Rácz megtörülte a száját, eltolta a tálcát és fölkelt:
– Ülj le. Írd meg. Majd én diktálom.
Leült.
– Levélpapir?
– Semmi levélpapir. Ott van a kéziratpapir. És itt van kék kuverta.
Esetlen, üzleti borítékot vett elő a fiókból.
– Jó lesz ez. Írjad. „Kedves kisasszony… én egy pillanatig sem áltathatom önt tovább… mert tisztességes ember vagyok… pont… Nem szeretem és nem fogom feleségül venni soha… pont… Mi ketten egymást többé az életben nem ismerjük… pont… Kitünő tisztelettel Aradi Andor.“
Rágyújtott és az első szippantás után, amit mélyen a tüdejébe húzott, benézett Andor válla fölött a levélbe, s elégedetten szólt, a füsttel egyszerre eresztve ki a beszédet:
– Ez világos.
– Igen – mondta a fiú, és nem téve le a tollat, némán elolvasta, még kétszer-háromszor, ezt a néhány sort. Mikor harmadszor olvasta, a villám gyorsaságával ment át a fején, hogy a jégpályán egyszer bemutatta Rácz Miklóst Ellának, és meglátta a szenvtelen arcon, hogy tetszik neki a lány. Lágyabb és gyanakvásra hajló jelleme most azt dobta oda átmeneteket és vígaszokat kereső szívének, hogy ez az ember Ellát akarja, eddig talán nem is akarta, de most, öt perc óta, ez a hirtelen és brutálisan cselekvő férfi feltette magában, hogy érte megy. Vele eldobatja, hogy magának megszerezze. Ez nem meggyőződés volt Andorban, hanem valamelyes formája a lázadásnak a gyors cselekvés ellen.
– Mit nézed? – hallatszott erélyesen a háta mögött. – Tedd a kuvertába és címezd meg.
Gépiesen írta a borítékra a címet, de lassan, mert azalatt, mint ahogy hullám a hullám nyakára kapaszkodik nagy szélben, egyik gondolata a másikat hajtotta: „igen, ez érdekes, ostoba ember vagyok, erre nem is gondoltam, ez az ember cinikus és lelkiismeretlen, jó, megírtam, megcímezem, de nem küldöm el, ilyen durvaságot nem lehet cselekedni, mert Istenem, mennyi tervezgetés, mennyi ígéret, mennyi csók, mennyi minden…“
Pillanatok alatt lélekszakadva rohant fel benne minden kis érzéki emlék. Ez az a bizonyos perc volt, amely közös nagy betegsége minden hiú, határozatlan, szakítani akaró és mégse akaró, kissé még szerelmes férfinak: nagyobb jelentőséget tulajdonítani érzéki dolgoknak, mint amekkorát bármily tisztességes nő is tulajdonít nekik. Hogy mit fog érezni ez a lány, akinek a meztelen nyakát csókoltam, akit vadul és célzatosan szorítottam magamhoz félórákon át, akit a hátába sikló forró kézzel öleltem csókolózásközben, hogy úgy éreztük, mintha ruhátlanul érintenők egymást vér-fűtött perceken át… Dolgok, amik a világ teremtése óta csak férfiak szemében voltak fontosak, a jövőre kötelezők, az emlékezésben súlyosak és feledhetetlenek. Dolgok, amiknél komolyabbak és vastagabbak se jutnak eszébe egy nőnek, aki szakítani akar, aki előtt kimeredt szemű könyörgéssel térdel egy férfi és sírja vagy ordítja az örök szavakat: „… a forró éjszakák, mikor együtt reggelig… és a tested égett az enyémmel… és el tudod felejteni, hogy véresre haraptuk egymást…“ egy nőnek, aki, ha már egyszer nem szeret, úgy hallgatja ezt, mint a legüresebb jónapotot vagy hogy van-t, nőnek, nőknek, akikben úgy hal meg minden érzéki emlék, ha már nem szeretik a férfit, hogy annál hidegebb és örökebb halál nincs is a természetben, s akiknek, ha mondják az égőszemű könyörgők, hogy: „hát lehet ezt elfelejteni?“ – még csak azt se gondolják, hogy: „hát lehet erre egyáltalán emlékezni?“ – hanem csak néznek az emberre üres szemmel, vagy szomorú szemmel, már amilyen a természetük, és csak a beszéd végét várják, semmi mást. Nincs a világon tisztább, érzékiségmentesebb, szellemibb lény a nőnél, aki már nem szeret.
– „A kötelékek“ – gondolta Andor, és ezekre a kis koldusan érzéki kötelékekre gondolt, amelyek csak hadd kötelezzék őt, hadd akadályozzák még egy kicsit az elhatározásban, hadd hazudják lovagiassággá azt a kis szerelemfélét, ami olyan rémítő nehezen hagyja magát baltával agyonvágni.
Az ajtó nyilt és a főszerkesztő lépett be:
– Mondja, Rácz, – kiáltott rá – mi van a Bunyitay képviselő cikkével? Meddig várjak még rá.
Ezalatt, hogy ezt mondta, Andor felugrott, meghajolt és azt mondta, hogy „jóestét, méltóságos uram“ – de a főszerkesztő se erről, se Andorról nem véve tudomást, ordított:
– Maga miatt nem mehetek vacsorázni? Mit fogad itt vendégeket, mikor munkája van?
Rácz épp lélekzetet vett, hogy feleljen, mikor a főszerkesztő már ki is ment, már be is vágta az ajtót, úgy, hogy vakolat hullt le a falról az íróasztalra.
Pillanatnyi csönd lett. Vizek rohantak le a falban, a felső fürdőszobákból, aztán halkan és hosszan zúgtak.
– Ordináré disznó – mondta Rácz. Kissé sápadt volt. – Add ide a leveledet, Andorkám, rögtön elküldöm, ajánlva.
Kiszólt:
– Kálmán!
A szolga átvette a levelet, azzal, hogy azonnal, biciklin viszi a főpostára, ajánlva adja fel. Andor még a főszerkesztői durvaság hatása alatt kapkodott levegőért, mikor a szolga már indította a biciklit az előszobában. Hallatszott a kis csengő, ahogy megrezzent, mikor a szolga a vállára vette a gépet, hogy levigye a lépcsőn.
Az apjára gondolt, aki most magában bizonyára szereti és áldja a főszerkesztőt.
– Igy kell ezt csinálnod, – mondta Rácz Miklós egy kicsit törött hangon, miközben visszaült az íróasztalhoz és kisimította a kéziratcsomót, amit az imént behozott magával. El akarta felejteni és feledtetni a méltóságos úr komiszságát. – Igen… – mondta – most már szaladhatsz a bicikli után.
Ahogy a papirlapok sarkait emelgette, nézve, hogy hány lap a cikk, mint ahogy a bankpénztáros olvassa a nagybankót, egy kicsit reszketett a keze.
– Szervusz – mondta Andor.
Rácz felnézett rá:
– A bicikli után szaladsz?
– Ugyan…
Andor a kalapja bélését nézte. Ő se a lányra gondolt most, hanem a főszerkesztőre. Mosolyogva szólt:
– Nem vagyok én annyira puha, mint ahogy te hiszed.
Gyöngéden a vállára ütött és indult kifelé. Rácz utána szólt:
– Este?
– Visszajövök érted egy óra mulva. Megyünk vacsorázni valahova, és aztán… egy kis zenét hallgatni… a Moulinbe… csak dolgozzál most. Kilencre visszajövök. Sétálni megyek… levegőre. Nagyon sok minden történik ma velem. Na írjál, írjál.
Kiment. Az utcán megnézte az óráját. Nyolc óra volt. „Egy órát sétálok, a liget felé és vissza“ – gondolta. „Szellőztetem a fejemet. Pardon.“ – Ezt hangosan mondta, mert nekiment két hölgynek, aki karonfogva jött vele szembe. Kiállt a tolongásból a gyalogjáró szélére, egy percet pihenni, mielőtt elindul. Zavaros volt a feje. Egy biciklis ember suhant el előtte, majdnem súrolva a gyalogjárót. „Iszonyú gyorsan mennek ezek a biciklik“ – gondolta – „ennyi kocsi közt.“ Utána nézett, már nem is látta. Elindult, a gyalogjáró szélén, a fákon és lámpákon kívül, ahol senki sem jár.
„Ezt nehéz lesz meghódítani“ – mondta magában, félrehúzva a száját, mikor a főszerkesztőre gondolt. Sajnálta Rácz Miklóst, amiért megszégyenítették előtte. Ezt az erélyes férfit. Meglepő, hogy milyen jól tudta fegyelmezni magát. Igaz ugyan, hogy idő se volt, mert a főszerkesztő jött, ordított és ment, mint a szélvész. De lehet, hogy Miklós nem is az a kemény férfi, akinek mutatja magát. Csak már annyi sikere volt erélyes fellépésével és rövid, határozott beszédével ebben a puha zsidó világban, hogy megmaradt ennél, ebből csinált magának egyéniséget.
Az Andrássy-úton ment kifelé, nyitott felöltővel. Lágy és üde este volt, jobban esett volna a fejének egy kis éles, hideg levegő. Borzalmas, egy lányt elhagyni, ezekkel az emlékekkel. El fog vörösödni, ha a csókokra gondol. Vagy napirendre tér? Milyenek a nők? Mit csinálnak ilyenkor? Azt mondta magában: „én kevésbé szeretem, mint ő engem, mert hisz én hagyom el. És nekem ilyen nehéz. Neki tehát bizonyára sokkal nehezebb“. Aztán: „miért esik az nekem jól, hogy neki nehezebb?“ Aztán, később: „Talán, mert még szeretem?“ Még később, túl az Oktogonon, a csöndesebb vidéken: „És ha velem is így fog beszélni az a főszerkesztő?“ Letért egy mellékutcába és állt egy kicsit a gyalogjárón. „Bizonyos“, – gondolta – „hogy van most valahol egy idegen nő Pesten, akit imádni fogok, aki tiszta és nagy szerelmem lesz, a feleségem lesz, csak most még nem tudja. Zongorázik valami ablak mögött. Vagy vacsorál a szüleivel és hallgat. És ő fogja mondani a soffőrnek, mikor beszáll: „az uramért megyünk a pártkörbe“ – és illatosan ül majd a nagy autó mély ülésén, a sarokban, nézi a virágot, ami jobbról és balról kis függő vázában lesz az autó ablaka mellett.“ És elképzelte magát, amint a pártkörben az órájára néz: „mi az, még nincs itt a feleségem?“
Szeretni kezdte ezt az elképzelt, finomtermetű, sötét angolruhás kis nőt. A szó szoros értelmében valami szerelemfélét érzett iránta. Fekete lakkcipője van, és ahogy beszáll az autóba, finom fekete lábikrája, mint a megfordított hosszú boros butélia. És az asszony imádja őt, nagy fekete szemmel függ minden szaván. Az arcát nem látta tisztán. De feléje érzett, feléje sóvárgott, bolond dolgokat gondolt, azt mondta: „Istenem, miért nem tudom, hogy melyik az, micsoda időveszteség, amíg megtalálom, mily kár ezért a sok napért!“
Újra elindult és amikor Turnovszky Ella eszébe jutott, megrémült a nagy meglepetéstől, ami érte. Turnovszky Ella, amint megjelent az elméjében, oly hirtelen ült bele ebbe az egész előbbi ábrándozásba, hogy most már világos volt: ez a szerelemféle érzés még mind neki szólt, ő most csak új tárgyat keresett ehhez a meglevő érzéshez. Most vette észre: a hang, amin a nő a soffőrnek szólt, az Ella hangja volt, az angol ruha bársonyból volt, a borosüvegszerű finom láb az övé, ahogy egyszer felszállt előtte a villamosra. Ezért nem akarta ez a nő megmutatni az arcát. Ella ült a képzelt autóban és elégedetten mosolygott, mintha azt mondta volna: „nem sikerült Rácz Miklósnak“. És most jóság és hála öntötte el a fiút, egyszerre csak minden ok nélkül sietni kezdett, nagy akarat feszítette a mellét, – „drága szegény kis lányom“, – gondolta – „drága kis pénztelen babám“ – és síró szemeket látott, és olyanokat gondolt, hogy ő volt az első, a legelső, és látta elbággyadni a kamaszos csókok alatt, hallotta a gyerekes szavát: „örökre veled“ – és sietett, most már okkal és határozottan a Turnovszkyék lakása felé, a jó ember diadalával a rossz fölött, aki hiába diktált rövid levelet és hiába gurította a biciklit a főpóstára, szamár, pápaszemes, erélyes, aki azt hiszi, hogy útjába állhat egy újra feltámadó, rohanó és mindent elöntő fiatal szerelemnek.
Mielőtt a házhoz ért, egy hosszú férfit látott befordulni az iskolának azon a kapuján, amely az igazgatói lakáshoz nyílott. Hirtelen megállt:
– Pécsi Lajos – mondta majdnem hangosan.
A férfi eltűnt a kapu alatt. Pécsi Lajos igen távoli rokona volt a lánynak, miniszteri titkár, aki egyszer már megkérte a kezét.
Elöntötte a vad féltékenység:
– Hogyan? Hát ez még jár ide?
Olyan lendülettel ugrott be utána a kapun, hogy ha Pécsi Lajos szembefordul vele és útjába áll, úgy gázolja el és töri össze, mint az autó a kutyát. Benn, a lámpa alatt érte utól. Az izgatott lépések hallatára a férfi megfordult és ijedten nézett rá. Nem Pécsi Lajos volt, idegen öreg ember volt, csudálatos, hogy nem látta meg az imént az ősz haját. Hogy lehet ez? Andor elsietett mellette, továbbra is megtartva a rohanó lépést, hogy igazolja magát az idegen előtt. Az idegen lement a pincelakásba az iskolaszolgához, Andor pedig megállt a nagy, sötét udvaron. Még dobogott a szíve.
– „Pfuj“ – mondta. – „Ez szégyen volt.“
Lassan kifelé indult az iskolából, mintha csak azért jött volna ide, hogy Pécsi Lajost ellenőrizze. Ment visszafelé, nem gondolva semmire, csak azt konstatálva, hogy egyre távolodik az épülettől. Mintha ezzel a felrobbanó féltékenységgel együtt kirobbant volna belőle minden kínlódás, ami idáig hajtotta. Üres szívvel ment, elfáradt már a fantáziája ahhoz, hogy most újra kezdje magát beleizgatni a szerelembe. „Csak akkor van ez,“ – gondolta – „ha magam csinálom.“
Ment, vissza az Andrássy-úton, ki a Dunáig, végigment egyszer az üres korzón, aztán visszasétált a szerkesztőségbe Miklósért. Rácz már rendes kabátjában várta, már a cipője is meg volt törülve, a keze is meg volt mosva. Gyönyörködött a körmeiben.
– Mehetünk – mondta és vette a kabátját. A lépcsőn lefelé menet szólalt meg megint:
– Mikor bevittem neki, ennek a buta Bunyitaynak a cikkét… megmondtam neki a véleményemet.
– Mit mondott?
– Belátta. Kért, hogy ne haragudjam, ideges.
– „Nem igaz“ – gondolta Andor.
V.
Megvacsoráztak a vendéglőben és felmentek a Moulinbe. Féltizenegy volt. A Moulin tele volt, a sok kis asztal mind el volt foglalva, csak középütt volt négyszögű üres térség a táncok számára. Egy asztalnál két kéz emelkedett a levegőbe, jelezve, hogy „itt vagyunk“.
– Somogyi… és Máté Ödön… – mondta Andor.
Odaültek hozzájuk. Ezek a rendes kávéházi társaság tagjai voltak, Somogyi színész és Máté ügyvédjelölt. A parketten három pár táncolt, a cigány itt is iszonyú lármát csapott, hogy kiáltani kellett, ha az ember azt akarta, hogy megértsék. Ivlámpák ragyogtak és már bőven volt füst. Szorongtak a kis asztal körül, mindenfelől ültek a nyakukon mások, vidékiek, bámész társaságok pezsgősvödrök és kövér, komoran tekintő asszonyságok közt. Az asztaluk a szabad térség szélén állott, előttük folyt a tánc.
– „Az apám“ – gondolta Andor.
Fel akart állni erre a gondolatra. De ahogy körülnézett, rengeteg tömeg volt körülötte, alig hogy ide tudott tolakodni a sűrűn állított asztalkák közt, amelyek körül kétszerannyi ember ült, mint kellett volna. „Az apám ott a fehér szobában és én idejövök…“
Egy vörösruhás kis táncosnő ugrott el előtte, a rövid és felbodrozott tüllszoknya széle megcsapta az asztal szélét, úgy, hogy Somogyi ijedten húzta beljebb a poharakat. A poharakban nem volt semmi. Kapucinert ittak.
– „Ha most felállok és hazamegyek, mi jót teszek ezáltal apának?“ – gondolta nyugtalanul. – „Milyen ostoba előítélet az ilyen. Ha a rokonok meghallják, hogy én a mulatóhelyen ülök, mialatt az apám haldoklik, szörnyűködnek, összecsapják a kezüket. Pedig én tudom és érzem, hogy ez mindegy… valahol csak kell lenni és énnekem itt éppúgy fáj a szívem szegény öregemért. Nem mindegy, hogy az ember hova teszi a testét?“
A vörösruhás lány most a térség közepén táncolt.
– „Nem mindegy“ – mondta benne valami. – „Éppenséggel nem mindegy, mert ha jobban fájna érte a szíved, képtelen volnál itt ülni.“
Úgy gondolta, hogy ez nem közömbösség, ami belsejében így csatázik, hanem a fiatalság életvágya. „Piszkos, piszkos fiatalság, önző fiatalság!“ A kavargásba bámult, átadta a fejét a cimbalmos zsivajnak. „A fiatalság az, hogy gyorsabb az élet tempója, az indulás igen erős és rohamos az embernél, mikor élni kezd“, – gondolta – „innen ez a mohóság és ez az önzés, ez a kapzsi ragaszkodás minden pillanathoz.“
– Ki ez a vörös lány?
Ide ritkán jártak, ebbe a Moulinbe. Amit ők lumpolásnak neveztek: a zenétlen kávéház után a zenés kávéházban való nő-szemlélést és néha egy kis szesszel élénkített, reggelig való üldögélést és fecsegést, az az orfeumkávéházban szokott történni. Ott ismerték őket. Ez itt balekfogó hely volt, ahol nem szerették a kapucineres vendéget. A vörös lányra nem emlékezett.
– Ismered – mondta Somogyi. – A multkor láttad, mikor oroszt táncolt.
– Oroszt?
– Négyen táncoltak nagymazurt, zöld orosz ruhában, két nő, két férfi, a négy sarokban álltak fel, úgy kezdték. A mellükön összefonták a karjukat, dobbantottak…
– Ez.
A vörös lány most a túlsó parton igyekezett kifelé a négyszögből, a haja hátulját igazgatva. A tömegben leült egy asztalhoz, egy fiatalember mellé. Legyezte magát a zsebkendőjével, vizet ivott. Tetőtől-talpig vörösbe volt öltözve sovány kis teste. Vörös, bóbitás sapka volt a szőke fején, mélyen kivágott dereka vörös atlaszból volt, a ballerinás bodros, rövid szoknya is vörös volt, vörös a vékony kis combja, és inas, száraz gyereklába, vörös a magassarkú atlaszcipője. Ahogy ott fáradtan mosolygott a szomorú és nem elegáns fiatalember mellett, furcsa kis figura volt: nagyon fiatal lehetett, gyönge kis melle alig domborodott, valami fiús volt az egész megjelenésében. Nevető szürke szeme volt, az orra egy kicsit nagy és csontos, a szája is nagy volt, de gyerekesen nagy, mint az elemi iskolás fiúké. Tiszta arca volt, s azonkívül ki is volt festve; mégis, nem a színében, hanem a hamiskás kifejezésében az arcának volt valami a nagyszemű kisfiúk maszatosságából. Valami komolyan-nem-veendő, jelentéktelen, nem nőies, huncut vonás, valami abból, akihez így szólnak: „eredj, te taknyos, mert mindjárt kapsz egy barackot.“
– Furcsa kis dög – mondta Somogyi, a színművész.
Andor elvette róla a szemét:
– Jól táncol.
Egy mozdulata jutott eszébe, amire oda se figyelt az imént, mikor az apjára gondolva összehúzott szemmel nézett az egész kavargásra. A fekete emberalakok, fehér asztalkák közt egy lángvörös pillanat: amint elől hirtelen csomóba kapva a vörös szoknyafodrokat, leszegte a fejét és a térdét felkapta az orráig, ezalatt oldalt eltartva az útból a két marokra fogott vörös tüllcsomót. Csontos kis térde volt és csontos, magasnyergű lábfeje.
– Hogy hivják? – kérdezte Rácz Miklós.
– Csirke.
– Mi? – kérdezte Andor, és visszanézett rá. – Csirke?
Somogyi mindent tudott:
– Előbb Csibinek hivták, most Csirke. Igazi neve Brenner Mariska. Ő magát Bárány Micinek nevezte, próbálta ezt lanszirozni, de nem sikerült, a pincéreken akadt meg minden, azok egyszer hallották a Csirkét, azóta nem is lehet más névről szó.
Igazuk volt, a vörös kis ugrálóban volt valami a csirkéből: a csontos, sovány éretlenség, a kicsit csőrös arc, a nagy szem, a vékony, hosszú lábacska, a seszínű, fakószőke hajnak, szemöldöknek a majdnem szürke semmis színtelensége, az egész jelenségnek az egyénietlen olcsósága, mint amiből sok van a világon…
Félfüllel hallotta, hogy Máté, a rövidnyakú ügyvédjelölt, aki okos akart lenni, Oroszországról és Romániáról beszélt, ahol a Csirke már sokat járt, Bukarestről is volt szó és a lodzi Urániáról, ahol „Pomponette“ és „Polaire II.“ néven táncolt, – csak az érdekelte, mikor azt hallotta, hogy tizenhét vagy tizennyolc éves.
Két órakor fizettek és a ruhatárba mentek. Hivták Rácz Miklóst, hogy menjen velük még az orfeum-kávéházba, egy üveg italra. Rácz az órájára nézett és a füléhez szorította az órát. Soha életében nem hitt neki. Az hiába mutatta pontosan az időt, amíg szerény hűséggel bele nem ketyegett a gazdája fülébe, addig nem volt hitele.
– Ez az én időm – mondta, hogy a lépcsőn lementek, ahol csak úgy dőlt felfelé az újabb publikum: hármas-négyes férficsoportok, hangosan beszélgetve, némelyik már nekivigadva, feltürt gallérban a legtöbb.
– Jobban tennéd, ha te is hazamennél.
A kapunál elváltak. Rácz hazament, a másik három az orfeum-kávéház felé ballagott. A tisztalevegőjű, kellemes, csöndes tavaszi sötétségből bementek a másik szikrázó világosságba, zsivajba, füstbe, melegbe. Itt nem volt tánc, csak erős zene és nagy sétálása a tollasoknak és dekoltált suhogóknak. Az örök, olcsó Médoc jelent meg az asztalon.
– Az a fiatalember, akivel ült, a babája?
– Igen.
– Kereskedősegéd?
– Nem. Építési rajzoló. Révész úr. Ezt tudni kell, ha valaki tagja az éjjeli életnek.
– Strici?
– Nem. Ami kis pénze van, azt a Csirkének adja. A Csirke nem keres sokat, mert nem megy más férfiakkal. Csak a Révészszel megy. Az ott ül reggel hatig.
Öt órakor kifelé mentek az Andrássy-úton, az élesen színesedő hajnalban. Egy-két kocsi messzi fekete pontját leszámítva, végig üres volt az út. Most már csak ketten voltak, Máté is hazament, a Hajós-utcába, ahol hónapos szobában magolta az ügyvédi vizsga végtelenségét. A kocsiút közepén mentek, mint a vándorok az országúton. A liget fái fölött delivörös volt az ég, a vörös alatt lángban égő sárga folyt szét a fák és villatornyok fekete rajza mögött. Az Andrássy-út mégis szürkén derengett, a messze tüzelő színek még csak a házak tetejét, meg a negyedik emeleti ablakokat csípték el, de azoknak az üvegjét aztán meggyújtották, hogy szinte lobogtak.
Sokat ittak.
Somogyi zsidó volt, ami nem lett volna baj a pályáján. De amért most a részeg ember minden fájdalmas őszintesége öklendezett belőle: zsidós volt az arca. Itt hiába volt minden, még harminc éves se volt, és évek óta egyre görbébb lett az orra és duzzadtabb a szája. Az arca valahogy nem vett tudomást arról, hogy ő római és magyar hősöket tudott játszani, gyönyörűen és hangzatosan beszélt magyarul, testtartásban, a mozdulat méltóságában és fejhordozásban nagyszerűen és méltóságosan magyar volt. Annál kétségbeejtőbb volt ezen a nyakig szép heroikus magyaron az egyre jobban, szinte szándékosan, kárörömmel zsidósodó fej: a sáppadt arc, a túlpiros, megduzzadt száj, a horgas orr és a nagy fekete szem az alacsony homlok alatt. Minél szebben beszélt magyarul és minél méltóságosabban állt ki, annál komikusabb volt. Ezt panaszolta most is. Ha egy kicsit ivott, végleg oda lett. Ilyenkor, mintha valami csökönyös és szívtelen tükör járt volna előtte, mindig csak magát látta, ifjúi és heves handlé-arcát, amit oly derült nyugalommal viselt az a néhány kaftános ifjú, akiben a Dob-utcán végigmenet néha magára ismert.
– „Határozottan elfelejtettem Ellát“ – mondta magában Andor, mialatt mellette ennek a tragikumnak a nyomorát jajveszékelte a részeg színész. – „Igaz, hogy most fáradt vagyok és ittam, de ez nagyszerű… nagyszerű…“
Ahogy mentek, már a liget közelében, ki-kipróbálta magát, mert oda se figyelt Somogyira. Ellának a nevét mondta, behúnyta a szemét és táncolt vele a budai kerületi körben, a folyosó végében felhevülten megcsókolta, először, érezte a szája friss mandulaízét, nagyszerű volt, igazán nagyszerű, hogy semmi hatással nem volt rá. Gondolatai közt el voltak rakva különálló páros jelenetek képei, amiket annakidején, a szerelem napjaiban este az ágyban újra elképzelt, megrögzített, ezeket is sorra szedte. „Gyalog haza együtt, Zebegényben, nyáron, bál után, előre siettünk, sötét volt, fehér csipkeruha, fölemeltem, ölbevettem, úgy vittem, szájam a száján, vittem, a lábait átfogva, milyen szerelmes voltam!“ Bársonyruhás képek jöttek: „az íróasztalon ül, én előtte, ki van pirulva, csókolom, a jobbkezem a gömbölyödő vállát fogja a ruha alatt, nagyszerű, nem is törődöm vele.“ Korcsolyázás együtt, fagyos lábbal, fagyos orral haza együtt, a meleg szobában egymásnak rohanás, hideg kis arca, forró tekintete… tervezgetés… szerény lakás a Dunaparton, kilátással a budai hegyekre… a gyerek, az édes, forró, forraló, a felhőkig röpítő hitvesi gondolat… És ha mástól lesz gyereke? Kis totyakos kétéves fiú, aki hasonlít valakire: Pécsi Lajos, Nagy Ervin, Dombauer Laci orra, szeme, szája, vére, ami keveredik az övével…
Somogyi behurcolta egy pálinkásbutikba, ahol házi törköly és falusi abált szalonna van, ez a specialitása Roth Jakabnak. Furcsa pillanat volt: a villanyvilágítás a kerületnek ebben a részében másfél órára meg volt szüntetve, mert a vezetéket javították, és Roth Jakabnál palackokba dugott gyertyák égtek a sötét butikban, mintha valami messze-messze pusztai csárda lett volna Roth Jakab. Egy foltos, hosszú asztal végében leütötte őket a törköly, végleg. Somogyi két karjába dugva az arcát, borult az asztalra. Nem lehetett tudni, aludt-e, rosszul volt-e, sírt-e. Bizonyára mind a hármat csinálta egyszerre, ahogy csak részegek tudják. Andor kifizette a szalonnát és a törkölyt, és kicipelte Somogyit a levegőre. De részeg volt ő is. Ha egy pillanatra behunyta a szemét, forogni és lengeni kezdett a világűrben. Hát jól kimeresztette a szemét és fákba, lámpákba, kocsikba kapaszkodott a tekintetével. Somogyit konflisra rakta és elindult az új lakása felé. Égett két orcája a pálinkától, bizonytalan volt a járása és émelygett benne a cigarettafüst és a törkölynek kegyetlenül befészkelt bundaszaga. De boldogság felhői szédelegtek az agyában, a gyomor, a torok, a szájíz betegségei fölött, a tétován kapkodó álmos szemek fölött, sőt úgy érezte, mintha az agya fenekén is még gomolygás és émelygés volna, csak egészen fönn, a hajgyökereknél, a fejbőr alatt tisztulna, mint ködös napon az ég, felül, ott kéken világosodnék és üdülne boldogan, frissen, reménnyel és életvággyal, végtelenséggel és világossággal szellősen, nagyszerűen, édesen, a magasba emelően, repülően és távolságot nem ismerően, – úgy, hogy levette a kalapját, mint valami akadályát ennek a derülő felszállásnak, még a haját is végigszántotta öt ujjával, hogy levegőt bocsásson közel az agyához, a sűrű fürtök fülledtsége közé, mikor egyszerre csak azon vette észre magát, hogy új lakásának nagy, arisztokratikus kapuja elé érkezett, amelynek mindkét szárnya nyitva volt, mintha a nagy udvart szellőztetnék. Mikor a fehérbolthajtásos kapualjba lépett, az udvar felől két fekete paripa dobogott fel a visszhangos, fakockás burkolatra. Idegesen, türelmetlenül, kíméletlenül verték patáikkal a kongó fakockákat: az egyik lovon báró Horn ült, a kis száraz báró, zsakettben és gömbölyű kemény kalapban, fehér nyakkendővel, a másikon a szőke és testes báróné, fekete amazonban.
A fal mellé húzódott, s ahogy ott állt, részegen, sápadtan, levett kalappal, a falnak szorult testtel, hogy el ne tiporják, szinte önkéntelenül hajolt meg. Köszönt a reggeli lovaglásra induló báróknak, mint valami koldus kutya, egy füstös és szeszes éjszaka minden nyomorával részeg fejében, züllött borotválatlanságban, és a meghajlásnál a homlokába hulló rendetlen hajjal. A báró csak épp hogy ránézett, de a kövér, szőke, szép báróné csinált mosollyal bólintott vissza neki, épp abban a pillanatban, amikor a kapualj közepén a báró lova sarkantyút kapott, nagyot dobogva ugrott el és magával vitte a báróné lovát is, amelyen a kövér hölgy a nyergen túlduzzadó ültéből felzöttyent egy pillanatra. Aztán vad dobogás után, ahogy a ló galopphoz rakta a lábát, kirohant, kissé elmaradva a másik lovas mögött, az immár napfényes utcára, ahol csöndesedő trappban távolodtak el a sárga homokon.
– Telefonon keresték – mondta a házmesterné, mikor a lakása ajtaját kinyitotta előtte, de ő ezt nem is hallotta, elment az asszony és a mondat mellett. Becsapta az ajtót, ledobta kalapját és felöltőjét, ruhástól az ágyra vetette magát, csukott szemmel, mert már oly kábult volt, és talán csak egy pillanatig volt ébren, mert csak addig érezte a párna hűvösségét, már el is aludt, nyitott szájjal, pirosan égő arccal. Ez utolsó éber, gyorsan kihunyó pillanatában még mindig látta az ágaskodó és galoppba ugró két fekete paripát, amely most nagy nekivágtatással mély és süket álomba rántotta őt.
VI.
Hétfőn reggel, mikor az új élet kezdődött, nyolc órakor bejött a hálószobájába a házmesterné és felhúzta az ablakon a redőnyt. A zajra felriadt legédesebb álmából. Borzas-harciasan ült fel az ágyban:
– Mi az?
– Nyolc óra, nagyságos úr.
Akkor jutott eszébe, hogy szigorúan megparancsolta az este, költsék fel nyolckor, ha törik-szakad.
– Jól van – mondta, dacosan vágódott vissza a párnára, a fülére húzta a paplant és onnan dünnyögött:
– Jöjjön be egy félóra mulva.
A házmesterné lábujjhegyen ment ki és Andor elszenderedett. Jókedvű nyárias nap sütött be az ablakon, ennek hátat fordított.
Tegnap este igen komolyan vette a hétfőt, az új életet, a tanulást és az erkölcsi komolyságot. A fiúkkal vacsorált egy lármás körúti vendéglőben, katonazene mellett, ott megvárta, míg megjön a színházból Rácz Miklós, akinek a vasárnap volt az egyetlen szabad estéje, s ezt mindig valami komolyabb színházban töltötte. Aztán hiába volt a fiúk hívása, bosszankodása és gúnyolódása, tizenegy órakor hazament a Horn-palotába, hogy reggel korán kelve, nekilásson az új életnek. Mikor hazaért, álmos volt. Valami emelkedett érzés fogta el, mikor éjfélelőtt lefeküdt a tiszta ágyba, örült a nyugalomnak és a holnap reggeli friss ébredésnek, eloltotta a lámpát és boldogan aludt el. Egy negyedóra mulva felébredt és nem tudott újra elaludni. Megpróbált mindent, amit az ember ilyenkor szokott, eredmény nélkül. Olvasott, megmosakodott hideg vízben, próbált lámpafénynél és próbált sötétben aludni. Hajnali három óra körül úgy felmelegedett alatta az ágy, hogy azt hitte, láza van. Szétteregette az ágyneműt, ingben sétált ötszáz megolvasott lépést a szobában, visszafeküdt a kihült ágyba, de ez sem sikerült. Egyik cigarettát a másik után szívta, felkönyökölve a párnára, félig ülő helyzetben, fél hatig. Szervezete, amely az utóbbi időben megszokta az éjjelezést, sőt a lefekvés előtti kis alkohol-kábulatot, most tiltakozott a hirtelen átmenet ellen. Fél hatkor kapta magát rajta az első ásításon. Ennek megörült, hamar eloltotta a lámpát, a paplan alá bujt és hat órakor már aludt. Az alvás előtti percekben elhatározta, hogy mindenáron felkel nyolckor, így tér át a polgári életre, mert különben sohse fog éjfélelőtt aludni tudni.
Nyolckor még adott magának egy félórát, az álmából felvert ember optimizmusával, hogy az majd segít rajta. És fél kilenckor, mikor a házmesterné újra bejött, fel is kelt, ingerlékenyen az első percekben, de megnyugodva és felfrissülve a mosakodás alatt. A magát ki nem pihent ember túlságos élénksége égett benne, szenvedélyes dalokat énekelt öltözködés közben, és amikor felöltözve kiment a másik szobába, amely boldog reggeli napfényben fürdött, nagyszerűen érezte magát. Az íróasztalán nagy fatálcán várt a reggelije: kávé, vaj, tojás, zsömle, ennek hatalmas étvággyal esett neki, jóízűen ivott meg egy pohár friss vizet és rágyújtott. Hátradőlt az öreg Aradi régi karosszékében és elégedetten nézte a házmesternét, aki összeszedte és kihordta a reggeli maradékait.
– Parancsol még valamit?
– Nem kell semmi. Csak ne zavarjanak. Ha akárki keres, nem vagyok itthon.
Az asszony kiment és Andor még úgy maradt kissé a karosszékben, előrenyújtott lábbal, hátradőlve, félig fekve, boldogan.
– „Még három szippantás“, – mondta magában, nagyon élvezve az első cigarettát – „aztán minden, minden elkezdődik.“
A második szippantás után egy kis szomorúság fogta el.
– „Még csak egy“ – mondta – „és vége a züllésnek.“ Úgy érezte, hogy ezzel az utolsó szippantással a fiatal életétől kell elbúcsúznia.
Megtörtént a harmadik szippantás, mély, a tüdőre húzott lélekzettel, s mikor a sűrű füst kitódult a száján, úgy tett, mint az uszodák félénkjei, akik hosszas locsolódás és lábujjheggyel való vízkóstolás után behúnyják a szemüket és egyszerre dobják magukat a vízbe: hirtelen előrehajolt, az asztalhoz rántotta a széket, kikapott a többi közül egy nagyon vastag könyvet, lenyomta a cigarettát a hamutartóba, megragadta a sárgaréz papirvágó kést és felvágta az első lapot. Egy pillanatnyi öröm: a címlap mögött még nem volt tanulnivaló, hanem fehér oldal, a közepén ezekkel a szavakkal: „Méltóságos dr. Kautz Gyulának, egykori tanáromnak, hálás szeretettel ajánlva“. Megállt itt, ez egy kis állomás volt a való és édes fiatal élet határán, a végtelen szövegtenger partján. Ez még emberség és élő valami volt, amin a szeme megállhatott, búcsúzni a létezéstől, mert a következő lap már zsúfoltan és kikezdések nélkül volt tele holt szöveggel, amely alatt apróbetűs lábjegyzetek húzódtak meg, tele római és arabs számokkal, betűk és sorok sivár és végtelennek látszó világa, amely se nem jó, se nem rossz, nem édes és nem fáj, csak sorakozik és következik, folyton következik, végig ezen a vastag könyvön és a többin, ami még ott volt felvágatlanul az asztalon, s még azon túl is, végig a könyvtáron, az egész életen végig, talán a koporsóig. Rövid bámulás után hirtelen a közepére nyitott a vastag könyvnek, amely megreccsent a gyors mozdulatra. Friss nyomdaszag jött belőle, nem is kellemetlen, de ott is, ahol kinyilott, sűrű és sorakozó, áldatlanul egyforma szöveg volt benne, s megint egy csomó apró lábjegyzet, számok, rövidítések: „V. ö. 1875: XXV. t.-c. 2. és 3. §. és 1889: XXVIII. t.-c. 4. és 5. §.“
Ebbe is belebámult egy kicsit, majd lassú mozdulattal cigaretta után nyult, a szájába vette és megörült, hogy nem égett, mert a gyufa után lehetett nyulni, el lehetett nézni a könyvtől, – a gyufaskatulyán pirosnapernyős nő volt sárga ruhában, kék harisnyában, egy kis sötétkék kutyával és egy kékeszöld bokorral, amelyen sárga és piros virágok voltak, és apró kék pontocskák százaiból csinált ég volt fölöttük, – a gyufaskatulya képes felén, mint ablakon, ki lehetett nézni a jogi könyvből az élő világba, ahol azúr ég, piros ernyő, sárga hölgy, zöld bokor és kék kutyuska örül a világ frisseségének, – érdekes, ezeket a gyufaskatulyákat sohse szokta volt megnézni, és most hosszan hajolt rá, közelről nézte, mintha rövidlátó volna. És hogy ragyogott ez a buta kis kép, hogy csillogott attól a fénylő máztól, amivel be volt vonva, úgy égtek a színei a ráeső napfényben, mint a drágakövek.
Felállt, az ablakhoz ment. Hátratette a kezét és kinézett, a tárgyakat nem látva, mint mondják: a végtelenre beállított szemmel. „Nehéz ez így“, – gondolta aztán – „ha az emberben nincs jellem.“ Aztán egyideig meredezett, nemcsak a szemével, az eszével is, a semmibe, a tárgyak mögé. „Nem ilyenkor kell kezdeni, amikor nem aludtam ki magamat.“ És: „El kellett volna utazni, és nem éjszakázásba fárasztani magamat a lány miatt, nem italba ölni a dolgot“. Aztán: „Dolgot? Milyen dolgot? Mi az a dolog?“ Felelt magának: „Dolog az, hogy minden rendben van, csak még egy kicsit, egy egészen kicsit kellene várni, hogy a lányt egészen elfelejtsem. Akinek van jelleme, az agyonveri a lelkében az ilyen emléket, mint például Rácz Miklós. Ahányszor az emlék kidugja a fejét, az ember egy doronggal retteneteset üt a fejére, amíg csak egyszer aztán többé nem jön. De nem úgy, mint én, hogy ahányszor kidugja a fejét, egy kicsit ránézek, aztán leiszom magamat, hogy ne lássam, aztán kérem, hogy ne jöjjön többet, aztán addig fárasztom magamat, amíg elalszom, – persze délben, mikor felébredek, megint ott van.“
Az üveghez nyomta a homlokát:
– „Valami átmenet kellene, mert ez így nem fog menni.“
Sírhatnékja volt, mikor a könyvre gondolt. Úgy érezte, akkor kellett volna a tanulást elkezdeni, amikor még tiszta szerelmet érzett Ella iránt. Akkor lehetett volna tanulni, őérette, őneki, akkor még ez öröm is lehetett volna. De már későn lett volna tavaly is, amikor a szívbeli szép szerelem elment és nem maradt más a szemének és az érzékeinek, csak a serdülő lány meleg lélekzete, az éles fiatal tekintet szemtől-szembe, a fejlődő formák kemény duzzadása, mint azoké a nagy, de még zárt rózsabimbóké, amelyek szétrepesztették már a zöld héjat és mutogatják piros húsukat, de kemények, mint a kő és illattalanok, csak a körülöttük levő érett rózsák szagával dicsekszenek.
Maradt egy csúnya kis érzéki fájdalom és a jókora hiúság.
– „Ha többet volnék nők között, többet foglalkoznám velük, hogy a hiúságom is folyton abrakot kapna… és ha nem hagynám magára ezt az érzékiséget, hanem ezt is abrakolnám bőven és változatosan, egészen az elfáradásig és az unalomig…“
És az apja…
Nem szeretett erre gondolni, ezzel is úgy csinált, mint Ella emlékével, tolta át egyik napról a másikra, nem akarta megragadni, maga felé fordítani és a szemébe nézni. Majd holnap… és most nem… Pedig ennek is el kellett következni, ennek a búcsúnak a vergődő öreg embertől, aki egyre soványabban feküdt a szanatóriumi ágyon, már kevesebbet beszélt, nem tartotta olyan frissen nyitva a szemét, mint azelőtt és egyre fáradtabban kérdezősködött Andortól a világ dolgai felől. Mintha már sejtette volna, hogy mi fog történni vele, napokon át folyton mélyen gondolkozott, és komor gondolkozásban való hallgatását néha még Andor bejövetele és beszélni akarása sem szakította meg. Most már mind a ketten tapintatosak voltak: az öreg úr, aki sejtette, hogy meg fog halni, de ezt a világért sem éreztette volna a fiával, és a fiú, aki szintén úgy tett, mintha bíznék az apja felgyógyulásában. Hazugul mosolyogva beszélgettek így néha egymással, s mind a kettő fellélekzett, mikor az ápolónő bejött a vacsorával és vége lehetett a színjátszásnak.
Ellépett az ablaktól, nyugodtan, a jogi könyvre már nem is gondolva, telerakta a kis ezüsttárcáját cigarettával, zsebretette a szép képes gyufát, felöltözött és elment hazulról. Mikor az utcára kiért, olyan jó szaga volt a levegőnek, hogy most igazolva látott mindent. Ilyenkor nem szabad szobában ülni és könyvet magolni. Annak is megvan az ideje és akkor is átmenetet kell csinálni. Előbb ezek a dolgok intéződjenek el: „szegény öreg és a szívem teljes nyugalma“.
– „Furcsa“, – mondta magában, az Andrássy-útra fordulva – „azt hittem, a könyvtől fogom kapni a nyugalmat… és most kisül, hogy a könyvhöz nyugalom kell…“
Bement egy üres kávéház délelőtti csöndjébe, az ablakba ült és végigolvasta az ujságokat. Milyen más betűk és sorok voltak itt, mint a jogi könyv lapjain! Milyen kellemes, üde, érdekes dolgok! Még a politikai cikkek is, amelyek szavai hasonlítottak a jogi könyvből az imént kivillant szavakhoz, még azok is mennyi életet, szenvedélyt, gúnyt leheltek, mennyi kellemes, érthető felületességet, – még azok is érdekesek voltak.
– Rácz úr mikor szokott jönni?
– Tizenkettőkor – mondta a pincér, sárgán bámulva ki az utcára. – Akkor reggelizik.
– Kávét?
– Föllel és két kiflivel.
Fél tizenkettő volt. Türelmetlen lett, nem győzte volna még azt a félórát, amíg a pontos Rácz reggelizni jön. Fizetett és elindult a korzó felé. A szemét bántotta kissé a nap, a kocsik is kellemetlenebbül kavarogtak és zörögtek, mint máskor. Mégis érzi az ember, hogy csak két órát aludt. Egy dunaparti szük utca hűvös homályából kibukkant a naptól, égszínkéktől, vízfénytől ragyogó dunai korzóra. Jól esett a fülének a korzó muzsikája: emberi fecsegés, női csiripelés kedves-halk lármája, szekerek zörgése nélkül, ez a félbemaradt zenekar, amelyben hallgatnak a bőgők, csak a hegedűk kergetőznek.
Mikor a nőket figyelni kezdte, arra gondolt, hogy úgy kellett volna élnie, mint ahogy a többiek éltek, szabadon vadászni eközt a sok szoknya és furcsa kalap közt, nem kellett volna fejlődő férfiérzéseit, mint valami takarékpénztárba, Turnovszky Ellába rakni, napról-napra, évről-évre. Képviselők mentek el mellette. Három fiatal közt egy öreg totyakos, akinek a fejebúbján volt a kalap és politikai mondatokat mondott hangosan, miközben a legkisebb lányokat nézte, meg-megfordulva utánuk. Most már csak idő kérdése, hogy ő is itt fog menni ezekkel, minden rendben lesz, ha ma nem is kezdte el a tanulást, de a szándék és az elhatározás már megvan, ez egészen biztos, szilárd, mint a kő, ez megvan. Sokáig nézett a fiatal képviselők után, találgatta, hogy hány évesek lehetnek. Néhány ujságírót látott. Az éjjeli kávéházakból ismerte őket. Sápadt arcok voltak, egy öreg úr körül csoportosultak, aki vasszékben ült és süttette az arcát. Úgy tette fáradt, kopasz öreg fejét a széktámlára, az ég legteteje felé tartva lecsukott szemét, mintha a ravatalán feküdnék. Ez az öreg valami híres író volt, ezeket nem szerette Andor, mindig ellenséges érzést, néha utálatot érzett irántuk. Ahogy ment, négy kibontott hajú kislány lépkedett előtte. Karonfogva mentek, a fejüket összedugták és folyton nevettek. Mikor egy nagyon hangosat nevettek, az egyik hátrafordult, hogy nem hallja-e valaki, amit beszélnek, ez ottfelejtette a pillantását Andoron. Hátrafordított fejjel húzatta magát a másik hárommal, aztán mondhatott nekik valamit, mert a másik három egymásután fordult vissza feléje, csak az nem, aki az előbb megnézte. Elmosolyodott, aztán kissé zavartan a bajuszához nyult, ezt elszégyelte, megállott, hagyta eltávozni a négy lányt. Nem néztek többet vissza.
Csinos jelenség volt, tudta. Az utóbbi időben még halaványabb lett és a vállát, amelyet diákkorában hátrahúzva, katonás peckességgel tartott, mostanában már kissé előreeresztette, amitől egész felsőteste kényelmes, nagyon kevéssé meghajolt tartást nyert. A feje is engedett a magas nézésből. Kedvesebb, közlékenyebb lett ettől a megereszkedett válltartástól az egész megjelenése. Egy-két hónap óta fogyott, most vékony és elegáns figura volt, kitünő ruha és jó cipő volt rajta. Sűrű fekete haja, mint az angol fiúké, dús, de fényesen egyenletes masszába volt simítva, s a szemének valami álmodozó kifejezést adott lusta szemhéjja; ez olyan volt, mint a félig felhúzott függöny, amely hanyagul rejteget valami titkot.
Álltában jól megnézett egy nagymellű, fűzőbe préselt szőke asszonyt, aki egyedül jött az út közepén. Ahogy a széken ülők erős tekintetei előtt elvonult, zavarban lehetett, s ettől valami kétségbeesett merev koppanása volt a járásának. Az asszony élesen nézett rá, bátran a szemébe, szinte szemtelenül, de elment előtte, változatlanul egyforma járással. Nagyon magas cipősarka volt, ezzel kopogott olyan mereven. Andor követte a szemével, de az asszony nem nézett vissza. „Ha nagyon akarom“ – gondolta – „visszanéz.“ Nekiállt, erősen és a szemét meresztve nézett utána, hallotta, vagy olvasta, hogy ilyen kísérletek sikerülni szoktak, „akarta“, hogy visszanézzen, magában erőteljesen szótagolva mondta is, hogy „nézz vissza, akarom, hogy visszanézz“ – de a kövér szőkének eszeágában se volt visszanézni. „Nem tudok akarni“ – mondta magában és majd hogy utána nem indult.
Abból az irányból, amerre a begyes szőke elment, egyszerre csak a sok mozgó fej közül ismerős női arc mosolygott rá. Ahogy, még a szőkével foglalkozva, észrevette ezt az arcot, az első pillanat ezredrészében az az érzés villant meg benne, hogy Turnovszky Ella jön. Pedig Ella alacsonyabb, kövérebb és szőke volt, ez a lány pedig magas, nyulánk és barna.
– Margit – mondta örömmel és egy kicsit izgatottan, mikor elébe indult.
Kornély Margit volt, a Turnovszky-lány úgynevezett legjobb barátnője. Kezet fogtak. A barna lány megállt, folyton mosolygott és szótlanul nézte. Ő se mondott semmit, mosolygott ő is, nem minden zavar nélkül.
– Mi van? – kérdezte a lány a hosszú mosoly-duett után.
– Semmi sincs – mondta vállat vonva.
– Vége?
– Vége.
– Nem hiszem, – mondta meglepetten – ezt nem hiszem. Hát lehetséges ez?
Kihúzta a kezét a lányéból, mintha Ellától akart volna ezzel is hidegen visszahúzódni.
– Megkapták a levelemet?
– Hiszen ajánlva küldte.
Gúnyos mosoly.
Bizony, ez ordináré dolog volt Rácz Miklóstól, ez az ajánlás. De legalább megkapták. A rendes levél – érezte – lágyabb, bizonytalanabb dolog lett volna. A cselekvés nem is az némi brutalitás nélkül.
Lementek a néptelen alsó rakpartra, a hordók és ládák közé. „Hiba, hogy lemegyek vele“ – gondolta Andor a lépcsőn, de határozottan ment, szinte ő vezette Kornély kisasszonyt.
– De az istenért, – mondta ez minden mondat előtt – egy szót se senkinek és a becsületszavát, mert én megölöm magamat, ha megtudják, hogy én… éppen én…
Andor nézte ezt a kissé túlérett leányarcot, amely egészen komolyra, fontoskodóra vált, mikor kiszolgáltatta a barátnő titkait. Csúnya és hervadt volt, ellenszenves, pedig este néha majdnem csinosnak találta azelőtt. És a szája is vértelen és nagy…
Ella nagyon nyugodtan adta át a levelet az anyjának. Az anyja mérgesen és büszkén adta tovább Turnovszky bácsinak. A kopasz kis Turnovszkynak majd kiugrott a szeme, mikor olvasta, kiabált, az asztalt ütötte, de elrohant a városházára gratulálni. A levelet a földre dobta volt, ahonnan senki se ítélte helyesnek fölszedni, végül Iván szedte fel, olvasta el mohón és vágta zsebre közömbösen. Kornély Margitnak nem mutatták.
– Sírt?
– Nem.
Hallgatva mentek egymás mellett.
– Nem – ismételte Kornély Margit. – Óriási lelkierő van abban a lányban.
Ennyivel tartozott neki.
– És aztán?
– Egy szó se. Soha. Nagyon jól van.
Észre se vették, hogy sietni kezdtek. Andor nem akart kérdezni, de feleleteket várt.
– Jól teszi – mondta. – Soha nem is szeretett.
A lányok ismerik az ilyen mondatokat. Kajánul hallgatott Kornély Margit, nem mondta azt, hogy „ugyan hogy mondhat ilyet“.
Úgy, hogy Andor kénytelen volt hozzátenni:
– De én se őt.
Még mentek, mentek, és a fiú szívében nagyon meggyűlölte Kornély Margitot. Gyűlöletes volt ez a félig perfid, félig szolidáris lány-barátság, amely mindig csúnya és irígy, amíg csak a barátnőről, mint személyről van szó, de konok párthűséggé változik, amint magáról a női nemről van szó, a férfival való harcról, amelyben elvégre Kornély Margit is részt vesz.
Megint lépcső következett. Andor megállott:
– Hát… visszamehetünk, ha egyéb mondanivalója nincs.
– Ahogy akarja.
– Majd elveszi Pécsi – mondta idegesen a fiú, minden ok nélkül ugratva önmagát.
– Az? Boldogan.
És felszaladt a lépcsőn, gonoszul, mint aki erről is tudna beszélni, de nem beszél, a csúnya lány boldog gonoszságával, aki a csinos lány nevében végre kínozhat egy fiút. „Legjobb volna ittmaradni és hagyni felszaladni, köszönés nélkül“ – gondolta Andor, miközben két lépcsőt lépett egyszerre, hogy utólérje.
– Siet? – kérdezte fenn, kissé gúnyosan.
– Későn van – felelt Margit, közömbös arcot vágva és a kezét nyújtotta.
– Tehát Pécsi – mondta Andor.
– Lehet.
Elszaladt ezzel a sikerrel, amit magamagának sohse tudott elérni.
„Utána lőni, hogy egyet sikoltson és elbukjék“ – járt a fiú fejében, ahogy undorral nézett utána. Félre volt taposva a cipője sarka. „Marha vagyok“ – tette hozzá, megundorodott most hirtelen Ellától és Turnovszkyéktól és az egész lakástól és az ételszagú előszobától, szinte örült, hogy ilyen jól utálja az egész történetet. Megnézte az óráját, és amint az órából felpillantott, közvetlen közelében Pécsi Lajos ment el a Turnovszky fiúval. Találkozott a pillantásuk. Pécsi Lajos hosszú, száraz legény volt, vágással a sporttól barna, csontos arcán. Nagy, bütykös, erős kezei voltak. Az arca mindig olyan volt, mintha a nap bántaná a szemét, valami fanyar összehúzottság volt a szeme és a szája körül, – talán a nyári napfényen való sok evezés tette, hogy télen is hunyorított az egész arcával. Most világosan látszott rajta, hogy szándékosan nem köszön Andornak, a szemét mereven szögezte a léptei irányába, de érezni lehetett, hogy azért látja az oldalt álló Andort. Valami kis vörösség suhant át erélyes arcán, fakószőke nyírott bajusza ettől még fehérebb lett. Iván rábámult Andorra, nem tudta, mit kell csinálni, de a pillanat múlott és így ő se köszönt. Mikor elhaladtak mellette, Pécsi Lajos igen hangosan mondta Ivánnak: „A kilences huszárok és a tizenhármas huszárok, mind a kettő.“
Ha már úgy állott, ahogy állott, nézett egy kicsit utánuk. Pécsi hosszúkat lépett, a gimnázista erőlködött, hogy lépést tarthasson vele és folyton ránézett, mint aki az orákulumot hallgatja. Pécsi férfias és szívós embernek látszott, a gimnázista komikus volt túlrövid pantallójában és erőltetetten nagy lépteivel. Ő sohse beszélt így ezzel a gyerekkel. Odadobta neki a cigarettáit, de se barátság, se rokonság… És ezek már mennek így együtt, mint a sógorok. Keserűen és gúnyosan mosolyodott el. „Parancsolj Pécsi,“ – mondta magában – „énnekem már nem kell, parancsolj méltóztatni.“ Most lett csak teljes az undora és némileg a gyűlölete is az egész Turnovszky-világgal szemben. Miért? Nem is tudta. Haragudott rájuk, mintha ők dobták volna ki. „Ügyesen viselkednek“ – gondolta – „jól vannak szervezve.“
Megint megnézte az óráját, mert elfelejtette, amit az imént látott rajta. Elindult a Lánchíd felé, hogy a színházhoz megy, ott most végződik a próba, elviszi ebédelni Somogyi Endrét. A Kornély-lány megint szembe jött vele. „Most én leszek a Pécsi“ – gondolta magában, s elhatározta, hogy nem köszön neki. De Kornély Margit megint mosolygott rá azzal a hervadt mosolyával és egyenesen feléje jött, megállította:
– Különben azt halljuk, – mondta, a „juk“ szótagot megnyomva – hogy maga se bánkódik nagyon, valami vörösruhás ballerinának kurizál, akit Csirkének hívnak, egy kokott.
Dühbe jött. „Bánkódik“ – „ballerina“ – „kurizál“ – micsoda ostoba szavak. És „kokott“…
– Igen – mondta élesen. – Nem tetszik?
Kornély Margit egy kicsit megijedt:
– Dehogy nem tetszik. Maga szabad, tehet, amit akar.
És félrekapott fejjel, sértődötten sietett el, otthagyta. Hallatlanul bosszantó dolog volt ez. Otthagyatta magát vele a faképnél. Ahelyett, hogy ő ment volna el mellette sértően. Mérges lett, hogy elvörösödött belé. Valami bosszantó győzelmet aratott rajta itt ma délelőtt az egész Turnovszky-népség. „Szédelgő lengyelek“ – gondolta, haragudott és önmagát okolta. Hidegen és elegánsan kellett volna viselkedni. Aztán: „bánom is én, tőlem ugyan…“
Felugrott egy villamosra, hátul maradt a perronon és lebámult a Dunára, pedig érezte, hogy valaki beszél hozzá.
– Tessék? – riadt fel aztán. A kalauz állt előtte a jegyfüzettel.
VII.
A színpadi bejáró előtt, a kis utcában gyűröttarcú, felhajtott galléros színészek sütkéreztek. Néhány fonnyadtan maga elé bámuló hölgy ült a székeken, amiket a portás rakott ki az utcára. A kisebb színészeket nappal meg lehet ismerni arról, hogy vagy a kalapjukkal, vagy a felöltőgallérjukkal van valami szándékosság. És az überciherjeik is sárgábbak, mint más emberé. Únottan álltak, az egyik a szembenlevő ház tetejét nézte és ügyesen pörgette a botját az ujjai közt.
– Mindjárt vége a próbának – mondta benn a fülkében a portás. Ismerte Andort, tudta, hogy Somogyi Endrét várja. – Somogyi úr végzi a darabot.
Izzadó túróslepényeket és szeplős kis almákat rakott be egy szekrénybe. Olyan darabot próbáltak, amelyben nagy segédszemélyzet vett részt. Ilyenkor erős tízórai-üzlet van. A nap egy kis kerek ablakon sütött be. Az ablak alatt asztal állt, az asztalon egy hölgy ült, mint ahogy Ella szokott, a lábait összefonva.
– Tessék leülni – mondta a portás, bezárva a szekrényt. Széket tolt Andorhoz, szemben az ablakkal és az asztallal. Aztán ismételte: – Somogyi úr végzi a darabot.
– Orvost játszik? – kérdezte Andor.
– Úgy van, – mondta a portás – a halált konstatálja Somogyi úr.
A hölgy, aki az asztalon ült, büszkén elnézett tőlük, mutatva, hogy neki ehhez a beszélgetéshez nincs köze. A portás kiment az utcára. Andor nézni kezdte a hölgy félrefordított arcát. Halavány arc volt, erős, keskeny és kissé görögösen görbült orral. Hosszú söprű-szempillák alatt nagy és komoly fekete szem. Rendes, szinte unalmasan szépre rajzolt piros száj, amely készebb a lefelé görbülésre, mint a nevetésre. Fekete haj, amely kétoldalt a fülek felét eltakarta. Fekete sapka, amely szinte a szemöldökéig ért. Sötét, testhezálló angol kabát, alatta dús fekete selyemszoknya. Korrekt, jól megfeszített selyemharisnya. Tökéletes lakkcipő. Még ültében is magasnak és egyenestartásúnak látszott. Gőgös, kissé fájdalmas és nem barátságos arckifejezés. Még leány. Színésznő, tipikus színésznő. A görög orr és a fehér, majdnem komor arc: valami tragikaféle. Andor nem ismerte, nem járt ebbe a színházba, mert itt prózai darabokat játszottak, ő ezt nem szerette. Operetthez járt csak, oda is ritkán.
Mikor a hölgy észrevette, hogy a fiú nézi, dacos mozdulattal leugrott az asztalról és a fülke küszöbéig ment, ott megállt a nyitott ajtóban, háttal Andornak. Valóban, sudár, erős lány volt, a fejét büszkén tartotta. Suhogott rajta a fekete selyem, amikor leszállt az asztalról. Még így, háttal is volt valami sértődöttség a mozdulatában. Néhány perc mulva beszéd és ajtócsapkodás hallatszott, vége volt a próbának, sietve jöttek ki a fekete folyosó torkából a színészek. Aki csak elment a fülke ajtaja előtt, mind bedugta a fejét a mozdulatlan lány mellett a fülkébe. A színészek mindig bekukkantanak a portásfülkébe, ha arra mennek. Mindig várnak, remélnek ettől a lyuktól valamit. A legtöbb bemegy, megfordul maga körül és kimegy. Némelyik hosszan állong benne.
Somogyi szép-zsidó feje jelent meg a lány mellett. Andor felugrott.
– Ejnye, de kedves – mondta Somogyi és bejött. – Értem jöttél?
– Igen.
– Megyünk ebédelni?
– A szigetre.
– Nagyszerű. Irma rögtön jön.
Ezt a komoly lánynak mondta. Gyorsan ugráló szeme észrevette, hogy Andor a lányt nézi.
– Nem ismered Olgát?
Andor kalapot emelt, szerényen:
– Nem volt szerencsém.
– Doktor Aradi barátom… Az Irma nővére, Gyulai Olga.
Ezt nem hitte volna. Gyulai Irma kistermetű, telt, vöröshajú nő volt. És ez a fehér-fekete, tragikus jelenség… Most gondolt csak arra, hogy Irma talán festi a haját. De ez mennyivel magasabb, egészen más faj… Irma lágyszívű és jókedvű, kicsit szabad beszédű. És ez milyen szigorúan néz, milyen kelletlen a mosoly az ajkán, mikor bólint a fejével, mintha rossz néven venné Somogyinak ezt a bemutatást, mialatt a kezét nyújtja.
– Olga, – mondta Somogyi – ez a mi kis Olgánk!
Átölelte a vállát, vígan-brutálisan rántotta magához, nem is vette nőszámba, ráütött a hátára, mint egy pajtásnak. A lány elvörösödött és eltolta magától. Haragosan nyilallott a szeme. Andor még fogta a kezét.
– Szintén színésznő? – kérdezte.
– Az nem – mondta szenvedélyesen a lány és határozott mozdulattal húzta ki a kezét az Andoréból, mutatva, hogy ő nem az, akivel szemben jogosult a hosszas kézfogás már a megismerkedés percében.
Somogyi vigyorgott:
– Ez a legrosszabb, amit mondhattál neki. Megsértetted. Olga utál bennünket. Igazad van, fiam.
Megint magához ölelte, hogy bosszantsa. A lány ellökte és a kezére csapott, hogy jókorát csattant. Megint hullámzóan piroslott végig az arcán a harag. Félrelökte az ajtóból Somogyit és kiment az utcára.
– Egy pillanatig még, – mondta Somogyi – csak Irmát várom én is… egy szót akarok neki mondani.
Most ő ült az asztalra, legénykedve, hangosan fütyülve és pálcájával csapkodva a cipője oldalát, mint ahogy a kis segédszínészek szokták idegenek előtt, mutatva, milyen nagyurak ők itt, milyen otthonosak, milyen hangosak…
Gyulai Irma jött be a fülkébe. Andor rég ismerte, de most érdemes volt nézni, mennyire különbözött a hugától. Kicsi és gömbölyded volt, jól ápolt, csinos nő, gyerekes-nagy kék szemmel, csupa jósággal és vígsággal az arcán. A haja vörösesszőke volt, ami nem nagyon illett polgári kedvességéhez.
– Igen, – mondta – a kis hugom a mult héten jött fel Váradról, meghalt az a nénije, akinél lakott, most az én nyakamba szakadt.
Somogyi félrevonta Irmát és komolyan suttogva magyarázott neki valamit. Irma mozdulatlanul hallgatta és minden mondat után hangosan mondta: „Igen“. Somogyi megint suttogott. „Igen“ – mondta Irma. Aztán megint, bele a suttogásba: „Igen“, majd türelmetlenül: „Igen, igen“ és végül még hangosabban: „Igen“ és elmenőben, miközben Somogyi még mindig suttogott: „Igen, igen, igen“.
A komoly lány sürgetőn jelent meg az ajtóban:
– Megyünk?
– Megyünk – indult feléje Irma. Andor felé ragyogtatott egy kedves mosolyt és kétszer-háromszor gyorsan biccentett feléje a fejével, a kezét nyújtotta, szinte tolta a fiú szája felé. Andor kezet csókolt. A fekete lány úriasan hajtott fejet Andor felé és kiment Irma előtt.
– Irma! – kiáltott utána Somogyi.
– Igen! – mondta Irma és a huga után szaladt. Eltűntek az utcán.
Somogyi nyitott konflist fogott, beleültek Andorral és kétfelé dőlve a kopott ülésen, mindenik a maga dolgáról gondolkozott. A kocsi lekocogott velük a szigetre és most puhán és kedvesen gurult a dunai úton a felsősziget felé.
– Elmondtam Irmának, – kezdte Somogyi – hogy ma tárgyalásom volt a direktorral. Lejárt a szerződésem.
– Ezt sugdostad neki?
– Ezt.
Szomorúan intett.
– Dehogy. Akkor nem mondta volna mindig, hogy „igen“. Én mindig megkérdeztem tőle, hogy jól tettem-e, hogy ezt meg azt mondtam a direktornak és ő mindenre azt mondta: „igen“. Okos nő.
– Az más.
Somogyi most benne volt már a témájában:
– Azért mentem el a Nemzetitől, mert nem bírtam, hogy elmaradok azok mögött a senkik mögött, akikkel együtt végeztem az akadémiát. De itt se kapok más szerepeket.
Befogta tenyerével a két szemét, aztán végigsimította az egész arcát, le az álláig, ezt a szomorú zsidó arcot, amely oka volt, hogy csak másod- és harmadrangú szerepeket kapott, egy-egy kevésszavú bárót (grófot már nem), egy-egy úgynevezett jellem-inast, főként pedig, mint most, az új darabban is, orvost, jobb esetben professzort, akit a beteghez hívnak.
Andor arra gondolt, hogy ki beszélhetett Turnovszkyéknak a vörösruhás táncosnőről, mikor ő alig érdeklődött iránta és akkor nem is volt ott más, mint Somogyi, Rácz és Máté. Csak Máté lehetett, de az meg nem ismeri Turnovszkyékat.
– Ha szakáll nem volna, – mondta Somogyi az állát simogatva – az az áldott jó szőke szakáll, amivel néha tele tudom ragasztani ezt a rettenetes pofámat, akkor meg kellene bolondulni. De szakállban is csak az egészen világos szőke segít valamit, mert barna vagy fekete szakállban megint olyan zsidó vagyok, hogy belesírok tőle a tükörbe…
– „Mért megyek én ezzel ebédelni?“ – kérdezte magában Andor, érezve azt a kiábrándító érzést, hogy boldogtalan színésszel nem lehet egyébről beszélni, mint az ő esetéről. Visszafelé keresgélt elméjében és megtalálta azt a pillanatot, amikor a korzón elhatározta, hogy Somogyiért megy. Ez igen rossz pillanat volt, akkor fel volt vérezve a hiúsága, mert érezte, hogy hogyan siklik ki a kezéből a lány, aki már az övé volt. Embert keresett, akivel a maga dolgáról beszélhessen, nem is sokat; nem is tanács vagy vigasztalás kellett, csak az életnek józan felfogásában akart megmosakodni, mint hideg vízben. Ráczra azért nem gondolt, mert ha Rácz nem cselekszik, akkor hallgat, Rácz túlságosan kemény és metsző volt, most inkább józan, de puhább ember kellett, akiben egy kis érzelmesség is van, hogy ne mondjon brutalitásokat.
– Mire gondolsz? – hallotta Somogyi hangját.
Ránézett. Épp felelni akart, mikor ez megint szólt:
– Szerelem?
Ettől elment a kedve:
– Nem – mondta.
– Mit is tudtok ti erről… – sóhajtott a színész.
Megérkeztek, leültek a vendéglő terraszán.
– Mit tudsz te erről, – tért vissza a tárgyra Somogyi a levesnél – a te síma kis életeddel.
Andor szomorúan mosolygott. A szinész büszkén mondta:
– Én, én vagyok a nyomorult! És egyre rosszabb!
Végig kellett hallgatni az újabb részleteket, amelyek Somogyi szomorú szerelméről szóltak. A színháznál köztudomású volt ez a boldogtalan szerelem, Somogyi második számú élettragédiája. Somogyi halálosan szerelmes volt Gyulai Irmába, már évek óta. A jószívű Irma kedvesen bánt Somogyival, oly gyöngéden és tapintatosan, mint ahogy csak az ilyen nők tudják megbecsülni a reménytelen szerelmest. A szőke Irmának tíz év óta volt viszonya egy nem is fiatal ügyvéddel, akinek felesége és két felnőtt lánya volt otthon. Az ügyvéd nem volt rendes ember, lóversenyezett, kártyázott még kávéházban is, sok pénzt keresett, de nem pörökkel, hanem üzletekkel, puffadtarcú, fáradt ember volt, aki Irmát tartotta tulajdonképpeni feleségének, s ezt otthon is éreztette. Már többször el akart válni a feleségétől, hogy Irmát elvegye, de az asszony nem akart válni: ő azt mondta, hogy a két nagy lány miatt, most nem, majd ha azok férjhezmentek… de valójában azért nem vált, mert kétségbeesetten szerette az ügyvédet, szerelmes volt belé húsz évi házasság után épp úgy, mint menyasszony korában, sőt jobban, egyre jobban, minden szenvedéstől és megaláztatástól még szerelmesebben. Pedig évek óta már csak névleg éltek hitvesi életet, az ügyvéd hetenként kétszer-háromszor aludt Irmánál, de amikor otthon ebédhez ült, egy hervadó asszony nagy fekete szeme tüzelt feléje, némán és szemrehányás nélkül, boldogtalanul és mégis boldogan, mint a bálvány felé, aki arra való, hogy mások térdelve kínozzák magukat előtte. Szegény asszony már odáig jutott, hogy Irmára nem is haragudott, már úgyszólván szerette is, tudomásul vette, odatelefonáltatott hozzá délelőtt, ha az urát olyankor keresték, amikor hajnalig bakkozott a kaszinóban és onnan Irmához ment aludni. És a jó Irma is sajnálta és szerette a szegény szenvedő asszonyt és ezek ketten talán legjobban szerettek volna egymás keblére borulni és zokogni, ha illett volna ismerniök egymást. De hát az élet olyan, mint amilyen, és így csak jött-ment közöttük, ide-oda, mint az óra ingája, a puffadtarcú ügyvéd az ő örökös zsakettjében, csinos kis hasával, őszbeboruló nyírott fejével, ebédelt otthon, vacsorált Irmával, és a kártyanyereségből hol a felesége, hol az Irma hálószekrényére tett le egy ezrest, pedánsan és igazságosan, hogy az egyik kétszer ne kapjon egymásután, amire egyébként Irma is vigyázott, többször kérdezte: „otthon is adtál?“ – és az igenlő fejbólintás után: „Azért!“
Ebbe a nyugodt, megállapodott hármas viszonyba rontott be a szép zsidó színész két évvel ezelőtt. Lelkendezve és harsogva szeretett bele Irmába, akiben a színháznál mindenki ismerte és tisztelte a feleségi rangra méltó tisztességes és házias metresszt. Somogyi, aki új ember volt akkor a színháznál, felületes volt az ítéletében, mikor csak a mollett, szőke, tehetségtelen és szorgalmas segédszínésznőt látta meg benne, akivel csak foglalkozni kell egy kicsit, hogy az ember aztán állandóan berendezkedhessék vele. Mire megtudta a való állapotot, vagy talán azért, mert megtudta, komolyan beleszeretett. Feljárt hozzá, tanulta vele a szerepkéit, mindig hozott neki valami ajándékot: hónaposretket vagy spárgát, amit az ügyvéd örömmel evett meg, olcsóbb ibolyacsokrokat, verseket, pornografikus német könyvet, Karenin Annát, cseresznyét, néhány disznó fotografiát, Cantaloup-dinnyét, elhúnyt anyja arcképét, hangversenyjegyet, sőt egyszer asbest-talpbélést is. De mindezekkel a szíve egy-egy darabja maradt Irmánál, aki végre meghívta vacsorára, de az ügyvéddel együtt, amikor is Somogyi smokingban jött és berúgott, sírva ölelgette az ügyvédet, és hajnalban holtrészegen távozott, áldást mondva mindkettőjükre, a fájdalomtól lüktető szívvel, mind a kettőt őszintén szeretve, hangosan áldva őket még a lépcsőházban és a kapualjban is, ahol feldöntötte a földön álló petróleumlámpát és tíz forintot adott a házmesternek, aki a kocsiállomásig kísérte és tartotta ott a fejét, mert rosszúl lett, mialatt egy kocsis hátulról ölelte át, hogy előre ne dűljön. Ezek a vacsorák átlag kéthónaponkint megismétlődtek és Somogyi önkínzó boldogtalanságának ünnep-estéivé váltak. Egy ilyen vacsoráról az utolsó pillanatban elmaradt az ügyvéd, telefonált, hogy nem jöhet, de egy hordárral forintos havannaszivarokat küldött oda Somogyi számára. Ez este Irma is többet ivott egy cseppel, mint szokott, és Somogyi az ügyvéd nagyfene szivarjával a szájában úgy érezte magát, mint egy igazi szívbeli szerető, aki a nagyúr metresszével édeleg. Kissé tolakodó lett és erőszakkal ajkon csókolta Irmát, aki mérhetetlen haragra gyúlt és kidobta. Az előszobában aztán letérdelt Somogyi és jobban mímelve a részeget, mint amilyen részeg volt, bocsánatot nyert és visszakönyöröghette magát az ebédlőbe, ahol hosszasan zokogott és megesküdött anyja síremlékére, hogy azon a napon veszi feleségül Irmát, amikor az miatta lemond az ügyvédről. Irma ezt gyerekesnek és elbizakodott beszédnek találta, de nem éreztette a színésszel, hadd higyje, hogy az egész világot rakta a lába elé azzal a dicső ajánlattal, hogy rongyos magyarosított nevét neki adja. De amikor Somogyi eldűlöngött és lehetett hallani, amint lenn dulakodik az öreg házmesterrel, aki nem hagyta a száját megcsókolni: „tessék inkább az arcomat vagy a fejemet“ – „nem, nem, csak az ajkadat“ – és aztán: „pfuj, a fene egye meg“ és a kapu zuhanása – mikor így elment, akkor szívében Irma nagyon megharagudott rá, mert ily tapintatlanul éreztette vele, hogy ő olyan nő, akit elvenni óriási áldozat és csak halálos szerelemmel, sőt részegséggel igazolva lehet. Azóta nem vacsorált ott Somogyi. Tehát este és délelőtt lógott mindig Irma körül, a színháznál. És mivel mással már nem tudta beszélgetésekbe bevonni, hát folyton a saját fontos ügyeit beszélte meg vele: „gyere Irma, őrült fontos dolgot akarok mondani“ – „életbevágó ügy, a tanácsodat akarom kérni“ – mint most is, mikor a szerződése lejáróban volt és ő elmondta hosszas tárgyalását az igazgatóval, folyton kérdezve, hogy jól tette-e ezt meg azt, és Irma türelmetlenül mindenre azt mondta: igen, – igen, igen, igen, igen.