsága, szorgalma, kitartása fölött. „Az enyém lesz“ – mondta magában szenvedélyesen. A korzón leült, szemben a Dunával. Pihennie kellett. Nézett a dombok fölé, a híg őszi levegőbe, a messzi égre. Most valami megnyugtató szelídség volt az ég tompa fényében. Mintha távolabbra szállhatna ősszel a tekintet, valami finom köd mögé, nem mint a nyári kékben, amely olyan élesen ragyogva akadályozza a nézést… Thorgott jött arra és vékony pálcájával megkoppantotta a térdét:
– Nem jött a hölgy?
Ránézett, nem is felelt neki. Thorgott tovább ment, nevetve nézett rá vissza. Aztán egy öreg úr jött, a budaiak közül való. Ennek köszönnie kellett.
– Van szerencsém – mondta az öreg úr, de a nézéséből látszott, hogy nem ismeri meg Andort. Kár volt köszönni. Fáradtan ült, le-lehúnyta a szemét. A közelében az ujságírók raja hangosan nevetett. Odanézett, most megint gyűlölte őket. Meglátta köztük a kis költőt, akit a Moulinból ismert. A kis költő arca, de a ruhája is fakó volt így a napvilágon, hogy kimászott az éjszakából a dunai nappal világosságába. Vitatkoztak, aztán a kis költőt lehetett hallani, amint ezt mondta:
– Ez most mind svindli, ami itt van. De azért Pest nem kerülheti el, hogy száz éven belül a legnagyobb városa ne legyen Európának… itt hiába minden, itt hiába csalnak meg panamáznak, ezt nem lehet tönkretenni, mert földrajzilag úgy fekszik, hogy az atyaúristen se…
Közbeszóltak, hárman beszéltek egyszerre. Bántotta ez a gondolatbörze, fölkelt, elment a közelükből. Még ezt is hallotta:
– Majd ha mink kidöglünk innen és jönnek komoly gyerekek…
Meg még néhány szót:
– … száz év mulva…
És egészen távolról, éles, kellemetlen hangon:
– … Kereskedelmi kikötő… igen, igen, ne röhögj…
Ment a villamos állomása felé, ott megállt, végignézett a fénylő síneken, nem jött kocsi. „Rémes,“ – mondta magában – „hogy én ilyesmin soha nem gondolkozom.“ Kínozta őt most ez a szemrehányás, ami mélyen vergődött benne. „Ujságokat kellene olvasni.“ Aztán: „Könyveket inkább.“ Aztán: „Istenem, egy lányért kínlódni, így hozzáragadni egy senki lányhoz… ezek is férfiak és biztosan ezeknek is vannak dolgaik nőkkel… és mégis tudnak mással törődni…“ Megijedt a gondolatától: „Piszok dolog, hogy én csak magammal törődöm, mindig csak, hogy én hogy’ érzem magamat… csak én nem akarok szenvedni.“ Aztán: „Mindenkinek kell szenvedni, én mért nem akarok?“ Majd később: „Elkényeztettek otthon, egyetlen gyerek voltam, ez nem megy így.“
Messze föltűnt a sárga kocsi.
„De ha nem bírom, nem bírom“ – mondta magában, benn összeszorult a mellében valami, végtelenül önző fájdalmat érzett, amely elöntötte, mint valami hatalom, elsodorta a kereskedelmi kikötő mellől, amibe egy pillanatig még kapaszkodott, hogy ő is itt van, ő is fiatal, és ő is szeretné ezt csinálni azokkal együtt, és lehetne, de hogyan kellene?… Valahol el kellene kezdeni, de most nem, csak most nem… ezt most el kell intézni és „nem engedem, nem eresztem, belékapaszkodom, nem bírok nélküle…“
Jól esett neki, hogy a villamos gyorsan vitte, erőszakosan rángatta meg a fordulóknál, mikor visítva kanyarodott. Kellett most a testének ez az idegen vad erő, ami szilajan rántja a távolba. Kissé kihajolt a perronról, a kemény szélnek tartotta az arcát. Így siralmas városi módon, hat krajcárért megvette azt a repülésbe-feledkezést, amit a messzi vidéken érez a felzokogó férfiszerelem, mikor lóháton vágtat neki az őszi tarlónak, a rohanást és a végtelent keresve, vad-keserű nagy fiatalságában.