IX.
Béla jóval a kitüzött idő előtt odaért már az útkereszteződéshez. No, mert az irgalmatlan melegben röstelte a gyaloglást, kocsin hajtatott hát oda és volt oka rá, hogy a leány meg ne lássa az úrias homokfutó kocsiban.
A kocsist visszaküldte, ő pedig leheveredett az árnyékba és várt. Ez pedig nagyon gyér mulatság itt, a csöndes mezőségen. Főként, ha az embert a kiváncsiság is gyötri: eljön-é vajjon? Az embernek itt ugyan aligha akad szórakozása. Legfölebb rágyújt egy czigarettára; aztán a mint végig fekszik a földön, kikeres valami hangyabolyt és odadugdossa a czigarettája égő végét. Az ostoba kis hangyák kétségbeesetten futnak ide-oda, bizonyosan valami végső itéletre, vulkán-kitörésre gondolnak; a melyik pedig hozzáér a tűzhöz, fájdalmasan vonaglik, összezsugorodik, kinyujtózik, szóval a tökéletes halálküzdelem komédiáját játsza el… És a fiatal gavallért jobb hijján ez is mulattatja.
De ezt is megunta végül és az órájához kapott. Megcsóválta a fejét és méla bölcsességgel mondta:
– Az a baj, hogy az alsóbb néposztályok nő-tagjait nem szoktatják eléggé a pontossághoz.
De ezzel csak vigasztalni akarta magát, mert már erősen birizgálta az aggodalom, hogy hiába jött el a légyottra. Odahaza erősen bizott benne, de a mint itt végig nézett a rónaságon, a melyen egyetlen teremtett lelket sem látott magán kivűl, erősen megcsappant a bizodalma.
Télen, a zajos társasági életben könnyen megfelejtkezett kalandjáról, de most, a «holt szezon»-ban ezerszerte csábítóbban ébredt fel az emléke. És vágyakozása dühösre lobbant, mikor megtudta, hogy a leány apjával együtt a Jenő birtokán lakik. És mivelhogy a dolgokat mindenki csak a saját lelke szerint tudja magyarázni, ingerülten kiáltott föl:
– No lám, a Tartuffe! Engem elprédikált kenetteljesen, az erkölcs nevében a kicsikétől, hogy magának kaparintsa meg!
Biztosra vette, hogy csak meg kell jelennie és nyomban felébred a leány szerelme iránta. Hiszen annyira szerette őt és annyira bizott benne!
A csataterv egyszerü volt: atyafiságos látogatóba jött Stubenthal grófhoz, nagybátyjához és innen könnyü szerrel küldhetett üzenetet a leánynak. A légyott helyét is szakértő szemmel kereste ki magának sétalovaglás közben. Ennél a vadkörtefánál, ez elhagyatott keresztútnál szebb helyet valóban nem találhatott volna idillikus szerelmi kaland számára.
És mivel a leány még mindig nem jött, ráért azon is elgondolkozni, hogy mi lesz aztán. Pedig nem volt szokása, hogy az «azután»-nal törődjék. A leány egyszer mégis csak rájön majd a csalásra és követelni fogja rajta a becsületét. De ezt a gondot is hamarosan lerázta magáról.
– Eh, az ilyesmi mindig pénzkérdés csak és bolond, a ki takarékosan bánik a pénzzel, a mikor – van.
Végre porfelhőt látott a messzeségben és lassanként egy könnyü kocsi képe bontakozott ki belőle. Béla diadalmasan ugrott föl.
– Jön!… És pedig kocsin. Hja, az anyagi helyzete lényegesen javult a legutóbbi találkozásunk óta.
Arra is jutott ideje, hogy elkészítse a várakozás pózát. Odaállott az útszélre és két karját a mellén összefonva, merengve nézett maga elé.
Hanem a mint közelebb jött a kocsi, meghökkenve vette észre, hogy nem a leány ül benne, hanem öcscse, Jenő. Első pillanatban megnyugtatta magát, hogy bizonyára merő véletlen csak, hogy erre viszi az útja. De aztán minden kétsége eloszlott, mikor a kocsi épen a vadkörtefa mellett megállott és Jenő egyenest feléje tartott.
Most már igazán megdöbbent Béla. Mert nem gondolhatott másra, mint hogy Jenő időközben tényleg összeboronálódott a leánynyal és így jutott az ő kezébe Béla üzenete. Most tehát a megsértett férfi jön a csábító ellen, elégtételt kérni, boszút állani. Béla soha máskor sem ijedt volna meg az ilyesmitől, de most a helyzet valóban kivételes volt. Elvégre az ember nem játszthatja a rettenthetetlen gentlemant a saját testvéröcscse irányában!…
Jenő odalépett hozzá, megcsókolta meleg testvéri szeretettel, aztán szeliden mondta:
– Az ostoba siheder az én jelenlétemben adta át a leveledet és ő megmutatta. És jó, hogy így történt, mert ha nem lettem volna ott…
Béla ingerülten szólott közbe:
– Magad is elismered hát, a leány szeret engem! Mit akarsz hát? Mit állsz közibénk?
– Mert ezt a szerelmet nem igaz úton erőszakoltad ki. Ha a leány sejtette volna, hogy ki vagy, sohasem mert volna rád gondolni. Különben erről majd meggyőződhetsz magad is. Ma megmondtam a leánynak, hogy te a testvérbátyám vagy és azért fogok itt megjelenni, hogy meghívjalak magamhoz egy kis vendégségre. Nos, jőjj, ülj föl mellém a kocsira és aztán – majd meglátjuk, hogy mire viszed nála, ha nem szegény könyvelő vagy többé, hanem a gazdag, előkelő Vajkay Béla.
– Köszönöm szépen! Nem vagyok kiváncsi a továbbiakra, úgyis tudom, hogy mit fog válaszolni a leány. Azt fogja mondani: – ha már Vajkay kell, van itt egy a közelemben, minek kisérletezzem a másikkal? Nem, édes fiacskám, ezt a kis elégtételt nem szerzem meg néked hálából azért, mert ilyen gyönyörüen elrontottad a játékomat!
– Tévedsz, én jól ismerem a leányt és tudom, hogy nem azt fogja válaszolni. Azt fogja mondani: – Vajkay úr, én önt becsületesen szerettem akkor is, a mikor szegény könyvelőnek hittem: ne kivánja, hogy megfosszam magamat a becsülésemtől, a mikor Vajkay Bélát szeretem!
– Szóval vegyem el feleségül! A régi nóta! Valóban, most már elhiszem, hogy valami pusztai szent-féle vagy; – unalmas vagy, mint a szentek!
Jenő szomoruan ült vissza a kocsijába, Béla pedig gyalogszerrel indult neki a dülőúton a Stubenthal-tanya felé. De útközben azzal enyhített legalább nagy mérgén, hogy sétapálczájával elnáspángolta jobbról-balról a réti virágot, dudvát és a kései vetést.
Ott, a hol a dülőút az országútat szeli, piczi, düledező korcsma állott, a mely bóbiskolva várakozott arra a ritka vendégre, a ki be-betéved néhanapján e néptelen vidéken. A kunyhó homlokzatán kopott czégtábla figyegett:
«Vendéglő
az pokoli szomjusághol.»
A nagyobb hatás kedvéért kép is ábrázolta ezt a pokoli szomjuságot. Egy csúf vörös ördög kuporgott a boroshordó előtt és úgy szitta a csapját, hogy kidülledt tőle a szeme.
Ha nem is ez ékes rajzolat, de a forró nyári nap és a poros országút kedvet ébresztett Bélában, hogy betérjen ide egy pohár italra.
Az ivószoba jó hűvös-árnyékos volt. Az apró ablakokat diófalomb függönyözte el, kellemes illatot terjesztve. Az agyagos pádimentom szép czifrán föl volt locsolva és a hosszú, kecskelábú asztalon nagy papirlapok hevertek madárléppel bekenve, a légy ellen.
A korcsmáros, sovány, feketeszakállas zsidó ember, álmosan czammogott elő a söntésből és oda tette Béla elébe a bort és savanyuvizet. Béla nagy mohósággal esett neki az ital gyönyörüségeinek, csak aztán, a mikor túlesett az első szomjuságon, vette észre, hogy nincs egyedül az ivóban.
Egy furcsa külsejü ifjú ember ült a sarokban és belépése óta konokul, gyanakodva meresztette rá a szemét, mint valami detektiv. Alacsony, borotvált képü fiatalember volt, hosszú haja költőiesen hátra hullámoztatva a fejebúbján és a nyakában akkora piros nyakkendőcsokrot viselt, hogy vitorlának is beillett volna. Egyébként egész halomnyi paksaméta volt előtte; nyilván azt tanulmányozta, mielőtt az ujabb jövevény meg nem zavarta a munkájában.
Béla érdeklődve nézett vissza rája és ettől a tekintettől még izgatottabb lett az ifjú. Most már idegesen fészkelődött a lóczán és néhányszor olyan mozdulatot tett, mintha oda akarna menni Bélához. De mindig meggondolta magát. Végre is Béla segített rajta és ő kezdte meg a barátkozást. Oda szólt hozzá:
– Kellemes hűvös van idebenn!
Az ifjú hálásan ragadta meg a feléje dobott fonalat és bámulatos szónoki készséggel felelte:
– E hűvös árnyék főként azoknak kellemes, a kiket hivatásuk arra késztet, hogy a rekkenő hőségben a poros országutat rójják!
– Az ám! Meleg van odakünn!
Az ifjú most közelébb húzódott és bizalmaskodva kérdezte:
– Ön is gyalog?
– Hát persze! Per pedes apostolorum!
Az ifjú most szemmelláthatóan megdöbbent:
– Az apostolok lábán? Tehát elvtárs?
Béla ráhagyta:
– Hát persze. Elvtárs!
– Tehát gyanum még sem bizonyult alaptalannak! Én már belépése első pillanatában fölismertem elvtársat.
– Ne mondja!
– De bizony! Ilyen időben ki más vetődnék erre… És ha szabad kérdeznem, nemzetközi, vagy nemzeti?
Béla találomra felelte:
– Nemzeti. Természetesen, hogy nemzeti!
Az ifjú idegesen fölpattant.
– Akkor ön lekésett innét, mert ez a vidék már egészen a miénk.
– Teringette! Kiké?
– A miénk! A nemzetközi szervezeté! Én már egy hónap előtt megkezdtem itt a munkálatokat és azóta folyton dolgozom. És biztosíthatom róla, hogy a miénk lesz az egész!
– Nono! Azt majd meglátjuk!
– Hogyan? Hát ön is itt akar dolgozni? Ez csúf konkurrenczia, uram! Ez megsértése a hallgatólagos megállapodásunknak. Mi nem zavarjuk az önök czirkulusait és önök nem zavarják a mienket.
Az ifjú még közelebb húzódott Bélához és szeliden, szinte kérve folytatta:
– Nézze, nem is volna értelme, hogy itt kezdje meg a munkát. Itt minden fáradság hiábavaló, mert ha én egyszer megdolgozom a népet, jöhet oda akárki más! Sokkal jobb lesz, ha megegyezünk békésen. Én például átengedek önnek egy másik kerületet, ön pedig itt hagy engem. Én különben Steinfeld Ottokár vagyok, a központi bizottság tagja.
– Örvendek!… És mennyire van már itten?
– Oh, a dolog nagyon szépen halad. Előbb a nép néhány befolyásosabb vezetőjét nyerem meg az ügynek, aztán lépek majd érintkezésbe a néppel.
Béla elmosolyodott és jókedvűen mondta:
– Hát nézze kedves Steinfeld úr, én visszavonulok és semminemű akadályt nem gördítek az útjába. Sőt minden módon elő fogom segíteni a működését. És mivel tudom, hogy az ilyesmi olyan mint a hadjárat, a mihez pénz kell, tehát adok önnek száz forintot és kötelezőleg kijelentem, hogy ezt havonként mindaddig meg fogja kapni tőlem, a mig itt, a Vajkay-uradalomban fog működni.
Az ifjú agitátor elbámészkodott.
– Hogyan? Elvtárs… ön… uraságod… Száz forintot?
– Egy szót se! Ne kérdezzen és nyugodjék belé a – száz forintba. Azt hiszem, ez könnyen fog menni!
– Mindenesetre!
Az ifjú mohón dugta zsebre a pénzt és hálálkodva mondta:
– Oh, nagyon köszönöm… természetesen a pártszervezet nevében. Mert ez olyan, mintha csak a párt kapta volna. Majd meg méltóztatik látni, hogy mit tudok én! Egy fél év mulva mindenki nemzetközi szoczialista lesz itten!
De aztán eszébe jutott a kilátásba helyezett havi száz forint és meggondoltan tette hozzá:
– Egy félév múlva, vagy… egy év múlva. És hova küldjek uraságodnak értesítést?
– Sehova? Ebben a korcsmában minden hónapban fölveheti a pénzét.
– A párt pénzét, tessék így mondani.
– No igen, kedves… izé úr…
– Steinfeld Ottokár!
– Tehát kedves Steinfeld ur! Buzgó munkálkodást kivánok és kérem, hogy e pillanattól kezdve felejtsen el, mintha sohasem láttuk volna egymást!
– Oh, a titoktartás már a hadi taktikámban benne van.
– Helyes! Tehát csak küzdjön hősiesen, Steinfeld úr!
Béla elégülten ment ki a korcsmából és vidáman dörmögte:
– No Jenő öcsém! Apostol vagy? Tehát most küldök a nyakadra egy másik apostolt! Meglássuk, ki viszi többre!