II.
Vajkay Jenő épen befejezte könyvei rakosgatását és el akart menni hazulról, mikor a kis inas-szobából éktelen kurjongatás csapta meg. Kiment, és a mint benézett a félig nyitott ajtón, elnevette magát. Jancsi, a hűséges huszár, kis kézi tükröt tartott a kezében és bajuszát zsírral tűhegyesre pödörgetve, vígan bokázgatva danolta:
Ahun az a cséllag ragyog!…»
Jenő mosolyogva szólt rá:
– Hát te mit csinálsz, Jancsi?
– Semmit, nagyságos úrfi, csak örülök. Meg azt próbálom, hogy nem felejtettem-é még el a magyar virtust.
– Hát örülsz, hogy haza megyünk?
– Hej, nagyságos úrfi, nincs ehez fogható öröm a világon! Mert hiszen jó volt itt minden, de azért még sem olyan az, mint odahaza. Itt a jó se jó, a rossz pedig duplán rossz. Aztán meg – Isten bocsássa meg a bűnömet – sehogy sem tudom szenvedni ezt a sok németet. Hiszen nálunk is volt német, egy-kettő a faluban; de hogy az egész város csupa német, – no már az igazán sok!
– Ejnye, Jancsi, de kevés hálával beszélsz róluk. Pedig nem volt rossz dolgod köztük.
– Hm, az igaz, mert szörnyen féltek tőlem. De nincs is az egész Heidelbergában olyan magyar legény, mint én voltam.
– Ládd-e! És mégis örülsz, hogy haza megyünk, pedig ott sok olyan legény van ám még, mint te vagy!
– Inkább vagyok én ott az utolsó, mint itt az első, nagyságos úrfi!
Ám a tükörbe olyan kaczér oldalpillantást vetett, mely elárulta, hogy odahaza se tartaná magát utolsó legénynek.
Jenő egyszerre megakasztotta soviniszta áradozásában.
– Rendben van minden?
– Minden. Itt vannak becsomagolva a ruhák, itt az egyébb holmik, ezt a koffert pedig a könyveknek tartogatom.
– Helyes. Most még búcsuzni megyek Winter professzor úrhoz. Mikorára visszajövök, indulhatunk.
– Igenis, nagyságos úrfi!
Jenő elmerengve lépdelt a jól ismert keskeny utczákon a professzor háza felé. Huszonnégyéves ifjú volt, de jóval többnek látszott, mert szakállát megnövesztette az olyan fiatalemberek módjára, a kik az érett férfiasságban látják csak a szépséget. Magas, karcsú termetű legény volt, de feje előre hajolt, mintha mindig a könyvek felé görnyedne, és tiszta kék szemében hideg, szenvedélytelen okosság lakot. Az élet még nem éreztette vele melegét és örvényeit, a melyeken az apró örömök nyiladoznak. Eddig még csak kietlen, egyenes útnak látta az életet; egyetlen nagy kötelességnek, a mely felé törhetlenül haladva, észrevétlenül hagyogatta el az útszélen kinálkozó szórakozásokat.
Winter professzor a dombtetőn lakott kis kerti házban. Az udvaron Rieke kisasszony, a professzor huszonnégyéves leánya ült és néhány diákot kollokváltatott az apja helyett. Simára fésült hajával, okos, fiús arczával a német leányok ősi tipusa volt.
Itt a diákélet nem szorult a dohos egyetemi tantermekbe. A fiúk eljárogattak professzoraikhoz, sokszor ott ebédeltek, barátkoztak velük és a professzor csak úgy megexaminálta őket mindennap, mint az iskolás gyermekeket szokás.
Ebben a munkájában kitünő segítő társa volt Winter professzornak Rieke, a ki évek folyamán járatosabb lett a diák-tudományokban, mint akármelyik diák. Most épen egy flastromos képű kamaszt korholt, a ki nagy szégyenkezéssel hallgatta a dorgatóriumot:
– Gusztáv, ön a római jogot ma ép oly kevéssé tudja, mint egy év előtt!
– Pedig esküszöm, Rieke kisasszony, hogy nagyon sokat tanultam!
– Az ám! Tegnap megigérte nekem, hogy megtanulja ezt a fejezetet. Már most azt szeretném tudni, hogy mivel töltötte tegnap óta az idejét?
– Legyen meggyőződve, Rieke kisasszony, hogy tanultam.
– Én már nem hiszek a férfiaknak, Gusztáv. Ön bizonyára ma éjjel is mulatott, mint mindig. Hja, kedves Gusztáv, így önből kiváló korhely lesz, de doktor: soha!… Jó napot, Vajkay úr! Ön búcsuzni jött?
– Igen, Rieke kisasszony. Ma utazom haza. Be lehet menni a professzor úrhoz?
– Ön mindig bemehet hozzá… Lássa, Gusztáv úr, ön példát vehetne ettől az úrtól. A legkitünőbb tanuló volt az egész egyetemen. Atyám barátjaként kedveli őt.
Vajkay fölsietett a házba és kopogtatott a professzor szobájának ajtaján. A tudós fölnézet irásaiból és mikor meglátta kedvencz tanítványát, elébe ment és mindkét kezét nyujtotta neki.
– Isten hozta, kedves barátom! Ön tehát ma haza utazik?
Az ifjú szomorúan lehorgasztotta a fejét és összehúzódó szempillái egy okvetetlenkedő könnycseppel küzködtek.
– Most már kötelességem haza menni, bárha korántsem tanultam még annyit, mint kellett volna.
– Én is attól tartok, hogy önt még nem hatották át eléggé mélyen azok az eszmék, a melyek iránt fogékonyságot mutatott. Ön visszakerül honfitársai közé, egy primitiv országba, a melyben még kárhozott hírük van a mi tanainknak. Ott ön csábító példákban fogja látni, hogy a gazdag embernek mily kellemes, ha önzően élvezi a maga gazdaságát és nem törődik másokkal.
– Nem, professzor úr, én sohsem fogom elfeledni az ön tanításait és az ön barátságáért azzal fogom leróni hálámat, hogy mindig hű fogok maradni hozzájuk.
– Ott önnek magas társadalmi állása van, a mely sok kötelezettséggel jár.
– Le fogok mondani róla!
– Önre odahaza nagy vagyon vár és az átformálja a gondolkozást.
– Én inkább föláldozok egy nagy vagyont egy gondolatért, semhogy egy gondolatot eldobjak a nagy vagyonért.
– Akkor hát menjen, kedves barátom és ne felejtsen el engem. Irjon! Hisz jól tudja, hogy csak ama keveseknek élek, a kik igazán tanítványaim és folytatják az én munkámat.
Winter professzor világhírű közgazdasági író volt, a kit az elméleti szoczializmus apostolai közé soroztak. Jenő méltányolni tudta tehát, hogy ez az ember tanítványának és művei folytatójának nevezi őt. Meghatottan rebegte:
– Ezután ép úgy fogok törekedni az ön megelégedéseért, professzor úr, mint eddig. Sőt jobban. Mert eddig csak tanultam, de most már alkotni akarok az ön szellemében!
– Hát menjen, kedves barátom. Majd egyszer meg fogom önt látogatni hazájában és örülni fogok a sikereinek.
Gyöngéden megölelte Jenőt, aztán megrázta a kezét férfiasan. Jenő odakünn a könnyét törölgette, aztán odament Rieke kisasszonyhoz, a ki egy pillanatra abbahagyta a kedvéért a kollokválást.
– Kisasszony, kegyednek mindig hálás leszek, mert sok jósággal volt irántam.
– Oh, szivesen tettem, a mit tettem. Érdemes volt, mert ön mindig kitünően tanult. De itt van Gusztáv úr, nála valóban falra hányt borsó a fáradozásom. Az ilyesmi valóban elszomorít.
Gusztáv úr, a ki titkon épenséggel nem találta minden csinosság nélkül való leánynak Rieke kisasszonyt, végre is megsokallotta ezt a sok megalázást és megesküdött magában, hogy ezentúl mindig bevágja a leczkéjét, mielőtt Rieke kisasszonyhoz jönne egy kis udvarlásra.
– Isten önnel, kedves Vajkay úr. Küldjön nekem a hazájából anzikszkártyát és növényeket, rovarokat a gyüjteményembe.
Keserű mosolylyal tette hozzá:
– Ámbár… valamennyi megigéri és mikor hazamennek, ki Braziliába, ki Magyarországba úgy elfelejtik Riekét, Heidelbergát, mintha soha sem hallottak volna róla.
Aztán mikor Vajkay Jenő elindult az utcza felé, a leány bánatosan elmerengve nézett utána. Ime, így mennek el innen valamennyien, délczeg, érett férfiakká válva, hogy másutt végig csinálják az életet. Egyik nemzedék megy a másik után, mint a folyó hullámai, ám Rieke mindig egy helyben, változatlanul marad közöttük. Talán így volt ez az örökkévalóság óta és így is lesz az örökkévalóságig, hogy az öreg professzor írni fogja a könyveit, künn pedig Rieke examinálja az ifjakat, a kik mindig mások és mindig ugyanazok maradnak mégis…
Rieke hirtelen megrázta a fejét, hogy elhessegesse ábrándjait, aztán mosolyogva mondta:
– És most folytassuk, Gusztáv úr!…