Azzal a rajongó, másfelé szóló tekintettel nézett rá, ami most betegesnek hatott. Nem mozdult a széken, mereven ült és tiszta komolyság volt az arcán.
– Jézus mindnyájunkat megvigasztal – mondta csudálatos-halkan – engem is az ő kegyelme vigasztalt meg, mikor szenvedtem.
– Szenvedtél? – súgta a fiú és feléje fordult a párnán.
– Igen. De ő megvigasztalt.
– Bántottak?
– Nem.
Merőn nézett a szemébe. „Szörnyű volna,“ – gondolta Andor – „szörnyű volna, ha ezt a lányt is én mérgeztem volna meg.“ Átrohant a memóriáján az a néhány perc, amit ezzel a szép szomorú gyerekkel töltött az életben, átfutólag, otthon, a konyhában, az előszobában, egyszer a szanatóriumban… „Nem hiszem, hogy csalódnám“ – gondolta, mialatt fáradtan nézte a megvilágosodott arcot.
– Miért szenvedtél? – súgta feléje.
– Szerettem valakit – jött lehellet-finoman a felelet, a lány nem mozdította el róla a tekintetét, nyugodtan és merőn nézett rá, a szemét a fiú szemébe tűzte, de mintha keresztülnézett volna rajta, nem a testébe nézett, hanem valahova mögéje, vissza, a multba. Aztán felkelt, némán és nesztelenül kiment, a konyhába. Ahogy Andor a szemével követte, csudásnak találta a könnyűségét, amivel járt. A lány most hosszúnak és vékonynak hatott, semmi testies nem volt rajta, mikor eltűnt az ajtónak oly kicsiny kinyílásán, hogy szinte csuda volt, hogy kifért rajta. És a nehéz ajtó oly lágyan csukódott utána, mintha paplanból lett volna.
– „Csudálatos este ez,“ – gondolta a fiú – „különös, csudálatos… mi van velem?“
Elfujta a gyertyát, és az ágyat kimondhatatlanul kellemesnek, puhának kezdte érezni. El tudta képzelni, hogy ő most kis gyerek, s azt a nagyszerű testi érzést érezte, amit a kisgyerekek, mikor hosszú könyörgésre a nagyok ágyába fektetik őket, s amitől rögtön el is alszanak.
VIII.
Harmadik napja ült le velük a vacsorához. A Kender-utca egyik emeletes házában talált kiadó szobát, most ott lakott két nap óta. Több levegőt érzett maga körül, hogy divatos nőket és elegáns férfiakat nem látott. Ezeknek a szegény józsefvárosi házaknak az élete, amely alapjában véve éppoly nyomorult és szennyes volt, mint azé a másik társaságé, amelynek látása elől idemenekült, most tisztának és boldogítónak tűnt fel előtte. A szegény emberek és az idegen emberek más világot ringattak körülötte. „Nem gyógyulok meg itt“ – gondolta – „de talán egypár nappal tovább bírom.“ Tegnap egész délután kis gyerekekkel játszott Gubásék udvarában. „Ha örökre köztük maradhatnék“ – gondolta. Aztán, mikor a gyerekek hazaszéledtek, azon töprengett, hogy ez mind nem egyéb, mint menekülés az életből, idegenek közé, gyerekek közé, csupa olyan helyre, ahol állandóan mégse maradhatott meg. Tegnap este már ránézett a vacsoránál Kubényi Sándor, de még mindig nem szólt hozzá. Pedig említette az asztalnál, hogy most egyidőre ő is Juli néni kosztosa lett. Már kétszer-háromszor felmerült benne a gondolat: mindent otthagyni, idejönni, munkásnak lenni, a Kubényi Sándorok nyilt, bátor és új életét élni. De úgy össze volt törve benne minden, hogy ezt az eszmét mindannyiszor, ahányszor felmerült, szomorú mosollyal végezte ki. „Korábban kellett volna…“ Aztán: „Pfuj, micsoda gyűlöletes dolog lehet ez az ő szemükben: egy gazdag úrfi, aki élet-undorában és bánatában úgy megy közéjük, mintha kolostorba vonulna“.
Ezen a harmadik estén a két szocialistának nem terítettek a Gubásék asztalán. Gyűlésen voltak, s ilyenkor kocsmában vacsoráztak. Andor szabadabbnak és nyugodtabbnak érezte magát. És ezúttal különösen kedves és nyugalmas volt az őszies este. Künn egy kis szél járt, s itt benn, a petróleumlámpa alatt az egész napi erős munka után üldögélő emberek szent csöndessége… Andor is pihenést érzett. Egész délután kóválygott a Józsefváros külső részein, egészen a Kálváriáig járt, bekalandozta a Koszorú-utca, a Szűz-utca vidékét, a hosszú Práter-utcán kiment végig, minden udvarba hosszan benézve. Úgy állt meg a házak kapujában, mint a kirakatok előtt szokás. Kétszer is megesett vele, hogy megszólították:
– Kit tetszik keresni?
– Senkit – mondta, és tovább ment.
Mikor a második helyen kérdezték tőle, hogy kit keres, ezt felelte egy asszonynak:
– Magamat.
A nagy sétában elfáradt, de azért vacsora előtt még játszott a gyerekekkel a nagy udvarban. De ma nem tudta mulattatni őket, mert nagyon szomorú lett közöttük. Nem figyelt rájuk, nem felelt minden kérdésükre, úgy, hogy cibálták és püfölték, mikor elgondolkozott. „Ezek közt se birok“ – gondolta, megsimogatott egyet, de az ráütött a kezére. „Jól van,“ – mondta neki – „igazad van“.
Vacsora után csöndben ültek és hallgatták a hegedűszót, amely az udvar végéből hangzott. Egy jogász hegedült ilyenkor, s ki szokta nyitni az ablakot, hogy a nagy udvar lakói jól hallják a zenéjét. Aztán Andor meglátott egy ujságot a pamlagon.
– Istenem, – mondta – milyen régen nem olvastam már ujságot. Nem is tudom, mi történik a világban.
Fölkelt, érte ment és leterítette a lámpa alá, az asztalra. Boldog-szomorú öröm, ezeknek a kedves szegény embereknek este, vacsora után, a családi lámpa fényében felolvasni az ujságot. A hegedű édesen szólt a csukott ajtón keresztül. A jogász érzelemmel játszott. Mikor abbahagyta, tapsoltak az udvarban.
Az ujságban meglátott egy cikket, amely alá a kis költő neve volt írva, a kis költőé, akit a Moulinben úgy utált, akit a korzón hallott vitatkozni, s akit most úgy üdvözölt a szeme az ujságpapiron, mint valami régi ismerőst. Felolvasta a cikket. A kis költő a cikkben szerelmet vallott Budapestnek, olyan különös apacs-módon, ahogy köztük divat volt nőknek is szerelmet vallani. Lehordta, piszkos rablóvárosnak nevezte, csalónak és tehetségesnek, komisznak és imádandónak, megszidta és megcsókolta a lármáját, a piszkosságát, a nyers és kulturátlan erejét, aztán dunai Hamburgnak, dunai Marseillenek nevezte, – a kis költő kinyitotta a fantáziáját és elképzelte ezt a várost száz év mulva, amikor a földrajzi helyzetéből kifolyólag okvetlenül Európa központja lesz, túlszárnyalva népességben és forgalomban Párist és Londont, mint a Nyugat nagy kereskedelmi világítótornya Kelet és Délkelet felé, a Duna királya, őre, zsarnoka, – feldicsőítője a magyar erőnek, okosságnak és szerencsének…
Mikor vége lett a felolvasásnak, hosszan hallgattak. A kis költő cikkének volt egy kis beteges alaphangja, amely folyton azt muzsikálta a sorok közt: „de ezt már mi nem érjük meg, ehhez új, erős, munkás embereknek kell születniök“ – valami lemondásos szeretet volt benne a város iránt; a kis költő, aki alig mult húszéves, mint az ifjú Budapest nagypapája látszott a cikk mögött, aki csak megmutatja az ígéret földjét, de ő, istenem, ő már nem megy oda… jöjjön az új erő… majd az…
Ez tetszett Andornak. Ő is alig mult húsz éves, mégis a régiekhez számította magát, a fáradtakhoz, azok közé, akik nem mennek át a hegyen, csak itt állnak a kis Mózes mögött és néznek, néznek, amerre az ő ujja mutat, a harsogó és élettől kicsattanó jövendőbe… Ahogy így elgondolkozva gépiesen még lapozott egyet-kettőt az ujságban, a „Házasság“ rovatra nézett. Az első volt Waldbaum Mór (Pércs), aki nőül vette Weisz Rezsinkét (Újdabas). A második Somogyi Endre színművész, aki házasságot kötött Gyulai Olgával (Budapest). Behajtotta az ujságot. Azt mondta magában: „Mi ez, ha nem üldözés, az élet részéről: hetekig nem kerül ujság a kezembe, és mikor egyet találok egy pamlagon, abban a vérpadra megy Gyulai Olga.“ Az egyetlen hatás, amit ez a két sor reá tett, mélységes meggyűlölése volt ennek a színésznek, ennek a bélyeges arcú hazugnak, ennek a félig magyar-hős, félig bócher-zsidó testnek, ennek a kétfajú delfinnek, ennek a szörnyű lénynek, aki ezt a büszke, és gőgös szűzességtől illatozó hallgatag királylányt most belegyűri a maga szemét életébe, mint valami bűzös ragadozó a hattyút… ezt az emeltfejű, tisztaságra vágyó lányt, ezt a szerencsétlen vértanut, ezt a… ezt a… Szerette volna a legszebb dolgokat gondolni róla, miközben a homlokáig elvörösödött, arra a gondolatra, hogy ő kergette a hattyút ennek a nyomorultnak a horgas karmai közé.
Gubás bácsi aludni tért, s ő kiült a nagy udvarra, a lócára, amely a hervadozó akácfa mellett állott. Itt korán csöndesedett el minden, alig volt egy-két ablakban világosság. A jogász ablaka is be volt már csukva és halvány gyertyafény szerénykedett mögötte. A jogász bizonyára olvas az ágyban. Orosz regényeket olvas, ezt tudni lehetett róla, mert Mariskának is ilyet adott kölcsön. Az ég halványan sugárzott, az udvarban nem volt sötét. Nem lehetett tudni, a kelő hold enyhe világa volt-e ez, vagy a város bűnösebbik részének az égre-sugárzása, amit néha a vonatról lát az ember, egy órányira Pesttől… ezt a megvilágosított, nyugtalan égfoltot, így őszi estéken…
– Egyedül?
Halk hang kérdezte ezt. Mariska állott előtte.
– Igen – mondta. – Oly szép az este.
Mióta az ágya mellé ült, könnyedén és eltűnően, mint egy jelenés, nem beszélt vele néhány közömbös szónál egyebet. Most rámosolygott és félrehúzódott a lócán.
– Ülj le – mondta neki. S mikor leült: – Nem is tudom, miért tegezlek… már nem is illenék tegezni ilyen nagy lányt. Ilyen szép nagy lányt.
Ránézett:
– Maholnap férjhez mégy – mondta neki atyáskodó szeretettel. A lány lassan ráemelte a tekintetét:
– Férjhez megyek, – mondta azon a meglepő halk hangon, ahogy Andor mást sohse hallott beszélni – férjhez fogok menni és elviszlek a szívemben.
Zavar nélkül nézett a fiúra, szomorún, de nyugodtan, mint aki ezt már rég elintézte, akit nem érhet meglepetés, aki nem akar semmit a világon. Andor nem szólt, ez megrendítette, de örömtelenül. El volt erre készülve, de ez a szó most úgy hatott rá, mintha azt jelentette volna: „innen is el kell menned, azonnal, ide is bajt hoztál és fertőzést, mint a szegény Csirkéhez, mint a szegény Olgához, menj innen, menj…“
– Elviszlek a szívemben, – hangzott mellette édesen, lágyan, szenvedés nélkül, nem is emberien – elviszlek a szívemben, mint igazi férjemet Isten és Jézus előtt, mert te vagy a menyasszonyi koszorú az én fejemen… te vagy a virág az én aranyos koporsómon…
A derengő-sötétben fénylett nagy, elsötétült szeme, amint nem is Andorra nézett, hanem melléje, el, messzire, a földszintes tető fölött a fénytpárázó ég felé.
– Mariska, – suttogta a fiú – én neked barátod és testvéred vagyok… én nem adtam okot arra, hogy így beszélj rólam… A te jó anyád a mi öreg cselédünk… és a családunkhoz tartozik… én hozzád soha egy rossz szót nem szóltam, hamis szót soha nem mondtam… hogyan… hogyan jutottál erre a gondolatra?
A lány felemelte az ujját:
– Hallgass, – súgta – ez nem a te dolgod, ez az én dolgom… te ezt nem tudhatod… ez az én dolgom és az én Jézusomé, vele én ezt sokszor megbeszéltem, és ő megvigasztalt engem, mert neki csak mink vagyunk kedvesek, mink szenvedők, nem pedig ti gazdagok, nem…
Felderült, éghezszóló mosollyal ingatta a fejét, ismételve: „nem… nem…“ – és Andor számára ijesztő volt e pillanatban, mintha az őrültséggel járna jegyben, mikor ezt mondta:
– Tehetsz te róla, hogy imádtalak, mikor először láttalak? Te ártatlan vagy, csak én voltam bűnös, mert megkívántalak, de most már tisztának érzem magamat, mert nagyon szenvedtem és megöltem a lelkemet.
Andor nem mert szólni, maga elé nézett és mélyen elszomorodott. „El kell mennem innen.“ Fájt neki, hogy kergetik, mindenünnen kergetik, még azt sem engedik, hogy megsebzett életét vonszolja a sűrűben, mielőtt elfolyik a vére. Kergetik, mint valami meglőtt vadat, a tüskén, bozóton keresztül, ezt a pár utolsó napját is elveszik… Lopva a lányra emelte a tekintetét, aki most a távolba mosolygott. Az ajka lassan megmozdult, s a fiúra se nézve, suttogta:
– Mennyei szerelmesem vagy. Majd ott… odaát…
Sápadt és magasztos volt az enyhe éjszaka fényében. A vizionárius parasztlány meggyőződött nyugalma derült az arcán, a szemében üdvözlet ült, valami felé, amit csak ő látott. Talán, ha falun maradt volna, búcsújáró-helyet csinált volna a falujából. Ezek, a hozzá hasonlók látják meg alkonyatkor a kútban szelíden felmosolyogni Máriát, ezeknek a felfelé rajongó, átszellemült arcára csöppen a Krisztus könnye az útkeresztezésnél a bádogfeszületről, ezek borulnak le zokogva a kis források mellett, amelyekben a gyermek Jézus édes arcvonásait ringatja a hálózó-gyűrűző hegyi vizecske, hogy aztán sok-sok száz éven át sántákat és folyós-szeműeket gyógyítson, azzal az isteni szerelemmel és rettenetes hittel megtelve, amivel egykor egy mélyen a fenekére néző boldog szempár sugárzása töltötte meg.
– Mennyei szerelmesem, – súgta alig hallhatón – oly szomorú nekem itt veled találkoznom a földön.
Andor felkelt:
– Édes kis lányom, – mondta neki, megrendülten és tisztán – elmegyek az utadból, felejts el engem, imádkozzál értem, elmegyek, már rég nem vagyok itt… rég halott vagyok…
Szerette volna felfelé emelt kis gyönyörű arcát megsimogatni, de nem mert hozzányúlni. Oldalt fordult, nézte egy kicsit a jogász alig-világos ablakát, aztán elment, nagyon lassan, végig a nagy udvaron, ki a kapun, a csöndes Kender-utcába. Már tíz óra volt. Sorra hangzottak a kapuk a néma utcán, amint becsukódtak, különböző visszhangos döngéssel, egyik a másik után. Mintha egy nagy, mély zongorán tompán kongó skálát játszott volna az éjszaka láthatatlan ujja. Andor éjfélig sétált a kisvárosias köveken, künn, a nyugalmas kocsiút közepén, amit lassanként elárasztott világló-ködös derengéssel az őszi hold.
IX.
A szobáját felmondta az emeletes házban, a holmiját belecsomagolta a két bőröndbe, amely a nyáron a Margitszigetről indult el vele, hogy elkísérje a tengerhez, onnan a pesti szállodába, s most ide, a jobb és egyszerű emberek világába. „Megyünk,“ – mondta nekik csomagolás közben – „innen is megyünk, tudja Isten, hova megyünk, meddig megyünk…“
Még ma este náluk vacsorál, de már nem alszik a Kender-utcában, visszamegy az aranysapkásokhoz, a dunaparti szállodába. Mikor estefelé bement a földszintes házba, az udvaron keresztben ment el előtte Kubényi Sándor az ékszerésszel. Elfordították a fejüket, nemcsak hogy nem köszöntek neki, de még az ő köszöntése elől is elfordultak. „Mindegy,“ – gondolta – „úgyis vége, nem láttok többé.“
Mariska a konyhaajtóban állt és látta ezt a jelenetet. Lejött a két kopott lépcsőn, elébe ment Andornak:
– Mondja, – szólt – mért nem szereti maga Kubényi Sándort?
Így nappal józanul és egészségesen szólt a hangja.
– Nem szeretem? Dehogy nem szeretem.
– Olyan haragosan mennek el egymás mellett.
– Én? Hogy mondhat ilyet? Énnekem nagyon rokonszenves a Kubényi Sándor is, meg az ékszerész-miska is, nem tudom, mi bajuk van velem. Azt mindig éreztem, hogy a Kubényi Sándor gyűlöl, de eddig legalább az ékszerész-miska volt kedves hozzám. Nem tudom, miért fordult el most ő is, mikor meglátott…
Mariska mosolyogva nézett maga elé:
– Bolondok – mondta halkan.
– Nem leszek már sokáig terhükre, – vont vállat Andor – ma este utoljára vacsorázom nálatok. Visszamegyek a hotelbe, sok dolgom van, annyit mulasztottam.
A lány komoran nézett a szemébe:
– Elmegy?
– El.
– Nem jön többé hozzánk?
– Nem.
Egyre mélyült a komorsága:
– Kubényi Sándor miatt?
– Dehogy…
S hogy most meglátta a lány arcát, gyanú ébredt benne:
– Te Mariska, – mondta neki, közelebb lépve hozzá – talán mondott neked rólam valamit ez a Sándor?
A lány nem felelt.
– Mért nem felelsz? Beszéltetek rólam?
– Igen.
– És mit beszéltetek?
– Oh, nem most. Már nagyon régen. Tavasszal beszéltünk egyszer, a Kubényi akkor még magát nem is ismerte.
Andor kezdte megérteni a fiatal munkás viselkedését.
– Mit mondtál neki?
– Mikor a kezemet megkérte, megmondtam neki, hogy a felesége leszek, mert szeretem, becsületes, jó fiú, szép, erős ember, de várni kell, míg a szenvedésem meggyógyul.
– Engem említettél neki?
– Igen. Megmondtam, hogy a Jézus megvigasztalt és most még várnom kell őszig, amíg tökéletesen meggyógyulok. A Kubényi Sándor akkor megcsókolta az arcomat és azt mondta, hogy vár, ameddig akarok, mert ő szeret engem és az uram akar lenni és szép gyerekeket akar és velem akar megöregedni munkában és becsületben. Ezt mondta Kubényi Sándor. És mi akkor eljegyeztük egymást és ő azóta az én földi vőlegényem, Kubényi Sándor.
Egy kicsit felforrott a fiúban a harag:
– Ugyan – mondta. – De neked nem volt jogod engem megnevezni előtte. Én erre semmi okot nem adtam. Neked nem volt jogod.
A lány a szemébe nézett:
– Neked nincs jogod – mondta halkan. – Neked nincs jogod, semmihez sincs jogod, mert tőled nem akarok semmit. Neked nincs jogod beszélni az én életemről, ez az én dolgom és Kubényi Sándoré, az én uramé. Ne bánts te engem.
– Én?… Téged?…
Végtelenül megsajnálta. Most hozzányúlt: megsimította dús szőke haját, aztán megérintette az állát, aminél fogva gyöngéden felbillentette az arcát, hogy rálátása legyen. Mint a bárány, úgy engedelmeskedett a lány az ujja legkisebb mozdulatának is.
– Mondd meg édesanyádnak, – szólt Andor, és eleresztette – hogy már ma este se vacsorázom itt. Mondd, hogy azért jöttem csak, hogy ezt megmondjam. Mondd, hogy dolgom van.
– Hazudni? – mosolygott a lány.
– Nem te hazudol, én.
– Soha, – mondta, idegesen mozgatva jobbra-balra a fejét – soha, soha… mindent megmondok, nem hazudunk, tudják meg, hogy jóságból maradsz el innen… pedig mindegy, ha jösz, ha mégy, nekem akkor is itt vagy, ha elmentél, te semmin nem változtatsz, de ők tudják meg, hogy milyen nemes vagy.
– Az Istenért, – mondta a fiú – ne okozzál másoknak szenvedést… a világért se tedd. Egy szót se szólj. Parancsolom.
Alázatosan hajtotta le a fejét a lány. Andor csöndesen szólt:
– Még ma itt vacsorázom, jó.
Megmozdult, hogy a konyha felé menjen.
– Imádlak – mondta neki tisztán, érthetően és nyugodtan a lány, megfordult és bement előtte a konyhába. A két lépcsőn, ahogy felment az ajtó felé, mintha szállott és suhant volna, oly könnyen lépett. Megint hosszúnak és vékonynak látszott, csonttalannak és hústalannak, az érzékekhez nem szólt rajta semmi. Kimondhatatlanul idegenszerű és nem földi mozdulat volt ez a fellebbenése Andor szemében, úgy, hogy még sokáig nézett utána, még akkor is, amikor már rég eltűnt a konyha esti homályában. Nem akart rögtön utána menni, megfordult, hogy cigarettára gyújtson és még üldögéljen egy kicsit a lócán, mielőtt enni hívják. Ekkor meglátta Kubényi Sándort és az ékszerész-miskát, amint az udvar túlsó oldalán, a házmester ajtaja előtt állottak és őt nézték. Most megnézte őt Kubényi Sándor és ő megértette a pillantását. Nyugodtan ment a lócához és leült. Felborult az a kis nyugalma, ami rácsöndesedett itt néhány nap óta. „Most ez azt gondolja rólam,“ – mondta magában – „hogy úri csábító vagyok, azért járok ide, hogy elcsábítsam ezt a szép kis bolond lányt, undorító!“ Szívta a cigarettáját, s nem nézett a két munkásra, de a fülével érezte, hogy mozdulatlanul áll mind a kettő, némán, gondolkozva. A néma ottállásukban az volt a nyomasztó, hogy most Ecker Miska is úgy viselkedett, mint a sápadt Sándor. Bizonyos, hogy beszéltek róla, megtárgyalták az ittlétét és mind a ketten egy véleményen vannak. Dacosan tette egyik lábát a másikra, bensejében fel volt háborodva az igazságtalanságuk miatt. Aztán ezt gondolta: „Nem csuda, ha gyanusítanak, hogyan értsék meg, hogy itt kóválygok közöttük, honnan tudhassák, hogy vergődni jöttem ide, utolsót lélekzeni jöttem ide?…“ Nagyon elkeseredett. „Ha tudná ez a Kubényi Sándor, hogy mennyire szeretem.“ Keserves dolognak érezte ezt a helyzetet. Tíz lépésnyire tőle áll egy ember, akit szeret, akinek a boldogságát kívánja, aki az ő szemében férfi-ideál és irígylendő, de nem irígyelt, boldog ember… Itt áll, tíz lépésnyire tőle és nemcsak, hogy nem tudja ezt, de az ellenkezőjét hiszi. Mért van olyan nyomorultul megcsinálva a világ, hogy ő most nem mehet oda megmondani: „Sándor, én szeretem önt és már megyek is innen, mert az ön menyaszonya bolondokat ábrándozik.“ Mért van az, hogy ennek a derék fiúnak a keze soha sem fogja melegen megszorítani az övét? Mi az a fal, ami közöttük van? És mi az az erő, ami még most is visszatartja őt attól, hogy odamenjen hozzá, mi az, ami ideszegezi a lócára? Ez volna az, amit önérzetnek neveznek? Vagy szeméremérzés ez? Vagy félelem attól, hogy Kubényi Sándor nem fog neki hinni, mert angol ruhája van és betétes lakkcipője, s mert egy rothadt, gazdag, gyűlölt társadalomból jött ide? „Mért nem fogadtok be magatok közé?“ – sírt fel benne a kérdés – „mért fordítjátok el a fejeteket tőlem?“ Aztán, mikor a konyhaajtó megint nyilt, és Juli mosolya jelent meg, vacsorához híva mindenkit, ezt gondolta, mikor felkelt: „Elvesztettem az irányomat. Irányom nincs, ez a halálom.“ Nem értette, de ösztönével érezte ezt a mondatot. Irány alatt a célt, erőt, jövőt, egészséget, életkedvet, mindezek összességét értette. „Utolsó vacsora“ – mondta magában, mikor a kedves szobába benyitott, amelyet már majdnem megszeretett.
A vacsoránál ma nagy feszültséget érzett a levegőben. Ma még vita sem volt Miska és Sándor között. És Mariska sápadtabb volt, mint tegnap. Kubényi Sándor hosszan nézte Mariskát, s a lány a tányérra menekült a tekintetével a szeme elől. „Fertőzök, mint egy járvány,“ – gondolta Andor – „Révész úr életét is megfertőztem, most szegény idegen Kubényi Sándor életét rontom, elmegyek, elfutok tőletek, nem akarom, hogy ti is kínlódjatok.“ S mikor egy kis bort ivott s megint érezte, hogy emelkedik benne a világ, egészségesebb gondolatok jártak a fejében: „Ebből is férj lesz, ebből a derék Kubényi Sándorból“. És utálni kezdte egy kicsit Mariskát. „Akárhogy nevezitek, akármilyen szépre cifrázzátok, egykutya: nem bírtok egy férfi mellett maradni, nem elég nektek egy férfi, állatok vagytok, csalók vagytok, nők vagytok, erkölcstelenek vagytok, tisztátalanok vagytok.“ Ahogy Kubényi Sándorra nézett, szép emberpéldánynak találta: izmos férfinak, fiatalnak, munkásnak, eszesnek, lelkesnek. „A legszebb, ami férfi lehet, a tökély.“ Sajnálni kezdte. Vele érzett, Mariska ellen. „Ezt a szép, erős életet fogja rontani ez a holdkóros macska.“ Elgondolta, mennyi baja lesz még Kubényi Sándornak ezzel a beteges rajongóval az életben. „Miért nem lehet félreülnöm vele egy órára, egy egész éjszakára, a nőkről beszélni, elmondani neki az életemet, hogy okuljon belőle.“ Most már nem bánta, hogy nem néz rá a legény, sajnálta, mélyen, mint valami makacs gyereket, akinek hiába is beszélne az ember, aki szenvedélyesen rohan a vesztébe. „Olyanformán szeretem,“ – gondolta magában – „mint szegény Pécsit.“ Ránézett: „Te is egy Pécsi vagy, izzadni, dolgozni, utazni, kínlódni fogsz, és ő majd átrajong valakihez, nem hozzám, de bizonyos, hogy átmegy egyszer valakihez…“
Úgy tervezte, hogy holnap levelet ír Juli néninek, szép pénzt küld neki a kosztért és megírja, hogy nem jöhet többet, dolga van. Nem akart vele beszélni erről, el akarta kerülni a nagy magyarázgatást, búcsúzkodást. Vacsora után még ültek egy kicsit az asztalnál. Kubényi és az ékszerész már korábban elment, mint rendesen. És Mariska, aki eddig csak lopva nézegetett rá, most mintha igazolni akarná a ma este támadt nőgyűlöletét, a két fiatalember távozása óta nyiltan és állandóan nézte. Most már elpárolgott a pillantásából az a földöntúli elem, ami eddig távoltartotta Andortól, ami szinte eltaszító hatást gyakorolt rá. Úgy látszik, ezt a viziós rajongást az éltette, hogy Andor távol volt tőle, elmult az életéből, s csak tűnő-múló képe éldegélt benne, soványan táplálva a pubertás első fojtott viharait. Most, hogy itt élt mellette, a rajongásába – Andor ezt ma este vette észre először – valami praktikum vegyült, ez vette el a szemének azt a látnoki, baljóslatú merengését. „És ez nemcsak őrá nézve rossz,“ – gondolta a fiú – „de hozzám is közelebb hozza… földivé változtatja…“ Felkelt az asztaltól: „Igen, el innen, el“ – gondolta, mikor kiment. Még kapuzárás előtt mehet ki, úgy tervezte, gyalog megy ki a körútig a József-utcán, a körúton villamosra ül és visszarobog a zajba, az éjjeli fénybe, száműzi magát a tiszta csöndből, visszakeveredik a ragyogó piszokba, amelyből idejött, s amely, úgy látszik, a végzete.
Befordult a hosszú, alacsony kapualjába és az utca felé igyekezett. A kapu alatt zöld bádoglámpában gyertya égett, ennek az imbolygó-gyenge fényében meglátta, hogy két ember áll az utcán, a kapu nyitott szárnya előtt. Még mielőtt a küszöbig ért volna, a két ember gyorsan bejött a kapu alá és egyenesen feléje tartott. Már akkor, mikor háttal álltak neki, megismerte őket. Kubényi Sándor volt és az ékszerész-miska. Most megdobbant a szíve, mikor komoly arcukat meglátta. „Leszámolás“ – gondolta villámgyorsan és megállt.
Kubényi előbbre lépett és felemelte az ujját a levegőbe. Halálosan sápadt volt. A szeme nagy és fekete.
– Megálljunk – mondta csöndesen.
Andor nyugodtan nézett rá.
– Csak annyit mondok, – szólt Kubényi Sándor fojtottan-halk hangon – ha még egyszer meglátom, hogy a menyasszonyommal beszél, leütöm.
Andorban, mint a napsugár, ömlött el a lelkiismerete tisztasága, a nagyszerű, bizonyítható ártatlanság érzése, és valami véghetetlen, sajnálkozó szeretet ez iránt a remegő ember iránt:
– Sándor, – mondta neki – maga téved.
– Nem vagyok Sándor – mondta ez keményen. – Én Kubényi úr vagyok, nem vagyok neked Sándor.
– Téved – ismételte nyugodtan Andor. – Énnekem semmi közöm a menyasszonyához, én tisztességes ember vagyok, én…
Tompán ordított rá a fekete legény:
– Akkor mit mászkálsz itt nálunk?
Még mindig hullámzott benne a jóság és a szeretet:
– Meg tudnám magyarázni… meg is tudom… de az nagyon hosszadalmas. Ha türelme van, jöjjön velem, mindent elmondok. De ez félreértés, szegény jó Sándor…
Ennek már elhidegült az arca:
– Ne sajnálj! – ordított rá, s a földre nézett, elébe. – Ide ne merj jönni többet. Pusztulj innen.
Még utolsót lobbant Andorban a fájdalmas szeretet, a megbocsátás, a részvét, a saját tisztasága érzete:
– Kérem, – mondta – én magát szeretem, én a maga testvérének érzem magamat, mért nem akar megérteni, mért nem akar meghallgatni?
Most közelebb lépett hozzá Kubényi:
– Svindler – mondta egészen közelről, az arcába. És a szemébe nézett. – Lator!
Andor felemelte a fejét. Dac lövelt fel benne. „Le akar ütni,“ – gondolta hirtelen – „belém akar kötni, szamár, szamár, szamár…“ Összeszorította a fogát. Elkeserítette az érzés, hogy vérző, vonszolódó, haldokló testét még ezek a véletlen idegenek se hagyják békén, ezek is kinézték maguknak, hogy beleharapjanak.
– Micsoda beszéd ez? – szólt felrohanó haraggal. – Mi jogon beszél velem így?
Kubényi egyre nézte:
– Svindler vagy, úri gazember vagy. Ide többet nem jössz.
Andor zsebredugta a kezét. A kabátzsebén át megtapintotta a revolvert, amit a nadrágzsebében hordott. Keserű mosoly ment át a lelkén. „Nem miattatok viselem. Ha tudnátok, ki számára van nálam.“
És mikor Kubényi szeméből meglátta, hogy a legény mozdulni akar feléje, hirtelen kirántotta a kezét a kabátzsebéből és a nadrágzsebébe nyúlt.
– Revolver? – súgta az arcába Kubényi Sándor, hátrahúzódott egy pillanatra, s mint a villám, ököllel az arca közepébe csapott.
– Te… – sóhajtotta Andor, elborult benne az élet, a nadrágzsebéből kifelé rándult a keze, görcsösen fogva a kis revolver markolatát.
Akkor hirtelen nagyrameredt szemmel nézett Kubényi Sándorra, mert annak nagy rémületet látott az arcán. A pillanat ezredrészén ez villant át az agyán: „Mért rémül ez így meg?“ De rögtön gyöngeséget érzett, valami nagyon kis fájdalmat az oldalában, s valami meleget, ami folyt a ruhája alatt. Megszúrták. Zavarosan hallotta ezeket a szavakat:
– Tisztességes ember… menyasszonyát… csábítani…
A falhoz támaszkodott. Aztán leült a földre. Nagyon gyönge lett. Azt akarta nekik mondani, hogy menjenek segítségért, csináljanak valamit, ne álljanak itt, de nem tudott mondani semmit, csak fájdalmasan mosolygott rájuk, a száját nyitotta és ernyedten csukta, a szemét félig lehúnyta. Még rémlett neki, hogy Ecker Miska hozzáhajol és Kubényi Sándor mond valamit, elmegy. Akkor lecsukta a szemét, azzal a gondolattal, hogy végtelenül álmos. Majd halkan, mint valami sűrű anyagon át szűrődve, hangokat kezdett hallani. Érezte, hogy nehéz a szemhéja, erről tudta meg, hogy a szeme kinyitásával kínlódik. Mikor valamennyire kinyitotta a szemét, sok embert látott. Az az érzése volt, hogy ezer meg ezer ember áll körülötte. Érezte, hogy emelik. Már akkor be volt kötözve. Nagyon sokan emelték, azt világosan érezte, hogy nem kínlódnak vele, hanem könnyen viszik, mint a pelyhet. Levegőt érzett, sok összevissza hangot hallott, érezte, hogy az utcán van, a hangok szabadabbak voltak, nem kongottak, mint az elsők, ott a kapu alatt. Valami piros fényt látott, lámpa lehetett. Motor zúgott a fülébe. „Automobil?“ Aranygombos-sapkás fiatal arcot látott. Könnyek szivárogtak a szemhéja alá. Lassan küzködő, fél-éber gondolkodásában ez szállongott határozatlanul: „A mentők, áldott jó, szegény orvosnövendékek… ilyen későn este… ilyen messze künn.“ Már csönd volt körülötte, érezte, hogy megy, viszik. Zökkent és zúgott alatta valami. „Mégis csak automobil…“ Még mindig nem tudta összekapcsolni agyában a két fogalmat: a mentőket és az automobilt. A mentők, ez az ébredő, homályos valóság volt. De az automobil, ez álomszerű volt, utazás, országút, boldogság… Csak nagykésőn olvadtak össze benne a mentők az automobillal. Most már kezdte megállapítani, hogy hanyatt fekszik egy nagy automobilban és rajta kívül mások is vannak a kocsiban. Halvány fény pislogott, lobogott, egy arc hajolt föléje, kérdeztek is tőle valamit. Ő érezte, hogy nem tud felelni, de azt akarta, hogy lássák, hogy hallotta a beszédet, hát erőltetetten elmosolyodott. Erre megint forró nedvességet érzett gyülekezni a szemében. Összeszorította a szemhéját, hogy kipréselje alóla a forró nedvet. Most hirtelen meglátta csukott szemével azt a színes cseréptörpét, ami ott a tengerparti szálloda előtt állott a gyep közepén, undokul vigyorogva. Soha életében igazán nem haragudott senkire, csak erre a majolika-törpére, akinek fénylő hegyes sapkája volt, olyan arca, mint egy öreg gimnáziumi igazgatónak, kisgyerek-teste, rövid nadrágja, nagy facipő-féle a lábán. Szívtelen vigyorgása volt. Mit keres ez most itt? „Mit akarsz tőlem,“ – gondolta – „hisz én olyan tiszta vagyok, mint egy bárány… mit nevetsz rajtam?“ Aztán szédülni kezdett, de erőltette az ébrenlétet, gondolkozott tovább: „Tiszta vagyok… szomorú vagyok… nagyon szomorú vagyok…“ És váratlanul felszakadva felsírt benne a tehetetlen nagy szerelem az asszony iránt, aki most pezsgőt iszik a terraszon, az illatozó tenger mellett, ott messze…
„Vagy ölelkezik?“ – indult meg benne a régi gépezet. „Ölel valakit… Pécsit?… A másikat?“
Aljasnak érezte, idáig hallotta a könnyelmű nevetését. „Engem visznek, megszúrva, egy sikátorból… és te nevetsz?“
Felordított benne valami, olyan fájdalmasan, hogy talán a torkán is hangot adott, erre lehetett következtetni abból, hogy megint az arca fölé hajolt egy fej. Valamit mondtak neki, nyugtatták.
– „Igen,“ – gondolta – „hogyne.“
Könyörgő kifejezést öltött az arca. Mondani akart valamit, nyögött benne az akarat, tehetetlenül. Azt akarta mondani, hogy az Istenért, ne legyen itt félreértés, ha ő most meghalna, mielőtt beszélni tud, nem ezek szúrták meg ott a sötét kapu alatt, ezek a szegény ártatlan emberek, ezek csak áldozatok… „Te szúrtál meg,“ – zokogott fel benne – „te szúrtál meg, nem, nem, nem fogom elhallgatni, te szúrtál meg, igen, te szúrtál meg, hiába nézel úgy rám…“ És valahonnan messziről az asszony arca nézett rá csudálkozva, meglepetten, mintha azt mondaná: „Én? Én??“ – nagyra nyitva a szemét, fel-felrezzentve babvirág-piros szép felsőajkát és mentegetőzőn a keblére téve rövidujjú, rövidkörmű kis kezét.
X.
Az első emberi szó, ami a száján kijött, Veress doktornak a neve volt, a kedves, komoly morfiumos varázslóé. Visszavitték a szanatóriumba, ahol rövid ideig olyan boldog volt. Mikor a vörös Jolánt meglátta, amint az ágya fölé hajolt és igazi rokonszenvvel nézett fehér arcába, a szemében bús köszöntés jelent meg, s az a kérés, amit oly jól és rögtön megértenek az ápolással foglalkozók.
– Igen, – felelt a vörös Jolán – itt maradok, én fogom ápolni.
Napokig nem szólt egy szót sem. Mozdulatlanul kellett feküdnie, s abból, hogy mást, mint orvost és ápolónőt nem látott, arra következtetett, hogy súlyos az állapota, nem eresztenek be hozzá senkit. Valóban, az ajtaján künn függött a nyomtatott kartonlap, amely tiltotta a bemenetelt. Az orvosok, mielőtt kimentek volna, mindig sokat beszéltek halkan a vörös Jolánhoz. Látszott, hogy valamire tanítják. Komolyan suttogtak vele, néha fel is emelték az ujjokat és Jolán minden hosszabb suttogó-strófára fejbólintással felelt. A fehérkabátos szanatóriumi orvosok közt megjelent egyszer egy feketekabátos úr is, ez valami idegen tanár volt. Egyszer, álmodozó-kábult szemével látta, hogy gyűlés van az ágya körül. És a vörös Jolán most órákig ült némán a fehér szobában, nem kérdezett tőle semmit, sőt, ha az ágyához lépett, intett neki, hogy ne beszéljen ő sem. Megint beleszokott abba a fáradt-álmos, fél-éber életbe, aminőt már élt itt egyszer. Nem félt a haláltól, nem is gondolt rá. Furcsa ez: kórházban az ember azt hiszi, hogy itt csak meggyógyulni lehet. A gyógyulni-akarásnak ez a környezete áldott-puhán simogatta a szívét, érezte, hogy nagy bajban van, de nem nyugtalankodott.
Egyszer egy feketeruhás kövér nő hivatta ki a vörös Jolánt a szobából.
– Nem lehet bemenni, – mondta ez – senkinek se lehet…
– De csak tetszik engem ismerni, én jártam hozzá, mikor először feküdt itt. Mindennap itt voltam nála. Mondja meg neki, hogy Juli van itt, Gubás Jánosné.
A főorvoshoz utasították.
– Hová gondol? – rivallt rá Veress doktor. – Meg van bolondulva? Inkább vigyázott volna, hogy ne szúrják meg ott a kegyed tiszteletreméltó családjában!
– Nálam, kezit csókolom?
Sírva fakadt és bő beszéddel mentegetőzött. Hogy ő? Hogy ha ő ezt csak sejtette volna is!
– Menjen a fenébe – állt fel doktor Veress.
– Nagyságos uram…
– Takarodjék, mert kilököm – ment feléje a doktor, és ahogy most Julira nézett, valószínűnek hangzott, amit mond. Juli elment. A nyers erőt különben is tisztelte, de most annyival inkább hatott rá a testi fenyegetés, mert azon az éjszakán, mikor Andort a mentők elvitték a Kender-utcai házból, Gubás János azzal a természetes és józan ösztönnel, amely az érettkorú parasztot jellemzi, úgy elverte a jó Julit, hogy még hajnalban is vonított. Már igazán azt kezdte hinni, hogy ő a hibás ebben a szerencsétlenségben.
Szeptember utolsó napján levették a táblát az ajtajáról, de Veress doktor szigorúan meghagyta az ápolónőknek, hogy ha valaki be akar menni hozzá, azt előbb küldjék be az irodájába. Így jelentkezett ott Rácz Miklós.
– Csak arra kérem szerkesztő urat, – mondta neki az orvos – hogy ne maradjon nála sokáig. Remélem, mondanom sem kell, hogy semmi olyasmit, ami izgatná…
– De kérem…
– A nehezén már túl van. Most már megmarad, hála Istennek. Nem is tudom, de úgy megszerettem ezt a szegény gyereket. Ön régi barátja?
– Igen.
– Nekem sok ember fordul meg a kezem alatt. És mindig, szinte minden évben van egy vagy kettő, aki különösen érdekel. Pedig ez nem jó. Sebésznek nem szabad szívének lenni, csak eszének és kezének. Ha a szíve beiktatódik az esze és a keze közé, ez rossz. Sok örömem volt már emiatt a prakszisomban, de sok rossz órám is. Mindegy, na. Tessék felmenni hozzá.
– Szóval főorvos úr úgy gondolja, hogy meggyógyul.
– Úgy gondolom. De most másodszor van a kezem alatt, mint sebészi beteg, és most másodszor látom, hogy az idegei sokkal betegebbek, mint a teste.
– Másodszor? Mint sebészi beteg?
– Igen. Ön talán…
Meglepődve nézett rá:
– Mindegy, – mondta – úriemberrel beszélek… én elszóltam magamat, pedig akkor titoktartást fogadtam neki. Először azért volt itt, mert magába lőtt.
Rácz Miklós zavartan nézett a vastag szemüveg mögül. Visszaemlékezett az utolsó találkozásukra. Most szerette ezt a szamár fiút, aki akkor eltitkolta előtte a baját. És némileg haragudott magára, amért akkor olyan keményen viselkedett.
– Fődolog, – mondta – hogy meggyógyuljon.
Veress doktor az ajtóig kísérte:
– Az segítene rajta, ha legalább egy évre elmenne egy külföldi szanatóriumba, a testét edzeni és kiszabadulni ebből a környezetből, elfelejteni ezt az ő speciális esetét azzal a hölggyel…
– Önnek elmondta?
– Soha egy szót se szólt.
– Máshonnan méltóztatik tudni?
– Jó doktornak mindent kell tudni – mondta Veress, kényszeredetten mosolygott, meghajtotta a fejét és becsukta Rácz mögött az ajtót. Rácz felment az emeletre. A lépcsőnél a vörös Jolán várta.
– A főorvos úr megengedte – mondta Rácz.
– Tudom, épp most szólt fel a telefonon. Kérem a kabátot meg a kalapot. Ne tessék kopogtatni.
Rácz elfogult lett ettől a ceremóniálétól. Nagyon megcsöndesedve és alázatosan lépett be Andor szobájába, s mikor látta, hogy nem alszik, lábujjhegyen ment az ágy felé. Ezen a rövid úton önvádat érzett. Úgy gondolta, meg kellett volna mondania az orvosnak, hogy haragban van a beteggel. Akkor talán fel se engedte volna hozzá.
Andor nyitott szemmel, mozdulatlanul feküdt hanyatt az ágyban. A haja hosszúra nőtt meg, az arca fehér és még inkább lesoványodott volt. Hosszan elnyúló vékony teste alig emelte meg a síma fehér paplant. Rossz hatást tett Ráczra a paplan végében az a kiemelkedés, amely a hanyattfekvő fiú lábafejét jelezte. Ezek a hanyattfekvő ember lábaujjától magasra emelt fehér paplanok valahogy a halál formáit mutatják. Rácz megállt egy lépésnyire az ágytól. Andor fáradtan fordította feléje a szemét, de az arcán semmi meglepetés nem mutatkozott. Lassan megint visszafordult a tekintete a mennyezet felé, amit eddig is nézett. Csönd volt. Se Rácz nem szólt, se Andor. Rácz halkan és vigyázva ült le egy fehér karosszékbe, úgy, hogy szembefordult a beteg arcával.
Andor mostanában napok óta nem beszélt. Gyógyulása jobb napjaiban már halkan szólt néha Jolánnak egyet-mást, sőt Veress doktorral egész mondatokat beszélt. De aztán minden látható külső ok nélkül egyszerre csak elhallgatott, nem felelt az ápolónő kérdéseire, s mikor egyszer meghallotta, hogy Veress doktor ezzel lép be:
És Jolán erre így válaszolt:
– Jobban van, de nem akar beszélni…
Akkor valami oktalan dac ébredt benne, amely azt tanácsolta neki, hogy a doktornak se feleljen. A doktor hiába ült az ágya mellé, hiába fogta meg a kezét, hiába nógatta, hogy szóljon hozzá, makacsul nézett a levegőbe és nem felelt. Úgy érezte, hogy most valami rendkívüli új dolgot csinál, büszke volt erre a némaságára, valami gonosz elégtételt érzett az egész világ felett, amellyel szemben ilyen konokul hallgat.
– Ön intelligens ember, – mondta akkor neki az orvos – ne erőltesse magára ezt a némaságot, mi ezt ismerjük, ennek tudományos neve is van, ne essék ebbe bele, beszéljen, feleljen nekem.
Valami fájdalmas kajánság arra késztette, hogy most csak azért se feleljen. Ettől fogva nem beszélt egy szót se. És ez a hisztériás kajánság most új erőre kapott benne, mikor meglátta Rácz Miklóst, aki szinte kapóra jött jó prédának: íme megint valaki, akinek a szemébe lehet hallgatni…
– Andor, – mondta elfogultan Rácz – én vagyok. Ha fáraszt a beszéd, ne szólj hozzám. Eljöttem megnézni, hogy vagy.
Azt akarta neki mondani: „édes fiam“, de nem jött ki a száján. Kínlódott ezért egy pillanatig, s ettől az arca komor kifejezést nyert. És mikor nagyon sokáig nem kapott még csak egy tekintetet se a fiútól, megszólalt:
– Hallom, hogy már egészen jól vagy. Nagyon megnyugtatott az orvos.
Erre se jött semmi válasz, még csak egy szemrebbenés sem. Csöndesen folytatta, miután várt egy kicsit:
– Csak megnyugtatásodra mondom, hogy az egész esetről a világon senki nem tud semmit. Gondoskodtam róla, hogy ne kerüljön a lapokba.
Most a tekintet megmozdult. Rácz Miklós megörült ennek és sietve folytatta:
– Mikor a rendőri riporter behozta a hírt este tizenegykor, azonnal a telefonhoz ültem és az összes lapokhoz telefonáltam… mint személyes kérést… kértem, hogy ne hozzák… A fiúk olyan kedvesek voltak, egyetlen lapban se volt egy szó sem. Nehogy… emiatt… csak egy percig is bánkódjál…
Elvörösödött, olyan vihart csinált a vérkeringésében ez az utolsó pár meleg szó. De kinyomta magából, künn volt. Andor elmosolyodott, nem a szájával vagy az arcával, csak a szemével. Ezt gondolta: „Szamár jó fiú, mit bánom én a te világodat, a lapokat, a riportereket…“ Most először tűnt fel előtte kicsinek Rácz Miklós, ahogy ide, erre a végső és szent helyre behozta a praktikus élet kicsinyes szennyét, a kis baj kis elhárítását, a kis sikert… „A fiúk kedvesek voltak.“ – Mit bánta ő a fiúkat! Hol vannak ezek mind, valahol lenn, messze, ködben, ahogy a hegy tetejéről lát az ember elmosódó városokat, falvakat… embereket alig…
Még mondott egyet-mást Rácz Miklós, de erre nem is figyelt. A szeme sarkából látta, hogy óvatosan felemelkedik a székből. Most őt fogta el a félelem egy szentimentális jelenettől. Megijedt attól, hogy Rácz Miklós az ágya fölé hajol, a kezéhez nyúl, vagy mond valamit. Lassan lehúnyta a szemét, tudta, hogy ez tökéletes védelmet ad. A betegnél ez olyan, mint a királynál az, ha összeüti a sarkantyúját. Elég volt. El lehet menni. Nem is látta, mikor kiment, csak hallotta lábhegyen való áhítatos kifelé csikorgását, az ajtó halk neszét, a gyöngéd becsukódást, s akkor fellélekzett. Nem volt meghatva attól, hogy Rácz Miklós eljött hozzá. Valami szuverén gőgöt érzett, amit csak a császárok és a nagy betegek ismernek az emberekkel szemben, valami felettük-lebegést, közéjük-nem-tartozást, mélységes senkivel-nem-törődést. Egyedül lenni. Hallgatni. És valahogy eszébe ne jusson valakinek meggyújtani a lámpát.
XI.
Néhány nappal ezután, mikor reggel felébredt, a rendesnél nagyobb éhséget érzett. Türelmetlenül várta a reggelit, amit a vörös Jolán szokott a rövidlábú asztalon az ágyára tenni. Megszólította a lányt:
– Milyen idő van kint?
– Na végre – mondta ez. – Csakhogy végre beszél.
Reggeli után egy kis testi elégedettséggel dőlt vissza a párnájára. Jól esett neki a víz, amellyel Jolán megmosta a kezét meg az arcát. Lehúnyta a szemét, mikor Jolán gyöngéden fésülte. Suttogva mondta:
– Adjon egy tükröt.
Fáradtan mosolygott:
– Képzelem, milyen az arcom… ha nem adnak tükröt…
Jolán kedveskedve rázta a fejét:
– Nincs… Azért nem adunk, mert nincs…
– Jó, jó.
Betakarták nyakig, pokrócot tettek a paplanjára, ablakot nyitottak, takarítottak a szobájában. Enyhe, szabadillatú levegő jött be az ablakon.
– Jolán, – mondta – mért nem mondja meg, milyen idő van?
– Gyönyörű szép, napos. Szép őszi idő.
– Még nincs tél?
– Dehogy van. Meleg őszi idő van. Gyönyörű.
– Köszönöm – mondta és bágyadtan húnyta le a szemét a friss levegő-illatra, beletartotta az arcát, örült, hogy lengedezik körülötte a lágy októberi délelőtt hervadt langyossága. Olyasmit érzett, ami feltűnően hasonlított az élethez. „Csalódás“ – gondolta.
Mikor megint becsukták az ablakot, magára maradt, felkönyökölt az ágyban. Belső mosollyal egy kicsit kinevette magát. „Haldokolni akarok“ – gondolta – „és most mintha jól esett volna élni…“ Sokáig visszatartott gondolatok most berohantak a fejébe, mint a tolongó karzatjegyesek a színházba, mikor ajtót nyitnak. „Na, na, na“ – mondta nekik – „csak ne olyan hevesen… sor kerül mindenikre…“ Az első gondolat, amit beeresztett a fejébe, az volt, hogy vajjon tiszta-e ő? Azt mondta magában: „igen.“ – „Tettem valaha valami rosszat?“ – „Soha.“ – „Semmit.“ – „Nem csaltam, nem hazudtam, senkit soha szándékosan meg nem bántottam…“ Valami kérdezte benne: „Igazán?“ – Dacosan felelt: „Igazán.“ – „Minden bűntől irtóztam…“ – „A másét nem kívántad?“ – „Igen, de… nem, nem, az nem volt a másé, az az enyém volt.“ – Kereste a tisztességes momentumokat az életében: „Csinos, gazdag, fiatal gyerek voltam, soha házasságot nem törtem…“ Itt megakadt. Való igaz, hogy soha asszonyhoz hozzá nem nyúlt, de – szent Isten – milyen nagyon hozzányúlt volna valakihez, ahhoz a valakihez, milyen vadul, rettenetesen, milyen megveszetten nyúlt volna hozzá, ha… ha…“
– „Mért csinosítom úgy az életemet?“ – kérdezte magától. – „Véletlen alibi ez mind… csupa véletlen, hogy nem követtem el semmit… azért én mégis gazember voltam.“
Délután elhivatta doktor Vadász Imrét, aki az apja ügyvédi irodáját átvette és most vezette. Ez kezelte az apjáról rámaradt értékpapirokat és ez vigyázott a svábhegyi telekre. Megbízta, hogy a legrövidebb idő alatt adja el az értékpapirokat és tegye pénzzé a svábhegyi telket. Ha lehet, még ma. Vagy holnap. És rögtön jelentse.
Este magához kérette Veress doktort és altatószert kért tőle.
– Hogyne – mondta ez. – Még csak az kéne. Mikor az a sok piszok fehér por vette le a lábáról.
Altatópor helyett hideg borogatást csavartak a gyomrára és a lábára. Azt mondták, hogy ennek nagyszerű hatása van, nincs jobb és ártalmatlanabb altató, mint ez az éjszakára való priznicrendszer. Kínlódott ebben a hamar felmelegedő nedves-hűvös bilincsben, de elaludt.
Reggel bejött hozzá a vörös Jolán:
– Kérem, – mondta – az este is itt volt az a kövér nő, az a Juli néni, aki idejárt, mikor először tetszett nálunk lenni. Már ötször volt itt, de a főorvos úr sohse eresztette be. Most megengedte a főorvos úr, hogy az üzenetét átadjam.
– Mit üzent?
– Hogy délután ide akar jönni a lánya.
Sokáig nem kapott feleletet.
– Valami Mariska – mondta halkan.
Andor vállat vont az ágyban:
– Jöjjön – mondta.
A vörös Jolán kifelé indult. Andor utánaszólt:
– Itt van?
– Kicsoda?
– Az a kövér… Juli…
– Itt vár kint, a válaszra.
– Jó – mondta. – Ne bocsássa be. De a lánya eljöhet, ezt megmondhatja neki.
Mikor Jolán visszajött, idegesen szólt rá:
– Ne beszéljen, nem vagyok kíváncsi semmire. Ha délután jön a lány, eresszék be. Most menjen ki, Jolán. Hagyjon, hagyjon… egyedül akarok maradni…
Feltápászkodott az ágyban, a párnáit a háta mögé gyűrte, hogy ülni tudjon. Felült, törökösen húzta maga alá a lábát és nyugtalanul kezdett gondolkozni. „Te jó Isten,“ – mondta – „úgy látszik, te azt akarod, hogy éljek. Én nem bánom.“ Hullámozni kezdett benne valami, s bár rögtön érezte, hogy rajongások és világtól elrugaszkodott képzetek szállnak fel benne, mohó örömmel ült a szárnyukra és vitette magát velük. Lehúnyta a szemét és olyasmit érzett, amit akkor szokott érezni, mikor nyolc-tíz pohár konyak volt benne: a fantázia és az életkedv nagy szabadságát. Azt mondta belül magának: „A szép szűz idejön.“ Hátrahajtotta a fejét a párnacsomón. „Isten báránya idejön hozzám, mit akarhat tőlem?“ Kevélység fogta el, a kényeztetett, nagyon-ápolt beteg szuverénitása: „A nagybeteget csak úgy lehet megmenteni, ha egy szűzlány vérét ömlesztik át beléje.“ Elmosolyodott ezen a szamárságon. Aztán a mosolyból lassan komolyra változott át az arca, merőn gondolkozva szegezte maga elé a tekintetét: „Szerelmes belém, idejön, meg fog menteni engem, az enyém akar lenni, te nagy Isten, te küldöd hozzám ezt a tisztaságot, te fel akarsz emelni engem…“
Nagy mohóság fogta el, belemarkolt kétoldalt a lepedőbe: „Élni fogok…“ Kiáltani szeretett volna, énekelve kiáltani, felzengeni az égig: „Élni fogok, repülni fogok, fel, fel, minden szenvedésnek vége!“ Édes-mohó gondolatok jártak benne: „Szerelmes belém egy tiszta szűz gyermek, egy romlatlan parasztszűz, messziről jön felém, int felém, hozzám akarja csatolni magát, meg akar váltani, meg akar menteni, fel akarja áldozni magát értem!“
Az ebédet visszaküldte, hirtelen rámérgesedett Jolánra, aki megpróbálta rábeszélni, hogy egyék. Izgatott volt, nem akarta, hogy bármi is zavarja lelkének ezt a meginduló, egyre lendülőbben ringó hullámzását, ami folyton feljebb vitte, boldogabbá lengette.
– „Megvan,“ – kiáltotta benne a fiatal életerő utolsó maradványa – „megvan a megoldás.“ És összeráncolt homlokkal töprengett maga elé. A szegény szűz, a rajongó parasztcseléd el fog jönni. És ő, aki lelkében millió mérföldnyire szakadt mindentől, amiben eddig élt, magához fogja szorítani a kis szentet. Friss és ártatlan lelkét felszívja, mint a száraz föld a langyos esőt. Nem lesz itt sok beszéd. Itt fogja, el se ereszti, menyasszonyává, feleségévé teszi. Telefon, szolga, minden rohanjon: jöjjön Vadász Imre, szaladjon rögtön a hivatalokba, a polgármesterhez, mindenhová, intézze el rögtön, hogy megnősülhessen. A lány el se mozduljon innen, amíg a papirosok meg nem jönnek. Látta képzeletében Vadász Imrét loholva visszaérkezni: „Megvan minden, bejöhet az anyakönyvvezető?“ – És aztán különös, szinte perverz öröm: a cselédsorban felnőtt szűz megdicsőülése… Ami pénze csak van, azon mind selyemruha, dísz, fény, ragyogás, szédítő pompa, szépség és boldogság… Egy feltápászkodott élet megőrült hálája a tiszta gyermek iránt, aki megmentette. Cselédlányból királykisasszony… elszédíteni, felcifrázni, trónraültetni, menybemenetelt énekelni neki, ennek a gyönyörű-szerelmes gyermeknek, ennek az elragadtatott paraszt-angyalnak, amért érte jön és leborul az ő nyomorúsága előtt… „Milyen jó, hogy tele vagyok pénzzel… elboríthatom boldogsággal… mindent ráaggathatok és a lábához önthetek.“ Aranyakat és selymeket látott lecsukott szeme mögött, bíbor-bársony trónt, amelyen egy sápadt-rajongó lánygyermek ül… meztelen fehér lábacskái alatt dús, sötét bársony… szűzi kezei feléje remegnek, a szeme majdnem egészen le van húnyva… szép halvány szája idegesen mosolyog, meg-megrándul… sokat szenvedett és most égi derűben fel-boldogított arca fölött tompafényű régi arany korona a parasztos-szőke, vastag hajfonadékon…
Négy órakor hőmérőt tett a hóna alá. Harminchét és háromtized fok láza volt. Lerázta a higanyt az üvegcsőben, föltette magában, hogy ezt titokban tartja. Minden tudatlansága mellett érezte, hogy ez a lázacska nem testi bajtól származik, hanem a belső izgalomtól. Emlékezett rá, hogy egyszer hallotta, mikor a doktorok azt mondták, hogy azért reagál rögtön és könnyen lázzal, mert sok szeszt ivott az utóbbi hónapokban. Aztán türelmetlen lett, mikor az alkonyati nap rézsútos-sárga sugarait látta végigvetődni a szobán. Idegeskedni kezdett, igen rossz érzést érzett a mellében, már percről-percre halogatta azt az elhatározását, hogy csönget és a doktort hivatja egy kis megnyugvásért, mikor a vörös Jolán benyitott:
– Itt van az a kislány.
Sokáig nem felelt. Jolán engedelmesen várt, amíg megszólalt:
– Jó. Jöjjön be.
Jolán kinyitotta az ajtót és Mariska bejött, már a küszöbön figyelő-csudáló szemmel, a beteghez belépő világi lény elfogódott áhitatával. Jolán kiment. Mariska megállt a szoba közepén. Andor nem szólt neki semmit, csak ránézett. Úgy képzelte, hogy most magától, minden hívás nélkül hozzája vonzódik ez a légies, szinte átlátszón finom tünemény, az ágy fölé hajol, az arca fölé sugárzik. S akkor ő elsoványodott karjaival felnyúl a halálból, s minden feltörekvő életerejével magához öleli, a melléhez roppantja – nem is a testét – a lelkét, a lényét, az akaratát ennek a tiszta gyermeknek. Magához kapcsolja forrasztó erővel, beszívja magába az életét, és a fülébe lehel mindent, amit az imént elgondolt: bíbort és bársonyt és aranyat és lehetetlen menyországot, végtelen jövőt, együtt-repesést az ájúlt boldogságba… magával együtt szédíti fel az égig, valahogy úgy, ahogy ez a rajongó szokta képzelni, ahogy most róla átragadt őreá is…
Feléje rezzent a jobbkeze, az átlátszó-sovány keze, kérő-hívón nyúlt ki a levegőbe. A szeme sötéten élt, erősebben élt, mint a teste, most a szemében ült minden ereje, ezt érezte. A lány odament az ágyhoz, elfogadta kinyújtott kezét, lehajolt a kézhez és megcsókolta.
– Ülj le – mondta Andor erőtlenül, s felszívta a szemével a szomorú-komoly csudálkozást és ájtatosságot az arcáról. A lány, mintha csak a fele lett volna annak, ami azelőtt volt. De a szeme nem változott, ez az övé maradt, e fölött ő rendelkezett, nem mint a teste fölött, amit felfal az izgatott bánkódás, ez a láthatatlan húsevő. Sokáig néztek így egymásra. Andor bűntelennek és könnyűnek érezte magát. Érezte, amint lassan kinyílik benne valami, ami most olyan tiszta és érzékeny, hogy minden szentség befogadására képes. Földi gondolatoktól – úgy érezte – megtisztultan, kitisztítottan nézett a gyermek arcába.
– Jobban van? – kérdezte a lány.
Ez bántotta. „Mi az?“ – kérdezte magában – „rajongóbb volnék, mint ő?“ Prózai és sáros-nehéz volt ez a „jobban van?“ – mint a könnyű cipőre ragadt agyagcsomó.
– Te drága gyönyörű, – mondta neki halkan – milyen jó vagy, milyen édes vagy, hogy eljöttél hozzám…
A lány komolyan szólt újra:
– Jobban van?
Mintha visszahúzta volna a földre. A földön-kínlódás ragadós-agyagos, esős, borús, végtelen országútjára.
– Jobban vagyok – húzta ki magát belőle.
– Meggyógyult?
– Meg.
– Egészen?
– Egészen.
Derültebb lett a lány arca. Most úgy gondolta Andor, hogy túlzón gondolkozott előbb. „Hát persze, hogy ez az első gondja.“ Hisz kívülről jön, az ép emberek közül, a szabad levegőről… Rámosolygott és úgy érezte, hogy ez a mosoly most át-napsugárzik a lányon, felderíti és felszabadítja, ideszabadítja hozzá.
– Beszélj – súgta neki boldogan.
A lány komolyan nézte őt, földien és vizsgálódva, nem úgy, mint akkor este az udvarban. Andor úgy gondolta, hogy ez még mindig az a különbség, ami a beteg és az egészséges közt van.
– Boldogság, – mondta a lány – boldogság, hogy meggyógyult. Jézus akarta így, az én jó Jézusom.
Most végre ő is elmosolyodott, átvilágosult arccal. Közelebb húzta a széket a fiú arcához.
– Imádkoztam érted, – mondta – olyan erősen imádkoztam, hogy mindig majdnem elájultam, mikor a végére értem. De meghallgatta. És most azért jöttem, hogy megmondjam neked a bűnömet. Mikor imádkoztam, nemcsak teéretted imádkoztam, hanem őérette is.
– Őérette?
– Érette, aki most a börtönben van.
Andor hátrább húzódott a párnán.
– Börtönben?
– Nem szaladt el, – mondta halk-egyenletes beszéddel a lány – nem bujt el, nem futott el… Rögtön a kapitányhoz ment és feladta magát, de azok visszaküldték… felírták, visszaküldték… tudták, hogy becsületes… Hazajött és megölelt és sírt a vállamon. De aztán érte jöttek három nap múlva.
– Elvitték?
– El. Most a börtönben van miattam.
– Miattad?
Némán, lassan bólintott a lány. Most elszállt minden Andorból. Keserű lett a szájaíze:
– Miattad?
Megint bólintott, merőn nézve a semmibe. A fiú feldacosodott:
– Mit akarsz tőlem? Mért jöttél ide?
Nem felelt. Idegesen szólt rá megint:
– Mit akarsz tőlem?
– Őt akarom – mondta csöndesen.
– Tőlem?
– Tőled.
Hanyattdobta magát a párnán. Hosszan hallgatott, tudta, hogy minden összeesett benne, amit ma képzelt. Egyszerre gyűlölködni kezdett magában, megsajnálta a képzelgéseit, végtelenül szomorú lett. Nem beszélt. Hallotta, hogy a lány mond valamit, lassan kapcsolódott be a füle a figyelésbe:
– … és ha te meghalnál, akkor őt ott tartanák örökre… akkor ő gyilkos volna… érettem gyilkolt volna… de a Jézus nem akarta… és te ezért gyógyultál meg… és így lehet ő az én uram ezen a földön és az emberek előtt… felemelheti a fejét és jöhet énhozzám… mert ő nem bűnös… ő csak nagyon szeretett…
Hirtelen, felháborodottan ült fel az ágyban:
– Mit akarsz? – kiáltott rá keservesen. – Mit akarsz tőlem? Minek jöttél ide?
Nyugodtan felelt a lány:
– Hogy lássam… hogy élsz… hogy meggyógyultál… hogy megmentetted Sándort…
Keserűn vigyorodott rá:
– Igen?
A lány birta a tekintetét. Csak nézte, egyre.
– Igen? – mondta izgatottan. – Azért jöttél, hogy megnyugtasd magad… hogy nem gyilkos a vőlegényed?
A lány le-fel mozgatta a fejét: „igen“.
– Na, menj innen – mondta neki. – Menj szépen.
Visszafeküdt megint a párnára. A lány felállt, hozzálépett és rámosolygott:
– Mindegy, – mondta – mindegy, hogy te mit mondasz… imádlak téged, imádlak a halálomon túl, ott várok rád, ott kitárom feléd a karomat, ott várok rád, amíg utánam nem jösz… Ővele végigszenvedem a földi életet, ez az övé… De az igazi a tied, az a másik…
Hittel mondta, rémült-szerelmesen nézett le a fiú arcába.
– Na menj – mondta ez.
A lány lehajtotta a fejét:
– Gyerekem lesz – mondta egyszerűen.
Most felfigyelt Andor. Nem szólt semmit. Várta, hogy magától folytassa ezt a vallomást. A lány elvette a tekintetét róla. Az ablak sötétülő négyszögébe nézett, valahova messzire beszélt:
– Másnap, – mondta tisztán, de alig hallható halkan – másnap megölelt és megcsókolt. Azt mondta, hogy az akasztófáját csinálják. Énérettem.
Hallgatott. Aztán tovább mondta:
– Elviszik, eljönnek érte. Gyilkos lett… miattam… Az én Sándorom. Az én szép, szegény Sándorom. Az utolsó éjszakáján bementem hozzá és átkaroltam. És most ő a börtönben ül és én a testemben viselem az ő gyermekét.
Ahogy Andor felnézett rá, rettenetesnek találta a tekintetét, amely átszállt fölötte, mint sugáregyenes, végtelenbe-vesző híd ment át az ágya fölött, ki az ablakon, a sötét égbolt messzeségébe. Már nem foglalkozott vele magában. Mint valami idegent nézte, már elkívánta innen, hogy ne lássa, hogy ne is gondoljon rá többé.
– Mi ez? – kérdezte távolba-szegzett pillantással a lány. – Mi ez? Mi ez a földi élet? Ott messze, ott te vársz rám, ott túl, messze… ott te vársz rám, te édes, te boldog…
Mélyen, fájdalmasan sóhajtott:
– Meddig kell még szenvednem érted?
Andor lassan, fáradtan nyújtotta ki a kezét, megkereste az éjjeli-szekrényen a csengőt. Megnyomta. A vörös Jolán jött be az ajtón, nesztelenül.
– Gyújtsa meg a lámpát – mondta neki. Lehúnyta a szemét, mikor a fény rácsapott. Lezárt szemmel feküdt.
– Maradjon itt – mondta Jolánnak.
Sokáig nyugodott így. Halk neszeket hallott, nem akart figyelni rájuk, sejtette, hogy Mariska megy el, Jolán kikíséri, visszajön. Csak feküdt, mozdulatlanul. Mikor az ápolónő megérintette, – bizonyára a vacsora miatt, vagy talán másvalamit akart kérdezni tőle – még mindig lecsukott szemmel, idegesen kapta vissza a kezét, dacos-tagadón rázta meg a fejét és felemelte az ujját, fenyegetve intett, hogy ne szóljon, ne beszéljen senki, hagyják most, egy szó se legyen, hagyják békén, csönd legyen, csönd, csönd… egy szót se.