I.
A Liget-úton, a pompázó, kaczér villák sorában van egy, a mely sehogy sem illik ide. Mintha díszruhás menetbe rongyos koldus keverednék.
Az utczára csak egy komor, dísztelen fal látszik belőle, a melyen vak bemélyedések helyettesítik az ablakokat. A ki itt lakik, nemcsak azt nem akarja, hogy őt lássák, de ő maga sem kiváncsi a külvilágra.
A «villa» előtt lévő kert épen méltó a házhoz. Az elvadult gyepen csak süppedékek és emelkedések sejtetik a virágágyak nyomát. Valami elzüllött Vénusz-szobor áll a kert közepén. A könyörületes természet labodát növesztett körülötte, hogy eltakarja kopott, töredezett bájait.
Itt ugyan alig fedezné föl valaki az emberi gondoskodás nyomait. A kik erre elhaladnak és a dús, pompás kultura közepén meglepődve állanak meg, azt hiszik, hogy e fal mögött valami modern Diogenes lakik, a ki kaczérkodik, kérkedik a különczködésével.
Pedig szó sincs róla. Nem Diogenes lakik itt, hanem Lucullus.
Benn, a hova nem hatol el az utcza szeme, csupa pazar fényüzés látható. Maga a villa czifra tornyaival, vidám loggiáival, terrasszaival, szeszélyes erkélyeivel a gondtalan mulatság nagyúri tanyájának készült. A kert pedig, a mely egészen a tulsó utczáig elnyulik, mindennel bővelkedik, a mit csak természet és mesterkedés nyujthat. Ha a keskeny, pajkosan eltünedező erdei ösvényeket, kies lugasokat, rejtett barlangocskákat és folyondáros őserdő-részleteket látnád, – el se hinnéd, hogy mindez Budapest kellős-közepén van, abban a negyedben, a hol aranynyal mérik a telket.
Ez a visszájára fordított kéjlak Magyarország egyik legelőkelőbb mágnásáé, Vajkai Jenőé. Nem gróf, még csak nem is báró. Egész sereg predikátumát őrzik ugyan a családi archivumok, de ezek is ott maradtak a leveles-ládákban. Még az «y»-t is az egyszerű polgári «i»-vel cserélte föl. A Vajkaiak még ahhoz is büszkék voltak, hogy valami kiváltságos czímet biggyeszszenek a nevük elé.
Pedig valamennyi Vajkay hatalmas államférfi volt, (némelyik még a történelembe is belekerült), de talán épen ezért kicsinyelték a grófi, vagy bárói czímert. Rohan herczeg mondta volt:
– Király nem lehetek, herczegnek lennem derogál, – leszek hát egyszerűen Rohan.
Az «egyszerű» Vajkay névben is épen ennyi volt az öntudat és a gőg.
A Vajkayak hagyományos közszereplése látszólag e palota tulajdonosában, Vajkay Jenőben ért véget. Pedig ő is ősei nyomán indult neki az életnek, nagy készültséggel és azzal a vakhittel, a melylyel a Vajkayak mindig a maguk történelmi hivatásában bíztak. De szerencsétlen korszakban került a politikai életbe. A politikai szédelgők, a kapzsi szatócs-politikusok korszaka volt ez és Vajkay Jenő megdöbbenve látta, hogy mily undok hinárba került az ő önzetlen ideálizmusával.
Akkor aztán végkép kedvét vesztette a közélettől és nejének (született Stubenthal grófnő) kora halála csak még jobban siettette elhatározását. A Liget-úton szép palotát építtetett magának és az épitésznek kiadta a jelszót:
– Az utcza népének semmit! Mindent csak nekem!
E palotában olyan orgiákat rendezett, hogy polgári körökben legendák jártak róla. Mindenütt szerepelt, a hol csak a főúri világ szokott tündökölni és mindenütt ő volt a legpazarlóbb, a legléhább kedvű. Néha még a saját pajtásai is megborzadtak nyers czinizmusától, de ha szemrehányást tettek neki, vállat vonva felelte:
– Mit akartok? Csak így lehet boldogulni ebben az országban!
Két fiú maradt utána: Béla és Jenő.
Az idősebbiket, Bélát, teljesen a maga gusztusára nevelte az apja. Már tizennégyéves korában ismeretes volt a Stefánia-úton pompás giggjével, a melynek bakjáról szilaj paripát hajtott kegyetlen ostorcsapkodással. Még nem is serkedzett a bajusza és már az előkelő mulatóhelyek tivornyázó hőse volt. Húszéves korában pedig Bécsbe szöktetett az orfeumból egy körülbelül negyvenötéves énekesnőt.
Apja utána utazott, fiát haza hozta és nevetve oktatta ki:
– Te csacsi! Ha máskor megszöktetsz egy ilyen dámát, ne szöktesd kényelmetlen külföldi hotelekbe! Hozd haza egyenesen a lakosztályodba. Tőlem nem kell tartanod. Hisz tudod, hogy egyik gentleman nem zavarja a másik diszkrét szórakozásait!
Hanem az ifjabbik fiún, Jenőn, sehogy sem fogott ez a nevelés. Szótalan, komoly nézésű fiú volt, a kinek soha sem tellett öröme kortársai szórakozásában. Ő édesanyjának volt a kedvencze és az ájtatos úrnő (született Stubenthal grófnő) beléje plántálta a maga puritán lelkét.
Az érettségi után kijelentette azt az óhajtását, hogy ő német egyetemre akar menni tanulni.
– Ez bizony elég bolondság! – felelte az apja, de azért titkon elérzékenyült egy pillanatra, mert a saját diákévei jutottak eszébe, ott a vidám Heidelbergában.
Négy évig élt künn a fiú, a nélkül, hogy egyszer is hazanézett volna. Minden héten levelet írt pontosan, a melyben beszámolt tanulmányairól, életmódjáról és minden levele végén említés tétetett egy bizonyos Winter nevű professzorról, a ki «világhírű közgazdász» létére sem átallotta őt barátságára méltatni és a mely barátságra méltónak lenni az ő legdicsőbb feladata lészen.
Egy nyári reggel a komornyik táviratot vitt be Vajkay Jenőhöz, a ki épen a teáját szürcsölgette az ágyban. Ez állott a táviratban:
«Kitüntetéssel doktor lettem. Délután érkezem. Csókolja szerető fia: Jenő.»
Az apa gyorsan kiugrott az ágyból és a komornyikra, a ki segíteni akart neki az öltözködésben, rákiáltott:
– Szaladj át gyorsan Béla úrhoz és hivd ide! Ha még nem ébredt fel, akkor is!
– A Nagyságos úr már reggel hét órakor fölkelt és gyalog elment. Kilencz órakor visszatért és átöltözködött.
– Mi az ördög? Hét órakor fölkelt? Az én fiam?… Annál jobb! Hivd át gyorsan!
Néhány percz mulva már apja szobájában volt Béla. Csinos szőke fiú volt; bárha huszonhét éves is elmult már, alig látszott húsznak kurtára nyirott hajával, gyermekes arczával és karcsú termetével. Ám fölvetett szemében és ajka metszésében túlontúl sok tapasztalás nyoma látszott. Apja diadallal tartotta elébe a táviratot.
– Nesze! Hazajön a «doktor»!
– Még szép tőle, hogy mi is eszébe jutottunk már egyszer!
– Csak hallgass! Úgy se sok öröme telt volna bennünk… No, de most ide figyelj. Beláthatod, hogy négy évi távollét után illendően kell őt fogadnunk. Ezért tehát fölkérlek, hogy ha vannak lakásodban esetleg eltávolítandó dolgaid, – azokat távolítsd el gyorsan, és ha vannak lebonyolítandó botrányaid, hát csak bonyolítsd le gyorsan.
Az ifjú gavallér kiegyenesedett és kenetteljesen válaszolta:
– Atyám, ez utasításokat egyáltalán nem érdemeltem meg. Neked, mint gondos atyának tudomást kellett volna szerezned arról, hogy fiad teljesen a jó útra tért vissza.
– Igaz! A komornyik ép az imén említette, hogy korán reggel elmentél hazulról.
– Hah! Tehát árulkodott?
– Hah! Tehát te titkolni valónak tartottad?
– Nem… de nem szeretem, ha a szolga olyasmiről beszél, a mi nem tartozik rá.
– Jól van no! De most mondd meg, mit jelent ez a változás?
– Új élet, apuskám! Ez a javulás útja.
– Hallod-e! Én ugyan apád vagyok, de azért ne tégy bolonddá!
– Hát tudd meg: én szerelmes vagyok.
– No lám! Mindjárt tudtam, hogy valami újabb hunczutság rejlik a dologban.
– De biztosíthatlak róla, hogy érzelmeim a lehető legtisztességesebbek.
– Szóval – a leány tisztességes. A te fáradozásaid daczára is. Ki ő?
– Ah, nagyszerű leány! Istennő!
– Szinésznő?
– Ej, dehogy! A művészettel már torkig vagyok. Ő a nép egyszerű gyermeke, csupa egyszerűség, szerénység és hiszékenység!
– Ohó! Tehát hiszékeny is? Ez persze isteni erény, nemde?
– Apuskám, te zavarba hozol. Mondtam már, hogy szándékaim a legtisztességesebbek.
– Szóval – házasságot igértél neki. És ő ezt is el hitte? No, ez igazán mennyei hiszékenység!
– Csakhogy én is tudom ám a módját. Ne hidd, hogy megmondtam neki, ki vagyok. Reggelenként kiöltözöm, mint egy boltossegéd, és elkisérem az irodába, a hol ő gépiró-kisasszony. Azt mondtam neki, hogy én meg könyvelő vagyok és a boltba megyek ilyenkor.
– De hisz ez valóságos regény! Nem mutatnád meg egyszer nekem is a hősnőt?
– Nem, apus! Te vagy az egyetlen, a kinek meg nem mutatnám.
– És miért nem?
– Mert te vagy az egyetlen, a ki elhódíthatnád tőlem!
Az apa gyöngéden hátba ütötte a fiát és nevetve mondta:
– Hizelgő!… De most elég legyen ebből egy időre. Jön haza a «doktor»!