VIII.
Este van, a tanya világában kihalt már az élet. A cséplés ideje most van, kemény munkában telik el a nap, este azért oly mélységes a nyugalom.
Mindenki aludni tért már a környéken, csak Jenő van ébren. Neki ilyenkor kezdődik a második élete. Nappal a por belepi, a napsugár elégeti, a mint ott áll a mezőn, vagy a szérün. Hanem estére megfürdik szépen, megeszi jóizűen az egyszerű vacsorát, aztán kiül a verandára, a hol már várja a nagy halom újság, folyóirat, levél, a mi a világ minden részéből özönlik hozzá.
Az ördöngős betűk csodát tesznek itten: a csöndes pusztai magányt hatalmas, sürített világgá varázsolják, melyben nagy elmék munkálkodnak örökös forrongással; egyetlen gépezet az egész világ, a melynek az emberi agy a lendítő ereje. Trópikus dél és fagyos éjszak megsemmisülve olvad össze itten, itt elenyésznek az emberi különbségek, e világba mindenki beléphet akárhol és akármikor.
De most föl sem bontja Jenő a folyóiratok burkait. A lámpát oda igazítja maga mellé és levélirásba kezd. A pedáns emberek szokása szerint legelsőbben a czímzést irja meg: az ő régi, bölcs professzorának, barátjának, Winter tanárnak ir levelet.
«Kedves professzor úr!
Egy esztendeje már, hogy itt élek e félreeső, csöndes tanyán és nem húz el innen semmiféle vágyódás, hacsak az nem, hogy olykor ne holt betükben, hanem eleven szóval beszélhessek az én tudós tanítómesteremmel, mintaképemmel, a kinek útmutatásait soha el nem felejtem.
A «tanya» kétezer holdas termékeny föld közepén áll. Egy fatornáczos, hosszú földszintes ház az én lakásom; előtte kert van, a kert végén pedig a gazdatisztek lakásai. Ezután a gazdasági épületek következnek, a melyek most még nyomorúságosak. Vályogból épült, düledező istállók, a melyekben a béresek is laknak, és korhadt csűrök, magtárak, szérűk.
Ime, ez az én mostani világom, de már tisztán látom, hogy mint fog ez átalakulni, ha híven követni fogom az ön tanításait.
Bárha gazdag ez a föld, mégis az emberi nyomorúság képe fogadja rajta az embert mostan. A nép apró kunyhókban lakik és olyan eledellel él, melyet az önök országában a koldus is visszautasítana. Ennek pedig az az oka, hogy a munkabiró emberek is csak a legdurvább mezei munkában kapnak keresetet és az esztendő túlnyomó részében tétlenűl tengődnek. A föld még mindig az ősi formák szerint műveltetik és javainak túlnyomó része kifejtetlenül marad.
Ám ez állapotok gyorsan át fognak alakulni.
A birtokot húszholdas parczellákba daraboltam és bérbe adtam a zselléreknek, a kiknek a földmívelés hagyományos foglalkozásuk, de eddigelé mégsem boldogulhattak soha, mert be kellett érniök a gyéren fizető napszámos munkával.
Most én vagyok a tőkés nagy-vállalkozó köztük, a ki a tőkém kamataiból élek, ők meg maguk tartják kezökben a boldogulásukat. Természetes, hogy a tőkésnek nemcsak az a kötelessége, hogy tőkéjét a munka rendelkezésére bocsássa, hanem tanítson, irányítson és új útakat törjön a termelés számára. Lassanként átvezetem a népet az intenziv gazdálkodásra, megtanítom őket a mezőgazdasági ipar könnyebb ágaira, a melyekkel terményeik értékét növelhetik, és megtanítom őket háziiparra, a melylyel a mezei munka szünetelésében is értékesíthetik munkaerejüket. Azonkivül közraktárat létesítettem, a mely beváltja terményeiket és kamatmentes előleget is ád vetésükre.
De, sajnos, mindez nem elég. E nép műveletlen és így igénytelen is. Már pedig az igénytelenség a tunyaság forrása. E népet tanítani kell, hogy igényei legyenek és aztán tanítani kell, hogy ez igényeiért küzdeni tudjon.
E munkámban hatalmas segítőtársam Pór Albert, a kinek gazdag lelkét ön ismertette meg velem. Ő most leányával együtt itt lakik és a nép már is úgy imádja őt, mintha atyja volna. Vasárnaponként valamennyien kedvvel gyülekeznek köréje és áhítattal hallgatják őt, míg leánya az asszonyoknak és gyermekeknek jólelkű tanítója.
Különben Pór Alberttel összegyüjtjük és közös munkába foglaljuk minden szerzett tapasztalatunkat és megfigyelésünket, a melyekből megállapíthatjuk majd, hogy a szocziális teóriák mily mértékben és mily eredménynyel alkalmazhatók a mi viszonyainkra. És hogy erről hazám összes nagybirtokosai értesülhessenek, folyóiratot csinálunk, a melyet havonta elküldünk nekik.
Ime, serény munkában telnek itt a napok és a boldog megnyugvás sem maradna el, ha ön, kedves tanár úr, egyszer rászánná magát a hosszú útra és személyesen győződnék meg róla, hogy most sem vagyok roszabb tanítványa, mint az egyetemen voltam.
Addig is maradok tisztelő tanítványa és híve
Vajkay Jenő.»
Éjfélre jár már az idő; messze környéken kialudt minden világosság, csak a szárnyépületben, a melyben Pór Albert lakik a leányával, dereng még a lámpafény. Holnap vasárnap lesz, most hát nincs okuk, hogy a tyúkokkal feküdjenek; majd alhatnak holnap reggel eleget. A szent vasárnapnak úgyis ez a legnagyobb mulatsága a tanyán.
Az ablak csipkefüggönyei mögött mintha ülne is valaki. Bizonyosan a leány mereng ott az éjszakába. És Jenő azt is tudja biztosan, merre szállanak az ábrándjai.
Óh, csodálatos leány-lélek, a mely felejteni nem tud, de azért oly egykedvű álarczczal hordozza a maga fájdalmát. Soha panaszát nem hallani, soha könynek a nyomát nem látni az arczán, de az egykedvű felszin mögött frissen él tovább a fájdalma.
Talán ha ezt nem tudná Jenő, ha nem olvasna oly biztosan a leány lelkében, mindkettőjök sorsa másra fordulna.
Mert ha huszonötéves ifjú az ember és szépséges, ifjú lányt lát mindennap a közelében, a kivel a lelke közös: akkor ilyen estéken hamar megérzi a szomorú magányosság minden súlyát. A park fái mögül most emelkedik ki a teli hold és végig önti az udvart olvasztott ezüstjével. Hej, de máskép volna, ha most egymás mellett, kéz a kézben néznék az égi bolygó e fejedelmi tékozlását.
Ha kérdezné is önmagától, nem tudna felelni rá, hogy szereti-e a leányt? Dehát józan, okos embereket elfoghat-e a szerelem? És van-e szükség e beteges nyavalyára két ifjú, életerős lény között, a kiknek útjai, hajlamai közösek?
Milyen szép volna, ha most odaléphetne ahhoz a csipkefüggönyös ablakhoz és örökre összekapcsolódnék azzal, a ki úgyis hozzája termett. Akkor könnyű szívvel haladna tovább azon az úton, a melyet önmaga választott és a melyen oly gyötrelmes a magányosság ilyen teliholdas estéken. És akkor örökre megszabadulna, diadalmasan nevetne a kósza csábításon, a mely néhányszor elébe bukkant és a melynek emléke lopva föl-fölveri a szive békéjét.
Melanievel többször találkozott mezei kóborlásaiban. Hol gyalogosan volt, hol lóháton, hol kocsin, de mindannyiszor kiváncsian, szinte harcziasan nézte végig, Jenő pedig mindannyiszor daczosan fordította el az arczát.
Minden ily találkozás után azt hitte, hogy győzött és örökké tart győzelme. Pedig ha aztán tovább mentek, az egyik erre, a másik arra, újra csak maga előtt látta a délczeg leányt, a ki csillogó szemmel nézett rá és a fülébe súgta:
– Hiába! Menyasszonyod vagyok és te a vőlegényem vagy!
Jenő büszkén toppintott a lábával és hogy védelmet keressen, odanézett megint a csipkefüggönyös ablakra. De abból már kialudt a fény; ott is aludtak már.
Még egyszer végignézett a park holdfényes nyáréji pompáján, aztán sóhajtott és – aludni tért.
*
Másnap délelőtt sétára indult a leánynyal a tanyák között, a melyek a vasárnapi nyugalomba merültek volt. Benéztek minden kis tanya udvarára; a leány váltott nehány szót a gazdával és a háznéppel, aztán tovább mentek.
Jenő kedvteléssel nézte a változásokat, melyeknek mind ő volt a szülőapja. A régi, apró kovácsműhelyt lebontották és most egész kis gyárat építettek a helyébe. A régi kovácsmester, Gyárfás, a tiszttartójával együtt ott hagyta a szolgálatot és Stubenthal uradalmába szegődött. A mióta nem lehetett a tiszttartó hatalmas mindenese, jobb keze, nem birta ki itt tovább az életet. Jenő örömest adott túl ez emberen, a ki nagyszájú kényúr volt lefelé, hízelgő szolga fölfelé és tele szeszszel mindig – befelé.
Az a kis viskó, a melyben egy évvel ezelőtt fogadta a szegény béres, alaposan megváltozott azóta. A falak csinosan kitatarozódtak, az udvarra kis istálló és csűr épült, a mely tele volt a begyüjtött élettel.
Az ember és az asszony a kis lóczán ültek ölbe tett kézzel, a gyermek pedig a kút mellett hajlós fűzfavesszőt hámozott és hasogatott vékony szilánkokba. Abból majd kosarat fog fonni, a hogy nemrég tanulta.
A leány megszólította jókedvűen:
– Ejnye, Pistika, hát még vasárnap is dolgozol?
Az apja felelt meg helyette:
– Nem lehet eltiltani tőle, mikor olyan nagy öröme van benne!
Mikor visszatértek sétájukból, az udvaron egy bamba képű kamaszt vettek észre, a ki fejét vakarva állott ott és szemmel láthatóan azon töprengett, hogy most merre menjen, mihez fogjon. Kék csíkos vászonruha volt rajta és kemény fekete kalap, a mely leszaladt egész a füléig. Még szerencse, hogy úgy kétfelé állott a füle, mert különben a nyakáig szaladt volna a kalap.
A mint észrevette közeledni őket, egyszerre megörvendezett, oda somfordált a leányhoz és meghúzgálta a szoknyáját.
– Hallja! Maga a «kisasszony?»
A leány meglepetve válaszolta:
– Igen, én vagyok.
– Annak a vak embernek maga a lyánya?
– Igen… De mit akarsz?
– Akkor hát gyűjjön félre, mert egy levelet akarok átadni!
– Na teketóriázz hát, hanem add ide!
A kamasz fontoskodva szólott:
– Az ám, de a küldője lelkemre kötötte, hogy csak akkor adjam át, mikor egyedül van. Hát csak gyűjjön félre!
Jenő türelmetlenül, összevont szemöldökkel kiáltott rá:
– Ki küldte azt a levelet? Honnan hozod?
– A Stubenthal gróf úr kastélyábúl. A vendég nagyságos ur küldte.
– Hogy hivják?
– Én bizony nem tudom! Mi csak a vendég nagyságos úrnak hívjuk… Aztán meg rám parancsolt, hogy senkinek el ne áruljam, hogy honnan gyüvök, mert kiüti a fogamat. Még a kisasszonynak se mondjam meg! Hát engem ne tessék kérdezni, mert én úgyis hallgatni fogok.
Jenő vállat vont.
– No hát akkor csak add át a levelet; én nem látok semmit.
Néhány lépéssel odébb állott. A kamasz gyorsan a leány kezébe nyomta a levelet, aztán – iszkiri! Úgy elfutott, hogy csak úgy porzott utána az út.
A leány fölbontotta a levelet és a mint az aláirását megnézte, fölsikoltott. Aztán végig olvasta előbb sápadó, aztán kipiruló arczczal a levelet oda nyujtotta Jenőnek.
– Itt van, olvassa! Ön előtt úgy sem lehet titkom.
A levél így hangzott:
«Édes Egyetlenem!
A szerencsés véletlen, a mely a szerelmesek gondviselője, a közelébe vezetett. A czég, a melynek alkalmazottja vagyok, elküldött gróf Stubenthal úrhoz egy nagyobb üzlet lebonyolítása végett és most, hogy ily közel jutottam magához, nem tudok lemondani arról, hogy ne láthassam. Ma délután három órakor epedve fogom várni a Stubenthal-kastély felé vezető út kereszteződésénél, a hol az a magas jegenyefa áll. Hisz annyi, annyi mondanivalóm van! Úgy-e, eljön és megnyugtatja örökké hű barátját,
Bélát.»
Jenő haragosan gyűrte össze kezében a levelet és komoran kérdezte a leánytól:
– És maga mit szándékozik tenni?
A leány zavarodottan rebegte:
– Istenem! Hát mit tegyek? Mit is tehetek?
– Tudja-e, ki az a fiatal ember?
– Tudom. Kovács Béla, könyvvezető.
– Nem… Ő az én testvérbátyám, Vajkay Béla!
A leány fölsóhajtott és lehúnyt szemmel roskadt össze a pázsiton. Jenő fölemelte, gyöngéden bevitte a kastélyba és a fülébe súgta:
– Majd én megyek el a találkára!