– Isten hozta – mondta csudálkozva. – A zsúromra jön?
– Zsúrja van?
A lány a túlterhelt fogasra mutatott:
– Nem látja?
– Nem tudtam – mondta Andor, levetve a télikabátját. – Bocsásson meg, de okvetlenül beszélnem kell magával.
– Most mindjárt?
– Most mindjárt. Életbevágó ügyben.
– Pardon – mondta. Kiszólt: – Nem négy csokoládé, csak három. És hat tea.
A félig-nyitott ajtón benézett a gázlángos konyhába:
– A sósak hol vannak?
– Azt tetszett mondani, hogy azt a kisasszony pakolja ki.
– Mi az? – kiáltott rémülten a lány. – Még ki sincsenek pakolva a sósak? Maga trampli. Még ki sincsenek pakolva?
Beröpült a konyhába. Az ajtó bölcs lassúsággal, magától fordult utána, nem csukódott be egészen, megállt, egy kis hasadékot hagyott.
– A fatálcát adja. A fatálcát adja! A fatálcát adja!! – jött a hisztérikus, mérges hang, az ember szinte látta a megrémült parasztcselédet, amint kapkod és nem tudja, mit adjon.
Faképnél hagyva állt Andor az előszobában. Gúnyosan mosolygott, az idegen kabátokat nézte és a szegényes, kispolgári lánykalapokat. Biztos, hogy Ella nincs itt, hiszen az lett volna az első szava Margitnak. És nem hagyta volna akkor itt állni. És különben is, érezte, hogy Ella nincs itt, s mostanában, beteges túlérzékenységében úgy megsejtett mindent, hogy már nagyon bízott az érzéseiben.
– Előre! – hangzott a konyhából, és nyílt az ajtó, Margit tolta ki a cseléd mögött, aki fodrosan-kötényesen, pirosan és izgatottan jött, fatálcán hozva a sósakat, vitte be a tálat az ebédlő felé.
– Zavarom? – kérdezte Andor.
– Majd… exkuzálom magam a vendégeim előtt… de sokáig nem lehet… beláthatja… háziasszony vagyok…
– Kérem. Hogyne. Öt perc.
– Várjon itt meg.
Bement a lármába. Sértő volt, ahogy itt úgy bánt vele Kornély Margit, mint egy hordárral, de nem bánta. Mit bánta ő ezt? Margit megint kijött:
– Az én szobámban vannak, meg az ebédlőben. Nincs más hely, mint a hálószoba. Az le van csukva. De csak a fürdőszobán át lehet odajutni…
Andor mosolyogva tett egy mozdulatot: „ugyan kérem, hát fontos ez most?“
– De nem szabad szétnézni… olyan rendetlenség van.
A szomorú fürdőszobán át, amelyben búsan csöppentgetett az üres kádba a tussrózsa, bementek a szomorú hálószobába. A Kornélyék két ágya majd hogy az egészet be nem töltötte. Kornélyék nem voltak itthon. Mint szoktak, a zsúr kedvéért elmentek hazulról. Zöld virágokkal festett szürke, sötét szoba volt ez. A két ágy fölött két krétarajz: Kornély bácsi és Kornély néni fiatalkorukban. Ezüst gyertyatartók a hálószekrényeken. Térdeplő a sarokban. A két krétarajz fölött a homályban Mária, a Sixtus-kápolna csodája, részletfizetésért nyújtott, zsidókézen át idejutott olajnyomat, aranyos rámában, üveg alatt, tönkretehetetlen örök szépségében és nyugalmában, minden fölött, édesen bocsátva meg a zongoralármának, Andornak, a csúnya Margitnak és a Kornély bácsiék két ágya minden viszontagságának. A gyertyatartó mellett kis vörösernyős villanylámpát csavart fel Margit. Leült egy feketecsíkos bordó ripszfotelbe. Ki volt melegedve, türelmetlen volt:
– Nos?
Vassal fodorított, felsütött barna haja olyanformán állt a fején, mint az Elláé. De a Margit kissé elvirágzott arcához ez jobban illett. Vékony szája volt, az orra hegyes és a végén merészen felnéző. Az orratöve túlságosan be volt nyomva, ettől volt csúnya Kornély Margit. Az alakja nem volt rossz, s ahogy most hosszú lábát a másikra rakva megmutatta egyetlen pár lakkcipőjét, s hanyattvetve magát az alacsony fotelen, a csípőjére tette a két kezét, volt benne valami elkeseredett és „fess“ férjhezadhatatlanság, valami hervadt, de kicsinosított örök-leányság. Ez savanyú és gonoszságot lehelő alap-ízt ad a Kornély Margitoknak, akik mindenkor és mindenkin készek bosszút állni azért, mert más férjhez megy és ők nem. És mint ahogy a bor nyugtalankodik a hordóban, tavasszal, mikor a szőlő virágzik, Kornély Margit ideges és ingerlékeny volt ezekben a napokban, amikor megint férjhezmenendő volt egy barátnője.
Andor, akit a másik szobából hallatszó zsúrzsivaj is sürgetett, érezte a türelmetlenséget a lányon.
– Rövid leszek – mondta. – Én meg akarom akadályozni, hogy Ella a Pécsi felesége legyen. Mindenáron.
– Azt nem lehet – mondta kaján nyugalommal a lány és gőgösen mosolygott az előtte álló fiúra. Nagykövetek beszélhettek a Balkánon ilyen bosszantó röviden, mikor hadseregeket éreztek a hátuk mögött és eladósodott bús szláv urakat maguk előtt.
– Miért? Nem szereti Pécsit.
– Szereti.
Kihívóan nézett a fiúra.
– Nem igaz – mondta ez. – Engem szeret.
Kornély Margit nevetni kezdett. Nem is volt kedve nevetni, de tudott és akart. Ella helyett nevetett, végre látott maga előtt dideregni egy férfiszívet, most visszaadta neki mindazt, amit ő valaha fehérnadrágos gentry-fiúktól, táncosoktól, tenniszjátékosoktól, barna evezősöktől kapott. Hosszan és idegesen nevetett, még arra is gondolva, hogy nem is olyan lehetetlen, hogy Ella ezt még szereti, de akkor sincs kegyelem, Ellának se tesz szívességet, azt is gyűlöli, mióta megint menyasszony. Rettenetes, hogy ezt a jelentéktelen, kacér szőkét ketten is vennék, mikor őt senki. Kornély Margithoz igazán rossz helyre jött Andor.
Ebből a nevetésből ezt meg is értette. Gúnyosan nézett a nevető lányra, közelebb lépett hozzá, úgy, hogy Margit egy pillanatra megijedt. A fiú gúnyos szája oly szenvedőnek és keserűnek hatott, hogy félelmes volt. „Még megfojt“ – villant át a lány agyán, de aztán megint elmosolyodott. „Le fog térdelni előttem“ – gondolta.
A másik szobában elhallgatott a zsivaj. A zongorán andalgó valcer szólt és csusszanásokat lehetett hallani, emberi hangok nélkül. A zsúr táncolt. Margit kitette a fogát az alsóajkára, és az orrán át halkan dúdolta a valcert. A fejét lassan mozgatta. Igazán meg lehetett volna most fojtani egy kicsit.
Andor tökéletesen érezte a reménytelenséget, ami Margitból feléje lehelt. Mint a nyári délután felnyitott pincetorokból, úgy csapott ki a hideg ebből a lányból. És idő se volt, sietni kellett.
– Nézze Margit, – mondta – beszéljünk egymással, mint felnőtt emberek.
– De röviden! – mondta a lány; gonoszul mozdult a széken, mint aki indulni akar.
– Nézze, – szólt Andor nyugodtan – én tudom, hogy maga az egyetlen barátnője Ellának. Nincs is másnak befolyása rá, csak magának. Ha maga megmondja neki, hogy én még szeretem és holnap reggel feleségül veszem…
A lány figyelni kezdett.
– Ha ezt megmondja neki, és ha rá bírja venni, hogy otthagyja Pécsit és hozzám jöjjön…
Borzalmasan restelte és útálta, de kimondta:
– … akkor az esküvőnk napján adok magának ötvenezer koronát.
Hirtelen tette hozzá:
– Vagy százat. Amennyit akar.
Ez volt a baj. Pedig ezt is őszintén mondta. Azt a pillanatnyi hatást, amit az ötvenezer korona, mint a pisztolylövés, tett, rögtön elrontotta a száz, meg az „amennyit akar“. Ettől elmosódott, a bolondságba és a valószínűtlenségbe szárnyalt az üzleti ajánlat, amely addig csak ronda volt, de ezzel még bizonytalanná is vált. Kornély Margit nem ilyen levegőben nőtt fel. Egy hervadásig jutott leányéletet élt végig Kornély bácsi esti beszélgetéseinél, amelyek százszor meg százszor számoltak be az államhivatalnokot környékező vesztegetési kísérletekről, amelyeknek Kornély bácsi bús konoksággal állt ellent. Gondterhes, szegény életükbe folyton belecsengett így esténként a „kidobtam“, meg a „szóba se álltam vele“ – és Kornély néni sóhajtása, meg az apa fejbólogatása: „szamár vagyok, de ilyen vagyok“ és a refrén, ami mindig visszatért: „Menjen Kosztához. Koszta megcsinálja neki.“ Koszta méltóságos úr volt és négy óriási lány volt a nyakán: a „tehenek“ – ahogy Pesten hívták őket. A tehenek csináltak Koszta őméltóságából kedves embert. És Margit sovány volt és senki nem jött érte.
– Mit mondott? – kelt fel a székről.
– A vagyonomat, az életemet adom… – mondta Andor, nagyon elkeseredve a maga nyomorúságán, – segítsen rajtam, Margit.
– Na, – mondta a lány, a mellén keresgélve igazgatni való ruharáncot – annak köszönje, hogy vendégem…
A fiú nagyon őszinte lett:
– Nézze, – mondta – nem csoda, ha butaságot beszélek, én nem élem túl, ha Ella máshoz megy feleségül… bocsásson meg… borzalmasan szenvedek…
Margit ezt most megírigyelte Ellától. Teljesen kivirágzott benne a káröröm és a keserűség:
– Nem haragszom – mondta halkan, de élesen. – Maga bolond, mint minden szerelmes. De itt hagyjon fel a reménnyel. Itt hiába minden. Vasárnap lakodalom. Már készen is van a ruhám.
Hallgattak, nézték egymást. A lány megint az alsóajkát fogta a fogával és egy kicsit leeresztette a szemhéjját, úgy nézett rá, szinte kéjesen a győzelemtől, de megleggyintve a másnak szóló szenvedély forróságától. Aztán hirtelen a fiúskodó gróflányokat utánozva vágta előre egyenes karral a kezét, búcsúzóra, mialatt megint nagyot csöngetett a csuklóján a négy vastag-üres aranykarika:
– Bocsánat, de a vendégeim…
Azalatt a pillanat alatt, míg a kezét fogta Andor, a végső férfibosszúnak örök gondolata villant meg a szemében. Keményen megkapni ezt a hencegő vénlányt, ezt a kiöltözött csúnyát, ezt a lefojtott-tüzű soványságot, és büntetésből és elkeseredésből erőszakos férfibosszút állni rajta, hogy megrémítse és megalázza, nővé és zokogó gyermekké törje, elvegye tőle ezt a diadalt, ami nem jár neki és győzelmesen mosolyoghasson az ájultságán… Mintha tetszett volna most neki, egy szemhunyorításnyi időre, ez a visszautasító arcú lány, kihívta a fiatalságát, és volt, volt, volt valami benne Ellából, a barátnőből, annak az elérhetetlenségéből…
– Kezét csókolom – mondta megjuhászodva. Az ajka felé húzta a kezét.
– Ugyan – mondta Kornély Margit és elrántotta a kezét. Ebben a pillanatban, ahogy Andorra nézett, érezni lehetett, hogy megsejtette a fiú gondolatát.
– Kikísérem – mondta elfogult hangon, most hamar akarva szabadulni ezektől a különös fényű sötétkék szemektől. Nyugtalan lett.
Kikisérte az előszobába. Ott némán, szinte dacosan állt, míg Andor felöltözködött. „Ha még egyszer idejön“ – gondolta – „beleszeretek.“ Andor meghajolt előtte és a lány szerette volna, ha Andor már most felteszi a kalapját, mert hirtelen megkívánta látni, hogy’ fest rajta az a kerek fekete keménykalap. Az ajtót is ő nyitotta ki neki és akkor teljesült a hirtelenjött óhaja: Andor künn feltette a kalapját. Ezt még látta. Betette az ajtót, aztán túlhangosan szólt be a konyhába:
– Bevitt mindent?
– Igenis, kezit csókolom.
A kabátok között szorongó előszoba-tükör elé állt és megnézte magát benne. Ki volt pirulva. Jobbra és balra fordította a fejét, biztos zongorázómozdulattal nyúlt felbodrozott hajához. Aztán felrántotta az ebédlőajtót és erőszakolt hancurozással, trallalázva vetette magát a kavargó táncba és zongoraszóba, durrant mögötte a lendülettel eleresztett ajtó. Ilikovits Bébi épp akkor végezte a táncot, ezt szenvedélyesen kapta el és a gentry-fiúktól eltanult mozdulatokkal táncoltatta vissza a táncolók közé, fiúsan és ügyesen, hevesen és egyre hevesebben, kissé lehunyt szemmel, együtt dúdolva a zongorával. Annyi temperamentummal és oly erőszakosan táncoltatta, hogy Ilikovits Bébi röptében a frizurájához kapkodott, ijedezett és sikoltozott:
– Margit… Margit… bolond vagy?… Margit!…
XI.
Éjjel kártyázott és nyert. A nyereség nem mulattatta, valahogy józanította folyton, olyan sikert mutogatott neki, amit nem kívánt. Szemtelenkedett a szerencséjével, szinte inzultálta, de megint csak nyert, mintha a kártya dacolni akart volna vele. Máskor a csúnya vesztés és a rossz kártyajárás-okozta depresszió mégis csak eltérítette valahogy a figyelmét a kínjaitól. De ebben a szerencsében, mint az egyre derülő napfényben, minden nyomora fokozatosan jobban és jobban látszott és érződött. Csapkodta a kártyát, okosság ellen játszott, hiába. Dült elibe a nyereség. Úgy, hogy mikor Somogyit, akit már rég nem látott, észrevette az ajtóban, szinte megkönnyebbülten hagyta ott a partnereit és ment feléje:
– Megiszunk egy üveggel?
– Mindig – mondta ez.
Megint szmokingban volt. Irmáéktól jött. Nagy vacsora volt Irmáéknál, ott volt a színháztól Altay Terka a szeretőjével, egy híres bőrgyároscég fiával, aki némelyek szerint egy évvel ezelőtt titokban nőül vette Terkát, míg mások szerint jegyben járt egy milliomosleánnyal. Ott volt a Nemzeti Színház egy hölgytagja, aki Irma anyjával pályázott együtt vidéken és most Stuart Máriától leszállt az öreg Shakespeare-dajkákig és a más klasszikusok jelmezes, de rövidszerepű szipirtyó-világába. Az Irma színházától egy csinos, nagyon fiatal bonvivant-jelölt volt ott, aki sorban vacsorált a színház jól-kitartott segédművésznőinél és főpincérekkel mutyizott a lóversenyen. Nagyszerű vacsora volt, sokat ittak, Irma énekelt.
– És Rodics?
– Ott maradt nála.
Szép, estélyre borotvált, szenvedélyes rabbijelölt-arca segítségért kiáltott erre a gondolatra. A puffadt Rodics, a boldog Rodics, a kényelmes Rodics… És Irma, ez a fehér galamb…
– És Olga?
– Ott volt.
Szomorú lelkében Andor egy csöpp kíváncsiságot érzett. Hallani akart valamit a lányról:
– Szép volt?
– Oh igen.
– Jókedvű volt?
– Nagyon is. Pezsgőt ivott.
– Ne mondd.
– Ő tartotta szóval a társaságot. Az Altay Terka féltékeny lett rá, annyit nevettette a babáját.
Még fáradtan meglebbent Andorban az a kis férfikomiszság, ami nem akarja tűrni, hogy az elküldött, megalázott, kidobott lány éljen és nevessen. Nem kell, menjen, únom… de gyászoljon és bújjon a föld alá.
Megittak egy üveg pezsgőt. Aztán még egyet. Somogyi már az első üvegnél megátkozta az arcát. A másodiknál kezdett belőle dőlni a bánat és a szerelem Irmával kapcsolatban.
– A nevemet… a nevemet adnám neki. És megbocsátanám neki Rodicsot… mindent… És magammal vinném, boldogan, a nyomorba…
Ezt úgy mondta: „a nyomorba“, mintha azt mondta volna: „a mennyországba“. Irmát kiragadni a metressz-jólétből és a vad színészszerelem szárnyain hurcolni fel egy olcsó panzióba, a negyedik emeletre, ahol ő lakott, ez az ő szemében megtisztulás és mennybemenetel volt a jól táplált, manikürözött és otkolonsókban fürdő Irma számára. Sült krumplit vacsorálni és Coriolánt szavalni neki, csak neki, mert másnak nem lehetett, Rodicsot megbocsátani neki, de úgy, hogy folyton megbocsátani, minden nap, reggel és este, hogy állandóan letörölhesse a könnyeit és naponta kétszer lehessen nagylelkű…
Andor megint reggel ment haza. Most egyáltalán nem tudott elaludni. Minél tovább feküdt az ágyában, annál éberebb lett. Féltizenegykor felkelt és felöltözött. Még két nap. Nem lehet most alvással tölteni az utolsó cselekvési alkalom óráit. Mikor a Kornély Margitnál szenvedett kudarc újra és újra felpiszkált emléke gyötörte, eszébe jutott Turnovszky Iván. Ettől már nem közbenjárást és befolyást akart, hanem még egy találkozót, egy legutolsót. Nem mintha Ivánt a maga emberének tekintette volna, hanem mert Iván megvesztegethető volt. Ahogy így nyomorultul a pénzében bizakodott, érezte, hogy ebbe a piszokba is úgy merül, mint a kártyába, a Csirkébe, Somogyiba, az éjjelezésbe, ebbe az egész mostani mocsárláz világába. De nem bánt semmit. Két nap. Negyvennyolc óra. Sőt már csak negyvenhét. Most már nincs idő taktikázni, erős és gyorsan ható eszközök kellenek. Merész hangon szólt a telefonba, mikor Turnovszkyék számát megkapta:
– Ivánt kérem.
A cseléd beszélt. Küldte Ivánt.
– Te vagy? Itt Andor. Azonnal gyere a Terézvárosi Kávéházba.
– Miért?
– A te ügyedben. Nem az enyémben.
– De miért?
– Majd megtudod. Hálás leszel. Félóra mulva ott vagyok.
– Jó.
Megint volt cél, megint volt miért sietni. Mikor a telefontól elment, a rózsát látta meg a portás asztalán.
– A rózsa – nyúlt utána a portás.
– Magának adom – mosolygott és felszaladt a lépcsőn. Félóra múlva a Terézvárosiban ült, nem az ablaknál, hanem egy úgynevezett páholyban, a tükrös kanapén. Nem kellett sokáig várnia, Iván már jött is, keresgélő szemmel nézett szét az üres kávéházban.
– Halló! – intett feléje Andor.
Melléje húzódott, mikor leült:
– Ivánkám, egy nagy kérés. Akarod megmenteni az életemet?
Iván a cigarettát gyúrta az asztalon, amit tőle kapott.
– Az a kérdés… – kezdte.
– Az a kérdés, – bukott ki az izgalom Andorból – hogy tudsz-e nekem egy utolsó, legutolsó beszélgetést kieszközölni.
– Ellánál?
– Hát ugyan mit gondoltál, hogy kinél?
A gyerek lassan csóválta a fejét:
– Azt nem hiszem.
– Miért?
– Mert… nem hiszem. És most már Pécsi is Pesten van.
– Ott van minden nap?
– Igen.
– Délben?
Ránézett a diákra. Tudta, hogy most a pénzét fogja elővenni, ezt már úgy utálta, hogy testi émelygést okozott neki a közeledése. De valami gyerekes bizalom volt benne ennek az ereje iránt, annyit hallott, annyit olvasott erről és Iván oly romlott kis csirkefogó volt. Vagy éppen az ő kezében bukik meg a pénz, mint hatalom? Talán nem jól bánik vele, hogy már kétszer is úgy kirúgott feléje, mint a makrancos ló a rossz lovas felé, aki nem tudja, hogyan kapaszkodjék rá.
– Ivánkám, – mondta nagyon megkeseredetten – ha te ezt megcsinálod nekem, kapsz egy ezrest.
Hirtelen kétségbeesett azon, hogy ilyen árjegyzéke van: Margitnak ötvenezer, Ivánnak egyezer. „Miért spórolok, miért számítok?“ – rohant át rajta az undor. – „Miért nem Margitnak egy félmillió és ennek százezer? Mi ez?“ Már megbánta az egészet, fel akart kelni és elrohanni innen. Iván hidegen nézett rá:
– Azt lehet – mondta.
Andor tisztán érezte, hogy reménytelen ez a vállalkozás. A diák úgy nézett az arcába, mint a pénzsóvár orvostanár, aki hajlandó megoperálni a menthetetlen beteget, mert nagy pénzt igérnek neki. De ő is úgy nézett Ivánra, mint a menthetetlen beteg, aki azért mégis a kés alá akar feküdni.
– Igen ám, – mondta zavartan – de holnapután délelőtt már minden késő.
– Tudom – szólt a gyerek és úgy tett, mintha nagyon törné a fejét. Nagyokat szippantott és messzire fújta a füstöt, mint akik nehezen szülik a gondolatot. – Tehát holnap kellene még vele beszélned…
Félénken felelt:
– Ma…
– Azt nem lehet. Ma Szentlőrincen vannak, Pécsi anyjánál. De holnap…
Megegyeztek abban, hogy Iván ma este beszél Ellával és még ma este telefonál a szigetre. Ha ma nem tud vele beszélni, holnap reggel telefonál. És telefonál, akármilyen választ kap is. Mikor megvolt a megegyezés, hosszú szünetet tartottak. Most kellett következnie a pénzügyi résznek. Andorban dideregve égett a szégyen és a megalázottság láza. Valami ön-megvető elkeseredettség ez, ami kéjes örömmel nyomja le az embert még mélyebbre, le az önbecsülés vízvonala alá, – mint a paraszté, akiről a költő énekeli, hogy karót ragad a jégesőben és a viharral együtt töri-zúzza a szőlőjét: „hadd lám, uram isten, mire megyünk ketten…“ Elővette a pénztárcáját és egy ezrest nyújtott a gyerek felé:
– Ha beszéltem vele, kapsz még egyet.
Ez a másik már nem nagyon érdekelte Ivánt. Zavart mosollyal vette kezébe a nagy bankót. Nem a restelkedéstől volt zavart, hanem a boldogságtól. Az első egyetemi szemeszter évében ez a pénz maga a tündérország. Összehajtotta, eltette, zavarában az órájára nézett, mintha dolga volna. Elment és az utcán nagyon sietett, szaladni szeretett volna, mint a gyerek, aki krajcárt talált a porban.
Este nem telefonált. Andor nem ment a kaszinóba, otthon vergődött a szobájában. A kis vaskályhát kínozta: agyonrakta, vörösre haragította, ki engedte hűlni, megint megrakta. Közben konyakot ivott. Megint megmérgesítette a fekete vaskutyát, amely dohogott, búgott feléje, mikor vörösödni kezdett; néha dühösen lökte ki az ajtaját és tűz-száját vicsorította feléje, úgy, hogy Andor részegen nevetett rá, beszélt vele, mint egy gonosz kis állattal. A konyaktól elkábult, ruhástúl aludt egy kicsit, aztán hajnal előtt felébredt a füstben és a hőségben, megizzadtan, keserű szájjal és az éhes gyomrát maró szesz fájdalmával. Szellőztetett, megint megrakta a kályhát és megint ivott. A „gyorsan kell cselekedni“-jelszó taktikás fejtörésében szinte nem is magára a lányra gondolt mostanáig, hanem önmagára és a különböző lehetőségekre. Most, hogy rohamosan fogyott a remény, érzéki kínok kezdtek jelentkezni benne. Ezeket próbálta elkergetni az ivással, de nem hagyták magukat. A megfordított hosszú butéliához hasonló lábikra, amely egyszer gömbölyű és mégis nyulánk izmaival megjelent, mikor Ella felszállt előtte a villamosra, s amire egyszer már hidegen tudott gondolni, most megint előjött az emlékek közül, kínzó pontossággal, a kivágott cipő magas sarkával együtt, ami a maga külön kis karcsúságával oly csinosan fejezte be a láb merész rajzát. A szűzi mell kezdő hajlásai, a szelíd, forró-fehér lankák a mellcsont körül, amint kétoldalt mondhatatlan gyöngéd hullámvonalban árulják el azt a határt, ahol a női mell különbözni kezd a férfimelltől, – s a rugalmas érzés, mikor az ajak alatt párnásan ellenkeztek, mikor csókolta… És megint az a koporsóig feledhetetlen kamaszpillanat, mikor Zebegényben a bálból hazamentek, a sötét sűrű kertek közt messzire előreszaladtak a társaságtól és az ölébe kapta a gyereklányt, úgy vitte tovább, mohón összevissza-csókolva forró arcocskáját, és erőlködő jobbkezében, amint szaladva vitte, megérezte a térdhajlása formáit, majd síma és hűvös szűzi bőrét, mikor a szaladó cipelés közben a lány beléje kapaszkodott és ő a nyakán a fedetlen kart kezdte érezni…
És a kínzó érzés, hogy ilyet mennyit látott, érzett, más nőnél, szebbet, sokkal szebbet, és többet és neki-adottat és úgy, hogy minden folytatással együtt mindez az övé volt, és még száz és még ezer lehetett az övé, – és az Olga szoborszépsége és szűzi fehérsége is várta őt, és mégis, mégis, mégis… ez mind földi volt és elérhető a maga nyilt teljességében… míg ezek a lopkodott, félénk fél-emlékek mintha nem is a földhöz tartoznának, hanem valami fájdalmas magasságba ragadnák, gyötrő-édesen, vérlázítóan, a borzalom és a halál felé. Csipkerongyoknak, fehérneműszéleknek, tenyérnyi test-darabkáknak, futó látványocskáknak, halk és pillanatnyi érintéseknek örök-rettenetes hatalma a férfi-idegeken, ez a maró egyre-mélyebbre-vonulása, mint a szálkáé, amelyhez remegő ujjal nyúlunk és amely egyre beljebb húzódik a bőr alá… És csak a multból jöttek ezek a gyötrő pillanatképek; a jövő, amire gondolt, nem volt most benépesítve érzéki fantáziákkal. A vágyott jövő képe sík és párába-vesző volt, mint messzi szántóföld-horizont a dombtetőről; nyugalmas és épp azért vágyott, mert derült és síma: vele élni, vele lenni, a térben és az időben mellette menni mindörökké. Hatalmas különbség ez. A testileg még nem bírt nő után vágyódás milyen más, mint az, amellyel elmult és utánunk másnak adott testi gyönyörűségek emlékei kínoznak. Mennyivel élesebb, de múlandóbb ez! És amaz milyen nagyvonalú, milyen messzibenéző, mennyire szellemi, minden testies emlék-vonatkozása mellett!
Korán reggel lement kérdezősködni, és kitanított mindenkit: portást, fürdőst, szobaaszonyt, hogy minden telefoncsöngésre vigyázzanak. A szobaasszony mosolyogva mondta neki:
– Mélyen tetszett aludni, mikor benyitottunk az éjjel.
– Hozzám?
– Igen.
– Nem is vettem észre. Mit akartak?
Az asszony elmondta, hogy az éjjel, hajnal előtt nagyot durrant valami a felső emeleten. Felébredtek, és ő ingben átszaladt a portáshoz. Azt is felébresztette a durranás. A portás azt mondta, nézzék meg rögtön, ez lövés volt. El is indultak, a portás tanakodott a csöndes folyosón, aztán azt mondta, az ötvenkettest kell megnézni, hátha onnan hallatszott a lövés. Az ötvenkettes, ez Andor szobája volt.
– Csöndesen benyitottunk, de aludni tetszett.
– Ez jó, – mondta nagyon megrémülve bensejében Andor – azt hitték, hogy öngyilkos lettem…
– Nagyságos uram, esküszöm, úgy szólt, mint egy pisztoly.
– De mért éppen én?
Szívében megijedve indult felfelé a lépcsőn. „Hogyan, hát olyannak látszom, mint akire elsőnek kell gondolni, ha lövés hallatszik?“ Ez a gondolat, hogy züllöttnek és öngyilkosjelöltnek látják, nagyon bántotta. „Úgy látszik, nem látom magamat jól… kívülről nyomorult látvány lehetek…“ A lépcsőről visszafordult:
– Na és ki volt az?
– Senki, nagyságos uram. A padláson vannak a szétszedett öreg ágyak, és az ágyfejek a falhoz vannak támasztva… egy ilyen ágyfej dűlt el, a földhöz vágta magát, az szólt olyan nagyot…
Iván nem telefonált. Délben Andor különösen izgatott lett. Most már egészen bolond dolgok jártak a fejében. Pécsibe belekötni, pisztolypárbajra menni vele. Inzultálni az utcán. Aztán a kopasz Turnovszkyra gondolt. Megint a pénz. Az ötven-hetven koronás izgalmak Turnovszky bácsija, ha ezreket ígérnének neki… De a Pécsi másfél milliója jutott eszébe. Ez éppen kétszerannyi, mint az ő mindene, ha pénzzé akarná tenni. Ízlését, okosságát elvesztve, a mértéktelen ivástól és álmatlanságtól elgyöngült ítélettel, szinte szemérem nélkül ment a telefonhoz. Turnovszkyék számát hívta, egy kávéházat hazudott és Ivánt kérte a telefonhoz.
– Nincs itthon – mondta Turnovszkyné, akinek megismerte a hangját.
– Mikor jön haza?
– Este. Vásárolni ment a sógorával.
„A sógorával…“
Meredten nézett a telefon szekrénykéjére, a csillogó két csengőre: olyanok voltak, mint egy acél-lány kis acélkeblei, így egymás mellett…
– Mondjak neki valamit, ha hazajön?
– Köszönöm, semmit.
– „Vége“ – mondta magában.
Fenn a szobában az ablakhoz állt és komor szigorúsággal nézett ki a fehér hóvilágba. Hócsomók estek le az ablak előtt az ereszről, tompán puffantak a földre. Világos, de fénytelen téli nap volt. A sok hó mintha pihent volna a fákon, a földön, s a fák közt látszó jégverem kúpos tetején. Végtelen-mély csöndességet csinált a hó az egész környéken. És a nap nem látszott, csak a helye fénylett tompán a messzi-ködös sárgásszürke égbolton. A havas fákról verebek röppentek fel és kiültek egy magasan meredező nagyon vékony fekete ágacskára. Olyanok voltak rajta, mint fekete gyümölcsök a fehér lomb közt. Nagy csönd és üresség ült Andor szívére. Sokáig bámult ki az ablakon. Aztán elfáradt a szeme, az agya, az egész teste. Ásított. Az ágyra vetette magát és a plafont nézte, de csak rövid ideig. Hanyattfekve, nyitott szájjal aludt el, mély, lázas alvással, nyugtalanul.
Már sötétedett, mire felébredt. Mikor a szemét kinyitotta, Olga állt az ágya mellett, prémmel a nyaka körül, prémsapkában. Keztyűs kezében a hetedik fehér rózsa. Ránézett a lányra, meg se mozdult az ágyon. Harag és kábulat volt a fejében. Nézte egyideig, aztán rászólt:
– Mit akar?
A lány nem felelt, összeszorította az ajkát. Iszonyú elfogult volt, erősen vert a szíve a bélelt orosz kabátka alatt. Leült egy székre és onnan nézte tovább Andort. Andor megint a plafonra bámult egyideig, aztán lassan megmozdult és feléje könyökölt az ágyon.
A lány megszólalt:
– Rémesen néz ki maga – mondta halkan, elszörnyedt hangon.
Keserű szájmozdulattal felelt:
– Ne mondja.
Aztán, hosszú hallgatás után:
– Ezért jött ide?
– Nem.
– Hát?
– Nem tudom.
A fiú körülnézett a sötétedő szobában:
– Gyújtsd meg a lámpát – mondta, visszadobva magát a hanyatt-helyzetbe. Először tegezte Olgát, de minden ok nélkül. A kiégett kis sárga lámpa fénye még szomorúbbá tette a szobát. Nagy rendetlenség volt: poharak, üvegek, maradékos kávéscsésze, elszórt cigarettavégek, fürdőköpeny, ujság, ruhadarabok, a papucs a szoba közepén… Andor végigsímította borostás arcát. Két napja nem borotválkozott. És a ruha, ami nem volt lenn róla… Égett a lába a cipőben.
– Iszik? – hallatszott halk-meglepődötten.
Aztán, fájdalmasan:
– Miért iszik?
Ingerülten dobta magát oldalt az ágyon, megint Olgára nézett, kikönyökölve az ágy szélére. A lány elragadó szép volt halvány fájdalmasságában. Nagyon diszkréten és elegánsan volt öltözve. Komoly, érett és előkelő nagy úrilánynak hatott a jó prémek közt, feszes-új fehér keztyűben, sötét orosz ruhájában, kezében a fehér rózsával. Nem az volt, aki nyomorultul eldőlve aludt itt az ágyról lefüggő lábakkal, térden-felül türemlett ruhában, mint valami elgázolt halott, akkor éjszaka… Valahogy a külső világ ép életfolytonosságát hozta be ebbe a betegszobába, mutatva, hogy fájdalommal is lehet élni, járni, öltözni, gondozni magát. Friss-hideg téli egészség jött be vele ebbe a kórházi melegbe, szeszgőzbe, a fáradt-lázas rendetlen ágy mellé. Andornak mechanikusan dolgozott a szépérzéke. Tetszett neki a látvány, de magát a lányságot, ami ebben az elegáns burokban érződött, útálta és únta.
– Eredj haza – mondta neki, valami aljas részegségtől buzdítva. – Eredj haza, fiam.
Az elegáns prémek nem mozdultak. A fehér görög arc vértelen sóvárgással nézett rá. A hosszú seprő-pillák most szénfekete rajzok voltak a tiszta halaványságon. A száj csukott, mozdulatlan és túlszabályos rajzú. A tökéletesség s a szimmetria tette tragikussá, fensőségessé, de meg nem kívánhatóvá a szép arcot. A vonzó kedvesség a hibákban van, érzéki hatást a gonosz kis aszimmetriák adnak a női arcnak. Ellának a fitos orra volt ilyen kínzóan kedves, és a felsőajka, amely fel-fel tudott remegni az orra felé, mint a fehér nyúlé, mikor füvet eszik és gyönyörű kis fogait mutatja.
– Eredj haza.
Az arc nem mozdult, csak a pillák lettek sötétebbek és a szem-árnyék mélyebb. A szívrajzú rózsaszín száj megmoccant a fehér arcon. Nem az ajkak: maga az egész száj rezzent félre egy gondolatnyira a fehér alapon.
– Eredj haza – mondta a gyerekesen gonosz hang, amely most már önmagát is kínozta. Piszkolta magát, fájdalmas kéjjel tépdeste ki a részvéte szárnyait, mint gyerek a légyét, rátaposott a jó nevelésére, az emberségére.
– Eredj haza…
És az ötéves gyerek gonoszsága mellett az ötéves gyerek könnyei remegtek ebben a kínzó szóban.
A fekete lány felállt és az ágyhoz lépett. Olyan nyugodt, társasági arckifejezése volt, mikor valami mosolyfélével kezet nyújtott a fiúnak, mintha itt úri módon fogadták volna és ő most konvencionálisan búcsúznék.
– Jó éjt – mondta a szokott hangsúllyal.
Itt lehetett volna fogni. Oly könnyű lett volna, úgy engedett volna bárminek, ami az erőszakhoz hasonlít. Most puhára volt törve és halálig volt alázva; talán elég lett volna ezzel a kézfogással magához vonnia, hogy percek mulva feláldozza neki magát, a szomorú szerelemtől eláradtan, félholtra gyengülve a legvégső rémülettől, mint ahogy az elítélt dől a hóhér felé. De nem kellett, lehetetlen volt, rettenetes volt még csak a gondolat is. A Turnovszky Ella egy leszakadt bársonymáslija felvehette a versenyt az ő egész testi és lelki gyönyörtartalmával. Ezt a lány megérezte és legalább méltóságos akart maradni. Úgy tett, mintha süket volna, nem hallotta a gorombaságot, úriasan búcsúzott és lassú, hintáló lépéssel ment ki, mint aki rendben talált mindent. A fiú kilógatta a fejét az ágyból és utána nézett a komoly elvonulásnak: „így mehetett akkor a kapu alatt, királyi gőggel, mikor Rodics utána lopózott és az ülepére ütött“ – gondolta. És mikor becsukódott mögötte az ajtó, hirtelen úgy megsajnálta, hogy meg tudta volna siratni.
Óbudán hetet harangoztak. A téli este csöndjében falusi kedvességgel szállt át a Dunán a harangszó. „Héttől reggel hétig tizenkét óra“ – számította – „és négy, az tizenegy.“ Holnap vasárnap van, és tizenegykor van az esküvő. Tizenegykor mindennek vége. Megint ivott és egy fotelbe ült. „Itt körülöttem egy óriási világ van“ – járt a fejében és gondolkozni próbált, elképzelni mindent… ahogy most ezermillió ember megy a dolga után, vonatok futnak, nagy hajók füstölnek a tengeren, gyárak izzanak és zörögnek, ezer meg ezer gyár a nagy világban, Amerikában, Európában, itt a szomszédban, Újpesten… És üzletek ragyognak, kirakatok… Színházakban szól a zene, korcsolyapályák tündöklenek hideg villanyfényben… Nők nevetnek, férfiak gyűléseznek nagy termekben… Kikötők vannak a világon, száz lámpapont az öböl tintafényű sötét vizén, a fekete hajómasszák közt… Szánkók csörögnek Szentpéterváron, fehér ívlámpák alatt, fehér hidakon… És Párisban mi zsivajlik és szikrázik most, este hétkor, a boulevardon… a fényreklámok villognak és kígyóznak… micsoda mozgás és sietés és beszéd, nevetés, sok hang, kocsi, élet és öröm és munka az egész világon… És micsoda asszonyok milliói, batisztok, csipkék, parfümök, mosolyok, pillantások, víg sikoltások és felkacagások, elboruló szemek és turbékoló félhomályban-hízelkedések… mennyi összesimuló pár most este hétkor, végig a földgömb millió kis zugocskájában… És Amerikában most van reggel hét óra… fekete embertömegek vonulnak a kéménytörzsű-füstlombos gyár-erdők felé… és millió meg millió egészséges házaspár alszik ott mély reggeli álmot egymás mellett… az asszonyok meztelen karjai a paplanon, a nyugodtan alvó bágyadt kis kezek a színes selymen… és a lecsukott szemű, pihenő férfiarcok a párnán…
És ő itt, ebben a fogház-cellában, forró kígyókkal a mellében, egy semmitmondó polgárlányka miatt a rab borzalomba törődötten, a földön fetrengve, sárrá sírva a port és a földbe harapva kínjában, egy másfélméteres darab leánytest miatt… az elmulást és a kínok megszűnését rajongva, gyáván és rondává tiprottan, mint egy agyonlépett hernyó… És több benne a rémület, mint a bánat, úgy, hogy iszonyú messze van tőle a feloldó sírás… mi lesz ennek a vége?
Reggel hat órakor, lecsukott szemmel és nyitott szájjal, hanyattfekve az ágyon, félálmában tompán hallotta az első csengőszót a szálló folyosóján. Valami koránkelő beteg öregasszony csöngetett két hosszút a szobalánynak. Részegen aludt, a csöngetés nagyot szólt az agyában.
– Jönnek! – mondta halkan, boldog-álmodón, lehúnytszemű arcán átsuhanó reménnyel. A király futárját látta, amint vágtatva jön a nagy fehér zászlóval, lélekszakadva… már messziről int az anyakönyvvezetőnek… aki előtt lehorgasztott fejjel áll Pécsi és Ella… A futár leugrik a lóról, int a fehér zászlóval… Királyi kegyelem! Ella boldogan mosolyodik el, a hivatalnok-hóhér becsukja nagy könyvét és egy kis ajtón eltűnik… Furcsa… Pécsi mogorván siet el… és Ella boldog könnyekkel a menyasszonyi fátyol alatt, mosolyogva tárja ki karjait őfeléje, mert ő nevetve és vigan, futva jön a futár mögött és diadalmasan kiáltja: „Úgy-e mondtam! úgy-e megmondtam!“ És mialatt magához szorítja a fátyolos, mirtusos angyalt, hogy a lélekzete is elfullad belé, kicsorduló szívvel, sírva-nevetve mondogatja: „Látod… a jó király… a mi jó királyunk… a mi áldott jó öreg királyunk“…
XII.
A félálomból mély, hörgő, csúnya álomba merült, de már délelőtt tízkor felriadt és olyan érzéssel ugrott le az ágyról, mint akinek fontos dolga van és most ijedten szalad az órához, hogy nem aludta-e el az időt. Megint örvendő fényben fürdött az ablakon túl a hóvilág. „Csak vasárnap tud ilyen ragyogó idő lenni“ – gondolta és aztán hirtelen elrémülve ült le a karosszékbe. Tíz óra: a lány menyasszonyi ruhában áll otthon az íróasztal mellett, Turnovszky néni szürke selyemben, felsütve-púderezve, mosolygó-könnyesen, Iván fehér keztyűben, Pécsi Lajos hosszú figurája frakkban és mintha ő is épp most kényszerítené egymásután az ujjaira a vadonatúj fehér keztyű lapos-hosszú leffentyűit. És vendégek állnak körülöttük, sok idegen, aki most mind Pécsi kezét fogdossa, éppúgy, ahogy az övét fogdosta volna.
Feketekávét ivott és konyakot. Hozatott a vendéglőből egy adag sonkát, de hozzá se tudott nyúlni. Tizenegy órakor az ablakhoz állt és a kezében tartott órán nézte a perceket. Most állnak az anyakönyvvezető elé. Vagy tizenkét percet kísért végig a szemével a másodpercmutatón.
– Vége – mondta negyed tizenegykor. Ürességet érzett a mellében és a szája-formája keserű lett. Turnovszky Ella máshoz ment feleségül.
– „Ezt jól megcsináltam“ – mondta magában, mikor visszaült az öreg karosszékbe. Csudálkozott, hogy ezt az érzést el lehet tűrni. Felöltözött, lement, de már a portással való beszélgetés első percében olyan szórakozott feleleteket adott, hogy megijedt. Igy nem lehet emberek közé menni. Amit hallott is, azt is meg kellett újra kérdeznie, annyira ellökött magától az agya mindent, ami nem kellett neki. Az ujságban kétszer-háromszor kellett egy mondatot elolvasnia, mikor leült a kályha mellé, és még így se maradt meg a fejében semmi. Ahogy olvasott, a sorokat újra meg újrakezdve, a mondatok háromszor-négyszer-ötször is kopogtak bebocsáttatásért az agyán, zörögtek és újra meg újra csöngettek, mint az alvó házmester lakói a kapuban. Aztán, mintha megunták volna, gépiesen olvasó szeme előtt folyamatosan vonultak el százával, meg se állva többé a zárt kapu előtt.
Tizenkettőkor visszament a szobájába és fellélekzett, mikor az ajtót magára csukta. Itt legalább hallgatni lehetett és nem kellett mások szemén nézni azt, hogy nézik-e őt, vagy sem. Most az orgonaszót hallotta a református templomban, látta a fehér falakat és rajtuk a nagy fekete táblákat a zsoltárok számaival. És a kifelé vonuló menyasszonyt a padsorok közt az urával. Egy ostoba gondolat jelent meg akkor, bekukkantott a fejébe, de rögtön elment megint: az esküvő talán elmaradt, el kellett halasztani Ella vagy Pécsi hirtelen megbetegedése miatt. Nem, az esküvők nem szoktak elmaradni.
Egy órakor: most esznek otthon, az ismert ebédlőben, szűk körben. Pécsi az ő helyén ül. Elbutult nyugalommal nézett a sonkára, amely még mindig az asztalán volt. Magához húzta és egy darabot a szájába vett. De ez kifordult a szájából, úgy, ahogy a rossz kis gyerekek fordítják ki megrágatlanul az ételt, amit nem szeretnek. A konyak hívebb barát volt, az lement könnyen.
Hirtelen, mint akinek ötlete támad, felugrott, lement a portáshoz és a menetrendet kérte. Kornély Margittól tudta, hogy három órakor Bécsbe utazik az új pár. Megtalálta a vonatot: a nyugati pályaudvarról indul 3.00 órakor. Gyorsvonat. Csak háromszor áll meg Bécsig. Egynegyed háromkor a nyugati pályaudvaron volt. Perronjegyet váltott és kiment az üvegcsarnokba, elkeveredett az emberek közé. „Ez borzasztó“, – gondolta „hogy idejöttem, hogy ezt megtettem, hogy ezt meg tudtam tenni.“ Kóválygott a batyus parasztok közt, künn, a csarnokon túl, ahol meglökdösték, csizmával hágtak a lábára. „Elvesztettem az eszemet?“ Ment a parasztokkal valami helyi vonat felé, amely messze künn állott, a hóban. Most olyan gyönge volt az akaratereje, hogy a száz meg száz hangosan lépő csizmának a katonás menet-hangja, a tömegnek a nehéz előre-törtetése magával vitte. Sőt lépést is váltott, hogy egyszerre-léphessen egy sor paraszttal, aki előtte ment. Kiment a mozdonyig, megnézte merően, mintha érdekelné. Régifajta kis alacsonyan terpeszkedő mozdony volt, olyan, mint egy lomha fekete vas-kacsa az előredülledő begyével, földigérő hasával, rövidláb-kerekeivel, hátratett rövid kémény-nyakával. És hápogott is.
Mikor megfordult, meglátta a pályaudvar óráját. Fél három mult öt perccel. Csak most lett izgatott. Asszonyokat várt meg, akik visszafelé mentek, ezek mögött ment ő is be a csarnok felé. Egy hivatal-ajtó mélyedésében állt meg, két katona mögött, ahol fedezve érezte magát. A katonák ládákat őriztek, amelyeken egy pezsgőgyáros cég fekete betűit olvasta. Huszárok voltak. Később egy hadnagy jött oda, rászólt a cövekké meredő két kis huszárra:
– Itt maradjatok, amíg vissza nem jövök.
Azzal ellépett, hóna alá vett karddal. A köpenyén, hátul, ki volt gombolva a derékszorító, olyan volt a bő barna köpenyben, mint egy asszony, mikor elment.
– „Boldogság“ – mondta magában Andor és a ládákat nézte. Huszárok, pezsgő, kisváros…
Most lassan betolták előtte a bécsi gyorsvonatot. Egy vöröszászlós ember sétált az első vaggon előtt, az egyik kezével fogta a kocsi egy rézrúdját, úgy vezette, mint a lovat. A vonat négy-öt hosszú kocsiból állott. Szép, rövid, modern gyorsvonat volt, futó-vonat, könnyű és messzi szaladásra készült vonat. A mozdony Andor előtt állott meg. Ez már másféle állat volt: magas és vékonyszárú acélkerekeken hosszú és karcsú kazán, mint a versenyló hosszú teste a száraz, finom lábakon. És dudorodó-hegyes szügye volt, kicsiny és rövid kéménye, mint az angol paripa kis feje. És ápoltabb volt, mint az a parasztmozdony: fénylettek az acéljai és a rézpántjai, a sárga hevederek csillogtak lakkos-fekete testén. És míg a parasztmozdony kehes, de közömbös volt, ez nyugtalannak és idegesnek látszott: a tüzelője felől remegő lélekzés hallatszott és valami titkos sülés-fővés halk sistergése. A mozdonyvezető kihajolt a fülkéjéből és újságot olvasott. A fűtő a mozdony alá nézett, aztán végigment a fényes kerekek előtt. Kicsiny kannából alig két-három csöpp olajat csöppentett egy kis fekete skatulya-félébe, mintha éppen csak ez hiányoznék még a teljes tökéletességhez. Aztán úgy nézett a mozdonyon végig, hogy ez után a nézés után nyakveregetésnek kellett volna következnie. Ha forró nem lett volna, bizonyosan megveregette volna a nyakát a szép állatnak, amely egyre idegesebbé lett, hangosabb sistergéssel főtt, néha haragosan fujt, puffantott egyet-egyet, majd türelmetlenül lélekzeni kezdett; lassú taktusra pöffent egészséges vastüdeje. Aztán egyszerre az egész vonat felszisszent, ahogy gőzt eresztettek a fűtőcsövekbe. A haragos-sziszegő kígyók, amik egyik vaggonról a másikra lógtak át, végig-mérgeskedtek a vonaton, gőzt sírtak és meleg vizet izzadtak. Különös forró érverés volt ez. Az egész alkotmánynak valami izzó-izzadó menni-akarása, feszülő és kivágódni akaró ereje volt, ami oly tökéletes érzéskísérőjévé vált Andornak, hogy úgy érezte: e pillanatban nem is lehetne sehol állania az egész világon, csak itt.
Emberek szálltak be a vonatba, hordárok számait lehetett hallani. Bőröndös, csíkosruhás hordárok mögött két gyászruhás hölgy. Aztán egy gyerek, kosárral, visszataszítóan éles hanggal: „Ujsáág!“ Kövér urak, bekecsben. Egy ezredes, két tiszttel. Megint az éles sivítás: „Ujsáág!“ Egy öreg dáma, akinek nagyon szépen szalutál a kalauz és felugrik előtte a vonatra. Megint urak. Az egyiknek pléd a karján. Az egyik kocsiban leeresztenek egy ablakot: az egyik gyászruhás hölgy könyököl ki és leszól egy férfinak: „Az Erzsi ne felejtse el este elvinni az üvegeket Lujzának“. – „Jó, fiam“ – mondja a férfi. Néznek egymásra. „Megfázol“ – mondja fel a férfi. A gyászruhás nő hátranéz a kupéba és felel: „Borzasztó erősen fűtenek“. A kalauz lelép a magas lépcsőről és szalutál valakinek. Hosszú alak áll előtte, háttal Andornak, télikabát nélkül, sötét, zöldes-szürke sportruhában, hátul kacéran ráncolt kabáttal. Andor kinyújtja a fejét a két huszár mögül. Pécsi az. Pécsi felmutat a Pullmann-kocsira. A kalauz mosolyog. Pécsinek a hóna alatt egy csomó újság van.
– Egy pillanat! – mondja Pécsi. – Várjon itt meg.
Elszalad, a kalauz utána néz. Pécsi jön vissza, Ellával. Ella szürkében van, rövid szoknyában, kis kalapban, sötétkék fátyollal a kalapja körül. De az arca szabad. Nyugodt, egy kicsit halvány, de mosolyog. Mialatt Pécsi megint beszél a kalauzzal, Ella a kalauzra néz, érdeklődőn. Aztán a kalauz felugrik a lépcsőre, Ella utána. Pécsi megkapja Ella könyökét, úgy tolja fel a magas hágcsókon. Aztán elrohan, visszajön egy hordárral, aki kabátokat, plédeket és bőröndöket hoz. Maga előtt bocsátja fel a lépcsőn, aztán két kezével kapja meg a két rézrudat és felveti magát ő is. Durran az ajtó mögöttük.
– „Külön fülke“ – dobog végig Andor mellén.
Még egy perc és a kalauz lejön, egyedül.
– „Az ügy el van intézve.“ – Andor a szájához teszi két ujját, mert érzi, hogy amit gondol, azt néma mozgással kísérik az ajkai. A nagy órán három óra.
Csönd. Álldogálás. Még két ajtó csattan távolabb. A huszárok beszélgetnek. Röhögnek valamin, de Andor nem hallja. Nyugodtan lép ki a huszárok közül és elindul a perronon hátra, a vonat vége felé. Elmosolyodik annak a kemény-szívós erőnek az érzetére, ami most küldi. „Meg vagyok bolondulva“ – vizsgálja és csodálja magát, mint idegen embert, figyeli az Andor-testet, amely határozottan megy az utolsó vaggon felé, hogy felszálljon rá és elutazzék. De mialatt egyenletes és határozott lépéssel megy, a vonat már lassan mozog mellette, vele ellenkező irányban. „Szédülök“ – mondja a másik Andornak, szinte panaszkodik neki. „Nem,“ – kiált rá némán és ijedten – „nem én szédülök, a vonat megy.“ Megáll. A két Andor egybeolvad és a kerekeket nézi, amelyek lassan forognak. „Még fel lehetne rá ugrani.“ Nézi, aztán megfordul, lassú lépéssel halad az utolsó kocsi mellett. „Még most is.“ És három lépés után: „Még most is.“ Sietni kezd mellette a kocsi, de az ő lépései is gyorsulnak. „Hopp, még most is… most is… most már nem.“ A kerekek szaladnak. Az egész vonat megy, minden megy, ki a pályacsarnok nagy-tátott száján, ki a fehér hóvilágba, a künn álló vonatok és házikók közé. Csattogva megy a vonat, nem szalad még, de már nem lehet utólérni. Andor siet, de már elmarad tőle, mert szaladni szégyell. Kilépett a csarnokból, úgy megy utána. Az utolsó kocsin már égnek a kis piros lámpák. Az utolsó kocsiról, a két ütköző közül rövid és vastag lánc függ le, kapocsféle van a végén, ez meg-megérinti az éles-darabos köveket, amik a sínek közt vannak. A zömök lánc lóbálódva fityeg ettől, a kapocs meg-megcsendülve táncol a köveken. Andor siető nagy léptekkel megy: ez a kapocs az ő vörös, meztelen szíve, amint az éles köveken vérzőn rángatják most Bécsig, s ő most már egy kicsit szalad is a vonat után, mert egy hosszúra, fájón megnyúlt ér köti a testéhez ezt a lánchurcolta szívet. A vonat most kissé lassúdik, mert fordul. Hófehér és korombarna tömör füstök gömbölyögnek a mozdony felől, a rövid vonat kanyarodik az álló vaggonok közt, egy blokkház mellett, a póznák és lámparudak közt. Egy vashíd alá fordul és lassan tűnik el, hogy a sok álló kocsisor közt nem is tudni: elment-e már, vagy nem. Az ér nem pattant el, ez Bécsig nyúlik és a világ végéig nyúlik – úgy érzi. Most bámul a füstös-havas, póznás, vaggonos nagy tájképre, amelyet keresztül-kasul vonaloz a sok fekete sín a fehér hószőnyegen. Itt künn most már csönd van. Nagyon messziről hosszú-hosszú fütyölés hallatszik. Az ő vonatjuk szól? Lehet. De lehet, hogy valami másik. Nyugalom van az üres sínen, amin a vonat elment. Messze, a fordulónál egy kormos ember lép keresztül ezen a sínen, kezében megfeketedett vörös zászlóval. Eltűnik oldalt az álló kocsik közt. Aztán egy palócos hang kiált elnyújtottan:
– Jaanos baacsi!
A kormos ember kibujik a vaggonok közül. A palóc hang megint tompán szól a hóban:
– Jaanos baacsi. Győjjön csak ide.
Ez visszakiált:
– Győjjön maga ide.
És vár. Egy másik kormos jön át a sinen, megáll, mond valamit János bácsinak, aztán mind a ketten beballagnak a kocsisorok közé. Valahol halkan, hosszan, csöng valami szelíd kis berregés, egy-egy pillanatra abbahagyja, de újra kezdi. Szerényen, folytonosan csöng. Andor visszafelé megy a csarnokba. Az első üvegajtó mögött idegesen kopog valami. Már az előbb is kopogott, mikor erre ment. Most is kopogtat szabálytalanul, mint a magot szedegető csirke a deszkán; halkan-tompán szól az üveg mögött. Andor benéz: sárga rézkerekek állnak egy asztalon, fölöttük zöld üvegernyő függ vékony szálon, lámpa ég benne, az üvegernyő olyan, mint a smaragd és a rézkerekek csillognak.
XIII.
Nem is emlékezett pontosan, hogy mikor evett utoljára. Aludni se sokat aludt. Napok óta egy-két órai ruhástul való ágyra-szédülés, ez volt minden pihenése. De az italt kitünően birta, anélkül, hogy részegnek érezte volna magát. Mikor az agya izzó munkájában elgőzölgött belőle egy-két pohárnyi konyak, ezt megérezte és pótolta; feltöltötte magában a szeszt, mint a hordóban apadó bort szokták.
A pályaudvar előtt sokáig állt, nézegetve a házakat, a kocsikat és az embereket, megint érezve azt, amit régente érzett, mikor Elláék nyaralni utaztak el: hogy milyen üres tud maradni egy ilyen nagy város, ha valaki elutazik belőle. Milyen oknélküliek a házak és idegenek az utcák, milyen tartalmatlan a lárma és milyen céltalanok az ember elindulásai. „Drága jó apám“ – gondolta; bólogatott egy kicsit a fejével, mert eszébe jutott, hogy ezt az érzést akkor érezte először, mikor a szülei egyszer Bécsbe utaztak a tanárhoz, aki az első rossz véleményt mondta az apja gyomráról. Aradiék most isteni csöndben alszanak a budai temetőben, a hó alatt. „Tudnak aludni?“ Ment néhány lépést a körúton, mint egy idegen városban. „Különös, hogy nincsenek rokonaim“ – jutott eszébe. Az apja már régebben szakított a rokonaival, az anyjának pedig egyetlen bátyja volt, ez Romániában volt mérnök, legutóbb Turn-Szeverinben lakott. Emlékezett a levelekre, amiket szegény anyja írt a bátyjának, s amiket ő vitt bedobni a levélszekrénybe. A nagy, kerek betűkkel írt „Turn-Szeverin“ még most is az emlékezetében volt. „Érdekes, évekig azt hittem akkor, hogy Turn-Szeverin Magyarországon van.“ Egy utcasarkon megállott és visszanézett a pályaudvarra: „Mialatt én onnan idáig ballagtam, milyen messzire elfutott már a vonat…“
Fel kellett tölteni a konyakot. Betért egy kávéházba, le se ült, csak megállt egy asztalnál, oda kért egyszerre két pohárral. Aztán, hogy a pikkoló arra jött és ránézett, megszólította:
– Add csak ide a menetrendet.
És leült, kabátban-kalapban kiírta egy cédulára a vonat állomásait egészen Bécsig, az érkezési időkkel együtt. Tudni akarta, mely órában hol vannak. Bécsbe fél nyolckor érkezik a vonat. „Addig még sok időm van“ – mondta magában értelem nélkül, de nagy jelentőséget érzett hozzá.
Négy óra után már erősen sötétedett. Vasárnap volt, de az üzletek mind nyitva voltak. Karácsony előtt ez volt az utolsó vasárnap, a munkaszünet fel volt függesztve. Egy csemegeüzlet kirakatában havas tájképet lehetett látni: zuzmarától csillogó fenyőket, a völgyben kis házat, amelynek ablakaiból világosság áradt; a házban szoba volt, a szobában kis bútor körül kis parasztok álltak. A dombtetőn kápolna volt, amely szintén ragyogott belülről. A fenyőerdő két szélén savanyúvizes üvegek feküdtek a hóban, akkorák voltak, mint a ház és a kápolna. És vörös Mikulások álltak elől sorban. A tájképre felülről szalámi és sonka függött le, mint a színpad fölött a szuffitadíszletek. Sokan álltak a kirakat előtt és melengették Andort, aki elől állt, az üvegnél. Oly szép és nyugalmas téli este volt ebben a fenyőkoszorúzta kis völgyben, hogy a körúti futkosók valóságos nosztalgiával álltak előtte. De aztán futkostak tovább. Andor mögött háromszor is megujult a közönség. Andor szeretett volna a kis házban állni a kis parasztokkal. Vagy a kis kápolnában térdelni fenn, a savanyúvíz mellett.
– „Megyek, kibékülök Rácz Miklóssal.“
Sietve ment a szerkesztőségbe. Bejelentés nélkül nyitott be a fürdőszobába, ahol Rácz az íróasztala előtt ült és francia lapot olvasott. Nem köszönt, ezzel lépett be:
– Ne haragudj rám, bolond vagyok.
– Az már igaz.
Kabátostul ült le. Rácz letette a lapot és figyelmesen nézte őt. Aztán megszólalt:
– Már nem is merek tőled kérdezni semmit.
Hallgatott.
– Csak azt mégse akarom, hogy így elhagyd magad… Egészen züllött vagy… Ilyet még nem is láttam.
Andor nyugodtan nézett rá:
– Ma volt az esküvő.
– Tudom – mondta Rácz.
– Ott voltál?
– Azt már nem.
Jól esett neki ez a dacos távolmaradás. Rácz mégis jóbarát volt. De mit segít rajta mindez?
– Ha akarod, – mondta Rácz – ma vasárnap van, nincs sok dolog, a főszerkesztő itt van, bemutatlak neki…
Andornak tágult a szeme: ő már nem is gondolt erre a dologra, az újságba való irkálásra, aminek a karriért kellett volna egyengetni. De Rácz erélyesen folytatta:
– Beszéltem rólad neki, azt mondta, nincs kifogása, ha én ajánllak. És most így valahogy kell összeszedned magad. Na előre. Le a kabátot.
Lesegítette a télikabátot Andorról és már vitte is be a fiút a főszerkesztőhöz. A főszerkesztő még ama ritka emberek közé tartozott, akik pofaszakállt viseltek. Valamikor kormánybiztos volt Wekerle alatt, azóta címezték méltóságos úrnak. Andort szigorúan, de kedvesen fogadta.
– Próbálkozzék – mondta neki. – Rácz majd megmutatja nekem az írásait. Ha jók, a mi ajtónk tárva van minden tehetség előtt.
Andor erre nevetni akart. „Furcsa“, – érezte – „hogy ez az okos ember egy halottal beszél és ezt nem veszi észre.“ A további beszédét is ezen a gondolaton keresztül hallgatta.
– És ízlés! – kiáltotta egyszer a méltóságos úr. – Ízlés! Az ízlést tartom a politikai ujságíró legfőbb tulajdonságának. Izléssel támadni, ízléssel hízelegni. Higyje el, ez a legnagyobb dolog a világon!
Igazán nevetni lehetett volna. „A legnagyobb dolog a világon.“ Furcsa. Milyen kicsik most az ő szemében ezeknek a híres és hatalmas embereknek a legnagyobb dolgai. A vonat Párkánynána és Pozsony közt szalad.
– Mi az impressziód róla? – kérdezte Rácz, mikor megint a fürdőszobában ültek.
– Elég jó – mondta Andor. – Kicsit ostoba. Nem?
Rácz mindenét rátátotta: száját, orrát, szemét:
– Ez? Ostoba? Ez?
– Akkor tévedtem.
– Ha van igazán okos ember Pesten, akkor ez az…
És hevesen magyarázta, hogy milyen okos. Andor felállt a vasfotelből és egészen csöndesen, hidegen szólt:
– Nem érdekel az egész. Ella ma férjhezment.
– Az más – mondta Rácz és bosszúsan ült le. Aztán mérgesen szólt fel Andorra: – Mi az? Tönkre akarsz menni ebbe?
Nyugodtan felelt:
– Igen.
– Ezért a… rongyért?… ezért a senkiért?
– Ezért.
– Na hát…
Őszinte elkeseredéssel csapott az ujságra:
– Rajtad nem lehet segíteni.
– Nem.
– Akkor… nem is tudom, mit akarsz tőlem.
– Valami olyat akartam…
Elfúlt a hangja. De nyelt egyet és megkeményítette magát:
– Valami olyat akartam, amit… te nem tudsz adni. Te alapjában véve nemcsak szívtelen vagy, hanem ostoba is.
– Én is?
– Te is. Én beteg vagyok… és egy beteget…
Rácz felugrott:
– Nem beteg vagy, hanem gyerek vagy és férfiatlan vagy. Én tudom, mi kellene neked. El vagy kényeztetve, siratod magadat, belebujsz a fájdalmadba, ahelyett, hogy kifelé másznál belőle, egyre mélyebben fúrod magad bele, mert sohse dolgoztál, jómódú egyetlen fiúcska voltál, és az élettől is azt várod, hogy kényeztessen, mint a papád meg a mamád.
– Az lehet, – mondta egészen halkan – de most nem tehetek róla… most beteg vagyok… nagyon beteg vagyok…
– Fenét vagy beteg.
Andor halkan mondta, szinte kérlelőn:
– Ne beszélj velem így.
– Nyavalyás vagy. Rám nem hallgatsz. Önfejű vagy, el vagy bizakodva.
– Ne bánts – mondta alig hallhatóan.
Rácz igazán mérges volt. Vette a francia lapot és olvasni kezdte:
– Nem lehet veled. Útálatos kezdesz lenni.
Egy kicsit hallgattak. Aztán Andor nyugodtan mondta:
– Gyalázatos vagy és szamár vagy.
Rácz ránézett, aztán nevetett. Visszamerült a francia lapba, onnan mondta:
– Távozzál a szobámból.
Andor kiment. Lement a lépcsőn. A lépcső alján egy hölggyel találkozott, aki felfelé jött. Ismerős arc volt. Utána nézett egy kicsit alulról és csak akkor jutott eszébe, hogy kicsoda. A „kéjvágyó úrhölgy“ volt, az elefántcsontvállú érzéki fekete szépség a Moulinből. Hát végre mégis megszerezte magának Rácz. Mennyi pénzt adhatott érte? Vagy mit csinált, hogy meghódította? Milyen csudálatos… milyen elérhetetlen volt számára ez a nő, és most itt megy fel hozzá, az irodájába… Hogy csinálják ezt az emberek? Hogy akinek nem kellenek, az végül mégis csak baktat így fel a lépcsőn, szép engedelmesen…
Az Opera-kávéház előtt ment el és az üveg mögött Rodicsot látta ülni a feleségével és a két lányával. Rodics ujságot olvasott, a két lány közös olvasmánynak tartott maga elé egy illusztrált lapot, Rodicsné pedig valami messze-néző szomorúsággal bámult ki a sötét utcába az üveg mögül. Találkozott az asszonyéval a pillantása. Nem ismerte Rodicsnét, sohasem is látta, de most tudta, hogy ez az. Meleg érzés ment át rajta, mikor az idegen asszony szemébe nézett. Ezzel most milyen sokat tudna beszélgetni. Mind a ketten mennyi mindent tudnának mondani egymásnak… Rodicson szemüveg volt. Tíz évvel öregebbnek látszott így a családja körében, mint a szeretőjénél, vagy a klubban. Az ablakon át az óra is látszott. A vonat most Pozsonyban van.
Befordult a Hajós-utcába, megállt egy ház előtt, ahol Máté lakott, a földszinten, hónapos szobában. Itt már egészen bolond dolgot csinált. Benyitott Máté ajtaján és meglátta az elefántfejűt, amint kis asztalára könyököl a petróleumlámpa mellett, és hallotta, amint fennszóval magolta a jogot. Bekiáltott az ajtón:
– Szervusz, tanulj tovább, már megyek is!
És elszaladt. Máté utána bámult az ajtóból, aztán sóhajtva könyökölt vissza a jog fekete betűtengerébe. Andor mosolygott az utcán: „Milyen rossz, hideg cigarettaszag volt itt.“
Kocsit vett és Budára hajtatott, a szülői lakásba. A kövér Julit akarta látni. Mikor a Margithídon vitte át a konflis, kinézett a hídra. Ellágyult. „Hányszor cipeltem át ezen a hídon a szívemet“ – mondta magában. És a híd érzéketlen vasmonstrumnak tűnt előtte, amely évszázadokon át fog itt állani széles lábaival a sárga vízben, hidegen, mialatt száz meg százezer emberke szaladgál át rajta ide-oda, viszi a szívét meg a gondterhelt agyát… és csak nagynéha válik ki egy-egy a siető tömegből, hogy ne a partra siessen, hanem a híd közepéről a vízbe…
Julinál leült a konyhában. A világért se akart bemenni a lakásba. „Ha az akantuszleveles tapétát meglátom a szobámban, akkor végem“ – gondolta. És nem akarta hallani az ebédlőórát sem, amely oly mélyen-zengve ütötte a negyedeket a csöndes éjszakákon, mikor ő az ágyában olvasott… Julinak a lánya szemben ült vele egy zsámolyon és most megint úgy nézte, mint egy félistent. Ez már a multkor is egészen különös volt, ez a túlvilágit sejtő csodálat, amivel a Mariska ránézett. Vagy mindenkire így néz?
– Szép lány lett a Mariska – mondta Julinak.
Mariska elvörösödött a zsámolyon. Ez valami egészen különös volt, igazán csudálatos, hogy a Mariskát nem tudta hamarjában máshoz hasonlítani, mint egy szentképhez. Nem volt benne semmi kívánatos, olyan tiszta és mellékgondolatot nem keltő volt közönséges, de túlzott szépsége, a búzasárga haja, a nagy kék szeme. Szentkép és képeslevelezőlap, – vagy inkább a színezett olcsó fényképek hangulata volt az arcán. Nem is magyaros volt a szépsége, inkább valami külföldi mese-illusztrációhoz hasonlított. És volt benne valami nem erre a világra való, olyan fájdalmas vendég-kifejezés, mintha itt csak átmenne ezen a földön, sietne az angyalság felé, ami az igazi célja, s amely felé már most elrajong a tekintete. És őt úgy nézi, mintha el akarná magával vinni oda, csak nem mondja, alázatosságból. „Az ilyen szép, szegény, szomorú lányokból lesznek azok a szép, szegény, szomorú apácák“ – gondolta. De nem szerette a tekintetét, ez más világ volt, idegessé tette.
– Ne csókolj kezet – szólt rá szomorún-mosolygóan, mikor kiment. – Azt nem szeretem.
A vonat megérkezett Bécsbe. „Pályaudvar, csomagok kiváltása, fiáker, szálloda, még sok időm van“ – mondta, mikor megállt vele a kocsi a színház kiskapujánál. Az előadás már folyt. De Somogyi a portásnál cigarettázott – az ő szerepei oly kicsinyek voltak, hogy senki nem tartózkodott annyit a portásfülkében, mint ő. Még a telefonhoz is ő ment a portás helyett, mikor csöngött, és szokás szerint ezt kérdezték: „Mikor van vége?“ Mosolyogva felelt mindenkinek: „Öt perccel tíz előtt“ – és olyan arccal jött el a telefontól, mint aki azt mondja: „Ha ez tudná, hogy a portás helyett ki felelt neki!“
Mikor Andort meglátta, észrevette az arcán a nagy felkavartságot. Összeráncolt szemöldökkel nézett rá:
– Mi bajod van?
– Semmi.