– Vesztettél?
Intett, hogy igen. Somogyi a fejét csóválta. Francia huszártisztnek volt öltözve, pipacsvörös nadrág, bő csizmaszár és égszínkék attila volt rajta sűrű fehér zsinórzással. A fején szőke paróka. Az orra ki volt javítva valami ragacsos, holt tésztával. Vékony sárga bajusza volt.
– Olga mit csinál? – kérdezte Andor.
– Olga? Semmit.
De zavart volt, mikor ezt felelte. Andor, aki érdeklődés nélkül mondta ki a kérdést, most egy pillanatra kíváncsi lett.
– Mikor láttad?
– Ma is – mondta Somogyi, most már egészen különösen, miközben erőltetten nézett Andor szemébe. A fiú tovább kérdezte:
– Rólam nem mond… semmit?
– Nem.
– Egy szót se?
– Nem.
Mind a két „nem“ túlrövid volt. Andor ezt mondta:
– Talán… haragban vagy vele?
– Én? Miért?
– Csak.
– Nem.
Eldobta a cigarettáját, láthatólag zavartan menekült a beszélgetés elől:
– Bocsáss meg, – mondta – most jön az én jelenésem. Mindjárt visszajövök… várj itt meg. Nagyon fontos dolgot kell neked mondanom.
Felugrált a lépcsőn, pengő sarkantyúval. Nem is volt még jelenése, de felszaladt gondolkozni, hogy beszéljen-e most Andorral, és mit mondjon neki. Egy héttel ezelőtt Irma és Rodics felajánlotta neki, hogy vegye feleségül Olgát. Rodics tízezer korona készpénzt ad hozományul Olgának és három éven át hajlandó havi kétszáz koronával segélyezni az ifjú párt. Olga ezt még nem tudta. De Somogyi gondolkodási időt kért, amely még mindig nem járt le. A pénz és a szép lány – ez nagyszerű volt. Irmáról lemondani – ez rettenetes volt. Irma mellé kerülni, mint sógor – ez megint nagyszerű volt. Rodics kegyelméből élni – ez rettenetes volt. Így kavargott benne a rettenetes és a nagyszerű, és ez a kavargás, mint az örvény, húzta őt egyre beljebb a nagyszerű felé. Most fenn ült a nagy, közös öltözőben, a többi francia huszártisztek közt – mindnyájan a 212-ik ezredből – és a tükre elé könyökölve, korrigált orrát az ujjával mintázgatva tünődött azon, hogy miképpen mondja ezt meg Andornak. Andor pedig kiszökött a színházból és ment haza a szigetre. Itt volt a sötét este, a nyolc óra, a fél kilenc, Ella és Pécsi most öltözik a bécsi hotelben vacsorára, a hamarosan kibontott kofferek és bőr-toalett-táskák közt… Vajjon két szobájuk van-e, vagy csak egy… és már szabad-e Pécsinek odanézni, mikor Ella a mosdó előtt áll… és segít-e neki az öltözködésnél?…
Be a hotelbe, fel a szobába, és hamar, hamar, feltölteni a megapadt konyaktartalmat, pótolni három pohárral, gyorsan, egymásután. És:
– Hozzon egy egész üveggel!
Már csak kevés idő van hátra. Megrakta a kályhát, levetette a gallérját, amely a nyaka nagy ütőerét szorongatta. A foteljébe ült és cigarettázott. Az órát maga mellé tette az asztalra. Most azon gondolkozott, hogy milyen bölcsek voltak az emberek, mikor az idő jelzését hideg kis gépekre bízták. Mert háromtól négyig milyen lassan telt az idő. Ha ő óra lett volna, alig mozgott volna a másodpercmutatója. Most pedig egyre jobban rohan, szinte meg kellene fogni a mutatókat, hogy ne szaladjanak. Csak egy percig néz a sötét ablak felé, azon tünődve, hogy Ella izgatott-e most átöltözésközben, és mikor visszanéz az asztalra, az órára, félóra szaladt el. Már fél tíz. Lenn ülnek az étteremben, Pécsi bizonyára pezsgőt hozatott. És mind a ketten jól-öltözöttek, báliasak, égők és tiszták, Pécsi biztosan szmokingban van. A pálinka hatása is igen különböző az emberi agyra. Most például percenként kell utánatölteni, mert oly rohamosan száll el a kábulat. És ha az ember jókedvű, két pohárka is elég… De most, mint a forró tűzhelyre csöppent víz, úgy száll el minden korty, szinte azonnal.
Tíz órakor kínlódni kezd, testi kínjai vannak. Mélyen és nehezen lélekzik. Ahogy megmozdul a karosszékben, és körülnéz a szobában, azt mondja hangosan: „Na… ezt a kis szobát is megemlegetem.“ De ők még vacsoráznak, még ülnek az asztalnál, ez egészen bizonyos. Észreveszik-e a többi asztaloknál, hogy ezek nászutasok? Oh, igen. Ezt igazán meg lehet látni. Van zene az étteremben? Bécsben kis francia zenekar játszik este a nagyobb hotelekben, nem is látni a muzsikusokat, mindig valami oldalhelyiségbe dugják őket, onnan tremolózzák és nyújtják a valcereket. Aznap kellett volna elutazni Pestről, mikor a szakító-levelet a szerkesztőségi szolga biciklin elvitte a főpostára. Párisba kellett volna menni. „Ha egy csöpp eszem van akkor, este utazom az expresszel.“ Vagy legalább is a temetés után. Így kellett volna ezt csinálni. Más világba, más emberek közé. Vagy a Tátrába, a fenyők alá. A savanyúvizes kis karácsonyi táj jelent meg előtte, irígylendő, fájdalmas bájosságában. Milyen szépek és boldogok ezek a kis csinált világok. Egyszer egy gyufaskatulyát bámult így meg, mikor a Horn-palotában tanulni kezdett: egy bokor, egy hölgy, egy kiskutya… élénk, napsütött, túlzott színek… délfrancia fürdőhelyen lehet ilyen hölgy, ilyen bokor, ilyen kutyus, ilyen kék ég. Akkor is… oda szeretett volna menni.
Fél tizenegy. A vacsoránál ülnek még? Igen. Vagy… lehet, hogy már nem. Mért van az, hogy minden igazi ijedség az ember térdében villan meg, onnan lefelé didereg a lábszárcsonton, és a lábnak a hüvelykujjában áll el. „Én nem vacsoráztam volna vele a vendéglőben, hanem a szobába hozattam volna mindent.“ Lemosolyogta Pécsit, aki szmokingban feszít az étterem csillárfényében. „Ejnye… honnan veszem azt, hogy ott vacsoráztak?“ De megnyugodott. Bizonyos, hogy ott vacsoráztak, mert ő olyan élesen érezte és látta őket egy nagy, fényes étteremben. Tizenegy óra. De most már igazán felmentek a szobába. Vagy két szobájuk van? Nem. Csak egy van. Egy nagy, kétágyas szobájuk van, nem lehet más. El kellett volna menni a Csirkéhez ma délután. Nem lett volna szabad így, régen-nőtlenül ezt az órát megvárni. De nem lehetett. Mért undorodik a szenvedő ember a nőktől? Micsoda rettenetes, ismeretlen új csapás ez? Inni kell, forró az arca, a szeme úgy ég, hogy érzi a melegét. És erősen, tűzzel lélekzik, mint nagy futás után a lovak. A szesz teszi ezt. De mért nem üti le a kábulat? Egyszer egy törköly tökéletesen leütötte. Roth Jakab pálinkásnál gyertyák égtek palackokban az asztalon. Milyen furcsák és szegényesek a Kornély Margit csengő, könnyű-üres aranykarikái a jobbkarján! Nem, nem lehet, hogy Rácz komolyan megharagudjék rá, egy egész életre, hiszen Rácz olyan jó, mint a kenyér. Jó ember Rácz. Jó férfi. Mi volna, ha most nem nézne többet az órára, a földre tenné, a sarkával ráállana és aztán megfordulna maga körül, törmelékké őrölné így a kis órát? Tizenegy mult. Az a kérdés, van-e rá logikai lehetőség, hogy még az asztalnál ülnek, az étteremben? Van. Határozottan van. „Én ott ülnék még?“ Nem. Határozottan nem. Hát akkor Pécsi mért ül még ott? Csak azért, mert még ott ül, egészen biztosan, ezt érezni lehet. És erre iszunk egyet. A konyak túlédes. És már semmi szaga sincs, nem megy fel az orrba az az égett szőlő-aromája, mint azelőtt, még délután is. Ez nehéz éjszaka. Megdörgöli a szemét, de érzi, hogy a kezemozdulása vad és egyenetlen, mint a csecsemőé, mikor oly brutálisan nyomja meg az öklével a szemét. Nem baj, ez a szesztől van. Egészen kicsi kis kábulat nyomja a halántékát, ez nagyszerű, ezt most hagyni kell kifejlődni, lehet előrebámulni, a szürke falra… csak mért görbül le a szája? Cigaretta. Mélyen le a füstöt. Aztán hevesen ki, előre, messzire. Csak azért nézni az órára, hogy milyen gyorsan szalad most az idő. Háromnegyed tizenkettő. Hát… igen. Ez már éjszaka. Ez már nem este. Egy furcsa, szakadozott, fel-felhápogó lélekzet… valami szorító kínnal a torok és a tüdő közt… ez undorító dolog, elmult ugyan rögtön, de sírás-kezdet volt, abortált zokogás, ami visszafulladt a mellbe… Örökre átkozott, gyalázatos szentimentálizmus: „Sajnálom… sajnálom szegényt… szegény kis félénk szűz testemet… a vágóhídra viszik idegenek… kutya, kuvaszfejű ember vicsorítja rá a fogát… szegény remegő kis áldozatom, bárányom…“ Mért nem tudja most keserűen vigyorogva kinevetni? Hiszen ez is csak úgy megy, mint millió más eset. Rémes, hogy milyen ostoba az ember: morfiumot kellett volna bevenni, most milyen mélyen lehetne aludni, holnap estig. Morfium…
Elaludt a széken. Ilyenkor így hirtelen kivégzi az agyongyötört testet a felgyülemlett álom. A fej hanyattesik, a test olyan, mint a meggyilkolt emberé. Csúf, izzadós, nyálas, lázas szenvedő álom… A mélyen-kéken karikázott, beesett szemeken sötét-héjú takaró… nyitott száj és rút torokhangok… rossz lélekzet, lefüggő sovány kezek… és csúnya lábak a lábszárra felhúzódott, megrövidült nadrágban, előrenyujtott cipők… és jó isten, milyen rövid ideig tart!
Mikor egy nagy horkanásától felriadt, rémültbután nézett szét. Aztán mohón bukott a feje az óra fölé. Fél három volt. Fölkelt a székből, megtántorodott egy kicsit az álomittasságtól. Félhangosan beszélt magában:
– Le kell feküdni. Gyerünk.
Ledobálta magáról a ruhát és bebujt az ágyba. A hűvös lepedő és a hűvös párna boldogítóan csókolta meg izzó-részeg testét. Fél három. Belenézett a lámpába: „nem szabad semmire gondolni.“ A lámpa kínozta a szemét. „Nem bánom, ha ki is égeti a szememet.“ Meredt belé tovább, gyulladtan-könnyezőn, a fehéren izzó dróttal dacolva. Mi mindent nem lehet csinálni a huszonnégy éves fiatal testtel! Micsoda életvágy röhög benne, mennyire nem hagyja magát tönkretenni! „Azt nem bánom, hogy már túl van rajta.“ Igen. Túl van rajta, ez most már bizonyos. Van gonoszabb és találékonyabb, mint az ifjú fantázia? Túl van rajta, de…
Ez volt a legsúlyosabb: mi történik most, ebben a percben? A gondviselés átaltatta vele a szörnyű órákat. De most… most…
– Eh – mondta hangosan és dacosan. – Ezt nem lehet tűrni.
A hálószekrény fiókjába nyúlt és kivett onnan egy kis revolvert. Gyöngyházból volt az agya, nikkelből a csöve. Az apjáé volt. Az öreg Aradi akkor vette, mikor egyszer a Hűvösvölgyben nyaraltak és éjjel gyalog kellett hazajárnia. Akkor töltötték meg, azóta senki nem nyúlt hozzá.
Lerúgta magáról a paplant és szemérmetlenül rántotta fel nyakig a hálóingét, mint a csecsemők szokták. Csakhogy ezek vigyorognak hozzá fogatlan kis szájukkal. A hideg kis csövet a szívéhez nyomta. „El fogom sütni“ – mondta hangosan, mintha valakinek mondaná. Oly erővel nyomta a bordái közé a szögletes csövet, hogy fájt. De valami gyalázatos kép bontakozott ki az agyában, kapcsolódó ölelkezés, egybefonódott testszíneivel és testformáival, valami gyönyörnélküli, örömtelen birkózás és gyilkolás…
– Hopp! – mondta hangosan és a fájdalomig szorított csövet elfordította. – Hopp!
Még mélyebbre nyomta a testébe, de már nem irányozta a szívének. „El fogom sütni… de nem megy a szívembe, nem megy a szívembe“ – ordította benne egy ujjongó hang, amitől boldog és rajongó és részeg lett, – elmosolyodott, magasra emelte a balkarját és megnyomta a ravaszt.
A pisztoly kicsit szólt, de megütötte a mellét. „Vaktöltés volt benne“ – mondta tökéletesen kijózanodva és ellökte az ágyba a kis eszközt, mintha undorodnék tőle. Két ujját rányomta a cső helyére, de nem érzett sebet. Fájdalmat se, semmit. De egy perc mulva hűvöset és nedveset érzett a hónalja tájékán. Hirtelen rányomta erre a helyre a tenyerét és az arca elé tartotta. A tenyere véres volt. „Meg volt ez töltve, mégis.“ Most megint a cső helyéhez nyúlt, a másik tenyerével. Az is vérnyomot mutatott. „Keresztüllőttem magamat“ – mondta és mélységesen elcsudálkozott, hogy ez ilyen egyszerű és olcsó dolog. Nyugodtnak és okosnak érezte magát. Megnyomta a csengőt az ágy mellett a falon, és várt. Csudálatosan kitisztult az esze. Pécsi és Ella, mint két idegen, jelent meg az agyában, felöltözötten, közömbösen. Úgy álltak előtte, mint a fényképész előtt.
A portás nyitott be halkan:
– Csöngetni tetszett?
– Igen, – mondta nyugodtan – nem jól érzem magamat… valami rossz húst ehettem… Kérem azonnal a doktort.
„Nagyszerű, hogy milyen okos vagyok“ – gondolta felújuló, boldogító önbizalommal.
Néhány perc mulva papucsban jött a doktor.
– Na, – mondta – elrontottuk a gyomrunkat?
– Doktor úr, – mondta neki, boldog és megkönnyebbült arckifejezéssel fekve hanyatt a párnán – én öntől az orvosi becsületszavát kérem… amit most mondok, az a kettőnk… titka…
A doktor, egy körszakállas, komoly fiatalember, érdeklődve nyúlt a keze után.
– Doktor úr, – mondta fel-felremegő, új és tiszta gyerekhangon – én egy ostobaság miatt magamba lőttem. De semmi bajom nincs.
Hosszú percekig volt csönd. Az orvos vizsgálta, lassan megfordította, a sebet nézte, a száját nézte, a lepedőre köpetett vele, aztán a revolvert vette szemügyre.
– Semmi baj – mondta.
– Tudom – szólt a halk gyerekhang és a kissé csapzott fiatal bajusz alatt gúnyosra mozdult a száj. – Titok marad?
– De uram! – mondta sértődötten a doktor. Elsietett, kötést hozott, bekötötte a két sebet.
– Mehet aludni! – kiáltott a folyosón a portásra. – A nagyságos úr elrontotta a gyomrát.
Mikor az ágyfej leesett a padláson, azt hitték, hogy agyonlőtte magát. És most… senki nem hallotta.
Megegyezett a doktorral abban, hogy korán reggel intézkedik és elviteti a Ráth-szanatóriumba. Itt nem akar maradni. És ott ismerik. „Szegény apám hónapokig feküdt ott.“
– Most… nyugalom… – mondta a doktor. – Abszolute semmi nem történt. Szerencsés golyó… a bőr alatt szaladt körül… Mikor a mentőknél nyomorogtam, sok ilyet láttam. Mi ezt kontúr-lövésnek hívjuk. Tangenciális lövés. Napok kérdése…
Még beszélt, beszélt, és Andor, hallgatva a tompa, halk hangot, édes álmosságot, nagy-édes, vonzó álmosságot kezdett érezni. Még hallott egypár szót, de már nem értett belőle semmit. Még az arcán volt az udvarias, jól-nevelt, érdeklődő mosolyféle, amellyel kiderült szíve a szomorú idegen embert hallgatta, jobban sajnálva őt, szegény kis papucsos fürdőorvost, mint sajátmagát, mikor megnyugodottan és fiatalon, egészségesen elaludt, mint aki hosszú utazás után végre megérkezik valahova annyi virrasztás és gyötrődés után. Az orvos gyöngéden betakarta, szétnézett a rendetlen szobában és elment. Halkan tette be maga után az ajtót.
XIV.
Az első hetekről, amelyeket a szanatóriumban töltött, még később is alig tudott számot adni magának. Mintha hónapok züllését, virrasztását, részegségét csak nagy-lassan aludta volna ki, lenyomorodott teste boldogan pihent az ágyban. Néha órákig aludt ebéd előtt és ebéd után, s este mégis álmosan fordult meg a párnán, mikor az ápolónője, egy erőteljes, vöröshajú nő, jóéjszakát mondott neki. A sebe hamar begyógyult és a doktorok, akiket erre megkért, hallgattak róla. Az ápolónő látta, hogy kötést kap, de annak azt mondta a segédorvos, hogy két furunkulust vágtak fel a hónalja körül.
Embert sokáig nem akart látni az orvosokon és a vörös Jolánon kívül, aki túlpiros szájával, lángvörös hajtincseivel és erőltetett csinosanöltözésével nem volt rokonszenves előtte. Van ezekben a sebészek körül szolgáló ápolónőkben valami különleges klinikai kacérság. Ettől öltöznek olyan karcsún fehérbe-csinosba, kackiásan bekötött fővel, mint tűzrőlpattant emberhús-szakácsnék, éles és tiszteletlen ellentétül az apácák mellett, akik néha-néha átlebegnek közöttük, sóhajtva és megsárgultan, nagyobb irtózattal nézve rájuk, mint az utcasarki lányokra. A főorvos ugyanaz volt, akitől egyszer oly gorombán ment ki, mikor szegény apjának megtagadta a morfiumot. Ezt a Veress doktort most megszerette, a gyönge emberek ama nagy szimpátiájával, amellyel a katonákhoz, a híres vívókhoz és az aktív sebészekhez vonzódnak. Veress doktor kevésbeszédű orvos volt, belül azzal a gyermekien lágy, művészetet és érzelmességet kedvelő kedéllyel, ami meg a sebészeknél látszik öröklött gyengeségnek és a nagy Billroth életrajzában virágzik ki tipikusan. Megnyugodott és boldog védelmet érzett azokban a percekben, amelyeket a mészárosnak öltözött Veress doktor az ágya mellett töltött; szerette a szőrös, agyonmosott nagy kezét, rövidre nyírt mákszürke haját, kefebajuszát. A doktor a fehér kabátja övében fekete tokban morfiumfecskendőt hordott. Úgy viselte, mint a katona a bajonettet, beszédközben is ezt fogta. Érezte, hogy ez az egy igazi fegyvere van.
– Nem bánom, – mondta neki Veress doktor, mikor a sebe már rég begyógyult és ő arra kérte, hogy maradhasson még itt – magának nagy szüksége van egy kis kúrára… a hidegvíz jót fog tenni. Tavaly óta van vízgyógyászati osztályunk is… de akkor az én kezem alól elkerül, átadom Seilernek, az a mi idegspecialistánk.
Megkérte, hogy azért ő minden nap jöjjön be hozzá.
– Azt lehet – mondta a főorvos.
A kövér Juli, akit végre mégis elhivatott, minden reggel bejött hozzá Budáról. Ő intézte az ügyeit, ő volt az egyetlen összeköttetése a külvilággal. Pénzért ő járt a bankba, a budai házat ő kezelte, a holmiját ő szállította Budára a szigetről.
Pécsi és Ella oly idegenül jelentkezett az elméjében, hogy egy reggelen, mikor felébredt és ezek eszébe jutottak, – mert minden reggel eszébe jutottak, húsz-harminc másodperccel az ébredés után – azt gondolta magában: „Korábban kellett volna agyonlőnöm magamat“. Főként az érzéki képeket irtotta ki ez a változás az agyából. Mintha irígy érzékisége azon a keserves éjszakán egyetlen nagy lázrohamban égett volna ki belőle, ha most rájuk gondolt, mindig ruhástul látta őket és néha únták egymást, sőt veszekedtek is. Ha a párok úgy tudnák egymást szeretni, ahogy a féltékenység ezt el tudja képzelni! Nincs is igazi szép nászéjszaka másutt, csak a lemaradt harmadik agyában.
Egész testét és lelkét valami nagy meg-egészségesedés vágya fogta el. A vízkúra mellett minden nap tornázott a „gyógytornateremben“. Svéd kínzólétrákon huzakodott, ravasz gumiköteleket nyújtott, amíg bírta, és az álló-biciklin, amelyen óra mutatta a kilométereket, Szegedig ellábolt. Csak egyszer keseredett el nagyon, ez akkor volt, mikor úszónadrágban ült a nagy teremben egyedül egy földhözsrófolt csónakban, és szorgalmasan evezett. A tornaterem magasan vágott ablaklyukain besütött rá a nap, az evezők egyenletesen zörrentek meg vas-ágyaikban, minden meglett volna itt az evezés friss, testies költészetéből, csak a víz és az ég hiányzott alatta és fölötte. Ez nagyon elkeserítette, beteg hernyónak érezte magát, a száját kellett összeszorítania, hogy el ne sírja magát, de végül is oly gyorsan és erősen kezdett dolgozni az evezőkkel, hogy ebbe a testi megerőltetésbe sikerült belefojtania a régi bajokat, amelyek már tolakodni kezdtek fölfelé az idegrendszere finom kötélhágcsóin.
Este hét órakor már ágyban volt és ott vacsorált félnyolckor, a rövidlábú kis fehér asztalon, amit az ágyába állított a vörös Jolán. Vacsora után cigarettára gyújtott, s néha azon gondolkozott, hogy mi lesz vele. De miután ez egyszer-kétszer arra vezetett, hogy reggelig nem tudott elaludni, azontúl mindig elkergette magától a jövőjét, mikor így a cigarettafüstölés perceiben megjelent, mint elhagyott menyasszony, kérdezni, hogy vele mi lesz?
Jó és kedves volt mindenkihez. Akárkivel beszélt, ezt gondolta: „Mindig csak magammal törődtem, a magam fájdalmát túlbecsültem“. A fürdőstől megkérdezte a családi körülményeit, pénzt adott a gyerekei számára, és Seiler doktor öreg szülei iránt minden nap érdeklődött. Mikor azokra a percekre gondolt, amelyeket Olgával töltött utolsó látogatásakor a szigeten, úgy gondolt vissza magára, mint egy ártalmas őrültre. „Csudálom, hogy le nem ütöttek… az ilyet meg kell ölni…“ Megborzongott, mikor a brutalitásaira gondolt. „Ez azért volt, mert gazdag vagyok“. Azt érezte, hogy a gazdag embertől mindent eltűrnek a szegények. Önmagában, önmagának a multjában útálta meg az elkényeztetett gazdag fiúkat, lelkében a szegények és a tűrők pártjára állott. „Be fogok iratkozni a szociálista pártba“ – gondolta egyszer a langyos tuss alatt, – „a munkások közé megyek és küzdeni fogok a gazdagok ellen“. De mikor a tussolás után a fehér nyugágyon pihent a kemény lepedőben, felhúzta a száját: „Nem lehet… nem tudok semmit…“ Azt gondolta, hogy az ilyen úrifiúnak ott a szociálisták közt tudósnak kell lennie, ha már nem munkás. És ő nem olvasott semmit; egyszer kapott egy könyvet Rácztól, hogy olvassa el, a szerzőre emlékezett: Werner Sombart volt, de nem olvasta el. A szocializmus az ő lelkében úgy élt, mint valami becsületes haragvás a jól-élő, röhögő úri társadalomra, felemelt ököl és fenyegető szemvillantás. Szinte kiábrándult belőle, mikor egyszer egy szocializmusról szóló cikkben statisztikákat és munkabértáblázatokat látott, hörgő lázadás és zengő forradalom helyett. „Kilöknek, be se vesznek“ – gondolta, mikor felöltözött. „Szeretni kell az embereket.“ Ez, mint valami tanulásnélküli, könnyebb szocializmus jelent meg előtte. Eddig is szerette őket, de csak általánosságban – érezte. Akik elébe kerültek, azokkal kényeskedve komiszkodott, az önzése füttye szerint táncoltatta őket. „Hát akkor kiket szerettem?“ – „Az embereket“ – válaszolta magának. „De hát kik az emberek?“ – „Azok, akiket nem ismerünk személyesen. Mert akiket ismerünk, azok pimaszak, önzők és gonoszak.“ Eltünődött: „Tehát?“ És a válasz, amelyet erre a kérdésre adott magának, éppoly kiábrándító volt, mint a számtáblázat a lelkes szavak helyett: „Ezeket a pimaszokat, önzőket és gonoszakat kell szeretni. Nem egy távoli, ködös tömeget. Hanem épp azokat, akikkel kezet fogunk, akik meg akarnak csalni, a helyünkre akarnak ülni, a pénzünket, vagy a ruhánkat, vagy a lakásunkat, vagy a jó szakácsnénkat, vagy a szép szeretőnket akarják. Épp ezeket. Mert ezek az emberek, nem pedig azok, akik messze ködben élnek, s akik éppen ilyenek, ha közelebb jönnek a ködből.“ Fájdalmas ez a fiatal szívnek, hogy a szép dolgok csak addig csinosak és könnyedek, amíg nem foglalkozik komolyan velük az ember. A hegedűt nem szabad úgy tartani, ahogy az ember gondolta és szeretné, hanem: könyököt befelé, kézfejet kifelé, kínzóan. Pedig az ellenkezője a szebb és a könnyebb… És a zongorát se úgy kell ütni, ahogy jól esnék, hanem gyötrő-görcsös ujjgörbítéssel. És a mű-futók se úgy szaladnak, ahogy az ember szeretne, hanem lábujjhegyen és guggolásból kezdve, ahogy kínos és örömtelen… Semmi, semmi nincs úgy, ahogy kedves és könnyű volna. Jónak lenni, ez éppoly tréninget-kívánó, gyötrő stúdium, mint a sport vagy a zene… nem elég hozzá a tehetség és a rajongás. A piszok Somogyin kell szeretni tanulni, nem a derék Rácz Miklóson, mert azt könnyű. És a Csirkét kell tisztelni megtanulni és Révész urat kell megbecsülni tudni, mert őfelségét a királynét könnyű tisztelni és Luther Mártont nehéz nem becsülni. Azt mondta magában: a zongorát helyesen ütni, ez nem egyéb, mint a kéz önzéséről leszokni. Itt van a dolgok veleje. Szépen és jól élni, ez a lélek kéztartásának a dolga: le kell szokni az önzésről. „Mért nincsenek a szanatóriumokban és a kórházakban papok?“ Mért jönnek azok csak a haldoklóhoz? A templomokba – gondolta – annyi piszkos ember megy be a piszkával és éppoly piszkosan jön ki az utcára. És itt, a halálból kimászott gyógyulók közt mennyi discipulus van, olyan, mint ő, lábbadozó testtel és tisztálkodó lélekkel… „Papnak kellene menni“ – gondolta. De elmosolyodott: „Az apám még zsidó volt, ez nem menne símán, kellemetlen volna“. – „Hogyan?“ – mondta rögtön utána – „még mindig a síma utakat keresem, önző vagyok…“ Reverendában, messzi innen, valahol a hegyekben egy kis kápolnában, a fenyők közt… mint a csemegekereskedő kirakatában… „De micsoda nehézségek addig!“ És nem kell azért mindjárt mesterségévé tenni a jóságot. Lehet az ember jó és önzetlen, ha dilettánsa marad is ezeknek a szépségeknek. „És most tudok szeretni mindenkit, aki körülöttem van… még a vörös Jolánt is fogom szeretni, annak is megvan a maga nyomorúsága, bizonyosan…“
Február végén, egy reggelen a kövér Juli, mikor a reggelijét tette elébe az ágyra állított betegasztalkára, izgatottan kezdett beszélni:
– Fiatalúr kérem… én már annyiszor szerettem volna beszélni a fiatalúrral, de nem mertem… most már muszáj, kezit csókolom…
És sírni kezdett, bőven, kiadósan.
– Mi baj, Juli?
Megállt a kanál a kezében:
– Na mi az?… Mért sír?
Juli végigsírta a verset, amit elkezdett, aztán letapogatta a szemét és még egyre szipogva, keseredett akadozással kezdett beszélni:
– Fiatalúr, kezit csókolom, ne tessék haragudni… de én el szeretnék menni a szolgálatból…
– Miért?
– Kezit csókolom… tizenkettedik éve vagyok a nagyságos úréknál…
Megint sírni kezdett. A „nagyságosúrék“ rég a temetőben feküdtek, ő a „fiatalúr“ cselédje volt, de azért halhatatlanul és változhatatlanul a „nagyságosúréknál volt“, hiába, ez már így van. Nagynehezen mondta csak ki a lényeget:
– Férjhez akarok menni.
– Menjen, fiam, hogyne, hogyne…
– De a lakás… a fiatalúr…
– A lakást majd rábizzuk a házmesterékre, azok is már nyolc éve vannak ott, tisztességes emberek, rendőrök… És én most már majd csak megleszek…
Juli kezet akart csókolni. Andor szomorúan-mosolygósan nézett rá:
– Szerelmes?
– Dehogy, fiatalúr. A fene egye meg őket mind, ahányan vannak. Öreg asszony vagyok én már.
– Hát?
– Van egy kis megtakarított pézem.
– Ezerötszáz korona. Egy asztalos el akar venni.
És ijedten nézte Andort, hogy beleegyezik-e.
– Menjen, Juli, – mondta a fiú – menjen és legyen boldog az asztalossal. Tisztességes ember?
– Özvegyember, fiatalúr kérem, két katonafia van. És úgy szereti a kislányomat…
– Menjen, Juli… nagyon helyes. Tőlem kap ezer korona hozományt.
A kávé kidőlt a kézcsókolási küzdelemben. Andor rátette a kezét a Juli őszülő fejére. „Hittem volna valaha, hogy meg fogom símogatni a fejét, mintha apja lennék… és hogy ez jól fog nekem esni?“
– Hát akkor… drága kis fiatalúr… tessék megengedni, hogy délután idehozzam a vőlegényemet…
– Hogyne, hogyne. El is várom.
A szekrényből előhozatta a csekk-könyvét, írt egy ezerkoronás csekket Julinak. Aztán, bevégezve a reggelizést, hanyattvetette magát a párnán.
– Most… hagyjon egy kicsit egyedül… Julikám…
Nem ment le a „vízgyógyba“. Ez a menyasszonyság-vőlegénység… Ha a doktor ezt tudta volna, megtiltotta volna Julinak, hogy erről beszéljen.
Délután megjelent az asztalos Julival és a kis Mariskával. Fekete szalonkabátban volt.
– Hát maga az?
– Nevem Gubás János – mondta az asztalos.
Ozsonnát kaptak. A vörös Jolán mosolyogva szolgálta ki őket. Andor az ágyban feküdt, ma nem akaródzott neki fölkelni. Valahogy nagyon megszokta az ágyat, boldog volt, ha bármi kis meghülés-féle ürügyet adott neki az ágybanmaradásra.
– Mért nézel te engem mindig olyan nagyon? – kérdezte Mariskától.
Mariska az anyjára nézett.
– Felelj a fiatal nagyságos úrnak.
– Nem nézem – mondta Mariska, elvörösödve, aztán elhalványodottan.
Valami ostoba érzés mondatta Andorral:
– Undorodol tőlem?
– Nem, – mondta a lány, nagy és rajongó elmosolyodással – hogy tetszik ilyet mondani…
– Akkor jó…
Mikor elmentek, Gubás János megköszönte Andornak a kegyes jóságát. Ez a pénzre vonatkozott. A kövér Juli úgy mutatta meg az ezrest Gubás Jánosnak, mint ahogy a szép lányok a lábukat mutogatják a vőlegényüknek, mikor észreveszik, hogy annak a szeme a bokájukhoz tapad. Gubás János ettől még szerelmesebb lett a kövér Juliba. Andor az ajtóból visszahívta Julit.
– Mondja – mondta neki halkan, vidáman. – Ezt az egyet még mondja meg nekem. De ne haragudjék. A Mariska… ettől a Gubás bácsitól van?
– Dehogy! Hova gondol a fiatalúr!
Juli érezte, hogy itt van valami szégyelnivaló, hát a Gubás ellen tiltakozott, csak hogy éppen tiltakozzék valami ellen.
Andorban rebbent egyet a régi kis gonoszsága:
– Az meghalt, kezit csókolom. Bizonyos nevezetű Kálai.
– Kálai?
– Fűszeres.
Csönd lett. Juli tétován mosolygott. Andor suttogott:
– És ő?… a Gubás?…
– Elfogadja, kezit csókolom. Még csak az kéne, hogy ne fogadja gyerekének.
– Akkor nyugodt vagyok – mondta Andor.
– Hogyne, kezit csókolom.
Egymás mellé állította Andor papucsait az ágy előtt, még megígérte, hogy amíg a fiatalúr beteg lesz, addig minden nap idejön, és boldogan távozott. A vörös Jolán orrfintorgatva jött be, miután elmentek:
– Milyen rossz szagot hagytak itt.
Az ablak felé ment.
– Hagyja – mondta Andor.
Úgy gondolta, ez megint olyan gazdagember-önzés volna, az asztalos és az öreg cseléd után most kinyitni az ablakot.
XV.
Egy napon, mikor délelőtt tizenegy körül feljött a „vízgyógy“-ból, papucsát lerúgta, felöltőjét ledobta és a vizektől és dörzsölésektől fáradtan az ágyba feküdt, váratlanul vágyat érzett a Csirke után. Nem érzéki vágyódás volt ez, hanem a világba való kívánkozás, az egyre egészségesedő idegrendszer normális óhaja a normális lét után, a rabságba beleszeretett lélek kórházi honvágya a külső élet lélekzete után. A Csirke okos szeme, kedves beszéde kellett neki most. Hozzon be ide a Csirke valamit a nagyvilág utcai levegőjéből. És akart már végre valakit látni, aki igazán szereti. Mert a Julin nagyon gyakorolta magát, mint kezdő emberszerető, de úgy volt vele, mint a zeneimádó gyerek a zongorával: nehéz volt a Julit szeretni. Erős lelki torna volt, észre nem venni a pénzsóvárságát, az önző türelmetlenségét, amivel most már ezeket a tízperces látogatásokat is únta. De nem csoda, otthon, az új életében, a Kender-utcában annyi dolga lehetett… Elvégre nemcsak a pénze iránt való szerelemből vette feleségül Gubás mester, hanem a munkájáért is, a főzéséért, mosásáért, takarításáért… És Mariskának is dolgoznia kellett, ő nem volt fölösleges és szálka-a-szemben, mint az úri gondolkodás hitte volna, hanem a Juli hozományának, a Juli kívánatosságának egy része, ráadás a Juli munkaerejére. A Juli őáltala négykezű mosóné, négykezű szakácsné, négykezű varróné lett a Gubásék férfi-családjában. Nem csoda, ha a jó kövér Juli egy kicsit türelmetlenkedik, hogy tisztességből még mindig ide kell járnia.
– Ezt a levelet vigye el – adott neki át egy borítékot dél felé, mikor bejött.
A levél Bárány Mariskának volt címezve, a Dohány-utcába. Ez volt benne: „Gyere okvetlenül, a Ráth-szanatóriumban fekszem. Andor.“ A „fekszem“ – szónál, mikor írta, megállott. De aztán úgy hagyta. Ez a „fekszem“ a „vagyok“ helyett, ez egy második „okvetlenül“ volt a szemében. Jó lesz ez így.
– Ha elköltözött onnan, a házmester majd megmondja az új lakását. Siessen, menjen villamoson a Rottenbiller-utca felől…
– Választ hozok?
– Nem. Hogy okvetlenül jöjjön el a… a hölgy. Csak ezt mondja. Ha nincs otthon, hagyja ott a levelet.
Ebéd után sem kelt fel az ágyból. Ha jön a Csirke, találja így. Egy kicsit elszenderedett egy óra felé. Nagyot riadt a kopogtatásra:
– Szabad.
Révész úr lépett be. „Ejnye“ – gondolta Andor. – „Mi ez? Véletlen? Révész úr épp akkor jön ide, mikor a Csirkét várom?“ Azóta se látta, mióta a szavát adta neki, hogy nem beszél többé a Csirkével.
Révész úr köszönt és leült az ágy mellé:
– Ön beteg?
– Úgy van – mondta Andor.
– Régóta fekszik itt?
– Óh… nagyon régen.
– És… ha szabad kérdeznem, mi baja?
Andor nyugodtan felelt:
– Húsmérgezés.
Révész úr illő tisztelettel fogadta ezt a nagy betegséget. „Nem hazudtam“ – gondolta Andor – „ha volt valaha hús megmérgezve, az én húsom volt az.“
– Doktor úr, – mondta Révész, hosszas tisztelet és hallgatás után – Mariska megkapta az ön levelét.
A régi becsületszóval már Révész úr sem törődött. Mi haszna volna, ha most ezzel előhozakodnék?
Andor a plafont nézte. „Odaadta neki a levelet. Őt küldte.“ Szánakozó, megbocsátó merengés derült a szemében. Az ajkára vigyázott, ez ne áruljon el semmit.
– Mariska engem küldött ide, hogy megtudakoljam, mi baja. És hogy jobban van-e.
Mozdulatlanul felelt a párnáról:
– Jobban vagyok.
Hallgattak. Aztán ezt mondta Révész úr:
– Mariska nem is tudta, hogy ön beteg.
Andor nem felelt. Révész nehézkesen szólt:
– Nem látták már régen a Moulinban.
– Igen. Gyászban voltam… aztán beteg lettem.
– Remélem, nem súlyos.
– Nem.
Hosszas hallgatás következett. Aztán Révész úr fölkelt:
– Hát – mondta – majd referálok Mariskának. Ő nem jöhet, mert próbái vannak, félháromkor szabadul a színháztól.
– Ő adta önnek a levelemet?
– Igen.
– És nem üzent semmit?
Révész úr nem mert hazudni:
– De igen… azt üzente, hogy ha ön valamit akar tőle, legyen szíves megmondani nekem.
Udvarias, előkelő és kimért akart lenni. A különbség, ami az ágyban meztelenül fekvő és az ágy mellett felöltözötten álló ember közt van, lehetővé tette ezt még Révész úrnak is.
– Hát kérem, – mondta Andor – mondja meg neki, hogy vele személyesen akarok beszélni.
Révész úr nyelt egyet. Talán most jó volna figyelmeztetni a régi ígéretére… De éppen ez volt az, amit lenyelt. Boldog emberek, akik az ilyen üzenetet el merik hallgatni, vagy el merik ferdíteni a nő előtt! Milyen nyomorúság, hogy ezt ő szóról-szóra meg fogja mondani, mert nem lehet másképp, mert itt az ágyban egy nála nagyobb hatalom fekszik, mert ő csak kegyelemkenyéren él. Még mindig ez az igazi, ez itt az ágyban, és nem ő…
– Kérem – mondta rosszkedvűen. – Meg fogom mondani.
Az ajtóhoz ment:
– Magamat ajánlom.
– Ajánlom magam – felelt Andor, a plafont nézve.
Révész úr elment. „Megint együtt élnek“ – gondolta Andor. „Igaza van. Én elmentem, eltűntem… Nem fog eljönni.“ Nem nagyon bánta. Csak épp, hogy félrehúzta a száját: „Kedves lány volt“. Aztán: „De hát akkor minek küldte ide ezt az embert?“ Vagy hazugság az egész? Révész úr elfogta a levelet és magától jött ide, szimatolni?
Félötkor bejött a vörös Jolán:
– Egy hölgy van itt.
– Várjon – szólt rá Andor, kefét és fésűt vett elő, rendbehozta magát. – Tegye a papucsot a szekrénybe.
– Bejöhet a hölgy.
– Tessék…
Ajtót nyitott a Csirke előtt. A Csirke erőltetett mosollyal, halaványan lépett be. A vörös Jolán felcsavarta a villanyt és kiment.
– Mi az? – mondta a Csirke, egészen rosszul utánozva a közömbös társalgó-hangot. – Maga beteg?
– Ülj le ide.
Szék állt az ágy mellett. A Csirke leült, szemben a fiú arcával. Mosolyogni szeretett volna, de az okos kis lányok gyógyíthatatlan szerelmessége eltorzította az arcát. Furcsa vértanu-mosoly ez, a legostobább férfi előtt is átlátszó, ha eszes nő csinálja ezt a komédiát. Csak ostoba nők tudják ezt jól csinálni. A Csirke nem tudta, és érezte, hogy nem tudja. A fiúban felkerekedett a nagy önbizalom. Itt-vergődése óta először érezte magát megint királynak, elkényeztetettnek. Mosolygott a lányra:
– Miért küldted a Révészt?
– Mert.
A lány is érezte, hogy ő van alul. És érezte, hogy ezt nem bírja titkolni. És jött, már itt is volt a kérdés, amitől félt:
– Már nem szeretsz?
Még mindig azzal az eltorzult fiús kis arccal nézett rá:
– Nem.
– Kezet se adtál.
– Adok.
Előrehajolt, hideg, sovány kis kezét a fiú kezébe tette. Korán akarta visszahúzni.
– Nem húzom.
Próbált nyugodtan Andor szemébe nézni, de a szájaszéle megmozdult, akaratlan kis rezzenéseket tett, a szeme erőltetetten nyilt volt, – ezt nem bírta még másodpercekig sem. Elvörösödött, mint egy szűz, és elfutotta a könny a szemét, mint egy iskolásgyerekét.
– Gyere ide…
Magához vonta Andor, kis forró arcát a magáéhoz szorította, olcsó-szagos haját megsimogatta. Lehúnytan meg-megrezzenő szemhéjait és félignyitott száját megérintette az ajkával. Erre megrebbent a Csirke, de most dacosan kapta magához a fiú és szájon csókolta. Ő is behúnyta a szemét.
– Minek… ez… minek ez? – reszketett a Csirke szája az övén. – Mit akarsz… hagyjál… minek ez?
Elhúzta magát, visszaült a székre. Az arca ettől a másodperctől is fáradt és rémült lett. Ki volt pirosodva, egész lénye az Andortól való menekülést és elhúzódást fejezte ki, csak nagy szürke szeme fénylett rá sóvárgóan, mint valami tiltottra, ami most már nem, nem, nem lesz az övé, ha belehal, akkor sem. Andor feléje fordult a párnán:
– Már nem szeretsz?
– Nem.
A fiú mosolygott:
– Nem szeretsz?
A Csirke szeme külön életet élt, ment a maga gusztusa után, mohón, vizsgálódva, anyásan, imádóan, – de a szája mást mondott, erőltetett-kényszerűen:
– Nem szeretlek.
– Hazudsz.
– Nem, nem.
Behúnyta a szemét, megrázta a fejét, mintha a szemsugarait akarná lerázni magáról. Aztán erősen összeszorította a szemét, úgy nyitotta csak ki, mint aki most újfajta módon akar nézni, közömbösen. Kínlódott a Csirke, de erőt mutatott, okosságot, sőt olyasvalamit, amire azt is lehet mondani, hogy férfiasság.
– Visszamentél a Révészhez?
– Vissza.
– Őt szereted?
Felvetette a fejét:
– Igen.
– Engem nem?
– Nem.
Most már nem bánta szegény Csirke, hogy az arca mindazt meghazudtolta, amit mondott. Ezeket a pillanatokat nem is bánják az okos nők. Az arccal mindent elárulni, amit nem bírnak eltitkolni, a beszéddel pedig hazudni, – és ezzel az egésszel, a kettőnek együtt való hatásával kifejezni azt, hogy: „szeretlek, de erőszakot teszek magamon, mert nem akarlak szeretni.“
Andorban megmoccant a régi hiúság:
– Nem tudnál… engem megint szeretni?
– Nem.
– Ha nagyon kérnélek…
Kedvesen, biztonsággal nézett rá. A Csirke megrázta a fejét:
– Nem… nem… nem… nem… nem…
És pislogott a tolakodó könnyek alatt.
– Soha többé! – mondta elkeseredetten, fölkelt és az ablakhoz ment. Ott letapogatta a két szemét a zsebkendőjével, nem nagyon titkolva ezt, mindegy, akár látja Andor, akár nem. Aztán visszament az ágyhoz:
– Bocsásson el.
Andor valami belátásfélét érzett. „Nincs jogom, hogy keserítsem a kis életét.“ Nagy, emberi szeretetet érzett a fájdalma iránt, mintha az nem is neki szólna, – az okosságát és az erősségét tisztelni kezdte:
– Elbocsátalak, fiam. Te egy… drága kis okos lány vagy.
A Csirke úgy nézett rá, mintha kérdezné: „Mi ez? Gúny, keserűség?“
– Nem, nem, – felelt a tekintetre Andor – én belátom, hogy én bolond vagyok… akaratos, szeszélyes voltam… vagyok… és te oly derék, okos gyerek vagy…
Sokáig hallgattak. Aztán Andor ezt kérdezte:
– Mondd… úgy-e most téged lenn vár a Révész?
A Csirke nyiltan nézett rá:
– Igen.
– Esküszöl?
– Esküszöm. Ha akarod… felhívhatom.
– Isten ments. Csókolj meg, és menj.
Most tanácstalanul állt az ágy mellett a lány. Elvégre mindennek a világon van határa, és ezt rettenetesen és fájdalmasan szerette, ezt a fiút, ezt a nehéz, nehéz fiút. Ezek azok a pillanatok, amikor a nő okosabb tud lenni, mint a férfi.
– Megyek – mondta, legyilkolva magában minden gyöngeséget, megrettenve új, hosszú szenvedésektől. – Megyek.
– Csókolj meg.
Az ágyhoz lépett, két könyökét a fiú arca mellett a párnába nyomta, két kezével megérintette Andor arcát jobbról és balról. A szemébe nézett, de összehúzott szemmel, mint ahogy jól, de nagyon jól megnéznek valakit; a feje megmozdult lassan, jobbra-balra, mintha szeliden tagadna valamit, mintha mondaná: „nem… nem… hát soha… soha…“, aztán elgyöngülten bocsátotta le az arcát a fiú arcára, furcsa nagy orrával oldalt kerülve Andor orrát, hogy a szájához férhessen, és megcsókolta szomorú-tapadóan, búcsúzóan, minden érzéki gondolat nélkül, lehúnyt szemmel, az ajkába szorítva minden kis akaraterejét és önvédelmét, hosszan, hosszan. Aztán felegyenesedett, megfogta a fiú kezét, előbb a forró arcához szorította, kezet csókolt neki és szaladva ment ki a szobából.
Már rég csukva volt mögötte az ajtó, mikor Andor ezt mondta magában: „Igazad van.“
Vacsora után ujságot olvasott, mint szokott, aztán eloltotta a lámpát, de nem tudott elaludni. Ez már rég nem történt vele. Ide-oda fordult a párnán, a hűvös csücskét hajtotta a feje alá, hiába. Másfél órai küzködés után lámpát gyújtott és csöngetett.
– Veress főorvos urat kérem – mondta az ápolónőnek.
Háromnegyedórát várt így, míg a főorvos bejött hozzá:
– Na mi az? Mi baj?
– Nem tudok aludni. Morfiumot kérek…
A főorvos gyöngéden a homlokára tette a kezét:
– Mi az? Fölizgatta valami?
– Nem. De…
– Nem, de igen. Mi?
Leült az ágya szélére. Megfogta a kezét. Ez végtelenül jól esett Andornak.
– Nyugodjunk meg – mondta és aludjunk szépen.
A fiú szégyenkezve nézett rá:
– Nem lehetne… egy csöpp morfiumot?…
A goromba doktor megsimogatta a kezet, amit a kezében tartott:
– Édes fiam, – mondta – a morfium szent dolog. Ha ez nem volna, akkor én már rég földhözvágtam volna a diplomámat. El fog maga aludni morfium nélkül is. Tudja, hány operált beteg fekszik itt maga körül?
A fiú szomorún nézett rá.
– Tizenhét, édes fiam. Tizenhét operált betegünk van. És amelyik nem tud elaludni, az most mind nyög és síránkozik és jajgat… Ilyenkor kezdek én végigjárni az egész házon… és fél egy van, mikor végzek… Ezeknek adom én a morfiumot, nem ilyen kényes uracskáknak, akik nem tudnak aludni… Itt most ez az egész ház csupa sírás és nyögés, fiam. Csak egyszer jönne így velem este… vacsora után…
A kezébe vette a Pravaz-fecskendőt, szeretettel nézte:
– Ha ezt meglátják, nevetni kezdenek az örömtől. Maga örüljön, fiam, hogy elalszik enélkül is…
Megsimogatta a fejét, elment.
A reménytelen-hosszú, félig világított folyosókon csak az a néhány ápolónő hallotta a megoperált emberek hangját, aki véletlenül valamelyik ajtó előtt állt. De ez a nagy, háromemeletes embermészárszék most a fájdalmak és vérző kínok kaszárnyája volt, így este, az éjszaka közeledtével. Álom helyett sajgások és fájások ébredtek és lüktettek a sok betegben, akik a kés alól kikerülve halványan-mozdulatlanul feküdtek a cellákban. Lesoványodott arcukból kimeredt nagy-kérő szemekkel várták a doktornak ezt az éjjeli körútját, mikor a Pravaz-fecskendővel végigmegy az egész házon… Szegények megérezték, mikor a szomszédjukhoz nyitott be, hallották az ajtó zörejét, a tompa egy-két szó beszédet, tudták, hogy most majd ők következnek, és tikkadt szájukat nyitogatták, beesett szemeik fényt kaptak. Öreg urak is sírni szerettek volna ilyenkor. És mikor benyitott végre hozzájuk, feléledten és sóvárogva néztek rá, remegve húzták ki karjukat a paplan alól, az imádott morfium felé, ami elállítja a fájást meg a szomorúságot, és álmot hoz, édes, jó, nyugodt és mély álmot…
És a goromba doktor, mint minden éjjel, ma is ment szobáról-szobára, keveset beszélve, megfogva a legyöngült és elsoványodott karokat, megszúrva őket gyors és hirtelen visszarántott mozdulattal, beoltva a nyomorultakba a vigaszt, a nyugalmat, a menyországot, s aztán ment tovább a hosszú folyósón, tovább, egyre tovább… És ahogy ment, mögötte mindig egy jajgatás hallgatott el, szemek csukódtak le és vérző testek csöndesedtek el. Egyre nagyobb lett a csönd a folyósókon, míg végre egy óra körül minden és mindenki elhallgatott és a varázsló némán, egyedül jött le a lépcsőn a nagy csöndességben. A földszintre ment le a szobájába. Akkor már talán ő volt az egyetlen éber emberi lélek ebben a nagy fájdalom-raktárban. Levetkőzött, lefeküdt, és fáradt testével végigízlelve a friss ágyat, könyv után nyúlt. A szoba csöndjében, kis lámpája szelíd fénye mellett lassan kezdte felvágni a könyv lapjait, meg-megállva egyes oldalaknál, ahol érdekesebb szavak tartóztatták fel a szemét.
Akkor már Andor is mélyen és nyugodtan aludt.
XVI.
Az olvadás napjai után, mikor már felszáradt az aszfalt, az orvosok figyelmeztették, hogy a kórházi életnek ez a megszokása tulajdonképpen újabb betegség. Jelentéktelen sebének már a helyét is alig lehetett látni, az általános állapota pedig olyan jó, hogy nemcsak el lehet, de el is kell mennie innen. Azt ajánlották neki, hogy utazzék el valahová a Rivierára, ahol üzletszerűen süt a nap. Még hetekig tanulmányozott mindenféle túlzó fürdőprospektusokat, amiket a doktor adott neki, de nem tudott határozni. Végül már valami egészségtelen ravaszság fejlődött ki benne: szinte a markába nevetett, mikor újra meg újra sikerült az ittmaradását meghosszabbítani. De azért este nyugtalan volt, érezte, hogy ez örökké nem tarthat. Egyszer csak el kell mennie ezek közül az emberek közül, akik a mesterségüknél fogva oly jók voltak hozzá, akik közt védelmet érzett. A letört és kimerült léleknek nehéz ebből a menedékből megint kilépni a verekedő és siető világba.
Egy napon névtelen levelet kapott. Nőírással volt írva, a szigeti lakására címezték, onnan küldték utána ide. „Tisztelt doktor úr!“ – mondta a levél – „ön érdemtelenekre pazarolja barátságát. Somogyi Endre, aki az ön szeretőjét, Gyulai Olgát főzi, önt mindenütt nevetségessé igyekszik tenni, amennyiben azt terjeszti, hogy ön öngyilkossági kísérletet követett el volt menyasszonya miatt. Ezen ronda zsidó pénzért feleségül akarja venni az ön levetett babáját.“
„Jóakaró X.“ – aki ezt a levelet „tisztelettel“ írta alá, bizonyára más hatást várt, mint amit a levél tett. Andor szelíden nézett az írásra. Nagy megbocsátás áradt belőle, mikor végigolvasta. Sajnálkozással, sőt igazi részvéttel gondolt „szeretőjére“, Gyulai Olgára, akinél ez az új állapot világosan a vergődés egy momentumának látszott. Nem tudott haragudni „ezen ronda zsidóra“ sem, aki a nyomorult életét mentette, építette, el akarván venni Olgát, ha már Irmát nem kapta. És meg tudta neki bocsátani, hogy őt nevetségessé akarja tenni, mert ebből az látszott, hogy Somogyinak küzdenie kell Olgánál az ő emlékével. Ez, tudja Isten, jól esett neki.
Ki írhatta a levelet? Fogalma se volt róla. De igazában nem is nagyon érdekelte ez. A levelet a színház írta. Mint ahogy az államnak van hivatalos lapja, úgy a színháznak e levelek összessége a hivatalos közlönye. Napról-napra megjelenik, bár mindig csak egy példányban: az érdekelt fél számára, de éppoly pontosan közli a kinevezéseket, az elcsapásokat, a kitüntetéseket és a változott személyi állapotokat, mint amaz. Aki, mint Andor, valamiképpen egy színház kiterjedt életének körébe kerül, az soha többé ne féljen attól, hogy tájékozatlan marad. Ott nincsenek becsapott férjek és félrevezetett asszonyok, ott csak tűrő férjek és okos asszonyok vannak. Ott nincsenek titkok, csak hallgató emberek. A névtelen levélírásnak ez a szorgalmas üzeme éppúgy hozzátartozik a színházhoz, mint maga a színjátszás.
Elhatározta, hogy mielőtt innen elmegy, idehívja egyszer Rácz Miklóst. A sok-sok lény közt, aki a szanatórium csukott melegházi életén kívül nyüzsgött, akiket elhagyott és rég nem látott, ez az egy volt a szemében ember. Ezt kívánta és szerette, bár érezte, hogy megbántotta, s hogy az ilyen bántás a férfias lélekszerkezetben összetör valamit, ami nem forrad. Ha Ráczra gondolt, akkor az ő könnyű megbocsátó-képessége beteges gyöngeségnek tűnt fel előtte. Szépnek azt tartotta, ahogy a Rácz Miklósok vannak megteremtve: ezekben nem görbül semmi, hanem minden mindjárt törik. Nyomorúság, elgörbült érzésekkel élni tovább. Kiegyengetni egy viszonyt, ami elvesztette a szűz egyenességét. Mint a kövön egyenesre kalapált görbe szög, olyan aztán az ilyen viszony: ha ütnek rá, összecsuklik a beteg pontján. És mégis: meg kell próbálni még egyszer. Nem könnyű lemondani a vastag szemüvegéről, a vörösre mosott kezéről, a megnyugtató nyerseségeiről, a tanáros-katonás jóhiszeműségéről. Meg kell próbálni.
Szinte asszonyi ravaszság volt az benne, hogy nem ő akarta felkeresni Ráczot, hanem ide akarta kéretni, a kórházba, ahol oly nagy a hatalmi különbség a beteg és a látogató közt. Ha elmegy hozzá, ki van téve annak, hogy kiüzen: nem fogadja. De ha egy beteg hív valakit a kórházba…
Levelet írt neki. Nem is volt kétséges, Rácz azt felelte, hogy eljön. Andor levelében előfordult ez a mondat: „hosszú hónapok óta betegen fekszem ebben a kórházban“.
Vacsorával várta. Vasárnap estére ígérkezett és Andor tudta, hogy a vasárnap-esték Rácz életében a jó vacsoráknak vannak szentelve. Tudta, hogy szereti a spárgát, ezt rendelt neki. És francia pezsgőt hűttetett be. Türelmetlenül várta, az órát nézegette, a bútorokat igazgatta a szobában. Nem öltözött fel, hálóingben, pizsamában volt, az ágyon akart feküdni, mikor Rácz jön. Meg akarta játszani a beteget, hogy a részvéten keresztül nyerje vissza a barátságát, s hogy ezzel a helyzeti szánandóságával expiálja a keserű hetykeséget, amellyel mult életében – „első életemben“, így nevezte – megsértette. Fél nyolckor a vörös Jolán jelentette, hogy egy úr van itt.
– Tessék – mondta az ágyról. A szíve megdobbant, s úgy érezte, hogy ezt a komoly embert jobban szerette, mint bárkit a világon.
Rácz zavartan jött be. Az ágy szélére ült.
– Hónapok óta vagy beteg?
Andort belül elöntötte a sírás. Nem felelt.
– Mi bajod?
Nagy-későre szólt:
Rácz szétnézett a szobában:
– Mért nem hívtál előbb?
Andor a keze után nyúlt:
– Azt hittem, haragszol.
– Dehogy haragszom – mondta Rácz, de kelletlenül rándult meg az arca.
Andor őszintén kezdett beszélni:
– Bolond feldúlt ember voltam. Most majd másképp lesz. Kómikus volna, ha folyton bocsánatot kérnék tőled. Szokjál meg így, amilyen vagyok… én már ilyen vagyok…
– Ez a baj – mondta Rácz, és fölkelt az ágy széléről.
– Tudom. De segítek rajta.
Rácz megállt, ránézett. A szemüveg hitetlen volt:
– Nem lehet ezen.
– Dehogy nem. Új élet, új emberek… minden új…
Rácz meglátta a terített asztalt:
– Vendéget vársz?
– Igen. Téged.
– Kár – mondta. – Nem vacsorázhatom itt.
– Miért?
– Várnak.
– A fekete hölgy?
– Az is… Csak egy percre jöttem. Azt hittem, valami komoly bajod van.
Andor kiült az ágy szélére:
– Hát… az jobb volna?
– Ejnye… megint kezded?
Bosszús volt. A kalapját kereste a szemével.
– Hát… ha el kell menned, – mondta Andor elfogódottan – mit csináljak… Erőszakkal nem tarthatlak itt. Ha nem akarsz. Pedig spárga van.
Most mosolyodott el először a szemüveg.
– És sárgacédulás Clicquot.
Megtalálta a kalapját. Andor fölkelt az ágyból.
– Nézd – mondta, érezve, hogy ez most el fog menni – én itt megváltoztam, kigyógyítottam magamat… Más ember akarok lenni. Ne hagyj el. Ne hagyjatok el.
Ráczot ez idegessé tette:
– Kérlek, – mondta – hagyd ezt… ne csinálj jelenetet…
– Nem csinálok, de…
Izgatottan ment hozzá:
– … de hogyan másszam ki a rongy régi életemből… ha te nem segítesz rajtam? Nekem nincs senkim, csak te.
Rácz nem szerette ezeket a szépített mondatokat. Kínlódott tőlük, mint a szemérmes ember a bókoktól. Izzadt már.
– Ne… ne… – mondta zavartan – ezt úgy se lehet most itt elintézni. Örülök, ha megváltozol, de… most itt… nem…
Andor elkomorult szemmel nézett rá:
– Így beszélsz velem? Egy jó szavad sincs?
– Hagyj engem, – tört ki Ráczból a kínlódás – én nem vagyok színész… Ha valamit akarsz, mondd meg. De ez gyerekes, ez a nyavalygás.
– Köszönöm, – mondta Andor – nem akarok semmit.
Rácz látta, hogy meg van bántva, de fellélekzett.
– Ha szükséged van rám… – kezdte.
– Köszönöm, nincs. Már nincs.
– Nagy türelem kell hozzád. És nem nagyon látom, hogy megváltoztál volna.
– Ahogy akarod.
– Hát… Isten áldjon meg.
– Isten áldjon meg.
Fel-alá járt a szobában, mialatt Rácz elment. Kezet se fogtak. Sokáig járt fel-alá és érezte, hogy nem Rácz a hibás, hanem ő. De valami jóleső szomorúság fogta el arra a gondolatra, hogy most már megint teljesen egyedül van. Ez megy ki a tavaszi vasárnap estébe a török-szemű hölggyel, ez nem olyan ember, aki itt most szentimentális barátság-felújítást tudna játszani. Hogy is várhatta ezt tőle? „És mért keresem én úgy az ilyen komédiákat?“
Megvacsorált egyedül és megivott egy félüveg pezsgőt. Mikor a vörös Jolán bejött, hogy leszedje az asztalt, már megint az ágyon feküdt.
– Jolán, – mondta neki – az a félüveg pezsgő a magáé.
– Köszönöm – mondta ez és kicipelt mindent.
– „Még két nap“ – gondolta Andor az ágyon. Úgy volt, hogy két nap mulva megy innen el. Már volt szobája a szigeten, Julit küldte ki kvártélycsinálónak, csak arra ügyelt, hogy a régi szobáját ne kapja vissza.
Tíz perc mulva visszajött a vörös Jolán. Odament hozzá, az ágy széléhez:
– Nem tetszik semmi?
– Nem.
Jolán vasárnapiasan volt öltözve, és mintha a vasárnap tiszteletére szemtelenebbül is nézett volna, mint hétköznapokon szokott. Jól megnézte Andort és igen közönséges mosolyra húzódott a szája. Andor egyideig figyelte, aztán megszólalt:
– Mit néz?
– Semmit.
De a mosolya még szélesebb, még asszonyosabb lett. És nem mozdult a helyéről.
– Mit akar?
Jolán intett a fejével:
– Én? Maga mit akar?
Eddig mindig nagyságos úrnak nevezte. Most először mondta neki, hogy „maga“. Félreértette a fiú kérdéseit, azt hitte, hogy ezek esetlen bevezetések valamihez, ami így az ő meggyógyult és távozni készülő betegeinél szinte szokás volt. Andor megértette és az első pillanatban goromba akart lenni. De aztán eszébe jutott, hogy ő megváltozott. És elvégre is, mi sértő van abban, ha ez a csinos cselédféle nő odakínálja magát? A szemérmetlenség miatt bántódjék meg? Mi ő? Pap? Családapa? És az, hogy pénzt akar, hogy pénzért mosolyog, csak természetes. Szegény Jolán, egész héten dolgozik, mint az állat. Még ezt se?
Megfogta a kezét:
– Édes Jolánkám, – mondta neki – nem akarok semmit… bár akarnék… de nem akarhatok…
Jolán karrikirozta az arcán a csudálkozást:
– Was Sie nicht sagen! Nézd csak!
A fiú mosolygott rá:
– Jól van, Jolánkám. Ha majd már nem leszek itt.
Jolán leintett a levegőben, mint aki ezt már néhányszor hallotta.
– Jó, jó, – mondta – nem vagyok megsértve.
De valahogy mégis meg volt sértve. Mintha még el is vörösödött volna kissé, nem magától a visszautasítástól, hanem annak gyöngéd és atyáskodó módjától, ami őket legjobban bántja. Andor megérezte, hogy elégtétellel tartozik neki.
– Gyere ide, – mondta neki, mikor az elment az ágytól – meg akarlak csókolni.
– Hohó! – mondta Jolán diadalmasan. – Azt nem, fiacskám. Azt nem! Még mit nem? Jojcakát. Azt igen.
És kiment. „Hála Istennek“, – gondolta Andor – „most legalább győzött.“ Aztán, egy-két perc mulva: „Ostoba vagyok. Mért csináltam ezt? Betegség ez? Hogy van az, hogy nem kellett? Ezt Rácz nem csinálta volna…“
Harmadnap reggel a kövér Juli minden holmiját elvitte. Utcára öltözötten, bankó-csomóval a zsebében fel-alá járt a napfényes szobában, amelyet el kellett hagynia. Lenn már várta a kocsi. Elbúcsúzott a szobától és egészen elérzékenyülve ment le a lépcsőn, a főorvos rendelője felé. A hallban fejet bólintott néhány tolószékes beteg felé, akiket nem ismert, de akiknek köszönni szokott a vízgyógyban. A főorvostól kijövet boldogtalannak érezte magát. A nagy kapun égő délelőtti nap ömlött be, gyerekek ugráltak el a kapu előtt, kiabálva és egymás feje után kapkodva. Parasztszekér zörgött el arra. Nyitott konflis várt rá, a kocsis a hágcsón ült, s fejét a kocsi ülésére hajtva aludt. Mikor kilépett a hűvös kapualjból a fényes gyalogjáróra, megütötte az orrát a meleg, porszagú utcalevegő, megrohanta a fülét az utcalárma.
– Bácsikám – mondta az alvó kocsisnak, s miután az a hangra nem ébredt, gyöngéden táncoltatni kezdte alatta a kocsit a rugón.
És mikor az a kalapja után kapkodott:
– A Margitszigetre megyünk.
Beült a kocsiba. Nagyot, igen nagyot lélekzett. „Előre, új élet“ – mondta magában. Az első sarkon egy nő ment át, olyan feltünően hasonlított Ellára, hogy dobogni kezdett tőle a torka. Utána csavarta a fejét, aztán rájött, hogy nem az. De ugyanabban a pillanatban két nő jött a szögleten, az egyik alacsony és öreg volt, de a másik, hát ez bizonyos… És mikor elment előttük a kocsi, ez se volt az. „Mi ez?“ – mondta rémülten. Megállította a kocsit és felemeltette a kocsifödelet. Hátradőlt és nem nézett semerre. „Ostobaság“, – gondolta – „és különben is, a tengerparton vannak.“ A kocsis hátát nézte. Aztán kigombolt két gombot a mellényén, jobbkezével az inge alá nyúlt a melle balfelén és ujjahegyével gyöngéden megkereste az alig érezhető kis forradást. Mialatt tapintotta, forró tenyere ráborult a szívére és érezte a rendes, erős, fiatal verését.