Andor: Regény

Gondosan csavarta keskeny hengerré a kék inget és belegyömöszölte a bőrönd sarkába, a ruhák mellé. Mosolygott, de nem valami vígan.

– Szervusz – mondta Andor. – Viszontlátásra.

Alig bírta viszonozni nagy kezének a kemény szorítását. Elpuhultnak, hidegnek, halottra-lesoványodottnak érezte a kezét az ő evezős-tenyerében. „Nektek való az élet“ – gondolta, mikor kiment, s behúnyta a szemét Pécsiék szobája előtt. Felszaladt a harmadik emeletre, a szobájába. Ma volt annyi ereje, hogy az ágyban leigya magát a bódultságig. Halkan dúdolt, a párnába, mielőtt elaludt, olyan részeg volt.

Reggel erősen késztette valami, hogy lemenjen a reggelihez a terraszra. Élesen kínozta a vágy: látni az asszonyt, hallani a kérdését: „hol volt két napig?“, látni a búcsúzását Ervintől.

Hárman ültek a reggeliző-asztalnál: az asszony, Pécsi és Iván. Pécsi ujságot olvasott. Mikor köszönt nekik, Pécsi fanyalogva nézett rá. „Szegény Lajos“, – ment át az agyán – „rám haragszol?“ De azért Lajos kérdezte tőle:

– Hol voltál két napig?

Az asszonynak egy kicsit fáradt volt az arca. Mikor Andor ránézett, megszólalt:

– Nem tudok aludni ebben a nagy hőségben – mondta. – Már azt hittük, elutazott.

– Fiuméban voltam.

Pécsi bólogatott a fejével:

– Szép mulatság, ebben a melegben.

Ella rátette a kezét az ura kezére:

– Szegény Lajosnak ma Pestre kell utaznia.

Andornak megállt valami a torkában. „Hát mégis van élet, mégis mozog az élet bennem?“

– Pestre? – kérdezte.

– Rettenetes, – mondta Ella, a Lajos kezét simogatva – szegény öregem, de legalább este utazol.

– Még csak az kéne, – mondta Pécsi, kedvetlenül nézve a fehéren tündöklő tenger-tükröt – hogy nappal utazzam. Ez már igazán állatnak való…

– És muszáj, – mondta Ella, szomorkodó gyöngédséggel – muszáj szegénykének, az örökség miatt, személyesen muszáj, mert a közjegyző előtt kell aláírnia az okmányt… megpróbáltunk mindent, de hiába, muszáj…

– És mikor mégy? – kérdezte Andor.

– Ma délután. Hatkor megy a vonat. Innen már négykor indulok.

– Súlyos – mondta Andor. – És mikor jösz vissza?

– Azonnal. Holnapután este.

A pincér Andor kávéját hozta. Ugyanakkor lépett ki az étteremből a ponyva alá Nagy Ervin.

– Üdv az egész társaságnak! – köszönt jókedvűen.

Ella ráemelte a szemét. Kissé félremozdult az ajka, mikor tréfásan mondta neki:

– Mi az? Már fel tetszett kelni?

– Hogyne! – vágta frissen a szót Ervin. – Már kilenc óra.

A pincérhez fordult, a vállára tette a kezét:

– Hát kérem – mondta. – Mit hoz nekem?

– Amit tetszik.

– Igen – mondta, szórakozottan. – Igen. Hát hoz egy teát, egy sonkát, két lágy tojást, vajat és egy üveg giesshüblit. Még pedig máris.

Egy kicsit meglódította. A pincér elszaladt.

– Szabad? – kérdezte Ervin, és leült a nagy, kerek asztalhoz. – Ma megint nagyon meleg lesz…

Friss otkolon-szaga volt. Megint újon vasalt fehér ruha volt rajta. És a szőke haja vizes kefével csillogóra fésülve. És a kis stréberbajusza, a puszi-szőke közhely az egészséges piros szája fölött… oly ápolt és kicsiny, oly utálatos a maga köznapi csinosságában…

– Te meddig maradsz itt? – kérdezte tőle Pécsi.

– Még három napig – mondta nyugodtan Ervin. – Csütörtökön megyek. Maradnék, de nincs itt semmi holmim. Mindenem Porto-Malleban van.

Andor a kávéscsészéjébe nézett. „Hogy van ez? Hiszen éjjel már csomagolt, ma délelőtt akart elmenni. Vagy talán csak hazudik, ugratja Ellát, és mindjárt megmondja, hogy egy óra mulva indul?“

– Képzelje, – mondta neki Ella nyugodtan – szegény Lajos ma hajnalban sürgönyt kapott, délután utazik Pestre.

Ervin az asztalra ütött, de egészen világos volt, hogy csak játssza a meglepetést:

– Ne mondja. Hát ez borzasztó.

– Bizony borzasztó – sóhajtott Ella.

Andor egy kiflidarabbal játszott a rózsaszínű abroszon. „Korán reggel értesítette,“ – gondolta rohanó indulattal – „ez már tudta, hogy Pécsi elutazik, azért marad itt. De hogyan értesítette? Benn volt nála? Cédulát írt neki?“

Felkelt, köszönt és elment. Most úgy fájt benne minden szó, amit itt hallott, mint ha mind égett seb lett volna. „Ezt én nem bírom“ – mondta lenn a tengernél. „Ma éjszaka egyedül marad, és ez itt lakik, szemben vele.“ Aztán, hogy messzire elment, gondolatok nélkül, s leült egy padra: „De hát ez a Pécsi ilyen… ilyen… ilyen buta? És Nagy Ervin milyen jól játszott. Velem nem is törődött.“ – „Gazember, gazember,“ – mondta magában, de nem Ervinre értette, hanem önmagára – „gazember, te ezt itt végig akarod kínlódni?“

Ebédután felment a negyedik emeletre, Iván szobájába. Iván a forró kamrában meztelenül feküdt egy kanapén, amelyre lepedőt terített.

– Te, – mondta neki egészen zavarosan, mintha a nagy melegtől forrott volna fel az agya – megint hozzád fordulok. Te tisztességes fiú vagy. A te nénéd megcsalja ezt a szegény Pécsit.

Leült melléje a kanapéra. Úgy kezdett neki magyarázni, hevesen, égő szemmel, mint ahogy a sokat szenvedett, visszautasított feltalálók magyarázzák valakinek már ezredszer a találmányukat, a sikertelenségbe egy kicsit belebolondulva:

– A te kötelességed… és én segítek neked… és ma délután… és ma este, ha már elutazott… és őrködni… és ma éjszaka…

S ahogy a romlott pesti gyerek egykedvűségét látta, amint az lustán fekve, az ő cigarettáját szíva nem nagyon bánta az egészet, inkább csak az ő láz-fűtött beszédjén szórakozott álmos-tunyán, rácsudálkozott:

– Téged ez nem is érdekel?

– Nem nagyon.

A nyomorult gyöngéknek azzal az örök ragaszkodásával, amivel mindig visszatérnek ahhoz, aki őket becsapta, tíz perc mulva már egészen kapkodó, szinte nem is normális hévvel pénzről beszélt neki, megint megvesztegette. Érezte, hogy céltalan, buta, gyalázatos és nyomorúságos, amit csinál, de mert ez cselekvés volt, valamit enyhített a sajgó nyugtalanságán. Mikor kiment tőle, rajtakapta magát, hogy idegesen nyulkál az arcába, minden ok nélkül.

Délután leskelődött a lépcsőházban. Látta Pécsit lemenni Ellával. A szolga bőröndöt vitt utánuk. Aztán félóra mulva látta Ellát egyedül visszajönni, s bemenni az olvasóterembe. A szobájába ment, kinézett az ablakon, erősen kihajolt, látta messzi a fehér hajót, amely Fiume felé vitte Pécsit. Vastag fekete füst göndörödött a kéményből és a hajó, mintha állt volna a vízen, csak épp, hogy egyre kisebb lett. Semmi kétség, Pécsi elment és Ella egyedül maradt itt. „Te nagy Isten,“ – mondta feldúltan – „egyedül vagyok a drága szőke babámmal a tenger mellett egy házban, végre, végre… és mégis…“ Arccal vágta magát végig az ágyán és belefojtogatta a fejét a párnába. A kínlódása olyan égető volt, annyira ment minden érzelmességtől, hogy nem tudott sírni. Ahogy fáradtan-csapzottan kiült az ágy szélére, próbált ön-megfigyelő, mint ő hitte: „cinikus“ lenni. Keserű szájjal mondta magában: „Ez rosszabb, mint az az éjszaka volt, mikor a revolvert magamba szúrtam.“ Az az éjszaka most valami simogatón-édes, ábrándos bánatnak tűnt fel előtte, valami áldott-bús, ártatlan fájdalomnak, ami… „istenem, mi volt az ehhez képest?“

Estefelé Iván kopogtatott be hozzá.

– Te, – mondta neki – te, Andor, Ella kéret, hogy vacsorázzál velünk.

Nem felelt, meredten nézett fölfelé az ágyról, amelyen órák óta mozdulatlan-ébren feküdt. Iván a pénzért mutatni akart valami vele-érzést:

– Biztosan azért kéri ezt, – mondta – mert nem akarja, hogy feltűnő legyen, mikor Nagy Ervinnel vacsorázik. Én nem számítok.

Hozzátette:

– Pezsgőzés lesz, képzelem.

– Jó – mondta Andor. – Hány órakor?

– Pont fél kilenckor. A terraszon.

Iván elment. Andor tetőtől-talpig megmosakodott hideg vízben. Csak annyi erőt és frisseséget akart, hogy tudjon a széken ülni velük. De ezt nem találta elég frissítőnek. Hét órakor lement a fürdőbe és megfürdött a tengerben az öreg urakkal, akik ilyenkor fürödtek, álmatlanság ellen. De ettől meg elbágyadt, úgy hogy vacsora előtt két nagy csésze feketekávét ivott meg, mindenikbe beleloccsantva egyet a konyakos üvegből. Most megint érezte azt a kétségbeesetten kellemes érzést, amit az okozott neki, mikor szenvedő fiatal testét rontotta, mérgezte, kínozta, hogy jobban bírja a keserves órákat. Félkilenc után öt perccel halaványan és kissé szédülten ment a terraszra, a kerek asztalhoz, ahol már ott ültek hárman.

– Ejnye, de sápadt vagy – mondta neki Ervin.

– Azt hiszem, – felelt halkan – hogy elrontottam Fiuméban a gyomromat. Halat ettem.

Ezt azért mondta, mert érezte, hogy egy falat se fog lemenni a torkán.

– Most majd koplalok egy kicsit – mondta szomorú mosollyal.

– De remélem, ebből iszol…

És pezsgőt töltött neki Ervin. Már most kezdték a pezsgőt, a vacsora elején. Mikor koccintottak, Ellára nézett. Ella elfogult volt, az ő arcán is volt valami kis bágyadtság, lehet, hogy a nagy melegtől, lehet, hogy a helyzettől: először volt egyedül, mióta férjhez ment. Meg is mondta, hogy ez furcsa, sőt nyugtalanítja egy kicsit, nem is hitte volna… Andor arra a percre gondolt, mikor a motoros-csónakon a fülébe súgta neki a vallomást. Se akkor, se azóta, soha, egy pillanatra se tett úgy, mintha azzal a legkevesebbet is törődött volna. Pedig a kezét melléje tette akkor és eltűrte a szorítását. „Ringyó vagy“ – mondta neki magában, a szemén át gyűlölködve vele, haldoklón-szerelmesen nézve a kissé zavart mosolyát.

Nem lett a vacsorából nagy pezsgőzés, bár Ervin mindent megpróbált. Ella konokul megmaradt amellett, hogy pont fél tízkor aludni megy. Nem maradhat lenn, ha az ura nincs itt. Még csak az kéne. A hotel tele van pestiekkel. De ideges volt. Pont fél tízkor felkelt, búcsúzott és felment a szobájába. Csöndesen-kínosan maradtak együtt hárman az asztalnál. Tízkor Nagy Ervin ásított.

– Borzasztóan lenyomja az embert ez a meleg – mondta.

Negyed tizenegykor azt mondta, hogy aludni megy és ő is otthagyta őket. Andor nem beszélt Ivánnal. Csak ültek ott, míg a vendégek egyre fogytak mellőlük. Aki nem ment aludni, az lesétált a tengerhez. Közvetlenül a víz mellett enyhülés volt, némelyek hangosan ajánlottak egyes kisebb öbölzugokat, ahol „halszag van, de direkt hűvös“. Vagy tíz perccel Ervin távozása után Iván felkelt:

– Kérlek, – mondta – ha szükséged van rám, a szobámban vagyok. Állok rendelkezésedre.

Elment. Andor csak azt várta, hogy elmenjen. Dehogy volt szüksége rá. Senkire se volt szüksége. Felsietett a lépcsőn és halkan kopogtatott Ervin szobája ajtaján. Ervin kidugta a fejét. Még teljesen fel volt öltözve.

– Gyere be – mondta Andornak. Ez érezte, hogy azért hívja, hogy mutassa: nincs nála senki.

– Köszönöm fiam – mondta. – Álmos vagyok, megyek aludni. Csak jójcakát akartam mondani.

Nem tartóztatta egy pillanatig sem. Egy „aludj jól“-lal becsukta az orra előtt az ajtót. Most már bizonyos volt, hogy találkozni fognak. Várja. Vagy Ella várja őt. Vagy lenn fognak sétálni, éjjel. Elindult a lépcsőház felé, hogy felmenjen a harmadik emeletre, de még mielőtt a lépcsőhöz érkezett volna, nyitott ajtó előtt ment el, amelynek nyílásán világos kis szobába látott. Az ajtó tejüvegére ez volt írva: „Office“. A szobácskában vaságy és mosdó volt, az asztalon cipőtisztítószerek: skatulyák és kefék, s a földön, a fal mellett, sorbaállítva vagy húsz pár cipő. A hotelszolga szobája volt. Az ember valahol lenn hűsölhetett a parkban a cselédekkel, vagy cipőket járt összeszedni valamerre… „Mindegy,“ – gondolta – „ide bemegyek. Ha hazajön, pénzt kap.“ Bement, kissé behúzta az ajtót, azzal, hogy innen fog lesni. Ha kell, reggelig itt marad. „Mit mondok, ha visszajön a szolga?“ Nagyon egyszerűnek találta: megmondja neki, hogy szerelmes egy asszonyba és azt lesi. És pénzt ad neki. Sőt jobbszerette volna, ha már jön, mert akkor eloltották volna a lámpát itt a szobában, úgy jobban lehet kilesni a gyéren világított, éjjelre-homályosított hosszú folyosóra. De nem jött. Leült egy fakofferre és rágyújtott. A csöndes folyosóra jól lehetett kifigyelni innen. Hallott álmosan beszélgető embereket lassan feljönni a lépcsőn, ezek aztán a folyosón búcsúztak egymástól és aludni mentek. Még a kulcs fordulását is lehetett hallani, ahogy magukra zárták az ajtajukat. Egy-egy cipőpár koppant, ahogy kitették az ajtó elé. A behúzott üvegajtó nem érintette egészen az ajtófélfát, Andor hasadékot hagyott, ezen pontosan rá lehetett látni a kétszáztizennégyesre, a Pécsiék ajtajára. Most itt állt, ennél a hasadéknál, és hosszan meresztette a szemét a néma fehér ajtóra. Fárasztó volt ez. A szeme könnyezett az erős nézéstől. Egyik lábáról a másikra állongott, felváltva pihentette teste két oldalát, gyötrődve a kényszerű-görnyedt merevségben. Már az óráját is megnézte, abban a hitben, hogy legalább egy órája les. De még tizenegy óra sem volt, mindössze húsz-huszonöt perce állt itt a lesen. Akkor egyszerre némán megmozdult a kétszáztizennégyes ajtó és Ella feje látszott, amint kihajol rajta és szétnéz. Aztán kilépett az asszony az ajtó elé és figyelve állt egy másodpercig. Földigérő fehér ruhalepel volt rajta, csipkegalléros, kivágott pongyolaféle. Alig látta meg Andor az egész alakját, már eltűnt, beosont a szembenlevő ajtón, ami nem zörrent, úgy látszik, nyitva volt egy kicsit, vagy már akkor kinyilt, mikor Ella ajtajának a nesze odahallatszott. Ott is bizonyára állt valaki így lélekzet nélkül, az ajtóhasadéknál… A fiú hallása most oly éber volt, hogy azt is meghallotta, hogy Ervin ajtaja nem csukódik, csak koccan egy kicsit, mintha csak éppen behajtanák. Most minden gyakorlati gondolat eltűnt belőle. Nyugodtan lépett ki a folyosóra, nem is ment lábujjhegyen, úgy közeledett Nagy Ervin szobája felé. Nem tudta, hogy mit akar. Csak ment. Az ajtó mellett megállott, a falhoz lapult. Vékony-hosszú fényvonal jelezte, hogy az ajtó nincs becsukva.

– Nem engedem – ezt hallotta a szobából. Ella hangja volt. – Nem engedem becsukni.

Mély-halk mormolás. Ervin beszélt. Aztán az asszony:

– Nem, nem. Csak mert megígértem… mert kínozott… most itt vagyok… és már megyek is…

Árnyék jelezte, hogy az asszony hozzányúlt az ajtóhoz. Andor szinte beleolvadt a falba, úgy lapult hozzá. De nem mozdult onnan. „Ha meglát?“ Nem bánta. Semmit se bánt. Most csönd volt, másodpercekig.

– Nem, – hangzott fojtottan az asszony hangja – nem, nem…

És megrándult az ajtó, mintha a kilincset fogó asszonyt benn átkarolták volna, de ő nem ereszti el a kilincset.

Andor előrelépett, a szívére tette a kezét. Nagyon mélyen lélekzett. A halál nyugalmával ment az ajtó elé és minden lapulás nélkül, nyugodtan és elszántan nézett be a vékony hasadékon a szobába. Ha kinyitják az ajtót, ha rányitják… meghal valaki. Valakinek a torkára rámerevülnek a csontos ujjai. Ez tökéletes nyugalmat adott neki. Izgalom nélkül – úgy érezte – jéghideggé kihülten áll ott, szemöldökével érintve az ajtóhasadék szélét. A lélekzetét most nem hallotta, mintha egyszerűen megszűnt volna.

Az ajtó közelében, a villanylámpa túlerős sárga fényében állt Ella, földetsöprő könnyű fehér selyemben. És előtte, szemben vele, szinte érintve őt, Ervin. Ervin a két kezét fogta.

– Bocsásson, – mondta Ella – amit ígértem, megtettem… hogy ne menjen el… maradjon itt még nálam… de most bocsásson…

Ervin némán kapta el a fejét. Megcsókolta. Nagyon erős csók volt. Ervin a csók közben furcsa mozdulattal szinte ráágaskodott az asszony ajkára, ránehezedett a szájával, majd, még mindig ebben az egy csókban, tenyerébe vette a szőke koponyát, megtámasztotta. Az asszony egyik keze szabadon maradt, – a másikat fogta a férfi – ezt a kezét eltartotta a testétől messzire, szétnyitott ujjakkal. A csók közben, mintha szabaduló szót akart volna mondani, valami fulladt búgásféle nyögött az orrán keresztül.

Andor egész testében hideg nyugalommal ment el az ajtótól, visszament a szolga szobájába és leült a kofferre. Ugyanabban a pillanatban zajt hallott. Kinézett, s látta Ellát visszaugrani a saját szobájába, amelynek most már hangosan csapódott az ajtaja. És kettősen csattant benne a kulcs. Aztán csönd lett.

Mikor a látványról ott a hasadéknál levette a szemét, a lelkében érezte azt az érzést, amit az ember a testében érez, mikor sötét lépcsőházban egygyel többet lép, mint ahány lépcső van. Valami lerogyása volt ez az életének. Nem ütéstől, hanem valahogyan önmagától. Kábultan kódorgott ki a cselédszobából, lement, elballagott a kis sétatér felé. De a sűrű, tüntetően babéros kertben fulladozott. Az éji szélcsendben a meleg-édes babérszag megállott, megrekedt itt a tömött zöldben, leülepedett, mint a cukrosvíz édesebbje a pohár fenekére. Kiszaladt ebből a kínzón-fűszeres émelygésből. A tengerhez nem mert lemenni. Nem tudta, miért, de úgy félt most tőle, hogy a térde remegni kezdett, mikor a nagysötét víztömegre gondolt. Az utcán egyhelyben állt sokáig, amíg a fáradtságtól meg nem lódult álltában. Akkor visszament a szállóba, becsöngetett. A portásnak azt mondta, nagyon csöndesen:

– A számlámat, reggel négykor. Kocsit fél ötkor. A hat órai vonattal Pestre kell utaznom.

– Jawohl – mondta a német, az elutazás hírére felbuzdult portás-élénkséggel vágva le és fel a levegőben az aranyos sapkát.

„Elég nyugodt vagyok“ – mondta fenn a szobájában, mikor kinyitotta a nagy, kétszárnyú szekrényt és egy pillanatra elgondolkozott azon, hogy hol kezdje a csomagolást.

VI.

Pesten egy dunaparti szállóban szállt meg és napokig úgy élt, mint aki beteg, de nem fekszik kórházba, mert halogatja az operációt. A holmiját se hozatta el hazulról. A két bőröndjéből ruházkodott, mintha külföldön volna. Lankadt, s mostanában semmire sem kíváncsi tekintetét egyszer a szálló ablakából végigküldte a Dunán, s akkor a távolban meglátta a Margithidat a sziget néhány facsoportjával. Erre a látványra rémület fogta el, leült az ablak mellett álló nagy karosszékre, s érezte, hogy hideget izzad a homloka. „Ebből látszik,“ – mondta magában – „hogy végleg ki vagyok merülve… az idegeknek végük.“ A Margitsziget látása olyan erővel hívta fel benne az öngyilkosság gondolatát, hogy megrettent tőle, bár a bágyadt-kódorgó napok a Pestre való érkezése óta sűrűn keltegették benne ezt az emléket. De a sziget most mintha hívta volna, vissza, oda, ahol egyszer már megcsókolta a fegyvercső a meztelen testét. „Pedig azóta már laktam ott, és akkor nyugodt voltam…“

Próbált az apja emlékéből valami támaszt csinálni, amely megtartsa, mikor dülöng és dülöngeni érez magával együtt mindent. De ez nem sikerült. Kettőjük közt soha barátság nem volt. Az apai szigor és apai szeretet az öreg Aradinál nem alakult át azzá az öreguras barátsággá, amely szerencsés családoknál jócimborákat csinál apából és fiúból, a mama elől bujdosó két lumpot, két kedves összeesküvőt. „Talán most lett volna ez, ha meg nem hal… most vissza akart vonulni, és akkor ráért volna velem foglalkozni.“

Elindult, azzal, hogy megkeresi ebben a nagy városban a Csirkét. A nevét már nem látta a városligeti mulató hirdetésében. Oda különben se tudott volna kimenni. „Nem bírok, zavar minden izgalom.“ Ha a szálló folyosóján lárma volt, olyan izgatottság fogta el, hogy revolverrel akart kirohanni. De azért vizsgálta magát, ijedten csudálkozott ezen a nagy ingerlékenységen. Elment a Csirke Dohány-utcai lakására. „Az egyetlen ember ennyi ember közt“ – mondta az ajtaja előtt és lehúnyt szemmel mosolygott.

Egy asszony dugta ki a fejét az ajtó mögül.

– Bárány kisasszony…

– Vadász-utca negyven – kiáltott ki és csapta be az ajtót az orra előtt a nő, azzal a sértő mérgességgel, amivel csak szoba-kiadó nők tudnak haragudni az elköltözött lakó utólagos vendégeire.

Elment a Vadász-utcába, a negyvenedik szám alá. A házmester a harmadik emeletre irányította, özvegy Breitner Adolfnéhoz. Özvegy Breitner Adolfné beszólt egy szobába:

– Nagysád, – mondta – keresik önt.

– Kicsoda? – jött ki a Csirke az előszobába. Özvegy Breitnerné előkelően mutatott rá Andorra, s méltóságteljes, öreg-grófnős fejbiccentéssel ment vissza a konyhába, mindezzel jelezve, hogy nem professzionátus szobauzsorás, hanem jobb napokat látott agg úrhölgy, aki anyagi kényszerűségből, büszke szenvedéssel ad ki szobákat.

A Csirke, mint egy ötéves gyerek, a meglepetéstől kezét-lábát szétterpesztve állt meg Andor előtt.

– Andor – mondta halk-csudálkozón.

Bementek a szobába. Szép, nagy kétablakos szoba volt, s a nyitott ajtón át egy másik szobát lehetett belőle látni, egyablakosat. Mind a kettőben elég rendes bútor volt.

– Két szobád van?

– Végre – mondta a Csirke. – Mindig egy szobában kínlódtam.

Andor leült, a kalapját a kezében tartva. A Csirke szembeült vele és nem titkolt kíváncsisággal nézte, igen figyelmesen, örvendő kis mosollyal, a fejét néha félrehajtva, mint a madár, mikor jól meg akar nézni valamit.

– Már nem táncolsz künn a ligetben?

– Nem.

– Miből élsz?

– Ejnye, – mondta a Csirke – de csúnyán kérdezted ezt.

Andor idegesen nézett körül. El szeretett volna menni, most mindjárt, kíméletből ez iránt a kedves teremtés iránt. „Nem való vagyok emberek közé“ – gondolta ingerülten – „durva vagyok, ideges vagyok, őrült vagyok.“

– A nyáron sokat kerestem, – beszélt a lány – jó fizetésem is volt és a szeparéban sokat táncoltam, ott sok pénzt kaptam.

– Grófoktól?

– Azoktól keveset. Azok csak finomak. De az idén sokat jártak ki a zsidó bárók, azok adnak. A szeretőikkel jöttek, hölgyeknek táncoltam.

Az asztalon porcellán hamutartó volt, abban félig elszívott szivar. Andor rámutatott és kérdőleg intett a fejével. A Csirke lenézett a földre.

– Szeretőd van?

– Nincs – és felkapta a fejét. Rózsaszínű lett az arca.

– Talán te szivarozol?

– Nem.

– Hát akkor… kié ez a szivar?

– Bocsáss meg, – mondta nagyra nyitva szemét a lány, nagyon nyugodtan – de nem értem, hogy mért kérdezed ezt ilyen idegesen?

„Én se értem“ – gondolta Andor. – „Minek jöttem ide?“ Bosszankodott magára ezért a gépies féltékenykedésért, aminek semmi alapja nem volt. „Nem vagyok normális“ – ment át rajta. Borzasztó, hogy így, szinte csak szokásból ilyen durva volt, hiszen semmi joga nem volt itt semmihez.

– Csak kérdeztem – mondta. – Igazán, csak érdeklődésből. Szeretném, ha jól menne neked.

A Csirke nagyon komoly lett:

– Te azzal ne törődj, – mondta – majd gondoskodom én magamról.

– Most meg vagy bántva?

– Dehogy vagyok!

Fölkelt, az ablakhoz ment, visszajött. Ahogy megint ránézett Andorra, ez úgy tett, mintha fel akarna állni:

– Elmenjek?

– Ugyan…

– Mert ha terhedre vagyok, csak szólj, megyek rögtön. Talán vársz valakit?

– Te bolond vagy – mondta a Csirke. – Te egészen bolond vagy, éppen olyan vagy, mint voltál.

– Mint voltam?

Elgondolkozva mosolygott. Most ő kelt fel, sétálni kezdett a szobában. A tükörasztalkán hosszú férfinyakkendőt látott:

– Ez kié?

– Az enyém.

– Ez? Ez a férfinyakkendő?

Felemelte a sétabotjával, feléje mutatta, mint egy döglött kígyót.

– Igenis, férfinyakkendő. Ajándékba kaptam, galléros blúzhoz viselem. Mit kutatsz a lakásomban?

Haragosan, de nem sértőn mondta ezt.

– Bocsánat, – szólt gúnyosan Andor – és gyöngéden tette vissza a bottal a nyakkendőt. Aztán közel ment a lányhoz:

– Mért titkolod, megmondhatod, most már igazán senkid és semmid nem vagyok… mért nem mondod meg, hogy együtt lakol valakivel?

– Én?

– Persze, hogy te. Új szeretőd van?

– Nincs.

– Hát kivel lakol itt?

– Senkivel.

– Révész úrral se?

– Azzal se.

– Nem is szeretsz senkit?

Mint régen, a vérszegény gyereklány haldokló arcával mondta:

– Nem.

Azok közé tartozott, akiket az érzéki elszerelmesedés nem gyújt élénkre-pirosra, hanem félholttá fáraszt. Megernyedtek az arca vonásai, a szája elhalaványodott, a szeme gyerekes-betegen, más világba fordulva nézett ilyenkor, rögtön kihült és elfáradt a belső izgalomtól. Ezzel az ébrenájulással mindig elárulta magát szegény. Úgy meglepte ez a hatás, amit a fiú rá tett, hogy minden vér elment a kezéből. Olyan fehér volt a keze, mint a bakfisoké, mikor elkötik a vért a csuklójukon és kézfehérségi versenyt rendeznek az iskolában.

– Te ördög, – mondta szomorú-fáradt kis mosollyal – te sovány fekete ördög… visszajöttél engem kínozni?

És vékony kezecskéjét nyújtotta feléje.

– Én? Téged kínozni? Te csacsi. Nem akarok én tőled semmit. Semmit ezen a világon.

– Akkor mért jöttél ide?

– Búcsúlátogatás – mondta keserűen.

A Csirke nagyot nézett:

– Búcsú? Elutazol?

– El.

– Hová?

– Nagyon messzire.

A torkán fulladt egy sóhajtás, itt most majdnem elsírta magát. De lenyelte ezt a szorongató érzést és kínosan formálgatta a száját, hogy valami mosolyfélét produkáljon.

– Na látod, – mondta, mikor a mosoly úgy-ahogy megvolt – nekem már megmondhatod, ha új szeretőd van, ha szerelmes vagy valakibe, ha együtt lakol valakivel…

– Nem, nem, nem! – kiáltotta a lány. – Nem lakom, nincs, nem kell, ne kínozz… nincs senkim!

S ahogy a mosolygó, de majdnem ijesztő arcra nézett, megint előjött benne valahonnan az az okosság és önvédelem, amely már annyi fájdalmat okozott neki. Ez mint valami hatalmas életösztön, uralkodott a csirkecsontú, madárbőrű kis testén, cérna-idegein, kis tyúk-eszén, hányatott kis moslék-exisztenciáján. Ez őrizte és védte, mint az alsóbbrendű állatokat a héjjuk vagy a színük, a természet odalökött alamizsnája, amivel azt mondja: „nesztek, hadd éljetek meg“ – s ami az állatnál a természet bölcseségének hat, de embernél mint az ő okossága jelentkezik. Érezte, hogy mindhalálig szereti ezt a nyugtalan és veszedelmes fiút, jobban, mint valaha bárkit a világon, de megsejtette, hogy ez az életébe kerül, hogy ennél csak tönkre lehet menni, ennél csak bele lehet pusztulni a szerelembe és a kutyaságba. Nem, nem! Halálra rémült attól, hogy ennek most megint kedve támad rá, int neki a szeszélyével, s ő, ha nem vigyáz, megy feléje, mint a holdkóros a hold felé, a háztetőn, a mélység fölött… nem, nem! Soha!

A fiú látta az arcát, ráismert erre az erotikus haldoklásra. Most kegyetlennek érezte magát, de valami vad fájdalom fogta el. „Ha meg kell halnom,“ – mondta magában – „miért sajnáljak másokat?“ Eszébe jutottak az éhező sarkutazók, akikről olvasta, hogy síró szívvel néztek a hű kutyára, mielőtt levágták, hogy végső kínjukban megegyék. És furcsa volt: ahogy most a lány egy kis mély fotelről felnézett rá, az olyan volt, mint aminőnek a sarkutazók a kutya utolsó, fájdalmas, mindent-sejtő tekintetét írták le. Kínlódó, éhező, búcsúzó férfiéletének kegyetlenül kellett most ez a gyönge martalék, amely tehetetlenül vergődött itt előtte.

– Senkid nincs? – nézett le rá.

– Senkim – súgta az elfehéredett arc, a fájdalomtól szinte vigyorogva. És megint a fiú felé nyúlt a sovány kéz.

Andor az asztalra mutatott:

– Kinek a szivarja ez?

A kéz türelmetlenül kereste, hívta a levegőben:

– Senkié, senkié…

Ez azt jelentette: „Akárkié volt, az most már senki, csak te vagy, senki más nincs, csak te.“

– Hazudsz – mondta Andor. A szekrényhez ment és kinyitotta. Két szekrény volt, de ezt eltalálta. Férfiruhák függöttek benne, gondosan akasztóra függesztett kabátok, és csiptetőbe szorított, fejjel lefelé lógó nadrágok. Alul egy cilinderes skatulya. A fiú hangosan felnevetett. Most visszaérkezett a vér a lány arcába. Felugrott, ellökte Andort a szekrénytől, bevágta az ajtót, ráfordította és levette róla a kulcsot. Dacosan és komoran nézett Andorra:

– Menjen el – mondta neki hangosan.

Ez nevetett:

– Kidobsz?

– Ki.

– Bevallod, hogy együtt lakol valakivel?

– Igen.

Ezt emelt fővel, bátran a szemébe nézve mondta, ahogy a forradalmárokat írják le, akik a vésztörvényszék előtt bátran vallanak. Andor meg akarta simogatni a fejét, de elkapta.

– Na… – mondta a fiú, elkomolyodott, erősen fogta meg a kezét. – Te…

A szemébe nézett. Még egyszer feltörekedett benne a fiatal férfi, a rabló:

– Te – mondta neki, erősen megmarkolta a kezét. – Figyelj ide. Nem kérdezem, kinek a ruhája ez, kinek a szivarja ez… nem kérdezek semmit… és a szavamat adom neked, hogy soha nem fogom kérdezni… de… hagyd itt, hagyd el, gyere velem, hagyd el, gyere velem…

Rázta a kezét, olyan erélyesen beszélt. Most már mind a két kezét fogta, egészen közel-szorult hozzá, egy arasznyiról nézett a szemébe. A Csirke nem felelt, mélyen és gyorsan lélekzett, merőn nézte a szemét.

– Gyere velem, – mondta a fiú – ments meg engem, én egy halott vagyok… gyere egy halottal… gyere velem, megpróbálunk élni… ha nem tudunk, meghalunk.

– Nem megyek – mondta fogát összeszorítva a Csirke és rémülten nézve a komor arcot. Viaskodva akarta kiszabadítani a kezét.

– Velem jösz!

– Nem megyek – mondta hangosabban a lány, most olyan volt, mint egy szegény cseléd, aki rendőrrel birkózik. – Eresszen el…

– Szereted… azt, akié ez a ruha… meg a szivar.

– Nem.

– Nem szereted? És engem?

– Igen.

Viaskodott, mialatt mondta:

– Téged… igen… csak téged…

Nagy gyerek-könnyek folytak az arcán:

– Téged… mindig téged… csak téged…

Hogy nem bírta kiszabadítani magát, lehajtotta az arcát a markoló-csontos kézre és remegőn, sírva megcsókolta. Most eleresztette a fiú. Megsimogatta a fejét:

– Csirke, – mondta neki – Csirke… te csacsi… mért sírsz? Mért sírsz, ha szeretsz?

– Azért sírok – mondta a lány. Most ő fogta a fiú kezét görcsösen, két kézzel, le se véve róla lázmeleg száját. Rábeszélt, rálehelt, rásírt erre a megvékonyult kézre, amely olyan volt, mint aminőket kórházi paplanokon látni.

– És mégse jösz velem?

– Mégse.

A fiú érezte, hogy miért nem jön. Igazat adott neki. Nagyon, nagyon igazat adott neki. Most már semmi kegyetlenség nem volt benne. Ez is csak olyan hamis hangulat-fellángolás volt, mint minden. Tele lett sajnálattal és valamivel, ami olyan volt, mint a testvériség.

– Révésszel lakol?

Kiengesztelve, most már emberi mosollyal nézett le a szőke fejre, amely a kezére hajolt.

– Igen – csókolta forrón-könnyesen a szót a kezére a lány.

– Na látod, fiam. Ezt igazán mindjárt megmondhattad volna. Ebben igazán nincs semmi. Jó fiú a Révész. Téged igazán nagyon szeret a Révész. Nem is láttam még… nőt így szeretni.

„Hát én?“ – kérdezte hirtelen magában. – „Az más,“ – felelt gondolatban – „én nem szeretek, én megdöglöm.“

Hogy a lány lassan megnyugodott, megint az asztal mellé ültek. Nem beszéltek. A Csirke lehúnyta a szemét és pihent a nagy fáradalom után. Andor az asztalra nézett és már rég nem törődött a Csirkével. Csak azért nem ment még el, mert tudta, hogy a kapu előtt olyan vihara fog fellármázni benne a szemrehányásoknak, úgy meg fogja utálni magát azért, amit itt most csinált, hogy meg fogja érteni azokat, akik állítólag már a falhoz verték a fejüket önbüntetésből.

– Te, – mondta szelíden a lány – most hét óra, én csak figyelmeztetlek, hogy hét órakor a Révész haza szokott jönni.

– Nem bánom.

– Jó – mondta a lány, és vállat vont. Oly jól esett most neki az, hogy Andor még itt van, hogy vállalta magában a kellemetlenséget, a veszekedést Révésszel. Utálatos lesz, de megéri.

Ültek és hallgattak, aztán a Csirke ezt mondta:

– Oroszországba megyünk a Révésszel.

– Okos – szólt Andor, maga elé bámulva.

Mind a ketten cigarettáztak és a Csirke asszonyos-anyásan nézte a fiút, mint valami idősebb hölgy, aki restelli, hogy szerelmes egy gyerekbe. „Az anyja lehetnék“ – gondolta magában, tizennyolc évével annyira okosabbnak, emberebbnek, komolyabbnak érezte magát nála. De imádta a szép fekete haját és a fehér homlokát, a szomorú szemét, amit most mind sorra szemügyre vett, az asztalra könyökölve: „Ez mind az enyém lehetne… ha el akarnék pusztulni… valahol a szeméten…“

Révész úr egyszerre csak kinyitotta az ajtót és bejött.

– Na, csakhogy itt vagy! – kiabálta túl meglepett arca kifejezését a lány. – Andor már egy félórája vár, nem akart elmenni, amíg nem jösz.

Andor kezelt vele, kérdezősködött a dolgai után. Révész úr kínos-udvarias volt. Lehetett érezni, hogy Andor távozása után rögtön ordináré lesz.

– Csak átutazom Pesten, – mondta Andor – akartam látni, hogy mit csináltok…

Aztán elbúcsúzott és elment. Révész úr kísérte ki a lépcsőházig. „Szegény kis lány“ – gondolta Andor, mialatt a régies, vörösmárvány csigalépcsőn lefelé ment – „most még veszekszel egy kicsit miattam, aztán, mielőtt elalszol, sokáig gondolkodol az ágyban…“

Ahogy a szállodája felé gyalogolt, egyszerre csak megállt. „Különös,“ – gondolta – „azok a fiúk, akik hasonló körülmények közt születtek, mint én, egészen más társaságban forognak: családokhoz járnak, egészséges férfiakkal és tisztességes nőkkel vannak mindig együtt… nekem az volt a bajom, hogy ezek közé a rongyok közé kerültem…“

Hangos fiatalemberek mentek el előtte. „Ha külföldre mentem volna,“ – gondolta – „az nagyszerű lett volna.“ Az apja nagy németbarát volt, folyton azt kívánta, hogy egy évre menjen Heidelbergbe vagy Jénába. Ezek az egyetemek szent helyek voltak az öreg diplomás ember szemében. De hiába beszélt, nem volt elég erélyes, engedett Andor anyjának, aki oda volt arra a gondolatra, hogy az egyetlen gyermek egy évig idegenek közt éljen. „És mégis, hogy itthagytatok mind a ketten az idegenek közt.“ Elképzelte a nagykezű, nagylábú, szőke-piros német bursokat, akik közt megemberesedett volna, a sörtől meghízott, megvállasodott volna, – csupa egészség, erő, éneklés, röhögés… Istenem, német diákélet! Azok a kedveskövér, vörös, vízszemű, forradásos német diák-arcok. Pécsi is ott kapta az arcára a vágást, Németországban, ahol egy szemesztert hallgatott. Liszt tanítványa volt, ezt sokszor említette. Pécsi… Most már bizonyosan visszautazott a tenger mellé. Nyolc óra. Most mennek le vacsorázni a terraszra. Felállnak a főhercegnek. Ott van még Nagy Ervin? Tulajdonképpen a főherceget irígyelte: ennek mozgolódott Ella, ez érdekelte, ennek mutogatta magát a fürdőben. Rettenetes volt az a pillanat, amikor kiszaladt a vízből és úgy tett, mintha azt a kis Samut békítgetné, aki félt a víztől, s közben egészen közel ment a főherceghez s ott épp előtte, a szeme előtt lehajolt a Samuhoz, – ez undorító és aljas volt. Istenem, istenem, mi lett ebből a tiszta szent lányból, aki olyan volt, mint egy ital friss víz, mi lett ebből? Azt mondta magában: „Tiszta volt? Mért mondom még most is, hogy tiszta volt? Ervinnel bújkált Kornély Margitnál, már akkor megcsalt, már akkor bugyborékolt benne a rossz vér, Ervin elvitte egyszer kocsin a Népligetbe… de már régebben, a tánciskolában is kacér volt, ezt látni kellett volna már akkor… ez nem született tisztességes feleségnek, az anyjáról is mi mindent beszéltek, és az apja svihák és az öccse kész kis gazember… szegény Pécsi megjárta.“

Szegény Pécsi…

„Sajnálom“ – gondolta. – „Szeretem. Nem különös ez? Ha most meggondolom, hogy kit szeretek ezen a világon tisztán, önzetlenül… apa meghalt, mama meghalt… Rácz Miklós egy más világ… a Csirke, szegény, megható, de van esze a saját életéhez… kit szeretek?“

Megállt a kocsik előtt, mielőtt a Fürdő-utca egyik oldalára átment volna a másikra:

– „Pécsi az egyetlen ember, akivel őszintén és önzetlenül rokonszenvezem“ – mondta.

– „Ennyire elrothadtam“ – tette hozzá gondolatban. – „Ennyire elrothadtam, így, élve, elevenen, pedig még lélekzem és eszem és alszom… Alszom?“

A klorál-hidrátra gondolt, amely most napok óta álomhoz segítette esténként. „Meddig tart ez még?“

Sokáig várt a kocsiút szélén, mégis majdnem elütötte egy magánfogat, mikor átment a tulsó gyalogjáróra. Ott arra gondolt, hogy milyen ügyesen ugrott el a lovak elől. Kajánul nevetett benne valami: „A testem élni akar, tovább akar élni, ez mulatságos.“

VII.

Mikor egyszer a szállóban, a szobájából lejövet alig tudott a portáshoz férni, hogy a kulcsát leadja, mert akkora vásárt csaptak ott utiruhás hölgyek és urak, megkérdezte:

– Mi ez… ez a sok ember?

– Az István-napi vendégek utaznak haza – mondták neki súgva, lenézéssel.

Így tudta meg, hogy augusztus vége felé jár a naptár. „Csudálatos, mennyire nem érdekelnek a számok, a hétfők, a keddek, a szerdák…“

Most már délután, mikor így lejött és elindult csavarogni, mindig egy kicsit részeg volt. A részegség megint állapottá lett nála, mint valamikor a szigeten. Állandó félkábulatban élt lefekvésig, s akkor, mint a szultán a háremében, szétnézett a patikáján. Félkörbe rakta az altatószereket és válogatott köztük, hogy melyikkel töltse az éjszakát. A klorál-hidrát volt a megúnt hölgy, aki már nem nagyon hatott rá. Medinál, adalin, veronál, szulfonál… meg még porok és üvegek, minden este… Most a zsebében volt az egész hárem, mert nem szándékozott hazajönni éjszakára. Elhatározta, hogy ma otthon alszik, a budai lakásban, amelyet már hosszú hónapok óta nem is látott. Ott mindennek úgy kellett lennie még most is, mint mikor az apja meghalt. Ez is valami volt még, ami segíthette abban, hogy az életét tovább vonszolja. Volt még egypár ilyen, egy-egy napra szóló tartalékja, most ezt fogyasztotta, mint a megszorult ember a tőkét. A Julihoz is el lehetett egyszer még menni, az is egy nap. És talán még lehetséges egyszer egy napot megmenteni azzal, hogy megkeresi Rácz Miklóst.

Mikor a Margithídon ballagott Buda felé, lenézett a szigetre, amely már színesedni kezdett az ősz közeledtétől. A csónakházon vörösödött a sűrű vadszőlő és a fák zöldje meglágyult. A bokrok se voltak nyári-haragosak. Mintha megokosodtak volna: engedtek a sötét burjánzásból, szelídültek, ritkultak.

Le-fel mozgatta a fejét, mikor a sziget mellett elment a hídon. „Jövök, jövök“ – mondta neki magában. Most is az volt az érzése, hogy ez a kedves, de alapjában véve mérhetetlenül szomorú hely hívja őt. Elmúlni hívja, mint ahogy ő is elmúlik majd most nemsokára, szeptemberben.

A lakásban nagy tisztaság volt. A lakástól Andor többet várt. Nem érzékenyült el, mikor a meghitt, jóságos szobákon végigment. Csak elkomolyodott nagyon. Az ebédlő nagy órája állott.

– Kérem, húzza fel – mondta a házmesternének, aki felkísérte. És figyelmesen nézte az idős asszonyságot, amint az székre állt és felhúzta az órát. Aztán megteríttette az ebédlőben a nagy asztalt és hideg vacsorát hozatott. Igy egyedül maradt, leült, szembe az órával, s türelmetlenül várta, hogy a mutató az első negyedhez érkezzék. Hallani akarta a régi zengő-zúgó halk hangot. Mikor meghallotta, lehajtotta a fejét és úgy maradt sokáig.

– Juliék hol laknak? – kérdezte a házmesternétől, mikor lefeküdt a régi szobájában, az ággyá vetett kanapéra, amelyen annyi évig aludt.

– A Kender-utca elején, a számot nem tudom, de ki van téve az ura táblája: Gubás János, asztalosmester.

– Jól élnek?

– Óh igen. A Juli nagy szerencsét csinált.

Veronált vett be, megnézte közelről a tapéta akantuszleveleit a sűrű fekete vonalrács mögött, lassan és boldogan elbódult, elaludt. Mikor másnap lement a lépcsőn, megállt a lakók táblája előtt, kereste a régi neveket. Az ő lakásuk kis fehér céduláján az ő neve állott. Mielőtt a kapun kiment, visszanézett a tiszta lépcsőházba. „Mért búcsúzom?“ – kérdezte magában, szorongó mellel. A lépcsőház homályába meredt, s emlékébe idézte a látványt, mikor itt tele volt emberrel a lépcsőház és koporsót hoztak le fekete alakok. Kétszer is jött itt le koporsó. „Még most is vendég vagyok ebben a házban“ – gondolta, és kereste magában, de nem találta azt az érzést, ami az ifjú örököst elfogja az apai birtokon. Lélekben nem vette birtokába ezt a nagy házat soha. A pénzügyeit, a lakbéreket nem is ismerte. A bank kezelt mindent, ő idegen volt itt. „Senki nem vagyok, semmi nem lett belőlem“ – érezte fanyar keserűséggel. „Költöm az apám pénzét.“ Fájt most neki, hogy az apját olyan takarékos embernek ismerte. Perfidia volt tőle, hűtlenség, hogy azt a keservesen összerakott vagyont ilyen szédült-könnyelműen dobálja. „Az apám se volt nagy ember“ – mondta aztán – „de legalább egy kőházat épített ezen a világon… egy túrást csinált a földgömbön, valami nyomot hagyott, köveket rakott össze… egy kőrakást csinált, mielőtt meghalt… de én?“

Másnap délután elindult a Kender-utca felé. Eddig még a nevét se hallotta ennek az utcának. A hotelben magyarázták meg neki az aranysapkások, hogy a Józsefvárosban van. Már esteledett, mire odaért és meglátta a fehérbetűs világoskék táblán a nevet: Gubás János asztalosmester. Földszintes ház volt, tágas udvarral, amelyben két igen nagy akácfa kínlódott. Az udvar hátsó végében széles üvegablakok jelezték, hogy ott a műhely. De ott már csend volt, mára vége volt a munkának. A lakások udvarra nyiló ajtai nyitva voltak és a lépcsőiken asszonyok ültek csöndesen beszélgetve. Az egyiktől megkérdezte, hogy hol laknak Gubásék. Mint a Kender-utcában szokás, egész raj gyerek vezette el Gubásék ajtajához. A kövér Julit a konyhában találta, a fazekak mellett.

– Szent Isten, a fiatal úr!

Égnek emelte a két vastag kezét.

– Na Juli… mért ijed úgy meg tőlem?

– Nem ijedtem meg, kezit csókolom, az öröm…

Juli kezet csókolt neki. Aztán nézni kezdte. Andor mosolygott:

– Rosszul nézek ki?

– Bizony, kezit csókolom, otthon jobban tetszett…

A kövér Juli arcán, mint valami tükörben, meg lehetett látni, hogy feltünően megsoványodott az ő arca. A Juli szemében szeretet és csudálkozás volt.

– Fáradt vagyok, Julikám – mondta.

Juli bevezette a szobába, ahol Gubás mester ingujjban ült a fehérpitykés fekete viaszkosvászon pamlagon és ujságot olvasott. Az asztal meg volt terítve. Gubás bácsi fel akarta venni a kabátját.

– Ha kabátot húz, elmegyek – mondta a fiú. – Eljöttem megnézni, mit csinálnak. A kis Mariska hol van?

– A pincében. Borért ment.

– Istenem, – mondta a kövér Juli siránkozó hangon – ha engem az a nagy tisztesség érhetne, hogy a fiatalúr itt vacsorázna nálunk…

És mikor habozó mosolyt látott Andoron, kiabálni kezdett:

– Olyan pörköltöm van, fiatal úr, kezit csókolom, hogy olyat még…

– Jó – mondta. – Ha szívesen látnak…

Már rohant ki az asszony, már rohant vissza tányérral, késsel, villával, pohárral, már tologatta a többi terítéket, boldog volt, ugrált és rakosgatott, mind a bolond. Igy most hat teríték állott az asztalon. A konyhában valami kis sütő-főző izgalom kezdett mozgolódni. Egy idegen öregasszony került elő valahonnan és az is dolgozott, segített Julinak. Valami új zsír kezdett recsegve sírni a tűzhelyen. És zuhogott a vízvezeték.

Andor megtudta Gubás bácsitól, hogy boldogan és nyugodtan élnek. Gubás bácsi meg volt elégedve Julival is, Mariskával is. Bár Mariska egy kicsit sokat imádkozik.

– Gubás bácsi szocialista?

– Nem én.

De a sok imádkozást nem szereti. És a papokat, hát arról jobb, ha nem is beszélünk. Két szobájuk van, ez itt és még egy másik. Abban a másikban alszik Gubás bácsi, ebben itt a Juli meg a Mariska. A konyhán túl van még egy szoba, azt kiadják. Most két nagyon derék fiatalember lakik benne: az ő első segédje, a Kubényi Sándor, meg egy Ecker Miska nevű ékszerészsegéd. Ezek itt is kosztolnak náluk. Azért van most a nagyságos úréval együtt hat teríték az asztalon.

A konyhából behallatszott, amint Juli zsémbelt valakivel, aki valamit nem csinált elég gyorsan. A vékonyhangú feleletekből Mariskára lehetett következtetni.

– Még mindig olyan szép a Mariska?

– Szép kis lány – mondta Gubás mester.

– Hány éves lehet most?

– Tizenhét.

Vastag ősz bajusza alatt elmosolyodott:

– A Kubényi Sándor nagyon oda van érte.

– Elveszi?

– Venné, de ez mindig nyavalyog. Pedig az rendes fiú, nagyszerű fiú, gazdag ember lesz még.

A két kosztos bejött a szobába. Látszott, hogy egy kicsit rendbeszedték magukat a vendég kedvéért; Juli bizonyára lelkendezett nekik, hogy micsoda nagy vendég van. Kubényi Sándor alacsony, nagyon izmos fiú volt. Izommal rakott karján meg-megfeszült a fekete kabát, amivel a vendéget megtisztelte. De gallért nem vett kék ingére. Vastag bikanyakán szép, csontos fej nyugodott, de az arcszíne nem volt egészséges. Mélyen ülő szemei valahogy nem illettek ehhez az erős, zömök megjelenéséhez. Az egész testi képe brutális és józan volt, csak az arca sápadtsága és a mély fészekből világoló sötét szem adott neki rajongó, a testi életnél egyébbel is komolyan foglalkozó emberre valló kifejezést. Ecker Miska, az ékszerész, sovány sárga fiú volt, ádámcsutkás, vékonynyakú legény, inkább hatott szabónak, mint ékszerésznek. Nagyon udvariasak és komolyak voltak, de némán ültek a helyükön, nem igen tudtak Andorral miről beszélni. Aztán nyílott a konyhaajtó, magasra emelt cseréptál vonult be rajta gőzölögve, mögötte Juli kerek-piros, boldog és csillogó arca. Juli mögött, mint a macska, amely a nyitvahagyott ajtón somfordál be, jött Mariska. Gubás bácsi az asztalfőre ült, Mariska az asztal végére, az asztaloslegény és az ékszerész közé. Mariska megint kezet akart csókolni Andornak, mikor bejött.

– Ejnye, – mondta ez – hagyd ezt már.

Gubás bácsi komoly és szigorú zabáló volt. Nagyokat evett, izzadt és hallgatott. Julinak be nem állt a szája. A két fiatalember csak nagy-lassan kezdett a beszélgetéshez, de akkor olyasmiről beszélt, ami nem tartozott ide. Kubényi pártügyeket magyarázott az ékszerésznek, és komoran villogtatta a szemét. Kemény és erélyes volt, mindenkire haragudott, sok ismeretlen nevű embert gazemberezett le, akiknek nevét Andor sohasem hallotta. Az ékszerész nagy tisztelettel figyelte, de nem felejtett el enni. Kubényi Sándorra pedig rá kellett szólni, hogy egyék, ne beszéljen annyit. Mariska egyikkel se törődött, úgylátszik, nagyon sokszor hallott már ilyen beszélgetést, amiből láthatólag egy szót se értett. Andor megérezte, hogy a fekete asztaloslegény vad beszédjében, amely pártvezetőségről és a szakszervezetek egészen belső kulisszaügyeiről pattogott, van valami, ami neki szól. Mindenekelőtt neki szólt az, hogy ez a legény nem törődött vele. Aztán az a harcos hév, amellyel nekirugaszkodott a dolgoknak, holott az ékszerész egyebet, mint helyeslő szót, nem mondott, kifejezte azt a makacs gondolatot, hogy „csak azért is, hadd hallja a kapitalista!“ És ahogy még egyetlenegyszer se nézett rá a legény, még akkor se, mikor egészen eléje nyúlt a vizeskancsóért, ebben határozott megvetés, sőt gyűlölködés volt, valami: „minek jön ez ide közénk?“ – valami barátságtalanság, amiben a közeledésnek semmi nyoma nincs, sőt távolodást éreztet. Ezt Andoron kívül csak Juli vette észre, és a maga módján iparkodott ezért a fiút kárpótolni, a kínálásoknak és a visszaemlékezéseknek olyan zuhatagával, amely csak jobban vadította a mélyszemű szociálistát.

Andort ez nemcsak hogy nem bántotta, hanem egyenesen melegítette a legény iránt. A modern és műveletlen „úri“ fiú áhitatával hallgatta a nyers beszédet. Tisztelte a szocialistát, csodálta és szerette benne ezt az új, szép világot, amelyért ilyen meszire kelett jönnie, ki a Józsefváros végébe, a Kender-utcába. A mérges hangot nem érezte maga ellen irányulónak, hanem azok ellen, akiket ő is megútált és meggyűlölt. Nagy Ervinre értett minden dacos haragot, ami az asztaloslegény szeméből lövelt. És jól esett neki ezzel a friss és goromba beszéddel elborítania Pécsi fehér gentry-evezős megjelenését, gondolkodásmódját, Ella romlottságát és fehérpongyolás bujkálását, mindent és mindenkit, az uraknak hízelgő portásokat, a gukkerező főherceget, – ezt különösen – még Rácz Miklóst is, akinek tanáros, polgári, kissé korlátolt keménysége semmi volt ehhez a lángoló munkásbeszédhez képest, amit itt hallott, s amely mintha őhelyette, sőt ő érette gazemberezte volna azt a társadalmat, amely őt elrontotta és agyonkínozta. „A tiétek az élet“ – gondolta izgatottan – „a tiétek a jövő. Nem fáj, ha útáltok engem, igazatok van.“

A sok beszéd és a sok vacsora után rágyújtottak, s akkor csönd lett. Juli kiment, halkan beszélt, csöndesen csörömpölt künn a konyhában, az idegen öregasszony nyávogva felelgetett neki. Andor hallgatott. Sehogy sem akart ez a Kubényi Sándor ránézni. És különös, hogy egész este Mariskára se nézett, pedig Gubás olyan megbízhatónak látszott, mikor azt mondta, hogy oda van érte. Mariska egyszer sokáig nézte Andort, aztán komolyan és nyugodtan vette le róla a szemét. Mariska szebb volt, mint mikor utoljára látta. Kissé megnyúlt, nemcsak a termete, az arca is. De a túlságosan nagy kék szeme most is olyan volt, mint akkor. Andor emlékezett arra a rajongó tekintetre, amellyel akkor reá nézett. Most meglepetve vette észre, hogy másokra is ezzel a rajongó tekintettel néz, nemcsak emberekre, de tárgyakra is, mintha álomban látna mindent, mintha a gondolatai nem kísérnék a szeme mozdulatait. Szőke haja középen volt elválasztva és szorosan a fejére fésülve; hátul rövid, de vastag copfban végződött. Rendes, jó ruhája volt, mégis volt rajta valami jegye az árvaságnak, a mostoha gyereknek. A hallgatagsága tette-e, vagy a szomorún messzi-vágyó tekintete, de valahogy kikívánkozott a testi és lelki egészségnek ebből a társaságából, ahol mintha csak átmenetileg bánkódott volna. Andor úgy érezte, hogy ez az egy lény van itt közel az ő nyomorúságához. Ránézett és az a gondolata támadt, hogy ez nem fog sokáig élni. Gubás bácsi bort ivott és Andort is kínálta. Andor fogta a palackot s előbb a két szocialista felé nyújtotta, udvariasan kínálva őket. Az ékszerész szerényen megköszönte és engedte, hogy szinültig töltse a poharát. Kubényi Sándor félrehúzta a poharát a palack elől, nem szólt semmit és még most se nézett Andorra.

– Sándor nem iszik szeszt – mondta Gubás bácsi, a levegőben tartott pohárral várva Andor koccintását. Most először bántotta egy csöppet Andort az asztaloslegény viselkedése. Ez már nagyon feltűnő volt, ez a néma visszautasítás, egy szó köszönet, egy pillantás nélkül. Andor fenékig ürítette a poharat, úgy, mint Gubás bácsi. Jószagú kis újbor volt, ami hígnak hat, de rögtön kipirosítja az arcot és nehézkedő ködöt von a homlok mögé. Andor nem volt jó borivó. Mint sok pesti fiú, ő se bírta a bort, bár voltak éjszakák, mikor egy egész üveg konyakot meg tudott inni. Az az erősen városias alkoholizmus volt ez, amely nem az ízéért szereti az italt, hanem a hatásáért. Ha poralakban lehetne szedni a szeszt, legszívesebben így szedte volna. Andor mindig csak a vérkeringésnek azért a kis lázadásáért ivott, amely az optimizmust szabadítja fel a mindennapi jobbágyságából, s azért a szárnyakat bontó, fellendülő kis szédületért, ami felemeli az idegrendszert a bajok sötét tájképe fölé, a kellemesen lengő álomfelhőkbe. A pálinkák ezt töményen és gyorsan végzik; úgy aránylanak a borhoz, mint a gépek a kézierő munkájához. De ez az újbor hamis és erős volt, lassacskán ez is a szárnyára vette és meg-megemelte.

– Jojcakát – mondta váratlanul Kubényi Sándor, fölkelt a székéről és ahogy Gubás mesterre nézett, egy pillanatnyit villant Andor felé. De ez elkapta ezt a rebbenést, szinte beleakaszkodott a szemével, és melegen, hangosan, hirtelen felelt rá:

– Jojcakát kívánok.

– Jössz? – reccsent az ékszerészre Kubényi Sándor.

– Hogyne – mondta ez. Ő már szépen és szelíden köszönt, mint fényűzési iparhoz illik. Ő gyöngébb ember lehetett, talán mert nem tanították harcra a kis aranykarikák, amiket forrasztgatott, nem edzették a gazdag hölgyek és a metresszek javítni küldött drágaságai, hanem puhították és szelidítették. Ő szocialista volt, de inkább olvasó szocialista mint beszélő szocialista, ő csak akkor fejlődött volna ki teljesen, ha kovácslegénynek ment volna. Látszott, hogy erősen a hatása alatt áll Kubényi Sándornak. „Olyanféle viszony lehet köztük, mint Rácz Miklós közt és köztem.“

Most hárman maradtak az asztalnál. Gubás bácsi rövid pipáját szívta, Andor a széken hátradőlve cigarettázott és Mariska összehúzott szemmel nézte a borosüveget, amely sárgán csillogtatta a lámpafényt. Andornak megérintette a lelkét ez a becsületes, egyszerű nyugalom, ez a távollét az ő munkátlan és komplikált társadalmától. De nem nyugtatta meg, hanem felizgatta, élesen kínozta, valami szörnyű „későn van“-érzéssel. Eszébe jutott egy Zoltán nevű ember, az apja egy cimborája, akiről Budán mindenki tudta, hogy szerelmes egy beteg ember feleségébe, aki tisztességes asszony volt és sóhajtozva ápolta a beteget. Ez a Zoltán agglegény maradt és nyolc évig várt az asszonyra, amikor is annak meghalt a beteg ura és Zoltán előtt feltárult a mennyország. De rögtön a beteg ember halála után Zoltánról megállapították, hogy gégerákja van és nem él egy évig sem. Soha még olyan keservesen ember le nem maradt az életről, mint Zoltán. Ahogy Andor a bortól kissé kábultan ezt a tisztességes csöndet hallgatta, azt mondta magában: „Zoltán vagyok. Én vagyok a második Zoltán.“ Mariskára nézett és most angyalnak látta. „Te szép szűz angyal,“ – mondta neki némán, belül – „te szép árva szegény angyal,“ és mikor arra gondolt, hogy az erős, barna Kubényi Sándor ezt feleségül fogja venni, olyan boldogságot érzett, mintha mind a kettőnek ő volna az apja. Ez a házasság oly szépnek, természetesnek és tisztának tűnt fel előtte, hogy megszerette egy pillanatra önmagát: „Tudok nekik örülni, jó vagyok, önzetlen vagyok… én szegény, piszkos, elgázolt állat, belül én mégis tiszta és ártatlan vagyok… mert mért tudok ilyen nagyon örülni a gyönyörű boldogságnak?“ Hirtelen a gyermeki védtelenségnek olyan rohamos érzése fogta el, hogy meg-megvonaglott tőle a szájaszéle. Dacosan és elkényeztetetten, mint kisgyerek korában, fogta el egy vágy, amelyből nem engedett: itt maradni ezek közt, soha többé vissza nem menni a vasalt nadrágok és a csipkés női ingek közé, a megmérgezettekhez, a komiszakhoz, akik nem is tudják, hogy itt alattuk egy új, vad és erős élet rügyezik, ellenállhatatlanul és elragadó tiszta kemény szépségben. Nem bírt magával, úgy tolakodtak fel égőn a könnyek benne.

– Julikám! – kiáltott remegő hangon, hirtelen felkelt és kiment a konyhába. Künn meglátta az idegen vénasszonyt, aki edényt mosogatott. Még valahogy egypár másodpercig, érezte, vissza tudja tartani a sírást.

– Julikám! – mondta künn akadozó-csukló torokkal – küldje ezt hamar el… Julikám… beszélni akarok magával…

A vénasszony nagyot bámult és kiment. Juli csudálkozva csukta be utána az ajtót és Andorra nézett. Ez lehúnyt szemmel jött feléje, megölelte, nagy-vastag mellére tette ösztövérré soványodott fejét és egészséges-keservesen, jó-bőven kezdett sírni rajta. Juli már abban a pillanatban vele sírt, mikor a mellére borult. Símogatta sűrű-síma fekete haját. Nem volt most már meglepve, szinte rendbenlevőnek találta, hogy a fiú az elhalt szüleit, az elmult gyerekkorát siratja az öreg cselédnél. Megértette az ilyen ellágyulást, részt is vett benne, ő is szerette az öregeket és Juli szeretett sírni, nekik vannak ilyen félig lelki, félig testi élvezeteik, az ő szegény cselédéletükben ezek ünnepi pillanatok, nem szenvedések, hanem érzelem-kicsordulások és társadalmi felemelkedések, ezek az úrfival- vagy kisasszonnyal-sírások, nagyságosúrápolások és nagysága-vigasztalások.

– Fiatal úr, – mondogatta neki – édes jó Andor úrfi… ne tessék már, na…

Aztán neki elálltak a könnyei:

– Ejnye, – mondta – az egész testit rázza… ne tessék már… ejnye…

Valahogy megnyugodott a fiú. Mire mélyen lélekezve nagynehezen szárazra tapogatta a szemét, oly fáradtságot és kiürültséget érzett, hogy nem tudott a lábán megállni. Leült egy kis lócára a fal mellé. Ilyen testi fáradtságot még soha életében nem érzett. Mikor szétnézett, látta, hogy Mariska ott áll előtte, a kövér Juli mellett. Az anyja karját fogta és merőn nézte a fiút, de semmi részvét nem látszott az arcán. Véghetetlen komoly volt, mint a becsületes orvos, aki nagy bajt lát, de nem komédiázik, hanem maga kínlódik a részvéttől. Még egy kis maradék hiúság utolsó-gyengét lobbant Andorban. Önmagát gúnyolón mosolyódott el:

– Úgy-e, csúnya ez, te kis lány…

Mariska nem felelt. Az anyjára nézett. Juli ingatta a fejét:

– Szegény fiatalúrnak… eszibe jutott a papa meg a mama… bizony az jobb volt, mikor ott voltunk… mind együtt…

Sóhajtott, most már nem őszintén:

– De hát mit csináljon az ember?

Közelebb lépett a fiúhoz és megint megsimogatta a fejét. Mariskához fordult:

– Ilyen kicsikorában ismertem.

Letartotta a tenyerét maga mellé. Ezzel mentegetni akarta Andort, amiért az így elsírta magát.

– Julikám, – mondta halkan a fiú, megfogva a kövér asszony kezét – én legjobban szeretnék itt maradni maguknál. Én… én…

Elcsuklott. Nyelt egy nagyot, folytatta:

– Én nem találom a helyemet sehol. Én borzasztó dolgokon mentem keresztül…

Teljesen össze volt törve. A lábait csonttalanoknak, végképp erőtleneknek érezte:

– Julikám, alhatom itt maguknál?

– Hogyne, drága fiatalúr – villanyozódott fel Juli és nagyot lökött Mariskán: – Eridj, én a Gubásnál alszom… és a fiatalúr az én ágyamban…

Már szaladt be és beszélt Gubással. Már cipekedtek benn, pamlagot vittek, bútorok tologatását lehetett hallani. Mariska Andor előtt állott, az ölén összefogott kézzel, nem reá nézett, hanem elébe, a földre. Ahogy Andor lassacskán megpihent, mélyen elrestelte a gyöngeségét. De testileg oly kimerült, oly halálra-fáradt volt, hogy itt ültében majdnem elaludt, már bukkant egyet-kettőt a feje, véghetetlen álmosságot érzett, minden altatószer nélkül. Szomorú, de tökéletes altató a nagy sírás. Bódultságából az ébresztette, hogy Juli fogja a kezét:

– Tessék, – mondta dajkás-kedvesen – tessék gyönni, szép puha friss ágyat vetettem.

Bement, egészen erőtlenül, meglepetten érezve, hogy a térdének nincs tartása, hol az egyik csuklik meg, hol a másik. Juli még magyarázott neki valamit gyertyáról és papucsról, de ezt már nem nagyon hallotta. És Mariskának is mondott valamit, hogy ő a konyhában aludjék. Már magára is hagyták. Valahogy lehámozta magáról a ruhát, a cipőt, belefeküdt a kényelmes-nagy ágyba, de égve hagyta a gyertyát. Elaludt, de öt perc mulva felriadt. Mintha tíz órát aludt volna, teljesen ébernek érezte magát. „Pfuj,“ – mondta – „ez rettenetes, amit itt csináltam, ez már a feloszlás…“ Aztán, hogy nyomasztó-nagy csönd volt körülötte, amitől teljesen elszokott, nyugtalan lett. „A bortól volt ez?“ Tépelődött: „Mitől volt ez?“ Kétségbeesett, összetette a kezét: „Te jó Isten, segíts rajtam, végy magadhoz“. Aztán: „Hol vagyok, miben fekszem, kik vannak körülöttem, hogy’ kerülök ide?“

Mélyen elgondolkodva feküdt így sokáig. Akkor egyszerre nagyon halk neszt hallott. A konyhaajtó nyílt és Mariska jött be. Komolyan ült le az ágya mellé készített székre, a gyertya világába. Olyan halkan suttogott feléje, hogy még a nyelve halk csattanását is lehetett hallani, amint beszédközben elvált a szája-bélésétől:

– Mondja meg, ha szenved, – mondta váratlanul választékos nyelven – mondja meg a bánatát, az én szívem nyitva van azoknak, akik sírnak.

Csudálkozva, de fáradtan nézett a lányra:

– Mariska… te nem alszol?

– Nem alszom. Virrasztok, mert nem akarom, hogy szenvedjen. Beszéljen el mindent nekem, én tudom, hogy megkönnyebbül.