XII.
Vadász Imre eladta az értékpapirokat és a svábhegyi telket. Büszke lehetett arra, hogy mily sok pénzt csinált ezekből a dolgokból, mert mindenáron magyarázatokat akart fűzni a hosszú papiroshoz, amire az elszámolást írta fel. De Andor türelmetlen volt, a pénzcsomó borítékját fel se szakította, úgy dobta bele az éjjeliszekrény fiókjába. Aztán néhány szóval elintézte Vadász Imrét és egyedül maradt. Vacsora után nyugtalanul aludt néhány órát, s éjfél körül már megint ébren volt. Minden lámpát meggyújtott a fehér szobában, nagy világosságot akart. Félegy körül kopogtatás nélkül óvatosan benyitott valaki az ajtaján. Fáradt öröm futotta el, mikor meglátta Veress doktor arcát.
– Még nem alszik?
– Nem. Jöjjön be, kedves doktor úr… üljön egy kicsit nálam…
Veress doktor lefelé jövet nézett be hozzá. Már elaltatta a betegeket mind a három emeleten. Fáradt volt és álmosan fészkelte bele magát a karosszékbe:
– Nem bánom – mondta. – Úgyis kell magával beszélnem.
– Szidni akar?
– Nem. De mindenekelőtt vegye tudomásul, hogy a sebe maholnap meggyógyul. Hála Istennek, könyv szerint gyógyul. Ettől elmehetne nemsokára. Maholnap a kötését is leveszem, ha addig jól viseli magát és nem mozog sokat. De az egyebek most sokkal rosszabbak, mint tavaly voltak.
– Az egyebek…
– Bizony, azok nagyon rosszak. Az én tanácsom az, hogy itt szedjen magára egy kis húst, fürödjön ki magából annyi rosszaságot, amennyit csak tud, és akkor menjen el nagyon messzire, de egy évig haza se jöjjön.
A fiú szerényen, a konok betegek szemérmességével mosolygott maga elé. Az orvos iránt való szeretetből nem nevetett hangosan.
Egy kicsit magyarázgatta még neki a doktor a dolgot, de aztán abbahagyta. Tudta, hogy az ilyesmihez több idő kell. Mára elég volt neki ez az első figyelmeztetés, hadd gondolkozzék majd rajta a fiú néhány napig. Akkor majd lehet folytatni. Mielőtt kiment, ezt mondta:
– És még egyet. A napokban egy kis izgalmon kell keresztülmennie. Azt tudja, úgy-e, hogy az a fiatalember, akivel ez a kellemetlensége volt, le van tartóztatva.
– Tudom.
– Hát most magát ki akarják hallgatni. Az állapotára való tekintettel eddig még azt sem engedtem meg, hogy szóljanak magának erről. De most már bátran jöhetnek, egy kicsit összeszedi magát, nem fogják kínozni, tudják, hogy beteg.
– De mért tartóztatták le? Én föl se jelentettem.
– Én tanítsam magát, a jogászt?
Leintett a levegőben:
– Az én jogászi tudományom…
– Sokáig nem tudtuk, hogy mi lesz magával, hogy egyáltalán megmarad-e. És ha nem maradt volna meg, akkor az a temperamentumos fiatalember emberölési vádat kapott volna, vagy tudom is én, minek híjják: halált okozó súlyos testi sértésnek, vagy egyébnek…
– És így?
– Súlyos testi sértés, azt hiszem… vagy emberölés kísérlete… én igazán nem vagyok jogász. De ha lecsukták, hát biztosan valami szép komoly dolog. A fiatalember ügyvédje azt követelte, hogy a terhelt is jelen legyen az ön kihallgatásánál. És hozzám eljött, hogy ne halasszuk a dolgot, mert ez az ember addig a fogházban ül… és én úgy gondoltam, hogy maga se akarja kínozni…
– A világért sem.
– Igy hát… idejönnek egyszer.
– Mikor?
– A napokban. Holnap megtudom.
Elment. Andor felült az ágyban. „Kubényi Sándor“ – mondta ki a nevét félhangosan. Csudálatos, milyen idegen ember volt ez. Nemcsak, hogy nem haragudott rá, de mikor a maga sorsáról gondolkozott, folyton elfelejtette. Mindenki szerepelt ebben az ő ügyében, csak ez nem. Mit akar tőle a törvény? Szegény Kubényi Sándor. Tisztelni lehet Kubényi Sándort. Ez egy hétig se tűrte, hogy a menyasszonya olvadozzék valakinek a melegénél. Alaposan és férfiasan cselekedett. Ez kiállt és megvédte a nőstényét. És rögtön azután, hogy kést szúrt érette valakibe, megfogta és anyává tette. Gyorsan és bátran cselekedett: bélyeget ütött rá, hogy az övé. Aztán, – most már vihetik a rendőrök. Mint valami semleges harmadik személy, oly becsületesen csudálkozott ezen a szép férfiui életen. „Nem is lehet másként,“ – gondolta – „a férfi élete a harc és a cselekvés, nem valami olyan bágyadt úszás egy nagy folyó sodrában, lefelé, mint az enyém…“ De nem érezte hibásnak magát. Olyasmi járt a fejében, hogy erre születni és nevelődni kell. Ha ő ilyet csinált volna valaha, az balul ütött volna ki, mert ő nem való erre, mert ő… vagy talán épp az a baj, hogy ő ezen így el tud gondolkozni, és hogy törődik azzal, mi üt ki balul és mi nem?
Később eszébe jutott: „elutazni messzire, egy évig haza se jönni…“ Megint mosolygott. Csudálta Veress doktort, hogy ilyet mondott neki.
Mostanában, különösen, ha éjjel felébredt és sokáig nem tudott elaludni, gyakran kellett egy furcsa, újszerű sírási vággyal küzdenie. Az a borzasztó perc, mikor a Kender-utcában a kövér Juli mellén kisírta magát, mintha felszabadította volna benne azt a szeméremérzést, ami eddig sokszor visszatartotta a sírástól. Rémesen restelte önmaga előtt a sírást, mindig meg tudta állapítani, hogy ez csak testi szükséglet, amelyről az embernek le kell szoknia, mint sok másról, nevelés útján. De mióta egyszer szabad utat engedett ennek a rázkódásnak, azóta az gyakrabban jelentkezett, szemrehányón, hogy: ha egyszer igen, akkor többé mért nem? Ilyenkor úgy erőltette vissza magába a feltörekvő rohamot, hogy közömbös dolgokra erőszakolta a figyelmét. De néha megjárta ezzel is. Egyszer mérnöki dolgokra gondolt, nagy hidak konstrukciójára. Ezt erőltette a fejében, ezt a száraz számtani és fizikai képet, de a Margithíd kedves-megszokott, terpeszkedő szerkezete jelent meg előtte, s ez a híd, amely rá nézve oly sokáig a szomorú élet országútja volt, olyan érzékeny emlékeket vérzett fel benne, mint a faluról származott emberben egy-egy akácfa, régi kis földszintes ház, templomtorony… Ez volt az ő fiatalsága, ez a nagy kőlábú vasszerkezet. Tud ez úgy fájni, mint egy akáclombos alföldi templomtér.
Ma a kaszinóra gondolt és a bakkara-kártyára, az esélyekre, a bankár előnyeire, a valószínűségi számításokra. De az első percben meglátta emlékei közt Fischer urat, akit alig ismert, de aki sok pénzét nyerte el, s akinek most éles emlékezéssel jutott eszébe egy megjegyzése. Egy nagyon rossz éjszakáján, mikor csak úgy tudta valamiképpen kábítani magát, hogy nagy pénzeket tartott valakinek a kártyájára, hallotta, amint mögötte egy ember beszélget Fischer úrral. Az ember ezt mondta:
– Ez a fiatal gyerek milyen nagy pénzbe játszik.
Ez őreá vonatkozott. Hallotta, mikor Fischer úr erre súgva felelt:
– Az ilyeneket fel se volna szabad venni a klubba.
Akkor is ez bántotta, ez az: „ilyeneket“ szó. Most, hogy felkavarodott megint benne, szúróan fájt neki, úgy kínozta a szívét, mint az éles homok a szemet. Ő egy egész, fájó világot viselt magában, és Fischer úrnak mégis igaza volt: ő csak egy olyan „ilyen“, ő csak tagja, része, egy példánya az „ilyeneknek“, csak egység a sok ezer közt, és égigsikoltó kínjával együtt ő csak egy a sok közül, nagyon sok olyan van, mint ő. „Nem, édesem,“ – mondta keserű szájmozdulattal magának – „ön nem viseli az egész emberiség fájdalmát, ön egy eltűnő rongy, egy rothadó falevél, amin egészséges talpak nem-törődve gázolnak, ön nem csinált soha semmit, csak a beteg életét kímélgette és a szennyes kis fájdalmait csitítgatta, ön egy rongy, doktor úr, egy marék véres szemét, nincs az a leölt csirke, ami több ne lett volna, mint ön, mert avval legalább egyszer jóllakott valaki, de ki lakott jól önnel, ön szemét, ön szemét, szemét…“
Mégis csak ráborította az arcát a párnára és vigasztalanul fulladozott bele, igen keserves sírással. Aztán feltápászkodott, a homlokára csapzott haját félresimította, meredten nézett a lámpába. „De kutyamód kínlódom“ – mondta.
A sebe még be volt kötve. És nem lett volna szabad magát így végigvágni az ágyon. Most érezte, hogy túlnagyot mozdult. Rátette a kezét a kötésre. „Nagy vergődés ez“ – mondta magában. Most igazán hasonlított – úgy érezte – valami meglőtt fiatal szarvashoz, aki sebbel az oldalában vonszolódik a sűrűbe. Egy pillanat alatt ment át az agyán, hogy ha most leszakítja ezt a kötést és durván belekarmol a sebbe, egy ütéssel felmarcangolja és elpiszkolja – akkor mindennek milyen könnyen és milyen hamar vége… Ültében kinyúlt és felegyenesedett a felsőteste, úgy, hogy lazulni érezte magán a fehér pólya-kötést. „Na most,“ – mondta hangosan – „na most… most az egyszer.“
A keze már ott volt a kötésen és a hüvelykujja alája feszült. Akkor igen komoly lett, a keze mozdulása megállt, s ahogy a vaságy lábára meredt a tekintete, lassan eleresztette a kötést. „Nem“ – mondta – „én nem küldhetem a börtönbe Kubényi Sándort.“ Lassan visszaereszkedett a párnájára és érezte, amint a forró jóság elömlik benne, a jóság és emelkedett emberség, amit soha senki a világon nem fog megtudni róla. „Én vittem oda a fertőzést“ – jött vissza a régi gondolata – „én öltem meg Gyulai Olgát, a szegény Csirkét, a Mariskát… én öljem meg Kubényi Sándort is… és az ő gyerekét a Mariska testében?“ És felbőszült benne egy eddig soha nem érzett harag, mikor Ellára gondolt: „Teéretted? Temiattad?“ De nem bírta a képét. Az agya-gépezete ontani kezdte most olyan képeit az asszonynak, amiket erősen tartott meg, élesen megrajzolva tett el a memória-raktárába. Megint a csinosságai, az elérhetetlen üdeségei, a kínzó testi csintalanságai szállták meg, a hangjai, amiken a neki-szólt szavak csengettek, a ruhák alá titkolt gyötrő-kívánt formái, nyomorult, aljas, átkozott emlékbe-vésettségei olcsó ruharongyoknak: egy harisnyának, egy rézcsatnak, ami a szélviharban kivillogott a fodrai közül, azok a fodrok a maguk puceráj-tisztaságával, és a válla, a vizes válla a fürdőben, mikor viaszosan csillogott, a két gyermek-szép keble a vízfényes fekete selyem tapadása alatt, és ami már egyszer, sokszor, az övé volt: a dús-piros szája, azzal a kínba-kergető, felrezzenő felsőajakkal, annak a rugalmas érintése, a mandulatej-íze, a szeme közelről-kutató, aztán bágyadó tekintete… mindezek mögött Kubényi Sándor sápadt munkásarca és mély, gyűlölő szeme… a Mariska rajongó halványsága és a halk szó, amivel a gyerekéről beszélt…
– „Hohó!“ – mondta magában oly hangosan, hogy nem tudta: gondolta-e, vagy valóban kiáltott – „hohó, nem lehet!“
Most jól esett neki a sírás újabb rohama. De ez olyan erővel jött, hogy ahogy féloldalt fordulva feküdt, a fél párnát át kellett karolnia, hogy az arcára szorítsa, belefojtsa a csukló-fuldokló hangot. „Nem vagyok én „ilyenek“ – sírta belsejében a szöveget a rettenetes hanghoz – „nem vagyok én rongy… nem vagyok én szemét… én mégis, mégis csak egy egész nagy világ vagyok…“
Vonított a párnába, hosszan, már nem is sírva, csak panaszosan-jajdulva valami hatalom felé, amely értse és lássa őt. „Le kell ütni az ilyen állatot“ – gondolta – „ártalmas állatot… piszkos, önző állatot… De azért ő is valami… ő is minden… ő mégis csak az egész világ, istenem… mért nézem le magamat olyan nagyon… mikor így tudok sírni… és mikor egy ember így sír… az mégis csak az egész világ… ez az egész, nagy világ… – mindenki…“
XIII.
Harmadnap délelőtt mély álmából ébresztették fel. Veress doktor állt az ágya előtt.
– Már tíz óra – mondta. – Itt vannak.
Hamarosan rendbehozta magát, hideg vízzel dörzsölte ki szeméből az álmot, megivott egy pohár tejet, szétnézett a szobában, hogy rend van-e, aztán hátradőlt a párnákra, amiket a háta mögé egyengetett a vörös Jolán. Furcsa-szögletes fejű, vörösarcú kis ember jött be a szobájába egy hosszú barna fiúval. Bemutatkozott, hogy ő vizsgálóbíró.
– A jegyzőm – mutatott a hosszú fiúra.
Andor cigarettát tett eléjük.
– Köszönöm, nem dohányzom – mondta a kis ember, s erre a jegyző is tagadólag intett, szerény mosollyal.
– Doktor úr elég jól érzi magát ahhoz, hogy itt most egy kicsit faggassuk?
– Oh igen, csak tessék.
Még kóválygott-bujkált a fejében az álom ködje, s nagy fáradtságot érzett, mint utóbbi időben mindig, mikor felébredt. És ma különösen rossz kedvvel ébredt. Már az imént, mikor Veress doktort meglátta, pillanatnyi ok nélkül megint az a gyalázatos sírni-vágyás fogta el. Teljesen összetörtnek érezte magát, mintha hajnalban, mialatt aludt, fakalapáccsal verdesték volna össze a csontjait, ahogy a nyers húst szokták a konyhában.
– Neve?
– Aradi Andor.
És végig, mind ezt a sok semmit, ami fárasztotta és felizgatta. A nacionáléját elmondani, ez a szellemének ugyanolyan kín volt, mint a testének az a meztelenül kiállás, mikor sorozták. Csakhogy ez után nem küldték el azzal, hogy gyönge. Sőt most kellett erősnek lenni. „Mit bánom én őket“ – gondolta, lehúnyta a szemét. Így válaszolt a kérdésekre.
– Sötét volt a kapu alatt?
– Igen.
– Ecker Mihály nem bántalmazta?
– Nem.
– Nem is közelített ön felé?
– Nem.
– Láthatta Ecker Mihály, mikor Kubényi Sándor önt megszúrta?
– Lehet.
Kinyitotta a szemét. „Nagyon tisztességesnek kell lenni“ – gondolta:
– Kérem, – mondta – lehet, hogy ő semmit se látott, mert én se láttam semmit, se kést, se mozdulatot, én csak a… a Kubényi arcától ijedtem meg, mikor megszúrt, és csak aztán éreztem egy kis fájdalmat az oldalamban.
Ez a hosszabb mondat kimerítette. Nem is hitte volna, hogy igy felizgatja ez, mikor idegen emberek előtt kell beszélni róla.
– Ön udvarolt Kubényi menyasszonyának?
Felült az ágyban. Egy kicsit szédült. De nagy erővel kiabált benne valami: „Jóvátenni! Jóvátenni!… Ezt a nyomorult életedet… Jóvátenni! Mindent!“
A szögletesfejű halkan ismételte:
– Udvarolt ön Kubényi menyasszonyának?
– Igen! – mondta bátran. Forrón pirult el a hazugságtól és a vad-fiatal örömtől, hogy jót tesz, egy hanggal embereket éltet, börtönt nyit, boldogságot okoz. „Csak ne sírjam el magam, én rongy“ – gondolta. Összeszorította a fogát.
– Olyan módon udvarolt ön Kubényi menyasszonyának, Gubás Mariskának, hogy joggal kelthette fel a féltékenységet Kubényi Sándorban?
– Olyan módon – mondta, és belül mosolygott. „Pártos bíró,“ – gondolta – „te Kubényi pártján vagy, de nem bánom, én is veled vagyok, de mégse szép tőled.“
– Ön gazdag ember?
– Igen.
– Pazarló életmódot folytatott?
Lehúnyta a szemét. A „folytatott“ szó kínosan mulattatta.
– Folytattam – felelt.
– Pénzt költött nőkre… éjjeli mulatóhelyeket látogatott…
– Látogattam.
– Általában, olyan életmódot élt, amely joggal kelthette Kubényi Sándorban a gyanút, hogy ön azért telepedett meg az ő környezetükben, hogy Gubás Mariskát elcsábítsa?
– Igen! – felelt erősen, a mondat elejére nem emlékezve, azért mondva igent, hogy magát terhelje. – Igen!
– Ön nyíltan fogdosta Gubás Mariskát?
Kitört belőle a felháborodás:
– Én?
A szögletesfejű az írásba nézett. Most vette csak észre Andor, hogy mindezeket a dolgokat papirosról kérdezi tőle a kis ember. Az írásból olvasta:
– Szeptember tizenkettedikén este hét órakor az udvarban ön megfogta Gubás Mariska állát a vőlegénye jelenlétében.
Visszaemlékezett erre a pillanatra:
– Hogyne! – mondta. – Ez igaz.
A szögletesfejű a jegyzőjére nézett, aki serényen írt. Aztán lapozott az írásban és nem is nézve Andorra, onnan kérdezte:
– Ön revolvert rántott Kubényi Sándorra, ugyancsak szeptember tizenkettedikén, mikor Kubényi önt a kapu alatt felelősségre akarta vonni a menyasszonya elcsábítását célzó kísérleteiért.
Most az forrongott benne, hogy micsoda gyávaság ez: végleg komisz csábítónak vallani itt magát, miért? miért?
– Revolvert rántott ön? – hangzott szárazon.
– Igen – mondta.
– Meg volt töltve a revolver?
– Igen.
– Hány töltény volt benne?
Szinte elmosolyodott kínjában, a keserű emlékektől, amelyek felkergetőztek benne. Félrevonagló szájmozdulattal felelt:
– Egy töltény hiányzott.
– Szóval öt volt benne.
– Szóval… öt… mert egy hiányzott.
Ránézett a kis bírócskára, várta, hogy azt kérdezze tőle, hogy hova lett az az egy, ami hiányzott, mert akkor ránevetett volna és megmondta volna neki, hogy azt az egyet magába lőtte. De a kis bíró nem kérdezett semmit a hiányzó töltény ügyében. Neki öt is elég volt ahhoz, amit ő akart.
– Kérem, – mondta, a vállát felhúzva – a terhelt itt van a folyosón az ügyvédjével. Kötelességem volt teljesíteni azt a kívánságát, hogy szembesíttessék önnel. Emel ön kifogást, egészségi állapotára való tekintettel, ez ellen?
– Nem.
A bíró a fejével intett a hosszú fiúnak. Ez kiment a szobából. Andor, aki eddig ült, most hátradőlt a párnákon. Rövid ideig csönd volt, aztán nyílt az ajtó. Kubényi Sándor lépett be elsőnek, mögötte egy egyenruhás ember, aki rögtön megállt az ajtó mellett. Az egyenruhás után egy borotválatlan, cvikkeres fiatalember jött, felszaglászó orral, meghajolt a bíró előtt és azonnal leült egy székre. A jegyző jött vissza utolsónak, ő csukta be az ajtót. Andor nem fordította a fejét Kubényi Sándor felé, de látta őt. Nem változott semmit. Még abban se, hogy nem nézett rá. A bíróra nézett, de ebben volt valami erőltetettség: nem akart a fehér ágyra nézni, ahol az az ember feküdt, akit az ő bicskája juttatott ide. A rövid csöndben, amely ezt a bevonulást követte, Andor azt gondolta, hogy itt minden rendben van, itt mindenkinek igaza van, itt mindenki derék ember, csak egy utálatos ember van itt: az a cvikkeres fiatal ügyvéd, aki neki nem köszönt, aki dacosan és neveletlenül ült le, akinek mozdulata és arckifejezése ellene irányult, ok nélkül, pusztán ügyvédi ösztönből, aki máris úgy tett, mintha évek óta haragban volnának, aki nem nézett rá és támadólag csillogtatva cvikkerét, várta, hogy megszólaljon a bíró és ő mondhasson valami szemtelenséget, valami éleset, amiből kitűnik, hogy neki nem imponál a kórházi ágy és a benne fekvő sápadt fiatalember. „És ilyen akartam én lenni“ – gondolta Andor, lassan megmozgatta a fejét, a szemét félig kinyitva.
– Maga azt mondta, – szólt a bíró Kubényi Sándorhoz – hogy Aradi Andor úr el akarta csábítani az ön menyasszonyát.
Kubényi mondani akart valamit, de a bíró felemelte az ujját:
– Aradi úr ezt beismeri.
A legény lassan ráemelte a szemét Andorra. Andor most egészen lehúnyt szemmel feküdt hanyatt a párnán.
– Maga azt mondta, – folytatta a bíró – hogy tanuja volt annak, saját szemével látta, mikor Aradi Andor úr Gubás Mariskát megérintette,… mondjuk: illetlenül érintette, ahogy maga kifejezte: megfogdosta.
Kubényi Andort nézte. A lehúnytszemű arcon könnyű mosoly derengett.
– Aradi úr ezt is beismeri – mondta a bíró. – És végül megerősíti magának azt a vallomását, hogy mikor maga felelősségre akarta őt vonni a menyasszonya elcsábítására irányuló kísérletei miatt, ő revolvert rántott elő, amelyben saját kijelentése szerint öt töltény volt.
Andor lassan kinyitotta a szemét és a tekintete találkozott Kubényi Sándoréval. Oly világosan olvasott most benne, mint a nyomtatott szövegben. Kubényi Sándor csudálkozva és megindultan nézett rá. Nem értette, de sejtette, hogy itt mi történik. Ettől, – „nem bánom, ha tévedek is, de nem, nem, én látom, hogy ő ért engem“ – ettől megint forró mozdulások kezdtek verni a fiú mellében. Mintha megint sírás jönne, de nem, nem az jött, hanem valami elmagyarázhatatlan, felfelé emelő érzés: tovább, tovább, most hamar: mindent, amit lehet…
– Bíró úr, – mondta nem egészen biztos hangon – nem érdemes sokat keresgélni itten. Ez az úr a kapu alatt megszólított engem és felkért, hogy ne jelenjek meg többé a menyasszonya közelében. Most belátom ennek a kérésének a jogosultságát. De akkor bolond voltam és felbőszültem, megharagudtam…
Kubényi most egészen sápadt volt és a szeme átszegezte Andort, most úgy látszott, hogy haraggal. Mintha ezt mondaná: „Mi az? Magadra veszel mindent?“
– Megharagudtam – folytatta Andor, isteni nyugalmat és derűt érezve a tagjaiban – és beismerem, hogy erre a derék és tisztességes emberre revolvert rántottam. Ő megütött, hogy ellökjön magától…
Kubényi a földre nézett.
– De én fogtam és emeltem a revolvert, s akkor ő megszúrt engem.
A bíró:
– Ön rá akart lőni?
– Igen.
– Pusztán… csak azért, mert kérte, hogy ne látogassa a menyasszonyát?
„Pártos bíró“, – gondolta Andor – „most az én pártomon vagy… de megállj…“ Fájó-kaján érzéssel felelt:
– Pusztán csak azért. Akkor nagyon heves voltam és be kell vallanom, megkívántam… az illető lányt… úgy érzem, kötelességem a bíró előtt őszintén beszélni…
A bíró bólintott.
– … hát őszintén megmondom, pillanatnyilag felháborodtam, most már restellem, de akkor így volt, dühbe jöttem, rá akartam lőni… nem csuda, hogy védte magát, ahogy tudta…
Elfáradt ebbe. Visszafeküdt a párnatömegre. De még megnézte Kubényi Sándort. Ez elborultan nézte őt, most először volt alul, amióta ők ketten ismerték egymást. Ami dac és becsület benne volt, az a száján vonaglott, alig-láthatóan. De a megütött fejű állat tétova pillantásával megadta magát ennek a percnek, amely kinyitotta előtte az egész világot, elébe vezette a rajongó lányt, felmutatta előtte a gyermekét és egész jövő életét. Ahogy Andor fáradtan nézte a küzködő és lassan megalázkodó arcot, büszke lett és fiatal, fensőbbséget érzett, s ezt érezte: „Na… hát most ki az ember?“
A bíró megszólalt. Nem az írásból beszélt, de az írásba nézett, ahogy mondta:
– Szóval maga a sértett, maga doktor Aradi Andor úr azt a színezetet adja az egész dolognak, hogy Kubényi Sándor jogos védelemben cselekedett, mikor őt megszúrta.
A fiú felháborodott az ágyban. „De komisz minden ember!“ – forrt végig rajta. Merőn nézett a bíróra, hangosan mondta neki, mintha a szájába akarná rágni:
– Nem színezetet adok, én vallok, kikérem magamnak.
– Kérem! – nézett fel rá szigorúan a bíró.
– Nem tűröm! – mondta a fiú, érezve, hogy ami kis vére van, lemegy az arcából. – Kubényi úrra rá akartam lőni, rá is lőttem volna, ha ebben a szúrással meg nem akadályoz. Ezt méltóztassék szóról-szóra jegyzőkönyvbe venni.
A bíró a jegyzőre nézett. Az gyorsan írt. Világos volt, hogy a bíró haragszik. Andor még mindig a bírót nézte „Majd megmutatom én neked“ – gondolta. Össze voltak szorítva a fogai, most engedett ezen a szorításon, mert szinte megfájdult belé az állkapcsa. A cvikkeres zsidólegény gőgösen nézett a jegyzőre. Neki ez mind nagyon tetszett, de a világért se adott volna semmi elégtételt a „sértettnek“. Ő mindhalálig a terhelt ügyvédje volt, tőle összedőlhetett a világ. Andor a bíró feje fölött Kubényira nézett. Lágy és fájdalmas tekintettel találkozott. Most ő maradt szigorú: „Nem mutatok neki semmit.“
A bíró kellemetlenkedett:
– Ön agyon akarta lőni Kubényi Sándort?
„Velem kezdesz?“ – érezte Andor. Élesen felelt:
– Én mind az öt golyót bele akartam ereszteni Kubényi Sándorba. Mind az ötöt.
És most ő nézett felhúzott szemöldökkel a jegyzőre, hogy az írja-e. A jegyző mohón írt, s aztán kérdőleg nézett Andorra, mintha ezt mondaná: „Nos, még, még!“
– Köszönöm – mondta a bíró, felkelt és összeszedte az írásait. Kubényinak csak a szemével intett. Andor aláírt valamit, ezalatt Kubényi némán ment ki az egyenruhás ember előtt. Most a cvikkeres is felkelt, összecsapta a sarkát és meghajolt Andor felé. Andor elkapta róla a tekintetét, úgy utálta. A bíró most nem volt olyan kedves, mint mikor jött. Ceremóniásan köszönt, úgy vonult ki. Csak a hosszú jegyző nézett szeretettel Andorra. „Ez derék ember“ – gondolta a fiú, szeretettel mondta neki:
– Jónapot kívánok.
Egyedül maradt. Sokáig nem jött be hozzá senki. Aztán benyitott a vörös Jolán. Körülszaglászott a szobában:
– Micsoda szagot hagytak itt.
– Menjen – mondta idegesen Andor. – Magának mindig a szaggal van baja. Hagyjon most.
Jolán kiment.
„Nagyszerű érzés, embernek lenni“ – gondolta a fiú, fáradtan nyújtva el testét a takaró alatt. „Mit szólna ehhez Fischer úr?“ Sokáig mosolygott felfelé, ahogy elálmosodón, az izgalomtól elfárasztottan feküdt. „Te szegény kis gyerek“ – gondolta lágy-furcsa érzéssel, s elképzelt egy maszatos, mezítlábos kis lányt, aki Mariska kék szoknyáját görcsösen fogja és sír. „Mért éppen lány?“ – kérdezte magától. „És mért sír?“ De a kis lány szeme ugyanolyan volt, mint Kubényi Sándoré. Fáradt testében megint mozgolódni kezdett az az oknélküli sírás-vágy, amit most haraggal érzett. „Nem mégy?“ – kiáltott rá némán – „hagyj most békén.“ Mindig nagyon szerette a kis gyerekeket. „A magamét borzalmasan tudtam volna szeretni.“ A szívét most megint Ella puha kis keze kezdte pofozni. „Ne bánts“ – mosolyodott rá lehúnyt szemmel, de már viharzó-gyorsan jött fel benne minden mondat, amit valamikor Turnovszky kisasszonnyal a leendő gyerekről beszélt. A hangját hallotta: „a gyerekünk…“ „a mi kis gyerekünk…“ de nem érzelmesedett el. Hirtelen és ügyesen kormányozta magát. Elképzelte Ellát, amint a csipkés-kivágott fehér lepelben megdőlve áll Nagy Ervin előtt, úgy, hogy a fejét nem is látni, csak a balkarját, amely a fehér lepelből kibontakozva könyökig fedetlenül mered el tőle, amint eltartja magától, szétnyitott ujjakkal, a vad rabló-csók alatt édesen kínlódva, hogy nem is látni mást, mint Ervin nyírott fejét, ahogy felülről rátapad az asszony arcára és csak a meg-megmozduló koponyáról látni, hogy csókokat szív belőle, vadul, erőt-mutatón, komiszan, meg-megújítva a szája-mozdulatát.
– „Így kellett volna élni,“ – mozgott némán az ajka – „vagy úgy, mint Kubényi Sándor… akárhogy, csak úgy nem, ahogy én éltem… és az „ilyenek“… mint én…“
Ha az „ilyenek“ szónál Fischer úrra nem gondolt volna, erre az izzadt-kövér, kupecforma, kerekfejű, kártyás ügynökre, megint elsírta volna magát, „ez már undorító lett volna, rettenetes, gyalázatos, utolsó… te jó Isten, mikor szabadítasz meg?“
XIV.
Utolsó napjának történetét Rácz Miklós a naplója, de a maga szíve számára is pontosan meg akarta állapítani, s mint jó ujságíró, gondosan utánajárt mindennek, ami a szanatóriumból való távozásától kezdve a másnapi szomorú reggelig történt. A következőket sikerült megtudnia és feljegyeznie.
Aradi Andor két nappal a kihallgatás után délelőtt tíz órakor ébredt fel, rögtön csöngetett és jóízűen reggelizett. Reggeli után benn volt nála Veress doktor, aki saját előadása szerint még soha nem látta olyan nyugodtnak és derültnek, mint ekkor. Igaz, hogy gyönyörű idő volt, egyike azoknak a Pesten oly gyakori októberi napoknak, amelyek a nyár világítását meglepetésnek hozzák vissza az ősz színeihez. Veress doktor azt ajánlta neki, hogy utazzék el a Riviérára és maradjon ott jövő nyárig. Erre azt felelte, hogy a Riviérától fél, mert ott erős kártyázás folyik és ő annak nehezen tudna ellentállni. Ekkor Veress doktor Párist ajánlta neki, azzal a megokolással, hogy neki kellemes és felületes szórakozásra van szüksége, ez fontosabb rá nézve, mint a levegő és a fürdés. Azt felelte, hogy erről inkább lehet beszélni, ezen gondolkozni fog. Aztán azt kérdezte az orvostól, hogy ebben a szép időben kikocsizhatik-e. Veress doktor ezt megengedte neki és tréfásan figyelmeztette, hogy ne menjen lumpolni, estére jöjjön haza. Mikor az orvos kiment tőle, ápolónőjét, Gergyó Jolánt hivatta és arra kérte, készítsen ki neki a szekrényből fehérneműt, cipőt és ruhát. Jolán azt mondja, hogy ő maga is elfelejtette, hogy a betegnek itt nincs más ruhája, mint amelyben a mentők idehozták, tehát a szekrényhez ment és kinyitotta. A szekrényben a véres inge függött, s világos ruhája, amelynek mellényén, kabátján és nadrágja felső részén nagy barna, száradt vérfoltok látszottak. Jolán, mint mondja, hamar becsapta a szekrényajtót, de már későn volt, mert a beteg az ágyból meglátta ezeket a ruhadarabokat. Akkor hosszan hallgatott, szomorúan nézett maga elé és Jolán kérdéseire csak hosszas unszolás után felelt. De később visszanyerte derült arckifejezését, felhivatott egy hordárt, cédulát írt valami asszonynak a Kender-utcába, ahol utoljára lakott, s a hordárt megbízta, hogy két sárga bőrkoffert, ami becsomagolva és lezárva maradt ennél az asszonynál, hozzon el. Az ebédjét úgy ette meg, ahogy az utóbbi időben szokta: kevés levest evett, a húsból csak egy falatot és a két szelet sült tésztából az egyiket. Ebéd után megjött a hordár, elhozta a két bőröndöt, amelyekből Jolán kiszedte és a szekrénybe aggatta a holmit. Három órakor felöltözött, tréfás megjegyzéseket tett arra, hogy a sok fekvéstől elgyengülten bizonytalanná lett a járása, s néhány perccel négy óra előtt gummikerekű fiákerért küldött. A fiákert a közeli állomásról hozta a portás, ahonnan mindig szokta, ha a betegek kocsizni mennek. Mikor a beteg lement és beült a kocsiba, a portás gondosan betakarta a lábát és megmondta a kocsisnak, hogy vigyázzon a nagyságos úrra. A fiáker száma kétszáztizenhat volt, ismerős kocsis ült rajta, Bauer nevezetű. Ennek Andor azt mondta, hogy a Lánchídon át hajtson fel a Várba. A Várban újra szólt a kocsishoz, azt mondta neki, hogy hajtson a gőzsikló felső állomásához. Ott a nagy téren kiszállt a kocsiból. Bauer kocsis segíteni akart neki, de ő visszautasította, bár gyöngén járt és egyszer meg is kellett támaszkodnia a pályaház sarkába. Az alacsony kőfalhoz ment, amely a pályaház mellett mint valami erkély mellvédje szögellik ki a Duna és a város fölé. Rákönyökölt erre a kőfalra és hosszan nézte Pestet, a Dunát, lehetett egy félóra idő, amit itt így töltött. Közben egyszer fölegyenesedett, cigarettát vett elő, és amikor Bauer kocsis odaugrott hozzá, hogy gyufával szolgáljon neki, őt is megkínálta cigarettával. Megkérte a kocsist, hogy maradjon ott néhány percig vele a kőfalnál és várjon, amíg megint előkerülnek a Lánchíd alól azok a különös madarak, amelyek az előbb ott röpködtek, s amelyekről nem tudja, hogy miféle madarak lehetnek, mert nagyobbak, mint a galambok, de a repülésük idegenszerű, olyan, mintha sirályok volnának. Bauer kocsis vele együtt megvárta, míg a madarak ismét felrepültek a híd alól, s akkor megerősítette azt a véleményét, hogy ezek sirályok. Ő azt mondta, lehetetlennek tartja, hogy Pesten sirályok legyenek, de Bauer kocsis megjegyezte, hogy ő már igen sokszor látott sirályokat a hidak környékén, amint magasra felrepülnek, majd a Dunára ereszkedve a vízre ülnek és vitetik magukat egy darabon a folyóval. Ezután ő azt mondta, hogy korán alkonyodik, mert mikor feljöttek, még erősen sütött a nap, és most már gyújtják a lámpákat a pesti oldalon a partra néző ablakokban. Akkor visszaült a kocsiba és a Fő-utcába hajtatott, az apja házához. Itt is követni lehetett majdnem minden lépését és cselekedetét. Első útja a házmesterhez vezetett, akitől afelől kérdezősködött, hogy mi ujság a házban, hogy vannak a lakók, rendben megy-e minden. Aztán megdícsérte a házmesteréket a tisztaságért, amit a lépcsőházban és az udvaron tapasztalt, s váratlanul kétezer korona ajándékot adott nekik azzal a megjegyzéssel, hogy ő hosszú időre külföldre utazik és tovább is ilyen szépen vigyázzanak a házra. Akkor a házmesternével felkísértette magát boldogult szülei lakásába, s útközben, a lépcsőn megkérdezte, hogy minden rendesen úgy van-e még a lakásban, ahogy legutóbbi ittléte alkalmával volt. De nem ment be azonnal a lakásba. A házmesternének azt mondta, hogy csak nyissa ki és várjon, ő egy kicsit bemegy az irodába doktor Vadász Imréhez. Vadász Imrénél egy negyedóráig időzött. A kérdezősködésre azt mondta, hogy egészen jól érzi magát, s aziránt érdeklődött, hogy Kubényi Sándort szabadlábra bocsátották-e. Mikor megtudta, hogy igen, azt mondta: „na ennek nagyon örülök.“ Akkor elővette azt a borítékot, amelyben Vadász Imre annak idején elvitte neki az értékpapirjai és a telke eladásából származott összeget, kivette belőle az ezresbankókat, s megolvasta. Aztán a csomóból elvett hármat és ezt visszatette a zsebébe. A többit pontosan két részre osztotta és megbízta Vadász Imrét, hogy az egyik felét, hatvanháromezer koronát, még ma délután küldje el Gubás Jánosnénak, a kövér Julinak, azzal, hogy ő ezt hozományul adja a lányának, Mariskának. Vadász Imre azt mondja, hogy ő erre, az összeg szokatlan nagysága miatt megjegyzést akart tenni, de aztán meggondolta magát és nem szólt, mert azt hitte, hogy ezzel a nagy összeggel a fiatal Aradi a lány vőlegényét akarja megfizetni. Vadász Imre biztosra vette, hogy a fiatal Aradi anyává tette Mariskát és gazdag urak szokása szerint most nagy hozománnyal segíti abban, hogy férjhezmenjen valaki máshoz. Az összeg másik felét, tehát szintén hatvanháromezer koronát pénzeslevélben kellett Vadásznak feladnia, ugyancsak még aznap délután, a következő címre: „Mademoiselle Mariska Bárány-Brenner, Moscou, Russie“ – és itt odaadott Vadász Imrének egy cédulát, amelyre orosz betűkkel fel volt írva egy utca neve. A pénzeslevélbe, intézkedése szerint csupán egy cédula volt a pénz mellé teendő, s ezen a cédulán ez a szöveg legyen: „Hatvanháromezer korona ajándék Brenner-Bárány Mariska számára, küldi dr. Aradi Andor úr megbízásából dr. Vadász Imre ügyvédi irodája.“ Ezt szintén feltűnőnek találta Vadász Imre, de nem tartotta illendőnek, hogy erre nézve bármiféle megjegyzést is tegyen. Mikor ezek után Vadász Imre a ház kezelésére és a befolyt házbérekre vonatkozó beszélgetést akart vele kezdeni, ezt elhárította, azt mondván, hogy ez majd ráér akkor, ha ő Párisból visszaérkezik. De megkérte Vadász Imrét, hogy szanatóriumi számláját a napokban fizesse ki ebből az összegből, és doktor Veress főorvosnak adjon hatezer korona külön tiszteletdíjat. Megjegyezte, hogy ezt azért nem adja át ő személyesen neki, mert doktor Veress tőle ezt nem fogadná el. Az orvos, már a multkor, mikor elsőízben kezelte a szanatóriumban, egyezer korona külön tiszteletdíjat sokallott, és valóságos kínlódásba került ezt az összeget elfogadtatni vele. Ezek után azt mondta Vadász Imrének, hogy most bemegy egy kicsit a lakásba szétnézni, és kéri Vadász Imrét, hogy az irodából való távozásakor szóljon be érte, ő fiákerrel van itt és szívesen átviszi őt Pestre. Ekkor átment a lakásba, ahol a házmesternével együtt végigjárt a szobákon, majd hosszasan nézett ki az ebédlő ablakán az utcára. Innen boldogult apja dolgozószobájába ment és leült a könyvtárszekrény elé egy fotelbe. Akkor a házmesterné kiment az előszobába, hogy ott várjon addig, amíg hívják, vagy amíg a fiatal gazda elmegy. Ez sokáig időzött egyedül az öreg Aradi szobájában; még akkor is ott volt, mikor Vadász Imre az irodából jövet bement hozzá a lakásba. Vadász őt az íróasztalnál találta, amint a Pallas-Lexikon Simor-kódex-Tea-rózsa kötetében olvasott. Arra a kérdésre, hogy mit olvas, azt felelte, hogy sirályokat látott a Lánchídnál, és most tudta csak meg, a lexikonból, hogy ezek valóban sirályok lehettek, ő eddig azt hitte, hogy sirályok csak a tengeren vannak. Csudálkozott, hogy hazánkban nem is egy, de tizenöt sirályfajta él és megjegyezte, hogy milyen szép neveik vannak a sirályoknak: rablósirály, ezüstsirály, törpesirály, angolsirály, és a legszebb: a kacagó sirály, pedig ez az, amit a tudomány közönséges sirálynak nevez. Ugyanekkor azt mondta, hogy milyen különös az, hogy ha az ember a lexikonban egy szót keres, lapozás-közben mindig egy csomó más szót is végigolvas, mert senki sem elég erős ahhoz, hogy mindent mellőzve csak éppen a keresett szó iránt érdeklődjék. Igy ő most a Sirály-t keresve megtalálta az angol Sir szót és megtanulta belőle, hogy az angol ember, ha valakit Sir-nek címez, elhagyhatja a megszólított vezetéknevét, de a keresztnevét soha. És gúnyolódva hívta fel Vadász Imre figyelmét a Sírás címszóra, amely rögtön a Sirályfélék után következik, s amelynél a lexikon azt mondja, hogy „a sírás nem gáncsolandó addig, amíg a tragikus célnak megfelel“, majd ezt: „a sírás magában véve, ha érdemes tárgyaknak szól, megkönnyít és felemel“. Vadász Imre ama megjegyzésére, hogy ez valóban így van, nem felelt semmit. Ezután együtt lementek a fiákerhez és ő megkérdezte, hogy hová vigye Vadász Imrét. Mikor ez egy lipótkörúti vendéglő címét mondta, odairányította a kocsist. Mikor a kocsi a Margithídon haladt át, dícsérte a szép estét és felhívta Vadász figyelmét arra, hogy nyugaton még tűzzel-szegett felhők látszanak, de az égbolt másik része már éjszakásan sötét. A hídról lenézett és azt mondta, hogy a Duna olyan, mint egy fekete tükör, és a parton látszó sok kis lámpafényre mutatva ezt mondta: „nézze ezt az ezer kis gyertyát.“ Vadász Imre a Lipótkörúton leszállt és ama kérdésre, hogy a pénzeket elküldte-e, igennel felelt. Azóta Vadász Imre nem látta.
A szanatóriumba fáradtan érkezett meg, azonnal levetkőzött, az ágyába feküdt és oda kérte a vacsoráját. Megint keveset evett és ápolónőjének arra a kérdésére, hogy hogy’ mulatott a kiránduláson, egykedvűen azt felelte, hogy: „sehogy“. Vacsora után azt mondta Jolánnak, hogy talán már holnap elhagyja a szanatóriumot, s azt a háromezer koronát, amit otthon a bankó-csomóból levett, neki adta. Jolán kezet akart neki csókolni nagy megindultságában, s mikor hozzáhajolt, Aradi megfogta a fejét, s amit eddig soha sem tett, megcsókolta az arcát, s azután a száját, hosszasan, de tisztességesen, minden mohóság nélkül. Tizenegy órakor bement a szobájába doktor Veress. Akkor elgondolkozva feküdt hanyatt az ágyon, s arra a kérdésre, hogy hogyan érzi magát a kocsikázás után, azt felelte, hogy fáradt. Veress doktor megkérdezte tőle, hogy hol járt. Erre pontosan és őszintén felelt, azt mondta, hogy a Várban volt és gyönyörködött a szép kilátásban, mert mielőtt külföldre utazik, el akart búcsúzni Pesttől, ahol annyit szenvedett. Azt mondta, hogy a Várhegyről lenézve keresgélte, de csak nagyon nehezen találta meg azokat az utcákat, ahol sokat járt azelőtt, ahol nők után leskelődött, ahol szerelmes-korában izgatottan várt vagy nézegetett. Kereste azokat a házakat, amelyekben boldog és boldogtalan volt, de ezek közül egyet sem talált meg, mert valami őszi párázás borult a városra, széthúzódott fölötte valami áttetszően elnyúló ködfelhő, ami por és füst is lehetett, de valószínűleg az őszi alkonyat párája volt, bár ő inkább azt hiszi, hogy szélcsendes időben a napközben felvert könnyű por képezi ezt a vöröslő-fénylő alkonyati fátyolt a háztető-rengeteg fölött, amelyből csak a tornyok és kupolák emelkednek ki a tisztább levegőbe. Felhívta a főorvos figyelmét az alkonyatkor kigyulladó fényreklámokra, amelyek a budai hegyről nézve csodálatos fényvonalakat rajzolnak a háztetőkre, és megjegyezte, hogy milyen különös, sugaras beosztást adnak a város látképének az estefelé felgyulladó gázlámpák, mert a budai magasságból csak amaz utcák lámpasorai látszanak, amelyek a tekintet sugarába esnek, mintha minden utca csak kifelé vezetne a városból és más utca nem is volna. Doktor Veress ama megjegyzésére, hogy reméli: ma ezek után jól fog aludni, idegesen felelt, s azt mondta, hogy egyáltalán nem fog aludni, mert bár a friss levegő, amelytől elszokott, elbágyasztotta, de a világban való szétnézés és különösen az elhúnyt szülei lakásában való hosszasabb időzés annyira felizgatta, hogy semmi reménye nincs még csak arra sem, hogy ma egyáltalán lehúnyja a szemét. Bizonyos türelmetlenséggel, amit az okozhatott, hogy ilyen kéréseit állandóan megtagadták, morfiumot, vagy más hatékony altatószert kért. Ezt doktor Veress határozottan megtagadta, s újra figyelmeztette arra, hogy nagy depressziója, lelkének demoralizált erőtlensége nagyrészt attól származik, hogy az utóbbi időben az altatóporokkal, főként a veronállal csúnyául visszaélt. Ismét a gyomortájra és a lábszárakra alkalmazandó priznic-borogatásokat ajánlotta neki altatóporok helyett. Erre előbb néma dacossággal reagált, de aztán felsóhajtva mondta, hogy ha mást nem enged meg a főorvos, nem bánja, pólyálják be ezekbe a vizesrongyokba. Veress doktor felügyelete mellett alkalmazta rá a nedves borogatást Gergyó Jolán, sőt Veress főorvos segített is a flanel felcsavarásánál. Aztán a főorvos szokása szerint azt mondta neki, hogy „megyek Csipkerózsa-várkastélyt csinálni a szanatóriumból“ – ami rendes éjszakai injekcióskörútjára vonatkozott, s egyszerű kézfogással búcsúzva tőle, kiment a szobájából.
Hajnali négy órakor Gergyó Jolánt, mint mondja, csöngetéssel költötte fel egy beteg, aki ugyanazon a folyosón feküdt, mint Aradi. Mikor az ápolónő ettől a betegtől kijött és a szobája felé ment a folyosón, Aradi ajtaja alatt, a hasadékon világosságot látott. Szívességből és érdeklődésből óvatosan benyitott Aradi szobájába, s látta, hogy Aradi nyugodtan alszik, hanyattfekve az ágyában. Akkor lábujjhegyen az ágy felé közeledett, hogy eloltsa az éjjeli szekrényen égő villanylámpát, amelyet, úgy vélte, égve felejtett az álommal küzdő és végre mégis elaludt beteg. Mikor az ágyhoz ért, ijedten látta, hogy vérfolt van Aradi fehér hálóingén, a melle balfelén. Ugyanekkor nagyon megrémült, mert Aradinak a fehér paplanon nyugvó kezében meglátott egy kis revolvert, s akkor észrevette a revolvert markoló kéz feltűnő sárgaságát. Föléje hajolt, de Aradi akkor már nem lélekzett, s az arca, amelyet az ápolónő első ijedtségében megérintett, már egészen hideg volt. Azonnal leszaladt a földszintre és felköltötte doktor Veress főorvost, aki papucsban és hálóingben szaladt fel a lépcsőn az emeletre. Rögtön megállapította, hogy a beteg egy-két órával ezelőtt azzal a kis revolverrel szivenlőtte magát, valóságos anatómiai pontossággal. A szívét telibe találta, s valószínű, hogy abban a szempillantásban halt meg, amikor a golyó keresztülment a szívén. A főorvos izgatottan rántotta le róla a fehér paplant, a beteg lábai már hidegek voltak, csak a priznic-borogatás nedves vászna volt még meleg, ahogy álomra-kötözötten, elnyúlva feküdt ott a főorvos szerint meglepően lesoványodott és most egészen halavány, jól ápolt és tiszta, nem izmos, de szépen formázott hideg fiatal teste. Az ápolónő megfigyelése szerint a főorvos rendkívül izgatott volt, mikor a halált jelentő jeleket kereste és megtalálta Aradi testén, s azután leült az ágy mellé és hosszan hallgatott, úgy hogy az ápolónőnek kellett őt tiszteletteljesen figyelmeztetni a további teendőkre. Doktor Veress főorvos ezt a hosszas töprengését azzal magyarázta meg, hogy eszébe jutott az a kérés, amit a beteg tizenegy órakor hozzá intézett, mikor morfiumot, vagy más erősen ható altatószert kért tőle. Nyilatkozata szerint orvosi lelkiismerete teljesen nyugodt volt, amiért az erős altatószert megtagadta, ez vitathatatlanul kötelessége volt. De emberi lelkiismeretét végtelenül bántotta az a gondolat, hogy ha brutális altatót adott volna neki, akkor nem követhette volna el azt, amit elkövetett. Arra a vigasztaló megjegyzésre, hogy a beteg akkor ezt más alkalommal követte volna el, előbb némán tagadó fejmozdulattal felelt, aztán azt mondta, hogy ez nem idő és elhatározás, hanem pillanatnyi ötlet és alkalom kérdése, és hogy a megakadályozott öngyilkosság néha, sőt igen gyakran, sőt a legtöbb esetben végleg elmarad. Arra a kérdésre, hogy hogyan történhetett az, hogy a revolver pukkanását senki nem hallotta, azt felelte a főorvos, hogy az ápolónők szobái a hosszú folyosó legvégében vannak, Aradi Andor szomszédai pedig újon operált és morfium-befecskendezéssel elaltatott betegek voltak. Egyébként is a revolver, amellyel szívébe lőtt, oly kicsiny kaliberű volt, hogy minden valószínűség szerint kicsit pukkant, pláne úgy, ahogy Aradi sütötte el: egészen erősen a mellére szorítva, amit a golyó behatolási helyének ismert jellegzetes formája bizonyít. Veress doktor, miután a köteles intézkedéseket megtette, a kora reggeli órákban ismét felment Aradi szobájába, és megilletődötten, hosszan időzött ott. Elbeszélése szerint Aradi Andor nem-változott arccal feküdt a fehér ágyon, sőt vonásain határozottan a nyugvás és a derű kifejezése volt látható. Doktor Veressre azt a hatást tette, mint a nagy fáradalom után elgyengülten nyugvó ifjú. Nem volt olyan, mintha aludnék, hanem inkább olyan, mintha lehúnyt szemmel ébren pihenne. Tökéletesen hasonlított a sebészi osztály ama betegeihez, akik súlyos operáció után vértelenül-elbágyadva lecsukott szemmel, elsárgultan és elgyötörten nyugosznak ágyukon, ahová visszafektették őket.
Rácz Miklós körülbelül egy félévvel ezelőtt olvasta Saint-Simon emlékiratait, s ez a könyv oly mély hatással volt rá, hogy azóta naplót vezetett, amelybe minden őszinteséggel, amelyre képes volt, napról-napra beleírta az élete és a gondolkozása eseményeit. Fiatal barátja ez utolsó napjának a történetét ebben a hosszú fejezetben így írta le. Nagyon rövid, s hirtelen véget ért, önmagával való belső küzdelem után hozzáírta azt is, hogy egy részlet különös erővel és mélyebben rendítette meg, mint maga a nap története. Ez az volt, hogy a kétszáztizenhatos fiákeres, Bauer kocsis vallomása szerint Aradi Andor, miután Vadász Imrét a lipótkörúti vendéglőnél letette, a kocsisnak azt mondta, hogy hajtson Andrássy-út negyvenharmadik szám alá, ahol az ő, a Rácz Miklós lapjának a szerkesztősége volt. Mikor a kocsis az Andrássy-út negyvenharmadik számú háza előtt megállította a lovakat, sokáig várt, de Aradi Andor nem szállt ki a kocsiból, hanem hosszas hallgatás után ezt mondta a kocsisnak: „Különben… csak menjen a szanatóriumba, vissza, ahonnan jöttünk.“