III.
– Ott, aki most leült…
– A katona?
– Nem. Mellette a civil. A fehérruhás.
Az égő déli órán kevesen voltak a fürdőben, de mind arra néztek. A part sziklái mögött, a „Strandweg“-en volt egy fehér pad. Arra most leült a főherceg egy öreg tábornokkal. A főherceg fehér vászonruhában volt. Rögtön a szeméhez emelte nagy gukkerét és a fürdőzőket kezdte nézni. Aztán nagyokat nevetett azon, amit a tábornoknak mondott. Andor kijött a vízből és szemügyre vette a főherceget. A főherceg ránézett a gukkerrel és megint odanevetett valamit az öreg generálisnak. „Csak nem Ellát várja?“ Azóta már háromszor hallotta Ellától, hogy programmszerűen ül oda a padra, mikor ő fürdik, és valósággal fixirozza a katonai látcsövön keresztül. „Ez furcsa volna, ha Ella ma ilyenkor jönne fürödni.“ Még eddig mindig szerencsésen elkerülte. Elláék korán reggel fürödtek, ő pedig tizenkettő után szokott, épp ebéd előtt, mikor legkevesebben vannak. Visszament a vízbe és nyakig merült bele. Onnan nézte azokat, akik a kabinokból felöltözötten jöttek ki és elindultak a napos úton a villák felé. Alig maradt a vízben négy-öt ember. Csupa férfi volt. Mit gukkerez ezeken a fenség? Kiúszott a móló végéig, ott kikapaszkodott és ráült a naptól meleg kőre. A vízbe lógatta a lábát. Ahogy így nézi a hosszú parti faházat, ahol a kabinok vannak, egyszerre csak látja, hogy az egyik kabinból egy nő jön ki, fehér fürdőköpenyben. Egyideig a korlátra támaszkodik, úgy nézi a tengert, aztán leveti magáról a fehér köpenyt és jön a homokon a víz felé. Feszes fekete trikó van rajta. Innen messziről alacsony nőnek hat. Nem lehet, Ella magasabb.
Nézte ezt a nőt, de nem ismerte meg. Belecuppant a vízbe, a part felé úszott, s ahol földet érzett a lába alatt, megállt. Bizony ez Ella volt. Amióta ismerte, mindig magassarkú cipőn állva látta. Most, hogy fehér, sarkatlan fürdőcipőjében a talpán állt, sokkal kisebbnek hatott. De a formái meglepték. Arányos, romlatlan szűzi termet volt, szebb, mint aminőnek képzelte. Bántotta, hogy a fürdőruhája egy kicsit tisztességtelen. Olyan mutogatós trikó volt, ujjatlan, nyakatlan, mint a nagyon kivágott báli derék. A két vállán csak egy-egy gomb tartotta. És a nadrágrésze túlrövid volt. „Hogy engedheti ezt Pécsi?“ A fején sárga viaszkosvászon-főkötő, fodros karimáján piros szegéllyel. Kedves és új volt az arcában az, hogy semmi hajat nem mutatott. Minden haja a főkötő alá volt szorítva. Magas homloka, magas halántéka van így. Az arcának gyermekes, ártatlan lett ettől a kifejezése. Szimpatikus és jóságos volt így az arca, hajtincsek és homlokzavaró fürtök nélkül. A nők nem is tudják, milyen szépek és ártatlanok így. Pedig hány férfi simít el ölelésközben a homlokukról és a halántékukról minden hajat, hogy kezével eltakarva a keretet, egy szelíd arcocskát láthasson. Milyen fájdalmas-komolyan nézi meg így a férfi a gyerekké lett asszonyarcot, amelyben csak a szemek uralkodnak ilyenkor, és szűzzé válik a homlok, a halánték.
Ella hirtelen beleszaladt a vízbe, nagy föcsköléssel taposott benne, megmerítette magát, aztán felállt. Most szárközépig állt a vízben. Így sudárnak hatott, még hosszabbnak, mint ruhában. De a feketén fénylő, vizesen tapadó trikó még tisztességtelenebbé vált. Meglátta Andort. Andor a vállát nézte, amely fényes-gömbölyűn csillogott a napon. Olyan volt a színe és a fénye, mint az új tajtékpipáé. Ahogy Andorra mosolygott gyerekes arcával, fel-felrezzenő felsőajkával, elragadó látvány volt. „Nem szabadulok meg tőled soha“ – gondolta a fiú, mikor feléje lábolt a vízben. És arra gondolt, hogy az a nagy és halálos kötelék, ami ehhez a nőhöz húzza, tulajdonképpen be nem vallott, de végzetesen makacs testi szerelem.
– Hogy van az, – kérdezte tőle elfogódott hangon – hogy ma ilyen későn fürdik?
Igyekezett az arcába nézni, nem akarta, hogy az asszony lássa a szeme önkéntelen kutatásait.
– Az uramnak be kellett mennie Fiuméba, – felelt minden zavar nélkül – egész délelőtt dolgozott valami íráson és azt most fel kell telefonálnia Pestre. Elkísértem a hajóhoz. Csak este jön vissza. Szegény a postán fog ülni egész nap… ebben a melegben…
A csípőjére tette a jobbkezét és kissé balra dűlt. Szinte szemérmetlen volt, ahogy ott állt, megmutatva magát egy fiatal férfinak, akiről tudta, hogy szerelmes belé. Időt adott neki arra, hogy mustrálja, sőt élvezte a fiú látható zavartságát. Nehezen megy az ember fejébe ez a magától-értetődés, amivel a legtisztességesebb nők is oly természetesen viselkednek a tengervízben. „Olyan könnyű ez a meztelen kiállás?“ – kérdezte magában Andor. Szinte ő restelte magát.
– Ne nézzen oda – mondta Ella mosolyogva, megmutatva kékes-fehér, gyertyaszínű fogait – ne nézzen semerre, mondani akarok valamit. Idenézzen, rám.
Ránézett.
– Most is engem néz – mondta az asszony.
– Én?
– Dehogy. A főherceg, a parton.
És hogy Andornak önkéntelenül is arra moccant a feje, rákiáltott, nevetve:
– Ne nézzen oda.
Andor most titkolás nélkül, nyiltan nézett végig rajta:
– Nem csoda – mondta halkan.
– De most már feltűnő. Minden nap. Máskor reggel kilenckor fürdünk, akkor reggel kilenckor ül ott. Most fél egy van, és megint ott ül. Most már bizonyos, hogy miattam jön.
Andor egy kicsit elszomorodva mosolygott. Nem volt rokonszenves, hogy így örült a főhercegnek. Ella elindult, magasra emelgetve fehér térdeit a sekély vízben.
– Jöjjön beljebb, – mondta – itt megszáradunk és akkor rossz megint a vízbe merülni.
Beljebb mentek. Ella úgy állt meg, hogy csak a mellképe volt künn a vízből. A hajatlan arc nem hagyta nyugton Andort. Tizenkét-tizenhárom éves korában lehetett ilyen Ella. Nem bírt magával, meg kellett mondania:
– Milyen jól áll magának ez a főkötő.
– Lajos azt mondja, hogy olyan vagyok benne, mint egy kis fiú.
– Van benne valami…
Nézte az arcát, szerelmesen:
– Szép – mondta.
Az asszony lejebb merült a vízbe, az álláig. Felemelte az állát, hogy csak a feje úszott a sötétzöld vizen:
– Hízeleg?
Andor azt akarta neki mondani, hogy „szeretlek“, de sikerült elhallgatnia. Azt mondta:
– Óh, nem.
Most kiemelkedett az asszony a vízből vállig. A karjával úszó-mozdulatokat téve ment arrébb, ahol megint derékig látszott. Tökéletes volt így a felsőteste a rátapadó fekete ragyogásban. Nevetett, de kissé idegesen:
– Baráti szívesség! – mondta.
Andor nem értette:
– Hogyan…
– Baráti szívességet kérek.
– Parancsoljon velem.
– Lajosnak… nem megmondani, hogy ez a fürdőruha volt rajtam. Becsületszó.
Andor zavart lett:
– De hát… hogy gondolja… mért mondanám?
– Nem azért, csak úgy beszédközben, hogy ne említse. Ezt én Pestről hoztam és mikor ő itt meglátta, mikor kipakoltam, megtiltotta. Tudja, ez szárazon semmit se mutat, olyan kicsi, mint egy mellény. De hiába magyaráztam neki. Itt muszáj volt újat vennem a bazárban, tudja, olyan bő, fodros bugyogót, ami térden alul ér, és hosszú szalonkabátot, térdigérőt, nyakkal és ujjal. Pedig láthatja, a többi nők is mind ilyet viselnek. Csak öreg hölgyek jönnek olyan egész ruhában.
– És ha megtudja?
– Ki mondja meg neki? A főherceg?
Nevetett és lemerült, nyakig. Andor a partra nézett. A fehérruhás fenség szétvetett lábbal állt az úton, egészen a szélén és szeméhez forrasztotta a nagy fekete gukkert. A tábornok néhány lépéssel mögötte állt. Az asszonyfej a vizen lebegve nevetett:
– Ne nézzen oda.
Most érezte csak meg, hogy ezek a vízből-kiemelkedések, lemerülések, csípőretett kézzel való kiállások nem voltak természetesek, sőt még csak nem is neki szóltak, mint egy pillanatra hitte. Ő már elfelejtette a főherceget, de az asszony annak játszott és még most is annak játszik. Annak vette fel a tiltott trikót. Gyűlöletes érzés volt ez. És a főhercegnek fordult meg, mikor az imént azt mondta, hogy menjenek beljebb, mert megszáradnak. Ő itt csak statisztált egy útálatos némajátékhoz, ami másnak szólt. És ez a gonoszság, hogy az első nap, mikor az ura benn kinlódik a melegben, a fiumei postán, ő felveszi a szemérmetlen trikót. Ebben a pillanatban szerette meg Pécsit. Örök, nyomorú testvéri érzése a visszautasított szerelmesnek a kínlódó férj iránt. És az a lesujtó szégyen, hogy ő senki és semmi, ő! És ez a nevető, ostoba kis csinos fej a vizen, ez az imádandó csinos fej a felhúzott felsőajkával, ez a most eget szaglászó, feltartott fitos orr, és a gyerekarc, amin meglátszik a hűsen enyhe tengervíz-okozta testi öröm… Különös érzés: agyoncsókolni, vagy a vízbefojtani, valami vad vágy a kettő közt… „Csak meg ne lássa rajtam.“
Az asszony elúszott tőle. Kifelé úszott, a messzeség felé, csak a sárga főkötőjét lehetett látni. Aztán visszafelé kanyarodott, az asszonyok lassú és nyugodt úszásával, azzal az elkomolyodott arccal, amit a testi munka okoz náluk. Egyszerre felderült, felállt a sekélyben:
– A Samu!
És locskolva-föcskölve szaladni kezdett a part felé. A parton egy kövér hölgy állt tetőtől-talpig vörös fürdőruhába öltözve, fodros-buggyos, bőráncos, tisztességes jelmezben. Mellette egy úszónadrágos, barnára sült kis fiú, két-három éves lehetett. Abban az irányban állottak, ahonnan a főherceg nézett.
– Samu! Samu! – kiáltott Ella a gyerek felé. Andor önkéntelenül is követte. A gyerek és kövér anyja oly közel állott a főherceghez, hogy az levette a szeme elől a gukkert, mikor Ellát közeledni látta. „Nem a Samunak szól ez, a főhercegnek szól ez“ – gondolta Andor, egészen elkeseredve.
Mikor a Samu meglátta Ellát, keservesen kezdett bőgni. El akart szaladni, de az anyja megfogta. Szegény meztelen kis Samu rugdalódzott és visított az anyja kezében. Félt Ellától. Ella visszafordult Andor felé, hangosan és erőltetetten nevetett, a mellére téve a kezét:
– Nézze, hogy fél tőlem… Én szoktam bevinni a vízbe. Minden nap én viszem a vízbe.
A kövér zsidóasszony mosolyogva köszönt Ellának:
– Jónapot nagysád!
Ella kilépett a partra. Az iszapos lejtőn túl tíz-tizenkét lépésnyire volt a magasan épített parti út. A főherceg egészen a szélén állott, s a vaskorlátra hajolva, mint valami erkélyről nézte a jelenetet. Most már a tábornok is melléje könyökölt, tiszteletteljesen. Ella túlhangosan beszélt Samuhoz:
– Samukám, gyere a vízbe a nénivel.
– Nem megyek! – bőgte Samu. Barnára sült, egészséges, kövérke gyerek volt; domború, olajbarna kis melle volt, mint egy hegedűnek. Az egész Samu olyan volt, mint egy hegedű. Andor a főherceget nézte.
– Nem jössz? – kiáltott rá nevetve Ella. – Nem jössz, Samuka? Akkor viszlek, Samuka!
Most Samu, akinek az anyja fogta a kezét, visítva kezdett forgolódni a vörös kövérség körül, belemarkolászva a bő, vörös ruhába. Aztán sikerült magát kiszabadítania, és két kezével balanszirozva, mint a kötéltáncos, totyogott a homokon, el a víztől, egyenesen a főherceg felé. Ella utána szaladt:
– Megfoglak!
Andor végtelenül haragos lett. „Most utána ugrani, elkapni azt a puha, karcsú derekát, becipelni a vízbe, beledobni, belevágni, belefojtani.“ Ahogy elfogta a visító Samut, ahogy lehajolgatott, leguggolt hozzá, ahogy hangosan nevetve forgolódott körülötte feketén csillogó formáival, ott, közvetlenül a fehérruhás férfi szeme előtt, tűrhetetlen látvány volt, tűrhetetlenül gonosz és tűrhetetlenül szép. Andor megfordult, besietett a hűvös vízbe, néhány lépés után mellrevágta magát és úszni kezdett kifelé, az egyre hidegebb és sötétebb hullámok felé. Nem akarta, nem bírta ezt nézni. A háta mögött nagy sivalkodás volt: Ella ölébe kapta Samut és bement vele együtt a tengerbe. A vörösruhás kövér hölgy megtisztelve, mosolygósan ment utánuk. Andor kikapaszkodott a móló végére, onnan még látta őket, amint meg-megmerültek a vízben, nevették a rémüldöző Samut, akit aztán kivittek a partra. Visszafelé indult a mólón. Egyszerre érkeztek a homokra. Samuval beszaladt a vörösruhás nő a kabinba. Ella rászólt Andorra:
– Megyünk, ebédelni?
– Egy óra mult – mondta Andor.
– Velünk ebédel? – kérdezte Ella, csak hogy még állhasson ott egy percig a főherceg előtt.
– Köszönöm… ha megengedi…
Bementek a kabinjaikba. A főherceg mondott valamit a tábornoknak. Bizonyára azt, hogy „mehetünk, mára vége az előadásnak.“ És elmentek, a szálloda felé. Andor bágyadtan és fáradtan ült a kabinja kis fapadján. „Üres, gyalázatos nő“ – mondta magában. „Rossz, hamis, szemérmetlen, csaló, komisz.“ De oly boldogan zengett benne a kérdés: „velünk ebédel?“ Ki az a „velünk?“ Pécsi Fiuméban van. Csak Iván lehet, meg ő. És merészel így hármasban ebédelni, mint ahogy annyiszor ültek így hárman az asztalnál, otthon, mikor az öreg Turnovszkyék színházba mentek. „Ennyire nem törődik velem?“ – „Vagy talán…“
Felöltözött és várt künn a nyilt folyosó fahídján. A fürdő teljesen üres volt. Egy lélek se volt benne. Valahol igen messze egy tengerparti gyártelep szirénája búgta az egy órát. A nap gyilkosan sugárzott, csuda, hogy fel nem forralta a tengert itt a sekélyebb partokon. Andor kellemes hűvösséget érzett a tagjaiban. „Ella is ilyen hűvös most“ – gondolta. És Pécsi jutott eszébe, amint a fiumei főpostán izzad egy párnázott-bélelt, viaszkos-büdös szűk telefonfülkében, és erőlködve olvas bele a telefonba nagy-hangosan egy hosszú írást. „Érdemes megházasodni?“
Ella kijött a kabinból:
– Megvárt?
– Hogyne.
Fehérbabos kék kartonruha volt rajta. Nagy szalmakalap a fején. Napernyőt nyitott ki.
– Hárman leszünk az asztalnál, Ivánnal – mondta, mikor a lépcsőn felmentek a parti útra. – Végre rávettem tegnap Lajost, hogy asztalt foglaltasson az étteremben. Unalmas volt mindig a szobában étkezni.
Andor egészen közel ment mellette. Kétségbeesetten nézte fehér nyakát, a profilját. Most már szőke csigák selymeztek a halántékán és a kalap alól a homlokára tódult a dús, fényes szőke haja. Most meg így volt szebb, mert most asszonyos és kihívó volt. Ahogy mellette ment, érezte új ruhájának az illatát. A festett nyári kartonnak orrszúró, éles illata volt ez, örök kísérője az ifjú és nyári szerelmeknek. Keserves, fészkelő emlék, tisztesség-parfümje… Budai majálisok jöttek vissza vele, kuglizó-délutánok, vasárnapok, égő ölelések a kertben, régen. Ahogy némán ment mellette a napon, egyre mondta magában: „Nem szabadulok tőled.“ És mikor az asszony felszaladt előtte a széles lépcsőn a hotel árnyéktalan parkjába, szédülten meredt a gyors-kapkodva emelgetett karcsú fehér cipősarokra: „Elveszem tőle.“ Szegény Pécsi, a forró telefonfülkében.
Iván már várt az asztalnál. Ebédelni kezdtek, ott egy kicsit nyomott volt a hangulat, mert most már ketten voltak Ivánnal, akik erősen érezték a régi hármas együttlét emlékét. Hogy van, hogy a férfiak érzékenyebbek az ilyesmi iránt?
Mikor a leves után csöndben várakoztak a table d’hôte folytatására, Andor mögött nagy robajjal állt fel az egész publikum. Hátranézett. A főherceg jött be a generálissal az étterembe és mosolyogva biccentett a fejével az ebédtől felállók felé, akik minden nap így üdvözölték. Már közeledett feléjük. El kellett haladnia az asztaluk előtt. Előbb Iván állt fel, aztán mosolyogva Ella. „Nem állok fel“ – gondolta Andor makacs haraggal. Nem is állt fel. A főherceg elment mellettük és szép főhajtást csinált Ella felé. De a szeme sarkából volt egy komor villanása Andor számára. Ezt Andor észrevette. A szalvétával törülgetni kezdte a kését és a villáját. A főherceg az utolsó asztalhoz ült le, a sarokban, szemben Andorral. Amint leült, cvikkert vett fel és megnézte Andort. A fiú ezt is látta, bár úgy tett, mintha nem nézne oda. „Haragszik rám“ – gondolta izgatottan. Egy kicsit, egy csöppet feldúlta ez az első forradalom, amit életében csinált. Lázadás egy igazi főherceg ellen, még pedig úgy, hogy az észre is vette.
– Mit csinált? – kérdezte Ella, mikor leült, nevető arccal.
– Semmit.
– Miért nem állt fel?
– Csak.
Ella érdeklődve nézte Andor elkomolyodott arcát. Látszott rajta, hogy ugyanakkor, amikor bántja ez, tetszik is neki a dolog.
– Haragszik rá?
Pillanatnyi habozás után szerelmesen nézett az asszonyra. A szemébe nézett:
– Óh igen – mondta.
Hozták az újabb fogást. Az ügy be volt fejezve.
Mikor a feketekávénál tartottak, Ella felágaskodott ültében. Vele szemben volt az étterem bejárata, amelynek Andor háttal ült.
– Ervin – mondta Ella.
Andor nem fordult hátra.
– Micsoda Ervin?
– Nagy Ervin – szólt Iván, fölkelt és elébe ment.
„Nyomorult dolog az ilyen“ – mondta Andor magában, erőltetve a meg nem fordulást. „Nyomorult dolog, hogy ez most bosszant, mintha én volnék a férj. Mit csinál itt Nagy Ervin? Honnan jön ide Nagy Ervin?“
Már ott állt az asztalnál Nagy Ervin, frissen vasalt hófehérben, cigánybarnára égett arccal, egészségesen, a barnaság alatt kicsattanó-pirosan, a naptól és a tengertől fehérített szőke hajjal és még fehérebb szőke bajusszal.
– Szervusz – mondta neki Andor, kelletlenül.
Már le is ült Ervin, már rendelt is feketét. Már Ella csak vele beszélt, csak feléje fordult, csak őt kérdezte:
– Itt a motoros?
– Azzal jöttem.
– Honnan? – kérdezte Andor.
– Porto-Malleból. Nagyszerűen jöttünk. Felséges tutaj.
– Ott nyaralsz?
– Ott. De most a nyakatokra jöttem, pár napra.
Ella érdeklődve, mosolyogva nézte a monoklis arcot:
– Van szobája?
– Kétszáznegyvenhat.
Nagyszerű, életrevaló fiú volt ez. Cigarettával kínálta Ellát.
– Ne abból vegyen. Ebből a parafavégűből.
Mutatta az ezüsttárcájában, hogy melyikből.
– Nem árultok el? – nevetett Ella.
– Soha – mondta Ervin, égő gyufát tartva oda.
Andor ideges volt. Úgy tett, mintha mosolyogna:
– Ezt is eltiltotta Lajos?
– Hogyne! – mondta Ervin Ella helyett, ellenőrizte Ella első szippantásán, hogy ég-e a cigaretta, és csak akkor oltotta el a gyufát. Andor felé fordult:
– Te mióta vagy itt?
– Régóta. Már elutazófélben vagyok.
Aztán megint Ella felé beszélt Ervin:
– Nagyszerű viziélet van odaát. Sajnálhatják, hogy nem oda jöttek. Lajos mikor jön vissza?
– Este.
(„Hogyan, hát ez tudja, hogy Lajos Fiuméban van?“)
– Tegnap jött vissza gróf Schannigen a jottjával. Nagyszerű tutaj az is. Albániáig volt vele. Henningsen is vitorlázik.
Ella az asztalra könyökölve fujta a füstöt:
– Szilkey ott van?
– Hogyne. Ő ne legyen ott? Van neki egy vén bárkája, öreg tíztonnás kisztni, de megy vele. Rózenberg is vett egy kuttert. És három motorosunk van: Stein, Vizlendvay és Kartali-Kiss Pali, amit elhoztam.
– Meddig a magáé?
– Ameddig akarom.
Ella Andorhoz fordult.
– Ervin kölcsönkapott egy motorost Kartali-Kiss Palitól, holnapra nagy kirándulást beszéltünk meg. Akar velünk jönni?
Még mielőtt felelhetett volna, Ervin biztatóan szólt:
– Gyere. Nagyszerű lesz.
Ez bántotta, Ervinnek ez a házigazdai hangja, meg az, hogy Ella hívásához ilyen hirtelen csatlakozott. Valahogy úgy érezte, hogy ezek együvé tartoznak. Minden érzése arra késztette, hogy ne menjen velük, ne lásson ebből még többet, ne jöjjön rá itt semmire, ami még jobban bántaná.
– Köszönöm, – mondta – kedves vagy.
– Jön? – kérdezte Ella.
– Hogyne! – mondta egészen elgyengülve.
– Na, ez nagyon kedves – szólt Ervin – és még ott van két Széchenyi-komtesz, egy izmaelita bárókisasszony, de nagyon rendes lány, aztán Árközy Fodri, Stoll Feri, Szabó Dönci, az egész Zakariás-család, van egy Haggenmacher, egy Dréher, van ott minden. És a Jettl-lányok, természetesen.
– Bán Luli?
– Még kérdezi?
– A tanárral?
– Noná! – mondta szellemesen Ervin. Szeretett zsidóskodni, ezt nagyon gentrysnek találta. – Nüná – tette hozzá, hogy még jobb legyen.
Jó ruha volt rajta. És csúnyául egészséges volt. És nagyszerű, víg társaságból jött. És motoros-csónakot hozott. És ő, Andor, valahogy lemaradt, árnyékba került ebben a társalgásban. De nemcsak ő, Pécsi is. És ez a váratlanság. Ez a gyorsaság. Már szobája is van. Kétszáznegyvenhat. Tehát a második emeleten lakik, ugyanott, ahol Elláék. Ő a harmadikon lakott, a háromszáztizenötösben.
Ahogy így elgondolkozott, mialatt Nagy Ervin újabb grófokat sorolt fel, kirándulásokat és fürdéseket mesélt pattogva, frissen, üresen, de nem kellemetlenül, teljesen lefoglalva Ella érdeklődését, Andor megint hallotta az egyszerre felálló vendégek robaját. Felkapta a fejét, s látta, hogy a főherceg elindul az asztalától, udvariasan bólintva a szomszédai felé. Nagy Ervin rugalmasan ugrott fel, és közben meglepetten kérdezte:
– Mi az? Főhercegetek van?
Akkor már Ella és Iván is állott.
– Igen – mondta Andor és elvörösödve emelkedett fel a székéről. Mikor a főherceg elhaladt előttük, nekik is bólintott a fejével és a szeme egy pillanatra Andorra mosolyodott, mintha azt mondta volna: „Na látod, mégis csak felálltál“.
IV.
A motoros gyönyörű egyenes vonalban közeledett egy zöld hegyfok felé, amely a kirándulás végpontja volt. A gyeppel borított síma „Zöld Hegy“, mint valami külön kis félsziget, egymaga ugrott ki a tenger felé a sötétebb erdős hegyek közül, s annak a kis öbölnek, amelyet a nyilt tenger felé elzárt, fjordszerű képet adott. Több nyáron át az Abbaziában nyaraló Terézváros ezt az öblöt Vázsonyi-fjordnak nevezte, s ez a név rajta ragadt, bár az odavaló horvátok nem vettek róla tudomást. Az így elpestiesített természeti szépségnek tulajdonképp nem is volt egyebe, mint ez a neve. Köves-kavicsos partjain se ház, se bokor nem volt. A pesti sarkutazók, akik néha bérelt motoroson ide kirándultak, egymás zsíros papirosait és szalámihéjait találták itt, és a gyűrött Pester Lloydok dátumából állapították meg, hogy mikor jártak itt előttük más emberek. Nem is volt egyébre jó, mint hogy kirándulás végpontja legyen: igen messziről látszott, és pontosan egy óráig tartott az út oda és egy óráig vissza, ami nagyszerű volt, mert ebéd és vacsora közt meg lehetett járni az útját és uzsonnát lehetett oda vinni.
Nagy Ervin a soffőr mellett ült s egyrészt a hajóparancsnok, másrészt a házigazda szerepét játszotta. Valamivel távolabb Ella ült Andor mellett az oldalpadon, szembe velük Pécsi. Pécsi a lassan tűnő partot nézte, elég rosszkedvű tekintettel. Ella a legszárazföldibb dolgot csinálta, amit csak tengeren csinálni lehet: a gyorsan futó csónakból belelógatta a kezét a vízbe.
– Ne csináld ezt – mondta Pécsi.
– Mindjárt – mondta Ella és addig tartotta a kezét a vízben, amíg Pécsi idegesen fel nem állt és el nem ment Nagy Ervin mellé. Akkor kihúzta a kezét a tengerből és lerázta róla a vizet. Andor zsebkendőt adott neki, ebbe törülközött meg. A zsebkendőt megszagolta és kérdőleg nézett Andorra.
– Otkolon – mondta ez.
– És? – kérdezte az asszony, újra az orrához emelve a kendőt.
– Semmi más.
Még mindig a kendővel az orránál, halkan mondta:
– Chypret szoktál belekeverni.
Hirtelen vette el az arcától a kendőt és fehér fogával belekapott az alsóajkába. Andorra nézett. Elszólta magát ezzel a tegezéssel. Az arcán oly bizonyosnak látszott, hogy a tegezés véletlen volt, hogy Andor úgy tett, mintha ez nem tűnnék fel neki.
– Nincs rajta semmi, csak Farina, Jülichsplatz négy – mondta erőltetett-egyhangúan, miközben átvette a feléje nyújtott kendőt. De aztán hallgattak egyideig.
Itt volt valami a levegőben. Miért ült Nagy Ervin már az elindulás óta külön, a soffőr mellett, mintha semmi más nem érdekelné, csak a motor és a kis hajó egyenletes futása a síma vizen? Mikor a beszálláshoz gyülekeztek a fürdő mólóján, s Andor megérkezett, Pécsi kényszerű mosollyal szervuszolt vele. Pécsi Fiumában volt, mikor az asszony Andort meghívta. És most ez az erőltetett, ál-udvarias vigyorgás… Egészen bizonyos, hogy ezek közt tárgyalások voltak a meghívás miatt. De miért ül külön Nagy Ervin? Most úgy látszott, mintha az asszonyra mind a ketten haragudnának valamiért. Andornak az a furcsa érzése volt, hogy mind a kettő azért kedvetlen, mert Ella őt meghívta. „Lerongyolt életem,“ – gondolta most – „óh, lerongyolt életem, hogy én ennek ilyen rettenetesen örülök.“ Ahogy némán ült az asszony mellett és a két előregörnyedő férfira nézett a soffőr mellett, úgy érezte magát, mint egy király. És hogy az övé a hajó, az övé és Elláé, a kettőjüké. Az övék az együttlét és a gyors futás, és az a másik kettő ott külön, amint háttal ül nekik és bosszankodását motor-műszavakba fojtja, két fölösleges, kínlódó alak, két idegen. Oly közel ült Ellához, hogy nagyon gyöngéden bár, de érintette a felsőkarját. És ez az érintkezés, amely nem is a testeké, hanem csak a ruháké volt, úgy egybeforrasztotta az asszonnyal, hogy közös áramnak érezte a gondolatát, amely két testen át kering, mint összenőtt ikrekben a vér. Ezért nem beszélt semmit, ettől az elképzeléstől hallgatott, úgy érezve, hogy az asszony úgyis pontosan ugyanazt gondolja, mint ő.
Pécsi megmozdult. Visszanézett rájuk, felállt, és visszajött a helyére. Szembeült velük. Ella rámosolygott:
– Haragszik, Pécsi bácsi?
– Dehogy haragszom – mondta ez, egészen komoly arccal. – Én magára sohse haragszom.
Ahogy ezt élesen, minden kedvesség nélkül mondta, ez bántotta az asszonyt Andor előtt.
– Mert ha haragszik, – szólt – azt se bánom.
Olyan pillanat volt ez, amikor a harmadik – ha nem Andor lett volna – azt mondta volna: „De gyerekek, ugyan, ugyan, gyerekek!“ Igy nem mondta senki, és a pillanat éles maradt, mint a kés. Most mind a hárman kitünően hallották a motor taktusát. A feszültségben csak ő, a motor volt jókedvű és szorgalmas, sietve dohogott, mint valami rendes kis munkás, aki komolyan veszi a dolgát és nem törődik gyerekségekkel. Vízrongyok loccsantak meg a csónak oldalán. Kellemes szelet csinált a nyugodt levegőben a csónak futása. Ellának a bodros-szőke hajcsomó félrefúvódott a homlokából. „Most megint tizenhárom éves“ – gondolta Andor. Viharosan boldognak és szerelmesnek érezte magát. Pécsi keményen nézett Ellára és látszott a szemén és száján, hogy mindenféle mondatokat hallgat el, amik gyors egymásutánban jutnak eszébe. Aztán felkelt, s kissé megtántorodva, és meghimbálva ezzel a mozdulatával a csónakot, visszalépkedett, lekuporodott Nagy Ervin mellé. Hallatszott a halk kérdése:
– Ez négytaktusos motor?
– Igen.
– A hangja után kéttaktusos.
– Nem.
Nagy Ervin feleletei ilyen elharapottak voltak. A Zöld Hegy egyre közelebbről látszott. A nap sütött a hátuk mögött, de kissé sáppadt lett most az aranya. A Zöld Hegy gyepére nagy felhőárnyék borult. A fele világoszöld volt, mint a fiatal fű, a fele sötét, mint a fenyőlomb. Andorban feltrombitált a szó, amit Ella az imént elejtett, a „szoktál“… ami úgy röppent le róla, mint a kalap a szélben, hogy rögtön utánakapott… mikor az ajkát hirtelen becsípte a foga alá…
… „Szoktál“…
Ránézett, előbb csak a szeme sarkából, aztán lassan a fejét is feléje fordította. Az asszony rögtön visszanézett rá. Most elvesztette az eszét. Súgva mondta neki:
– Szeretlek.
Az asszony elnézett róla és Pécsi felé fordította a fejét. Andor is odanézett, de közelebb hajolt a füléhez és még egyszer mondta:
– Szeretlek.
Ahogy Ella még mindig Pécsi és Ervin hátát nézte, lassan felemelte egy kicsit az ujját a levegőbe, mintha azt mondaná: „vigyázz“. Ebben a pillanatban a két előregörbülő hátú ember azt a benyomást tette Andorra, hogy ez két halott, aki nem is tud megfordulni. Most vér rohant fel a nyakán, mintha a fülébe akarna tódulni. Ha Ella lassan le nem ereszti a fölemelt ujjú kezét, nem tudta volna magát visszatartani: elkapta volna, és aztán mindegy… minden. Az asszony nem nézett rá, a két hátat figyelte, meg se mozdulva. Ebben volt valami, ami ezt mondta: „na beszélj, beszélj, én figyelek, én vigyázok addig“.
Ültében a füléhez hajolt, a nagyon vékony, arany-selyem karikás hajacskák mellett, és forrón mondta – nem is mondta, inkább lélekzette – halkan-kínlódón:
– Nem is tudod. Magamba lőttem miattad. Hónapokig feküdtem.
„Hazudom“ – gondolta a beszéddel párhuzamosan. Az asszony nem mozdult, a görbült hátakat figyelte, ezzel bátorította. Andor csak a halántékát látta és szabályos kis fülét:
– Kint voltam a pályaudvaron, mikor nászútra mentél – lélekzette feléje, olyan közelről, hogy a kis hajak a füle előtt megmozdultak a lehelletétől. Vágtattak a homloka mögött a gondolatok: „Mi ez? Meghallgat? Vagy nem is hallja? De tűri… Hallja? Akarja? Mondjam tovább?“
– Ide is miattad jöttem…
Tűrhetetlen volt ez a mozdulatlansága. Kérdezni kell tőle valamit. Adjon valami jelet… mutasson valamit, mozduljon… Értelmesen, világosan súgta a fülébe:
– Megtűrsz magad mellett?
Most azok is hallgattak ott a soffőrnél. A motor hangosabban dohogott, mint valaha. „Dudududu… dudududu…“ – sietett előre, mintha szívességből lármázott volna, hogy Andor suttogását eltakarja. A kérdésre Ella nem mozdult, nem felelt, de a balkezét, amely az ölében nyugodott, lassan megmozdította és lebocsátotta maga mellé, a padnak arra a kis szabad részére, ami közte és Andor közt volt. A karjaik már érintkeztek, de itt elől, a térdeknél még volt éppen annyi kis hely, ahová a keze elfért. Most Andor is a két férfira vigyázott a szemével és a tenyerét lassú-gyöngéden ráborította az Ella kezére. Ebben a pillanatban nézett hátra Pécsi. Andor a tenyere alatt igen finom kis rezzenést érzett. De Pécsi nem láthatta a kezeket.
– Jó csónak – szólt hátra.
– Nagyszerűen szalad! – mondta víg-hangosan Andor, erősen rányomva a tenyerét az asszony kezére.
– Már itt a zsidó-öböl – szólt Pécsi. Nagy Ervin hangosan felnevetett. Nem fordult hátra. „Ez nekem szól“ – gondolta Andor. Ella lassan kihúzta a kezét a keze alól és felállt. Ügyetlenül lépkedett a két férfi felé a csónak fenékdeszkáján.
– Mondja, – szólt idegesen, kissé nagyot ütve Nagy Ervin vállára – maga mit fordít nekem hátat az egész úton?
Pécsi mögött állt meg, két kezével átfogta hátulról a fejét, lehajolt hozzá, és az arcát az arcához szorította. „Imádandó, imádandó… bestia!“ – mondta magában Andor, győzelmesen, diadalos szívvel, boldog-felrepülő szívvel. „Mit csinál ilyenkor az ember?“ – kérdezte magában féktelen vígsággal. – „Az ember rágyújt“ – felelt magának, cigarettát vett elő, hátat fordított a szélnek és az egész jelenetnek, rágyújtott vagy öt-hat gyufával egyszerre, aztán füstöt fújva, jóllakottan nézett vissza a három emberre. Ella most az ura és Nagy Ervin közt állt és a két kezét a két ember vállára tette. „Ez baj“ – vágott végig Andoron a féltékenység, és az asszonynak arra a kezére meredt, amely a Nagy Ervin fehér vászonruhájának a vállán volt. És akkor – erősen figyelve – észrevette, hogy a fehér vászon a váll alatt, a lapockán, ráncot kezd vetni, mintha fenn a vállon összemarkolnák. A kézre nézett és látta a hüvelykujjat begörbülni és a kézfejet feldomborodni. A másik kéz lustán nyugodott a férj vállán. De ez belemarkolt, szinte belekarmolt Nagy Ervin vállába, haragosan, bosszúálló-némán, jeladóan, türelmetlenül, mintha ezt jelezné: „mi az, mért bántasz, mért kínozol, mért hallgatsz, mit akarsz, mit gyötörsz, gazember…“
– „Képzelődöm?“ – gondolta, mikor ez az ijedt-fájó féltékeny hideg végigfutott rajta. De nem volt kétség. Nagy Ervin leeresztette a megmarkolt vállát, elhúzta az asszony keze alól, óvatosan, de dacosan, mintha felelt volna neki: „eridj, hagyj békén, eridj csak vissza sugdosódni“.
A csónak nagy ívben a part felé fordult. Előttük volt a Zöld Hegy, egyenletes gyeptakarójával. A kőhegyet üdezöld bársonyköpeny borította, amely itt-ott lyukas volt, mintha kikopott volna a bütykein, egyes darabkákon láttatta a fehér-szürke sziklakönyököt, kőtérdeket. A csónak befordult a sötétvizű öbölbe, amelyen apró hullámok fodrozódtak, mint valami mély tavon. Csak a Zöld Hegy volt füves és síma, az öböl többi hegyfalai erdősen sötétlettek a csöndes tó körül. Elsőnek Nagy Ervin ugrott ki a partra, utána Pécsi, aztán mind a ketten a kezüket nyújtották Ellának, mikor kiszállt a csónakból. Andor utolsónak maradt. A csónakból nézte, ahogy a fehérruhás asszony a két kézre támaszkodva partraugrik a csónak padjáról. Ella visszafordult feléje:
– Andor! – mondta. – A pad alatt van a kosár az uzsonnával. Hozza ki.
Andor kivitte a kosarat. Üvegek nyakai álltak ki, kandikálva a kendő alól, amely az uzsonnát takarta.
– Még korán van enni – mondta Pécsi, de hirtelen az égre nézett, mert valahonnan igen messziről dörgés hallatszott.
– Hopp! – mondta Nagy Ervin, az ujját felemelve és nagyra nyitva a szemeit. – Figyeljünk csak?
Füleltek mind. Elhalkuló mennydörgés gurult valahonnan messziről valahová még messzibbre. Hűvös kis szél szállt át az öblön. Pécsi lekiáltott a csónakra a soffőrnek:
– Mi az? Eső lesz?
A soffőr szétnézett, felnézett, elnézett, – aztán feléjük fordult:
– Lehet.
A láthatár végén, ahol a nyilt tenger egy darabkája látszott a messzi szigetfoltok közt, az ég színe erősen elvált a tenger színétől. Az ég szürke volt és a tengerdarabka komor-zöld. És mintha magasabban állt volna ez a haragos vízvonal, mint máskor.
– Ez hirtelen jött – mondta Nagy Ervin, kémlelve az eget.
– Jó lesz rögtön visszafordulni – szólt Pécsi.
A hegyek mögött a sápadó égboltra sötétgalambszínű felhők tolták fel a gyapjukat. Amint feljebb tolakodtak, a belsejük egyre kékes-feketébb lett. A Vázsonyi-öbölről eltűntek a fodrok. Sötét vize gyanúsan nyugodott, hallgatott. A Zöld Hegy elvesztette a fényét.
– Pech – mondta Nagy Ervin. – Egyszer kapunk egy jó tutajt.
Beborult. Pécsi a csónak felé ment. Andor követte.
– Hoztál kabátokat? – szólt vissza Pécsi Ellának.
– A pad alatt vannak – mondta az asszony. És mialatt Pécsi a soffőrrel tárgyalt, ő gyorsan és halkan beszélt valamit Nagy Ervinnel, de ez a végén hátat fordított neki és Pécsi felé nézett. Ellának haragos volt az arca. „Együtt vannak“ – mondta Andor. A hasában érezte a rémületet és a kijózanodást. „Hát akkor velem… miért?… vagy talán éppen ezért?“ Most ők ketten voltak a halottak: ő és Pécsi, ahogy a csónak mellett álltak és a kabátokra hajoltak. És a királyi pár künn volt a parton, kényeskedett és dacoskodott egymással, – „vagy képzelődöm?“ Ahogy egy pillantással Ervin sértődötten megemelt orrát és Ella haragosra sötétült szemét meglátta, nem volt kétsége.
– Tessék? – kérdezte Pécsitől, aki mondott neki valamit.
– A soffőr azt mondja, induljunk rögtön.
Andor kikiáltott a két fehérruhás felé:
– Halló!
De fátyolt érzett a hangján. Köszörülte a torkát, újra szólt:
– Halló! Megyünk vissza!
Pécsi már a csónakban volt és a kabátokat szedegette szét. Ervin és az asszony túlságos-lassan jött a part felé. Ervin nem nézett az asszonyra, de Andor észrevette rajta, hogy mozdulatlant mutató szája mögött beszél, titokban gyorsan beszél, mond valamit. Olyan ügyesen csinálta, hogy az ajkain nem látszott a beszéd, csak az Ella arcán és szemén, amint figyelve nézett rá, úgy jött mellette. Azt a pillanatot is lehetett látni, mikor Nagy Ervin bevégezte a beszédet, ezt is az Ella arcáról, a feje előre-fordulásáról és egy ránduló-gúnyos mosolyáról. „Hogy van, hogy Pécsi ezt nem látja?“ Egy percig azt hitte, hogy ez csak az ő rémlátása. De mikor látta, hogy Pécsi a csónakban háttal áll a közeledőknek, akkor megértette: a fogai közt sugdosó Ervin csak Pécsit figyelte onnan, s addig beszélt, amíg ez háttal állt. Vele nem is törődtek. Ella azért ült vele külön az előbb, hogy Ervint féltékennyé tegye… „Te szegény Pécsi,“ – mondta magában, a mellőzött szerelmes halhatatlan férj-pártiságával, – „te szegény Pécsi… itten téged megcsalnak.“ Aztán azok is odaértek a csónak mellé és Ella mosolyogva mondta neki:
– Szép kis kirándulás…
Akkor az égre nézett, hogy valahova nézzen, de az asszony rászólt:
– Nem segít?
Hirtelen szolgálatkészen nyújtotta a kezét, felsegítette az asszonyt a csónak peremére. Az erősen rátámaszkodó kéz végigkergetett valami meleget az egész testén. De már el is eresztette. Kicsit szórakozottan ugrott be utána a csónakba, belülről még a kezét nyújtotta Nagy Ervin felé és hallotta ennek a hangját:
Fejbekólintottan ült, mikor a motor megint puffogni és dudorogni kezdett és az indulás pillanatai remegtették alattuk a kis hajótestet. És már futásba siklott a csónak, mikor megint Pécsire gondolt: „Téged itt megcsalnak, te becsületes Lajos,“… de mély lélekzettel gondolta utána: „engem pedig megölnek.“ Így volt ez természetes, – gondolta – a férjet megcsalják, de a szerelmest szivenszúrják. „Hol van az a gyönyörű világ, ami még tíz perccel ezelőtt volt?“
– Pardon – mondta a soffőr, mikor melléje lépett a padra. A ponyvát feszítette fel a csónak fölé. Nagy Ervin ült a motornál.
– Mi az? Esik?
– Már kezd – szólt a soffőr, keményen kifeszítve, meg-meghúzva a ponyvát. Árnyék borult a csónakba, fedél alatt voltak. Ahogy ez alól kinézett, a tengernek haragos színét látta. Mint az olvadt palacküveg, olyan sötét, feketén-zöld és sűrű volt a víz. Hullámokat még nem lehetett látni, csak szakadozott, habfehér kis fodrokat a mély-zöld messzeségben, amint egyre közelebb sodródtak. A tenger fénytelen és sötétszínű lett, mintha a világos-derült felszíne lefordult volna a fenekére, s alulról felkerült volna a mély komor-zöld hidegebbje. Nagy Ervin visszaadta a motort a gépésznek. A ponyva feldagadt és lelohadt a fejük fölött. Hűvös áramlat ment el az arcuk előtt a levegőben és a csónak himbálódni kezdett. Hullámot még mindig nem láttak, de valami meg-megemelte őket, lassan és könnyedén, mintha méregetné, milyen nehéz is ez a csónak. Pécsi összegombolta a kabátot Ella mellén és az asszony most Ervin és Pécsi közt ült. Ezek szorosan húzódtak melléje, védőleg, hogy elfogják előle a szelet és a közeledő esőt. Andor szemben ült velük és Ella cipőjének az orrát nézte. Csöppek koppantak a ponyván, aztán egy-két koppanás után abbahagyták.
Ella felkelt a két férfi közül. „Ez Ervinnek szól“ – gondolta Andor. – „Ugratja.“
Az asszony előrement, kimászott a csónak orrára. Megkapaszkodott a vékony vaspóznában, ami a ponyva végét tartotta és nekidűtötte a mellét, az arcát a szélnek. Csattogott és repkedett mögötte a kemény fehér szoknya, amint ott elől állt, a szélben.
– Gyere onnan – mondta Pécsi.
Nem is felelt. A szél, mintha azt mondta volna, hogy Pécsinek igaza van, durván megrántotta a szoknyáját, oldalt lebbentette, úgy, hogy hozzákapott és össze akarta fogni. Fehér-feszes harisnyája térdig meglátszott egy pillanatra, s ahogy lehajolt, kapkodott, a harisnyakötő sárgaréz csatja csillant meg dús fodor közt.
– Gyere onnan – reccsent végig Pécsi hangja három pár szem mohó-egyenes sugarán.
A motor gyorsan kotyogott a csöndben, ami ezt követte. Aztán hosszan suhogott a széltől a ponyva. Feldudorodott, lelappadt megint. Aztán megrázta a szél, akkor ropogott, kemény zászlócsattogással. Kívül végigvágott rajta a kezdődő zápor egy suhintása.
– Gyere, hiszen esik!
– Hagyj, ez oly nagyszerű! – kiáltott hátra az asszony, és hátrahajtott fejjel ívelődött neki a szembefujó vizes szélnek, mint a nagy tengeri hajók orrára faragott arany-asszonyok. Valami lánykori viharért-rajongással, bakfis-vadsággal állt a hajócska orrán. Most már a szoknyája versenyt csattogott-ropogott a ponyvával. Nem látszott törődni azzal, hogy a hátul kuporgó három férfi a finoman-húzott izmú lábait nézi, vagy, mikor oldalt kapta a szél, a derekától a sarkáig élesre rajzolt formáját.
– Ejnye – mondta Pécsi, fölkelt, hosszú lábaival hozzábotlott és megfogta: – Egy-kettő, lejönni!
Visszafordult, szélfésülte szabad homlokkal:
– Nem. Nem!
A férj elrestelte magát a két másik előtt.
– Jó – mondta, visszalábolt a helyére és az ülésre zökkent. Mialatt az asszonynál állt, nekik kettőjüknek háttal, Andor Nagy Ervinre nézett. És észrevette, hogy a férj háta mögött Ervin jelt int a megfordult asszonynak, összehúzott szemmel megrázza a fejét, mint aki azt mondja: „ne izélj, ne bosszantsd“. És Ella, aki egy pillanattal azelőtt kétszer egymásután élesen mondta, hogy „nem!“ – most megjuhászodva, zavart mosollyal lépett be a ponyva alá, s hozzájuk botorkálva leült a két ember közé. A zápor felsóhajtott körülöttük, rézsút dőlt és sűrű pergéssel söpörte a ponyvát. A csónak mélyen leszállt, aztán magasra emelkedett fel. A motorhang egyenetlenkedett, hol nekiszaladt, hol visszarendesedett, aszerint, amint a csónak propellerje hátul a vízbe merült, vagy levegőre jutva nekiperdült a szabadságnak. Mindnyájan hallgattak, az asszony most összehúzta magát és félősen gubbaszkodott közöttük. Rohantak, himbálva futottak a megmozdult vízháton, érezték, hogy kínnal és küzködve jutnak csak előre. Mindnyájan előrenéztek. De ebben az erőlködő előretörekvésben, ahogy marsot dobolt a sűrű tengeri zápor a fejük fölött repeső ponyván, a sötétülő alkonyatban valami élet-halál feszültség volt köztük, valami szótlan gyűlölködése a három fiatal kannak e körül a didergő, puha-fehér madár körül, aki ravaszul sunyítva bujt közöttük melegét féltő testecskéjével, a komoran előreszegzett, de neki szóló és érte gyötrött tekintetek közt. A nagy-csöndes hallgatás mintha a zápornak és a haragos-sötét tengernek lett volna felajánlva, de alapjában véve a nőstényért való küzdésnek a konok némasága volt, amely házasságot, elmult vőlegénységet és kíméletlen udvarlást, mindent nivellált, – itt a tengeren a szélben és esőben oly primitívvé lett, mint az őshímek egymásra morduló harckészsége valami ős-nőstényért, kulturátlan, hazugságmentes és tisztán állati, hogy jobb is volt nem szólni, mert akárki akármit mondott volna, – úgy érezte Andor – egyszerre horkant volna össze mind a három, felvillanó szemmel, fogmutogatva, –
– „Vagy csak én képzelem így?“
Szakadatlan, de egyenletessé csöndesedő eső és sötét este volt, mikor a fürdő mólójánál kikötöttek és szaladva menekültek fel a szálló terraszának nagy ponyvája alá.
– Most átöltözünk, – mondta Ella – aztán az uzsonna helyett is vacsorázunk. De nem a szobában, Lajos, az étteremben, jó?
– Ahogy akarod, fiam.
– Hát menjetek, – nézett az asszony Andorról Nagy Ervinre – most fél nyolc… nyolckor legyetek itt, együtt vacsorázunk.
– Köszönöm, – mondta Andor – azt hiszem, én megfáztam. Iszom egy teát és ágyba bujok.
Ella kegyetlenül hirtelen szólt Ervinnek:
– De maga jön.
– Hogyne.
Búcsúztak, mosolyogtak, szétváltak. Mikor Andor a folyosó szőnyegén végigment, oly nehéznek érezte a járást, mint aki bő csizmában agyagsárban tapod. A hallban leült. Maga elé bámult vagy egy félóráig, amíg észre nem vette a nyitott kapun át, hogy elállt az eső. Még akkor se ment fel a szobájába. Kisétált a szálló elé, s fellélekzett a felfrissült, jószagú estében. Elment, keresztülballagott a csöpögős, lombtól sötét, nehéz-illatú babéros parkon, kábítgatta magát az eső után meleg és sűrű levegővel, ami ott megrekedt a kövér bokrok és hízlalt babérfák közt. Aztán megint kiment a tengerpartra, szórakozottan nézte a holdat, amint fekete felhők mögött bujdosik az üveges égen, sugárzó-fehérrel szegi a gyorsan úszó felhők foszló széleit. Majd felment a szobájába, lámpát gyújtott, eloltotta, csöngetett, megint fényt gyújtott, sonkát rendelt. Otthagyta, nem tudott enni. „Kezdődik, megint“ – mondta. És átadva magát a rajta eluralkodó gyalázatos gyöngeségnek, egy üveg konyakot hozatott. „Elkábulni, elfelejteni, elaludni.“ Remegett, mikor levetkőzött és a páradús levegőtől átnedvesedett hálóingét magára vette. „Lefeküdni, álomba dögleni…“ Az ablaka nyitva volt. Átlátszó égbolt világolt be, szinte olvasni lehetett volna a derült kékségben. Most megnyugodva söpörgetett lenn a tenger. Az eső elől elbujt madarak csipogtak egyet-kettőt, elhallgattak. „A halálom vagy“ – mondta magában. A Nagy Ervin néma beszédjére gondolt, meg arra, mikor az asszony oly engedelmesen lépett le a csónak orráról a szem-intésre. „Ringyó lettél“ – mondta felszakadó fájdalommal. Némán nevetett a párnán, hanyattfekve. „Régi önző gazember“ – mondta magának – „hát én mit akartam tőle? Hogy az legyen. Az enyém. De ő ott az, ahol ő akar.“ A saját formulája, az „ő akar“ élesen vágódott a hiúságába. A Nagy Ervin erőszakos száját képzelte el az Ella felszimatoló ajkán. „Éljetek jól, mulassatok, ahogy akartok.“
Felült az ágyban.
„Te jó Isten,“ – mondta, halálra rémülve – „ha akkor nem írom meg azt az öt sort, amit Rácz Miklós diktált a szerkesztőségben, akkor életben maradtam volna.“ Ez agyonvágta az utolsó okosságát is, ez az elképzelése annak, hogy milyen kis dolgon mult az élete. „Az életem?“ Ahogy megint leereszkedett a párnára, semmi fiatalságot nem érzett magában. „Rossz nevelés,“ – mondta zavaros-kábultan – „jómód, túl-engedékeny szülők, gyönge jellem… semmi munka…“ Majd hosszasan bámult ki az üvegkék semmibe, gondolat nélkül. És mikor megint megrohanták a gondolatok: „Terhelt vagyok… ki tudja, mit kaptam a családomtól.“ Melegedni kezdett a szeme. „Nem sírok, ez rettenetes volna.“ Aztán a dagadozó, fájó mellében felordított valami: „Ne hagyjatok megdögleni… apa! mama!“ Legörbült a szája a szégyentől, hogy ilyen férfiatlan. „Pfuj“ – mondta – „undorító.“ Majd próbálta cinikus hűvösséggel vizsgálni magát: „Egészen jól kínlódom, nem is lehet jobban.“
Ivott és elszenderedett. Arra riadt, hogy kopogtatnak az ajtaján. A hold magasra szállt fel és belátszott az ablakon. „Mi az?“ – mondta hangosan. Az ajtó felé rándult, felült. Megint kopogtattak.
– Szabad! – kiáltotta. Meggyújtotta az éjjeli-szekrényen a zöldernyős kis lámpát.
A félignyitott ajtón Nagy Ervin szólt be:
– Még nem alszol?
– Nem.
Bejött. Ránevetett a konyakos üvegre:
– Snapsz?
– Parancsolj – mondta neki, magához térve. Nagy Ervin nagyot húzott az üvegből. Cigarettát vett elő, neki is adott egyet. Leült az ágy mellé, a székre, ráült Andor levetett ruhájára.
– Bejöttem egy kicsit diskurálni – mondta.
Andor meglátta rajta, hogy rosszkedvű. Egetszagoló fitos orra most előreállt, a polgári életbe. Levette szeméről a monoklit és a mellényzsebébe dugta. Felbiggyesztette az ajkát, sárga kis bálibajusza szétfeszült, az egész arca savanyú-ravasz kifejezést öltött.
– Neked könnyű, – mondta – te kimásztál belőle, irígyellek. De én egy kicsit beleestem.
Andor hallgatott. Néma izgalom lelkendezett benne. „Ez beszélni fog. Mindent megtudok.“ Nem mert szólni, hogy el ne riassza.
– Nem nagyon, de beleestem – mondta Ervin és megint húzott egyet az üvegből. És most ő is hallgatott. Andor nyugodt közömbösséget erőltetett:
– Már lefeküdtek?
– Igen.
Keserűen vigyorodott el Nagy Ervin:
– Pécsi úr nagyon sietett. Egy kicsit meg volt ijedve tőlem. Ilyenkor sietnek. Viszik a nőt. Azóta már talán…
Andor elnézett róla. „Te is így vagy?“ – gondolta, s valami reményét érezte a megkönnyebbülésnek.
– De hiába – mondta Ervin. – Itt hiába siet.
Ez röhögősen-kárörvendőn szólt. Ervin keresztbedobta a lábát a másikon.
– Te, – mondta, az ágyra csapva a tenyerét – ez az asszony olyan szerelmes belém, mint egy… egy…
Nem jutott eszébe a többi. Mélyet húzott a cigarettából és a plafonra célzott a füsttel.
– Ne mondd – szólt Andor, most végső erővel mimelve a közömböst. – Ezt nem tudtam.
– Mint egy kutya – jutott eszébe Ervinnek a találó hasonlat. – Mint egy kis beteg kutya.
Andor ültéből lassan hanyatt-ereszkedett a párnára:
– Nem csudálom – mondta félholt hangon, de vigyázva, hogy gyanút ne keltsen, remegve a folytatásért.
– Kérlek, – szólt Nagy Ervin, mint aki nagy elbeszélésbe fog – ez az asszony már akkor is szerelmes volt belém, mikor ezzel a svábbal az anyakönyvvezetőhöz ment. Nem mondom, hogy bolondult értem, de jobban érdekeltem, mint Pécsi úr. Azt mondod, hogy mért nem vettem el. Jött volna. De ha én pénz nélkül nősülök, akkor primo: sírba viszem az apámat, secundo, öregem, hiába születtem erre a világra. Ilyen tragikus volt a helyzet, mikor a sváb ott erőlködött.
„Tragikus“ – ezen mosolyogni kellett.
– De ezt nem bánom, – folytatta csöndesebben Ervin – mert nem rendes asszony.
– Ezt hogy érted?
– Nem rendes asszony. Nem jó állás nála férjnek lenni.
– Gondolod?
– Ha nem gondolnám, nem volnék itt.
Andor megint feltápászkodott az ágyban, felült, átölelte a térdeit. Mintha most már nem is fájt volna semmi. Az az érzése volt, hogy meghalt, és csak szórakozottságból beszél tovább:
– Régi dolog? – kérdezte.
– Pardon, – mondta Ervin – nem akarok többet sejtetni, mint amennyi van. Még semmi sincs. Csak ígéretem van. De nagyon kell szorítanom, hogy beváltsa. Ugrat, kérlek. Ma például veled ugratott.
– Igen – nézett maga elé, a felhúzott térdére.
– Észrevetted?
– Nem, nem – riadt fel.
– Velem azonban megjárja, mert én visszaugratom. Most könyörgött, hogy maradjunk még együtt, igyunk pezsgőt, és Pécsi már maradt volna, de én elmentem.
– Micsoda kérdés ez?
– Hogy komoly-e ez… hogy szereted-e…
– Meg vagyok pörkölve egy kicsit, az bizonyos. Ezt nem tagadom. De nem annyira, hogy el ne ugorhatnám tőle. De nem akarok. Semmit nem szabad kihagyni. Nem szabad elmenni egy jóformájú asszony mellett, ha ő hajlandó egy kicsit megállni. Mindent, amit lehet. Mindent, amit az élet nyújt. Elvenni mindent.
Hallgattak.
– Egy folyosón lakol velük? – kérdezte Andor.
– Igen. Szembe. Ők a kétszáztizennégyben, én a kétszáznegyvenhatban.
– És az ígéreten kívül… soha… semmi?…
– Mióta asszony, semmi.
Most nagyon úgy kellett tenni, mintha érdeklődés nélkül kérdezné:
– És azelőtt?
– Semmi. Flört.
Magától folytatta Ervin, kérdezés nélkül:
– Annál a csúnya Margitnál találkoztunk egy párszor. Nem tudom már a másik nevét.
– Kornély.
– Igen. De ennek már több, mint egy éve. Te akkor jártál hozzájuk. Biztos, hogy megcsalt veled.
– Téged?
– Biztos. Különben… az volt az impresszióm, hogy veled el akarta magát vétetni.
– Lehet.
– De ez se volt sok… lanyha flört volt, egy kis csókolózás, aztán egyszer elvittem fiákeren a Népligetbe, semmi.
Ásítást nyomott el.
– Megyek, – mondta – aludj jól.
Kinézett a holdtól ragyogó tengerre:
– Nem melegek ezek a parti szobák?
– Nem.
– Az enyém előre nyílik, a térre. De az elég hűvös.
Kiment.
Andor eloltotta a lámpát. A szoba megtelt holdfénnyel és a tenger éjszakai illatával. Hanyatt feküdt az ágyon. Annyi idegereje se volt, hogy a konyak után nyúljon. És egészen üresnek érezte magát belül, mintha semmi se lett volna a mellében, a hasában. A kitisztított fehér bornyú jutott eszébe, ahogy a mészárosnál a fogason függ, tiszta kis fadarabbal szétpeckelve.
V.
Ahogy a forró délutáni időben, úgy három óra körül kilépett az étteremből a tenger felé nyíló ajtón, a rekkenő meleg álmos csöndjében beszélgetést hallott valahol a feje fölött. A félemeleten volt az olvasóterem, annak a tengerre szolgáló nagy erkélyén beszélgettek. Ők voltak, halkan mondtak egymásnak hosszú mondatokat. Az asszony is sokat mondott, Ervin is sokat felelt. Hogy mit beszéltek, nem lehetett érteni. De azokat a hosszú beszédeket gyorsan mondták. Néha hirtelen felelt egyik a másiknak, aztán nagy szünetet tartottak. És megint gyorsan és egymásnak rögtön felelve beszéltek.
Őt nem láthatták. Az erkély alá húzódott, s ahogy erőltetve fülelt, néha fel-felnézett a kőbalkon fenekére. Fájdalmas-irígy, kíváncsi figyelme, mint a spirituszláng a forraló alatt, settenkedve nyaldosta alulról ezt a nagy kőedényt. Mint a szeszláng, ami hol alattomosan bujkál, hol fellobog oldalt magasra sárga-irígyen, majd megint sunyikéken szelidül átlátszóvá és mozdulatlanná. Pécsi aludni szokott ebéd után, s ők most ezt az időt használják ki, hogy ott fenn, a nagy vörös ernyő alatt kibeszélgessék magukat. A kirándulás napja óta nem látta őket. Ez tegnapelőtt volt. Tegnap reggel a hajóval bement Fiuméba és a pállott melegben az átfűlt kövek közt töltötte a napot; egy kis Pestet csinált magának Fiuméból. Lapokat olvasott a kávéházban, vendéglőben ebédelt, s délután elkóborolt a piszkos és görbe utcákba, ahol a lányok laknak. A nyomorult testi fájdalom kergette arrafelé. De az első utca, amelybe betévedt, oly fülledt és bűzös volt, hogy mikor egy csíkos ponyva árnyékában egy földszintes ház előtt meglátott három lányt kártyázni, piros papucsban, az egyiknek a derekáról hátul lefüggő madzaggal, felfordult a gyomra. A lányok magyarul beszéltek, az egyik visítva nevetett, ki akarta venni a kártyát a másiknak a kezéből. Megfordult és lebotorkált a büdös sikátoron, kiment a mólók felé, a napverte nagy kőkockákra. „Iszonyú dolog,“ – mondta magában – „ilyen forró nyáron, ilyen égő nyáron szenvedni.“ Valahogy jobban bírja az ember ezt a keserves-mély kínlódást a téli hidegben. Vagy ősszel, mikor ráfoghatja egy hervadó kis erdőre, hogy vele búsúl. Egy parti kávéház előtt, a meleg árnyékban várta meg a hatórai hajót, azzal jött vissza. Már nem is nagyon bírta volna tovább a mozdulatlanul álló hő levegőt. A hajó fedélzetén tért magához. És már este hétkor az ágyában feküdt. Mégis, ma délelőtt, mikor felkelt, úgy gondolt erre a vakító-napos, forró kő-Fiuméra, mint valami megváltásra. Mert itt lenni…
Hazautazni, erre még csak gondolni is, nem volt ereje. „Voltam már gyengén,“ – mondta magában – „de ilyen gyengén még nem voltam.“ Úgy érezte, hogy nincs az a megalázkodás és aljasság, amire ne volna képes, csak azért, hogy mint egy haldokló kutya, ott vonszolhassa magát az asszony levegőjében. Látni nem akarta, ettől most már rettegett. De elmenni a közeléből…?
Ahogy az erkély alatt állt, várt és ijedezett, mert már percek óta nem hallotta fönn a hangjukat, valami csúnya megkönnyebbülést érzett magán. Mint aki felmentődött a világ minden törvénye alól, csak az utolsó életösztönének dobta oda magát, s ennek a szolgálatában most már mindenre képes. „Mi rosszabb történhetik velem?“ Mintha önmagát siralomházban őrizné, megkérdezte magától: „mi az utolsó kívánságod?“
És érezte, hogy mindent teljesít, amit a vergődő kis életfoszlány, ami még lábon tartotta, követelni fog tőle. Már nem is elszántság volt ez, hanem teljes felszabadulás minden kötelékből. Aludni, enni, fürödni… hol volt már mindez? A testre, a modorra vigyázni, a gondolatok tisztaságát, a cselekvések korrektségét ellenőrizni… Hiúság, tisztességérzet, a mások véleménye, a jövő, akár csak a holnapi nap is… hol volt már mindez!
Oldalt, a szálló mellett, a napon égő parkban ropogott a sárga kavics. Meglátta őket, amint lassan sétálva jöttek elő a szálló mögül és most nem is a szerpentinúton, hanem a lejtős, aszú gyepen átvágva mentek le a tenger felé. Fehérben voltak mind a ketten. Ella nagy fehér napernyőt tartott a vállán, ez mind a kettőnek a fejét elfedte Andor elől. Fáradt szeme előtt valami furcsa négylábú állattá egyesültek, amelynek a napernyő fehér félgömbje volt az óriási feje, s ez alól karok és lábak nyúlkáltak ki, ahogy elég szorosan símulva egymáshoz lépkedtek, gesztikuláltak. Mikor leértek a parti útra, s elindultak a tenger mentén, Ella hangosan nevetett. A fiú nem bírta tovább, utánuk osont. Miért? Restelte egy pillanatig. De menni, menni utánuk, bujva, lopózva, hogy észre ne vegyék, a sarkukban lenni… A keskeny tengerparti út bolondosan kanyarog és a magas kertek terraszai alatt megy, falak és sziklák tövében, ott jól lehet rejtőzve-követni őket. Furcsa volt, ahogy megint hallotta a sűrű beszédjüket, anélkül hogy értette volna. S mikor egy falkiugrás, vagy kidülledő sziklatömb mögött a kis öblöcskék mentén kanyarogtak előtte, egyszerre semmi se hallatszott. És odább megint a víg, asszonyi hang. Most már majdnem folyton az asszony beszélt.
Egy idősebb úr jött szembe velük, fehér nadrágban, sötétkék kabátban, hajóskapitányi sapkával a fején. Ez megfordult utánuk, sokáig nézte őket hátulról, s mikor tovább indult és Andor szembetalálta magát vele, különös, gúnyolódó kifejezést látott az arcán. Talán hallott valamit? Biztos, hogy magyar volt. Most Andor állt meg és nézett utána, mintha azon tünődnék, hogy megszólítsa-e, kikérdezze-e? „Egészen bolond vagyok“ – mondta, mialatt tovább loholt a négylábú, négykarú, gömbfejű fehér polip után, amely előtte mozgott tova, a sziklák árnyékából ki-kilépve a rekkenő-tüzes napra. Lázban főtt a feje, s mikor a kezefejével tapogatta az orcáját, az szinte tüzelt.
Egy helyen lassítottak, megálltak. Andor érezte a mozdulatukról, hogy vissza fognak nézni. A sziklafal kiugrása mögé húzódott. Ahol megálltak, ott a kerti terraszról sűrű bokorlomb dőlt ki a fejük fölé a keskeny útra, mint sötét mennyezet. És előttük két oszlopon kőerkély szögellett ki a terraszról a tenger felé, úgy, hogy az út az erkély alatt vezetett tovább. Hátranéztek, aztán álltak ott egy kicsit a mély árnyékban. Mikor Andor a fél-fejével kimerészkedett a szikla mögül, a napernyő a hátuk közepéig eltakarta őket. Nem látta sehol a kezeiket. „Ölelkeznek?“ Ervin az asszony felé fordult. A négy láb mozdulatlanul állott. Aztán az asszony két fehér cipője megmoccant, mintha egyhelyben lépne; tán csak egy centimétert közeledett a férfi felé, tán nem is lépett, csak igazította az egyensúlyát, s aztán megint állt, mozdulatlanul. Csókolóztak. De lehet, hogy csak megálltak, egymás szemébe nézni, valami nagyon komoly mondatnál…
Este ő kopogtatott be Nagy Ervin szobájába. Tíz órakor még nem volt otthon. Felment a saját szobájába, várt egy félórát, megint lement. Ezt kétszer csinálta, hiába. Harmadszorra találta csak ott, ahogy ingujjban rendezkedett: az ágyán szétnyitva fekvő sárga bőröndbe szennyes színes ingeket gyömöszölt.
– Mi az, utazol?
– Holnap reggel. Hol voltál? Két napja nem láttunk.
– Fiuméban volt dolgom.
Meg volt lepve ettől a csomagolástól:
– Hát mi az? Mért utazol?
– Csak pár napra jöttem… nem is hoztam magammal holmit… mindenem odaát van Porto-Malleban. Reggel elbúcsúzom Pécsiéktől és délelőtt megyek, úgy, ahogy jöttem, a motoroson. Azt is vissza kell már vinni Kartali-Kissnek.
Andor valami nyomorult, de kellemes gyanút érzett:
– Talán… történt köztetek valami?
– Semmi.
De nagyon röviden mondta.
– Öregem, – tette hozzá, valami halványkék ingfélével a kezében – most egy kicsit éheztetni fogom őnagyságát. Majd figyeld meg.
– Haragban vagytok?
– Körülbelül. Nem is mondtam neki, hogy elmegyek. Ezt majd csak holnap reggel, indulás előtt egy órával tudja meg. Őnagysága nagyon biztos a dolgában. Azt hiszi, engem lehet kínozni. De engem nem lehet. Majd aztán ír és sürgönyöz utánam Porto-Malleba, mint egy őrült. De most várni fog. Nem rohanok az első sürgönyre, mint most…