XII.
Már dúsan zsendült a vetés, földmives reménységének zöldje, a mikor megmakacsosodtak az egek és elzárták csatornáikat. Az aszály falánkan nekiesett a föld termékének és kiapasztotta belőle az élet nedvét. A gabona kalászát is alig vetette ki, máris elsárgult és száraz szalmaként zizegett. A kukoricza-hajtás lankadtan zsugorodott össze és csak reggelenként üdült föl egy kicsit, a mikor a jóságos hajnal harmatot csöpögtetett szomjas hajtásaira. A jószág fájdalmasan bőgött a kiaszott legelőn és érdes nyelvével sóváran nyalogatta a szikkadt földet, mintha így akarná előcsalni a füvet.
Imádság, panaszos sóhajtás helyett daczos fenyegetőzés, haragos káromkodás járta a kis kunyhókban. A föld népe kaján tétlenségben nézte ezt a borzasztó pusztulást és futótűzként szaladt végig a jelszó:
– Nem dolgozunk!
Jenő a magtárakat megtöltötte gabonával és a gazdasági gyárakban megkettőztette az üzemet, hogy munkát adjon a népnek. De a munka sekinek sem kellett. Még azok is, a kik eddig dolgoztak, egyszerre hagyták ott a gyárat.
Küllő mester is végkép magára hagyta a kovács-műhelyt és örökké a tanyai nép között kószált. Bor-ázott hangon rikácsolta.
– Azt mondják, hogy dolgozzunk! De minek? A fele termés az uraságé, a másik felét pedig az Isten veszi el tőlünk! Nem dolgozun, a mig meg nem kapjuk a jussunkat! Ez a föld a mienk! Ezt adják nekünk és akkor majd dolgozni fogunk!
Az egykori nyomor megnövekedve támadt föl a tanyákban. Jenő kihirdette, hogy magtáraiból mindenki kap gabonát és mészárszéket nyittatott a tanyán. Nem ingyen kinálta, alamizsnaképen, hanem hitelbe. Majd visszafizetik jobb esztendőben.
De mindenki daczosan utasította vissza ezt a segítséget. Visszaüzenték neki:
– Nem kell a kenyere! A földünket adja vissza.
Csapatokba állottak, fölszedték a nyomorgókat, a betegeket és így vonultak tüntetve a kastély elé. És mikor Jenő megnyittatta előttük a magtár-ajtókat, elkeseredve ordítozták:
– A földünket! A földünket adják vissza!
Bolondok voltak már egészen. És a nyomor még jobban megbolondította őket. Az üres gyomornak is megvan a maga mámora és ez a mámor a legveszedelmesebb.
Jenő majd hogy sírva nem fakadt elkeseredésében. Gyöngeségében már arra gondolt, hogy odadobja birtokát martaléknak. Hát csak osztozkodjanak rajta a szegény megtévelyedettek, ő pedig majd csak keres magának valami megélhetést. Tervét megirta Winter professzornak is, a ki alaposan leszidta érte levelében.
– «… Ön ép oly oktalanul cselekednék akkor, mint az a félrevezetett néptömeg és könnyelmű példájával veszedelembe döntené az egész országot. Engedni az oktalan követelésnek nem nagylelkűség, hanem veszedelmes gyöngeség… ha meg nem haragszik érte: gyávaság.»
A kis Steinfeld beváltotta a szavát, a mit Pálnak adott és örökre eltünt erről a vidékről. Nem becsületérzésből tette, hanem óvatosságból. Egyrészt komoly okai voltak rá, hogy tartson a budapesti volt elvtársak ökleitől, másrészt pedig megérezte ő is, hogy erősen közeledik az az idő, a mikor az egyszerű földmíves nép betelik a szép teóriákkal és követelni fogja a kézzelfogható megvalósítást. Ez pedig már nem neki való mulatság volt.
De hiszen ha vezér kellett a népnek, hát ott volt Küllő mester. A mióta Steinfeld magára hagyta, csak annál nagyobb lelkesedéssel vetette rá magát a népre. A lelkesedés pedig könnyen ment nála, mert hát mindig részeg volt.
Valóságos nagyzási hóbortba esett. Egyszer a Stubenthal-uradalom egyik kasznárja próbált a lelkére beszélni, de ő dölyfösen válaszolta:
– Csak egyet intek és a népek milliói támadnak föl!
Néha, legkivált ha a kelleténél is részegebb volt, hatalmas fővezérnek képzelte magát, a kinek csak akaratán mulik, hogy meg ne hódítsa az egész országot. Hm! Hiszen nem is olyan lehetetlenség az. A nép itt híven követi, egy napon elfogják a környék összes urait, a főszolgabirót pedig fölhuzatja a legközelebbi fára. Akkor aztán a kezében lesz minden hatalom, és a mi még hátra van, az a csekélység meghódol magától is. No, mert arról nem igen volt sejtelme Küllő mesternek, hogy körülbelül mekkora is ez a Magyarország és hogy a Vajkay-puszta körülbelül hányadrésze annak – főszolgabirástúl.
Hanem az igaz, hogy ugyancsak ravaszul főzte ki a tervét. A fölkelést arra a napra tűzte ki, a mikor Vajkay Jenő az esküvőjét tartja Stubenthal Melániával. Minden teremtett lelket talpra állított, még a betegek is otthagyták az ágyukat. Anyák csecsemőiket ölbe fogták, az apróságok pedig a szoknyájukba kapaszkodva követték őket.
Küllő mester ezt az egész tömeget a Vajkay-kastély elé vezette már korán reggel. Fegyver nem volt senkinél sem, de nem is jöttek harczias szándékkal. Csak megállottak egy helyben szilárdan, daczosan és Küllő mester kiadta a jelszót:
– Nem tágítunk innen, a míg a jussunkat meg nem kapjuk.
És ezt igazán ravasz furfanggal eszelte ki. Az esküvő ugyanis a Stubenthal-kastély udvari kápolnájában lett volna; ott gyült össze az egész násznép, csak épen a vőlegény hiányzott még. De Stubenthal gróf őrszemeket állíttatott az országútra, hogy mozsárlövéssel jelezzék a jöttét.
Jenő – a mint ez a türelmetlen boldog vőlegényhez illő – már korán reggel díszmagyarjába öltözködött volt és csak azt várta, hogy édes apja is elkészüljön a toalettjével. Az öreg csak úgy ragyogott a boldogságtól és valósággal minta-apának érezte magát, hogy ime két napra le tudott mondani a fővárosról.
A míg impozáns szakállát és bajuszát rendezgette, Jenő türelmetlenül dobolt az ablak üvegtábláin.
Egyszer csak aggodalmasan látta, hogy a hol az út a kastély udvarából kikanyarodik, egyre többen szállingóztak össze és állottak tömör rendbe. Nehéz sejtelem fogta el és szólott apjának:
– Nézze, apám, mennyien gyülnek ott!
Az öreg egy pillantást vetett az udvarra és vidáman mondta:
– Az istenadta nép bennünket szeretne látni parádéban… Hát persze, itt nem minden nap akad látványosság!
De aztán újabb aggodalma támadt Jenőnek:
– Winter professzor azt írta, hogy végre beváltja igéretét és ellátogat hozzám. Biztosra igérte, hogy eljön, sürgönyzött is, de még mindig nincs itt. Pedig a vonat rég beérkezett már.
– No, ez világos dolog. Most egész sereg lakodalmas vendégeket várnak a vonatnál és Stubenthal barátom bizonyosan nem teketóriázott sokat, hanem fülön fogta a te professzorodat is és vitte a többivel együtt magához.
Két gyönyörű fekete paripa ficzánkolt az ünnepi hintó előtt, és mikor a vőlegény apjával beült, a parádés kocsis kényesen megsuhogtatta ostorát a levegőben. Hanem alig iramodtak neki a táltosok, ijedten ágaskodtak föl a hámban és a kocsis mérgesen káromkodva kiáltotta:
– Hopp-hó! Félre az útból… Hogy az Isten ide-oda tegye ezt a bámész népet… Aztán még ők nyavalyognak, ha eltiporja őket a ló.
Az urasági parádés kocsis nagy úr az országúton, de ezúttal az ő káromkodásának sem volt foganatja. A nép sziklafalként tömörült össze a kocsi előtt és maga Küllő mester rántotta félre a lovak zablyáját. Rekedt hangon ordította:
– Itt nem megyünk lakadáréra!
Az öreg Vajkay kiugrott a kocsiból és gőgösen kiáltott rá a kovácsmesterre, hiába iparkodott visszatartani őt Jenő:
– Takarodjék az útból!
Küllő mester félrecsapta a kalapját, aztán két kezét a nadrágzsebébe dugva oda állott az öreg Vajkay Jenő elé, hogy csak úgy dőlt belőle a borszag. Ha a mágnás gőgös, hát a demagóg százszor dölyfösebb tud lenni. Kötekedő hangon válaszolta:
– Takarodjunk? Hm! És hátha nem takarodunk? Hátha azt mondjuk, hogy arrébb azzal a csepü-szakállal?
Az öreg elvörösödött (lehet, hogy a szakálláért sértődött meg), de Jenő sápadtan ugrott hozzá és visszataszigálta a kocsiba:
– Üljön vissza, édes apám!… Nem lehet ezekkel beszélni!
– Igen, igen! Részegek… csakhogy bornál százszorta részegítőbb szertől!
Most maga eredt beszédbe Küllő mesterrel:
– Mit kivántok tőlem? Mit jelent ez?
– Azt jelenti, hogy a népek milliói öntudatra ébredtek. Addig innen ki nem lehet menni, a míg a jussunkat meg nem adja. Itt van már készen az irás, csak alá kell írni.
– De hiszen ez őrület!
– Hát persze! A szegény ember jussa mindig őrültség. Hanem most az egyszer nem tágítunk. Csak tessék átgázolni ezeken a gyermekeken és asszonyokon… Mind oda fekszünk a kerekek elé… Jó puha út lesz. Csak tessék!
És be is váltotta a szavát. Jelt adott és valamennyien végig feküdtek az úton és úgy jajongtak, mintha máris gázolta volna őket a kocsi. A kocsis hátraszólott súgva:
– A kastély háta mögött, a parkból is vezet ki út. Nem valami kényelmes, de azért elhajthatnék arra is.
Jenő kapva-kapott ezen a megoldáson. A kocsis megfordította a lovakat és visszahajtott az udvarra. Aztán a kastélyt megkerülve bekanyarodott a parkba, a melynek keskeny, csavargós útjain csak lépésben haladhattak.
Hanem a mint kiértek a mezőségre, a kocsis újra fölkáromkodott:
– Hejnye, azt a Poncziusát!… Itt sem lehet tovább menni!
Kiderült, hogy Küllő mester határozottan hadvezér-talentum volt. Csapatát kétfelé osztotta és előre gondoskodott róla, hogy ezt az útat is elzárja.
Most már dühbe gurult az öreg Vajkay. Türelme különben is vékony fonálon lógott. Ingerülten mondta:
– Közibük kellene hajtatni és eltiporni őket, mint a pozdorját!
– Nem, nem, apám!… Ők nem tehetnek róla. Félrevezették őket!
– Te vezetted félre!… Igen, igen! Te magad!
– Én, édes apám?
Jenő majd hogy sírva nem fakadt erre a szemrehányásra. De az öreg ma nem volt irgalmas kedvében. Kegyetlenül folytatta:
– Bizony, te! Te nyitottad föl a nép szemét és most másokat okolsz, mert a mint látni kezd a nép, nem téged követ. Szárnyat adtál neki és azt hitted, hogy akkor is követni fog, a mikor repülni tud… Egyáltalán, ti ifjú apostolok elgázoljátok a Jelent, lenézitek, tudomást sem vesztek róla és ép oly megátalkodottan akarjátok a nyakába erőszakolni a Jövőt, mint a megcsontosodott, czopfos öregek a Múltat. Pedig a Jelen megvan, élni, érvényesülni akar és nem tűri, hogy elébe ugorjanak, vagy hogy erőszakosan kiforgassák a maga mivoltából… Mit vétettek néked ezek a parasztok, hogy fölvilágosítottad őket nyomorukról, a melyet megelégedetten viseltek el eddig? Pecsenyét kináltál nékik, a mikor már gyomruk ellustult a sok kenyérevéstől, finomabb életre akartad őket fogni, a mikor már minden szervük a durva nélkülözéshez idomult… Persze, tudom, hogy te nem ezt akartad, te a javukra törtél. De volt-e jogod hozzá? Volt-e jogod kiforgatni őket a Jelenjökből, a melyet megszoktak és belétaszítani őket a Jövőbe, a melylyel nem tudnak bánni? Bizony, nem ti vagytok a jótevők, a kik fiatalon, hevesen, szeleburdian fölforgattok, hanem mi öregek, a kik mindent a maga rendjén hagyunk és az időre bízzuk, hogy észrevétlenül csinálja meg a változásokat.
– Édes apám!…
– No, jól van, jól! Ne beszéljünk róla. Különben is, most nem ez a kérdés, hanem hogy kijussunk innen valamiképen, mert Melanienak van oka, hogy türelmetlenül várjon bennünket.
Valóban, a lakodalmas ház teljes készenlétben volt már és Stubenthal gróf izgatottan vitette magát automobilján az előörsökhöz, a kik a mozsár-ágyúk mellett vigyáztak az útszélen.
– Gazemberek! Alusztok talán?
Őket okolta, a miért nem jött még a hintó. De ebben a pillanatban a messzeségből kicsi porfelhő közeledett az úton szélsebesen, mint az ördögszekér. A gróf örvendezve adta ki a rendeletet:
– No, most jőjjetek! Jönnek már!
A mozsarak szaporán durrogni kezdtek, de a gróf csakhamar rákiáltott a legényekre:
– Hagyjátok abba!
Messzelátóján észrevette, hogy nem hintó vágtat a porfelhőben, hanem egy parasztlegény nyargal lóháton. Ez hát bizonyosan staféta. A staféta pedig nem jó jel, a mikor vőlegényt várnak.
Megállította a lovaslegényt és sebtiben irott levelet vett át tőle. Jenő értesítette, hogy várjanak türelemmel; most még nem jöhet, mert lázadó nép állja el az útját, de reméli, hogy szép szóval le fogja csöndesíteni őket.
A gróf visszahajtatott a kastélyba és lelkendezve mondta el a vészhírt. A derék úrban egyszerre fölébredt a falkavadász és azt indítványozta, hogy az egybegyűlt urak alakítsanak egy kis vadásztruppot és menjenek el a lázadók leverésére. De most Béla állott elő.
– Bízzátok csak rám a dolgot. Elmegyek és szétverem őket magam!
Melanie hálásan rebegte:
– És te meg mernéd ezt tenni?
– A testvéremért és teérted… mindent!
– De hátha bajod esik? A nép, ha fellázad, nem ismer kiméletet.
Béla diadalmasan válaszolta:
– Óh, engem nem bánt a nép. Hisz én voltam az, a ki…
Hirtelen elhallgatott, mert észrevette, hogy majd többet nem mondott a kelleténél. Különben is hízott belé a hiúsága, hogy az egész lakodalmas nép úgy néz rá, mint a rettenthetetlen hősre. Az istálló legszebb paripáját választotta ki, hetykén ráült és könnyed lovagi pózzal intett búcsut a kastély terrasza felé. Aztán elnyargalt tánczoló paripáján.
Biztosra vette, hogy könnyű dolga lesz. Hiszen az egészet csak az ő kedvéért, az ő pénzén csinálja a nép. Bizony, most már furdalta is a lelkiismeret, hogy miért szövetkezett azzal a kis agitátorral. No, de ha ő rontotta el a dolgot, hát ő is fogja rendbehozni. És még érdemeket is szerez véle. Ő lesz a hős megszabadító.
A nép még mindig ott állott az úton. Béla közéjük rugtatott és fejedelmi kézmozdulattal mondta:
– No, most már elég volt. Szétmehetnek.
Küllő mester nagyot bámult rajta és meglepődve kérdezte:
– Hova?
– Hát a hová akarnak. Nekem ugyan mindegy.
– És minek?
– Minek? Bánom is én, akárminek. Elég volt.
– Mi volt elég?
– Ejnye azt a… Ne rezonérozzon velem. Mondtam, hogy már nincs szükség magukra. Szétmehetnek!
Most már Küllő mester is kezdett fölocsudni meglepetéséből. Odament a közelébe és haragosan kérdezte:
– Hát az úr kicsoda? Mi köze hozzánk? Mit akar itt?
Béla fölháborodott ilyen vakmerőségre.
– Még hogy én ki vagyok? No, nézze meg az ember! Én vagyok az, a ki Steinfeld Ottokárt fölfogadtam. Én adtam a pénzt neki.
Küllő mester fölordított.
– Hát maga az?… Hé, atyámfiai! Ez az a gyönyörűséges mákvirág, a ki azt a gaz csalót a nyakunkra hozta! Összejátszottak! Biztosan osztoztak is a filléreken, a mit tőlünk csaltak ki!
Ebben a pillanatban Béla azt érezte, hogy valami lágy, szutykos izé locscsan az arczához. Érett paradicsom-alma volt, a mit valamelyik asszony vágott hozzá. De nem igen ért rá, hogy megbotránkozzék rajta, mert a következő pillanatban egész csapat záptojás verődött szép világos sárga felöltőjéhez. Az orrát pedig egy rohadt krumpli találta el. A telivér paripa, a mely szintén megkapta a magáét e különös záporból, egy darabig állta az ostromot, hanem aztán megelégelte a dolgot; nagyot ugrott és vadúl vágtatott vissza a kastély udvarára és ott körbe kezdett szaladgálni lovasával az egybegyűlt lakodalmas nép előtt. Mintha csak valami czirkuszi produkcziót végzett volna a mulattatásukra. Szegény Bélát úgy kellett leszedni a hátáról, félholtan.
Hanem ez már több volt a soknál. Még hogy egy ilyen előkelő úrfit meghajigáljanak paradicsommal, záptojással, krumplival, megkergessék egész világ szégyenére! Hát nincs jogrend ebben az országban?
– De van! – mondta sötéten a főszolgabiró úr, a ki eddig is csak azt a pillanatot várta, mikor ajánlhatja föl szolgálatát az előkelő családnak.
Előhivatta könnyű homokfutó kocsiját és mikor beleült, hátra szólott:
– Egy óra mulva elhozom a vőlegényt még a sárkányok körme közül is!
A vasúthoz hajtatott és onnan telefonált a csendőrségre. Jőjjön azonnal négy lovas a Vajkay-pusztára és kergesse szét a lázadókat. Ha lehet könnyű szerrel, ha nem lehet, – ott a karabély és a huszárkard. Eddig is megtette volna, ha szavát nem adta volna Jenőnek. De most már nem félrevezetettekről volt szó, hanem lázadókról. No, majd kapnak most olyan leczkét, hogy örökre elmegy a kedvük a lázadástól.
Háromnegyed óra mulva négy lovas zsandár nézett farkasszemet a tömeggel. Paripáik harczra készen tánczoltak, kardjaik fenyegetően villogtak. Az örsvezető kiadta a parancsot:
– Oszoljanak szét!
Az emberek első fölhivásra hátat fordítottak és a kastély udvara felé szaladtak. Küllő mester vezette őket. Az uton nem maradtak csak tehetetlen asszonyok, gyönge gyermekek. Az örsvezető utánuk kiáltott:
– De nem arra ám, hé! Vissza!
Azt hitte, hogy most a kastélyt fogják megrohanni. De Küllő mesternek más volt a haditerve. A nép neki esett a rácsos kerítésnek és hamarosan letördelte vasrúdjait. A végük lándzsa-formáju volt, de aligha gondolt arra, hogy még igazán lándzsának fogják használni, a ki ezt a díszt kitalálta.
Most aztán visszafordultak a csendőrök felé. Küllő mester elől rohant és a vasruddal akkorát vágott az örsvezető lovának fejére, hogy a szegény állat fájdalmasan vijjogott föl.
A mi ezután történt, azt bajos volna elbeszélni. A lovasok összekeveredtek a tömeggel, lövöldözés, puffogás, átkozódás, jajveszéklés hallatszott. Ám mind e harczi zajt túlzúgták az asszonyok és gyermekek, a kik félre menekülve jajveszékeltek.
A szörnyű hangokra Jenő kihajtatott és ha apja vissza nem tartja, maga is belerohan az öldöklésbe. Magánkivül ordította:
– Hagyjátok abba! Hóhérok! Hóhérok!
Hiszen abba is hagyták. A kit meg nem sebzett a kard, vagy a golyó, mind elmenekült. Az út porában sebesültek vonaglottak, mint a pondrók. A zsandárok maguk is véreztek. Rémületes látvány volt.
Az öreg Vajkay borzadozva rebegte a kocsisnek:
– Szabad az út… Hajts!
A lakodalmas hintó nekilódult és a paripák füle mellett vígan lobogtak a selyem keszkenők.
Az út porából egy nyavalygó, vonagló alak fölemelkedett a könyökére. Küllő mester volt, a kinek a fejét hasította be a kard. Csupa vér volt az arcza és csak a fehér foga vicsorodott ki, a mint torzul mosolygott. Hörögve kiáltotta a kocsi után:
– Nagyságos úr… vidám lakodalmat!