III.
Idősebb Vajkay Jenő izgatottan nézegetett ki az udvarra, hogy mikor gördül be a hintó idegenből hazatérő fiával. Bárha nagy kedvét lelte benne, hogy mindig a czinikust játszsza, ezúttal mégsem tudott elfojtani a szivében egy kis elérzékenyülést.
Hogy is ne! Hiszen valamikor ő is koptatta a heidelbergi egyetem lépcsőit, ő is büszkén dugta zsebre doktori diplomáját és ő is fellengős tervekkel tért vissza a magyar hazába. Hej, mennyi idő telt el azóta! Mennyi nemes hite vált keserű csalódássá! A szive megkeményedett, ambicziója elenyészett, élete útja derékbe tört; hanem azért az ifjú hevülések emlékeit nem tudta elcsúfítani semmi csalódás sem.
Ámbár – őszintén szólva – volt még egyéb oka is a türelmetlenségre. Tudniillik délután négy órára igérte meg M. Depruy-nek, hogy elmegy érte a hôtelbe és közös kocsikirándulást tesznek a budai hegyek közé. Depruy asszony párisi szépség volt és a világ összes nagyvárosait végig utazta bizonyos nőemanczipácziós eszmék terjesztése czéljából. Úgy mondják, hogy valóban sok előkelő és gazdag férfiút sikerült is már meghódítania eszméinek…
A várva-várt hintó megérkezett végre. Az öreg úr gyorsan elugrott az ablaktól és komoly, méltóságteljes pózzal ült az iróasztalához, a melyen ezúttal feltünően sok könyv és iromány hevert rendetlen össze-visszaságban.
Jenő az ajtóban idegenül, félénken megállott és két karját kitárva rebegte:
– Atyám!…
Az öreg ünnepélyesen fölállott és nyájasan válaszolta:
– Isten hozott, fiam!
Gyöngéden megölelte és fia fejét odaszorította melléhez. Aztán helyet mutatott neki egy török asztalka mellett.
– Parancsolsz szivart?
– Köszönöm, atyám, de nem szoktam.
– Nem szoktál? Furcsa! No de nem baj… Milyen útad volt?
– Köszönöm, atyám, elég kellemes. Boldoggá tett az a tudat, hogy minden percz közelebb hoz tehozzád.
– Köszönöm, ez szép tőled. Én is türelmetlenül vártalak már haza és boldognak érzem magam, hogy viszontláthatlak. Remélem, jól fogod érezni magadat itt köztünk.
– Minden bizonynyal, atyám!… Béla fivérem itthon van?
– Ő vár téged. Menj, öltözz át és keresd fel őt. Nagyon örülnék, ha holnap délelőtt átjönnél ismét hozzám, mert fontos megbeszélni valóim vannak.
– A mint parancsolod, atyám.
– Szerettem volna még ma elvégezni, mert légy meggyőződve róla, hogy nem szivesen háborgatlak. De lehetetlen; most épen sürgős dolgaim vannak.
Az öreg most az órájára nézett és fölszisszent.
– Terringette! Mindjárt négy óra! Megbocsáss, édes fiam, de halaszthatatlan a dolgom… Mihály majd elvezet a lakosztályodba és segítségedre lesz.
Az öreg gyorsan simított még egyet-kettőt a bajuszán és tekintélyes szakállán, hogy méltó külsővel hallgathassa meg Depruy asszony nőemanczipácziós eszméit. Igazán fejedelmi szép ember volt; szakálla már erősen őszült, de magas, vállas termete még friss és délczeg volt, szeme üdén ragyogott és piros arczán egyetlen ráncz se volt. Az ajtóból könnyedén visszafordult:
– Apropo, még egy diszkrét kérdés! Van-e elég pénzed, fiam? Mert remélem, hogy a mai estét a viszontlátás örömeinek óhajtod szentelni.
– Oh, atyám, úgyis elárasztott mindig pénzzel. Több is van, mint kellene!
– Furcsa. Ezt Béla bátyádtól sohsem hallottam még. Akkor hát – a viszontlátásra!
Kezet szorított a fiával és a szertartásos fogadtatás véget ért. Jenőnek eszébe jutott az a pillanat, a mikor Winter tanártól búcsuzott és elszomorodott. Lehangoltan ment a komornyik után, a ki némán, lábújjhegyen vezette a lakosztályába és alázatos, sunyi pofával várta parancsait.
– Most nincs szükségem semmire. Kérem, jelentse fivéremnek, hogy mindjárt átmegyek hozzá.
A komornyik elment és néhány pillanat mulva Béla rontott a szobába. Ő bezzeg nem sokat czerimóniázott, hanem szeleburdi hevességgel ölelte meg Jenőt.
– Szervusz német! Csakhogy megjöttél egyszer! Majd meglátod, milyen jól fogunk mulatni itten. Ez bezzeg mulatságosabb város, mint a te kis Heidelberged. Fuj! Én egy napig voltam ott, de örökre megúntam. Unalmas egy fészek! Tele van «spissz»-ekkel… De most el kell mennem. Tudod, egy kis kalandom akadt. Pokoli jól fogsz mulatni, ha egyszer elmesélem. Képzeld, valóságos kis regény, átöltözködésekkel egybekötve. Én könyvelőnek adom ki magamat, hahaha!… Hanem este együtt vacsorázunk a klubban, mi? Azt hiszem, az öreg is velünk tart.
– Nem, ép az imént mondta, hogy halaszthatatlan dolga van.
– Hahaha! Bizonyosan a kis franczia! Ezt is jól fölhajszolta! Az öregnek mindig van valami nemzetközi speczialitása!… Akkor hát csak ketten leszünk. Majd akad ott társaság.
– Sajnálom, de én idehaza szándékozom vacsorázni. A klubba egyáltalán nem megyek.
Béla arcza egyszerre elhidegedett. Ingerülten válaszolta:
– Hát mit akarsz? Itt is folytatni akarod a heidelbergi életedet? Hisz doktor vagy már! Mit akarsz még?
– Semmi esetre sem ilyen életet akarok!
Béla most már fagyosan köszönt.
– Akkor hát szervusz! Holnap majd látjuk egymást – talán.
Ám a mint kiment, a folyosón megvetően dörmögte:
– Stréber!…
Jenő magára maradt a szülei hajlékban, a mely négyévi távollét után oly idegen volt neki. Kinézett az ablakon és hosszan elbámulta a dús lomhaságot, a mely a pazar fényű udvaron elterült. Kövér lakájok renyhe ácsorgással vették körül Jancsit, a ki henczegve beszélte el élményeit.
– Mondom néktek, hogy bolondultak azok a német lyányok utánam. Különösen, ha a díszruhámat vettem föl, akkor úgy jöttek utánam csapatostul, mint a libák…
Az istállóból kis peczérfiú jött ki és két hófehér orosz agarat sétáltatott pórázon. A gyönyörű állatok kényesen lépkedtek a finom porondon és a peczérfiú tunyán ballagott utánuk.
Az udvar közepén kertészfiú állott és a gummicsőből ívalakú vizsugarat lövellt a virágágyakra. Hetyke szobalány lépegetett arra és a kertészfiú incselkedve zárta el az útját a vízsugárral. Az imposztor nem is engedte tovább, míg meg nem vámolta néhány csókkal, a mi nagy sikongásokkal és bajusz-tépésekkel adatott meg neki.
Mennyi léha fényüzés, oktalan gazdagság mindenütt! És mindez két emberért, a kik haszontalan kalandok után futkosnak mostan.
Másnap reggel pontosan jelentkezett az apjánál. Az öreg ágyban volt még és ásítozva, panaszkodva fogadta:
– Oah! Szörnyű sok dolgom volt az éjtszaka. Iszonyúan össze vagyok törve… És te hol voltál, mit csináltál?
– Idehaza voltam.
– Mit? Itthon maradtál? Furcsa! No, de ez gusztus dolga. Parancsolj rágyujtani. Azaz – pardon – igaz, nem szoktál dohányozni! Igazán furcsa fiú vagy te! Tehát kérlek, figyelj ide, fontos ügyben kell beszélnem veled.
– Figyelek, atyám.
– Tanulmányaidat befejezted, nagykorú vagy. Elérkezett az ideje, hogy határozz jövőd felől.
– Már határoztam, atyám.
– Nagyon kérlek, hogy ne szakíts félbe. Már rég nem voltam a parlamentben és elszoktam a közbeszólásoktól. Örülök, ha így is el tudom mondani valahogy a mondanivalómat. Tehát mielőtt határoznál a jövőd felől, előbb meg akarlak ismertetni az útakkal, a melyekben válogathatsz. Azt tudod, hogy gazdag vagy.
– De atyám!…
– Eh, nem az én vagyonomról van szó. Én még átkozottul fiatalnak érzem magam, kivéve így reggelenként. De az anyai örökséged, a hódsági birtok maga is jelentékeny vagyon. Kétezer hold egy tagban, ebből valóban megélhetsz gond nélkül. Ime tehát az első út: élni. Tégy úgy, mint én, vagy Béla bátyád, vagy a többiek, a kik elég szerencsések, hogy gazdagok lehetnek ebben a koldus országban. És hidd el, jó dolog ez. Minél szegényebb az ország, annál jobb dolguk van a gazdagoknak. Pompás ország ez, minden megvehető pénzért és minden bámulatosan olcsó. Női erény, férfias büszkeség egyaránt. Mindössze néhány garasba kerül. Mondhatom, szamár ember az, a ki külföldre megy innen, ha pénze van! Nos, tetszik ez az út?
– Nem, atyám. Én nem tudnék így élni, mert…
– Jó, jó. Indokaidat bátran elhallgathatod. Engem úgy se kapaczitálhatsz – már. Tehát következik a második út. Választasd meg magad képviselőnek, mondj el néhány frázist a Házban és ünnepelni fognak. Fogj kezet néhány gazdag gyárossal és magasztalni fognak hogy a magyar ipar hathatós barátja, atyja vagy. Vállalj el néhány dísz-állást és áldani fogják a nevedet, azt fogják mondani rólad, hogy egy második Széchenyi vagy. Lesz hatalmad, tekintélyed, dicsőséged és ha jól viseled magad, szobrot is kaphatsz idővel… Nos, tetszik ez az út?
Jenő úgy érezte, hogy atyja csúfolódik vele. Szomorúan válaszolta hát:
– Nem, nem akarok szerepelni, atyám.
– No, ezt én se valami nagyon ajánlom. Ez csak az üresfejüeknek való, a kiknek imponál a többiek üresfejűsége… Marad tehát a harmadik út. Ösmered talán még unokanővéredet, Stubenthal Melanie komteszt. Ámbár akkor még kicsi bakfis volt, de azóta gyönyörű hajadon lett belőle. A birtokuk épen szomszédos a tieddel és egy csöppet sem kisebb, mint a tied. Vedd őt feleségül…
– De atyám!…
– Nono, csak ne pirulj! Nem fog kelleni sokat udvarolgatnod. Melanie már belénevelődött abba a gondolatba, hogy te léssz a férje. Az ilyesmit a gondos apák már jó előre elintézik maguk között…
Az öreg ezúttal nagyon félreismerte azt a pirosságot, a mi fia arczán gyuladt ki. Jenő fölpattant és indulatosan szólott:
– Hogyan, atyám? Ti az én tudtom és beleegyezésem nélkül határoztatok felőlem? Nos, én kijelentem, hogy nincs kedvem ehhez a házassághoz és egyáltalán tudni sem akarok azokról a kényes komtesszékről!
– Nono, csak ne pattogj. Hisz’ mindez csak terv volt, a mely a te beleegyezésed nélkül egy fabatkát sem ér. Melanieért se aggódj; kap ő férjet, akár minden ujjára tizet. Ámbár én nem értem, hogy miért ne vennéd el. Hiszen azért élhetnél te úgy, mint akármelyik legény-ember… No, de látom már, hogy ehhez nincs kedved. Már most arra vagyok kiváncsi, hogy mi a te utad? Mert én negyediket nem tudok.
Jenő kiegyenesedett és remegő hangon válaszolta:
– A magam útján akarok haladni! Én külföldön sok mindent tanultam és megesküdtem, hogy hű maradok ahhoz, a mit ott tanultam.
– Haha! és hol találsz itt segítőtársakra?
– Hahaha! És azt hiszed, hogy akad bolond, a ki a te ábrándjaidhoz szegődik?
– Azt hiszem! Egyet már tudok is, a ki hivem lesz biztosan.
– Ah! És ki az?
– Te vagy az, atyám!
Az öreg egyszerre elkomolyodott. Arczára szokatlan elérzékenyülés ült és hangja is olyan lágy volt, mint már régen nem. Lassan válaszolta:
– Nem, fiam! Az első csalódást már megtaláltad, mert én nem szegődöm hozzád. Valamikor, a mikor még fiatal voltam, mint te, én is ilyen czélokkal jöttem haza. Hiszen Heidelbergben tanultam én is, ha jól megfigyelted, megtalálhattad a padokban befaragott monogrammomat. Akkor én is esküdtem ezekre a szocziális tanokra és azt hittem, hogy én leszek hivatott apostoluk. Nos, fiam, – itt tartok mostan és itt fogsz tartani te is egykor. Tagadólag rázod a fejed? Jó, jó! Csak vegyülj el a valóságba a te gyönyörű theoriáiddal és látni fogod, hogy a theoriák is azért olyan szépek, mert semmi közük a valósághoz. Hát ismered te ezt a földet? Ismered ezeket az embereket? ezeket a viszonyokat? Nem, fiam, te csak elvont elméleteket ismersz, a melyek mind értéktelenekké válnak, mihelyt alkalmazni akarod azokat. És ha mégis ragaszkodol hozzájuk, ha erős akarattal, tüzzel-vassal mégis megvalósítod, – akkor forradalmár leszel; kártevő szellem, a ki erőszakkal megzavarja a fejlődés természetes rendjét és rombol, bárha jó szándékkal. És akkor nemcsak hogy végig kell majd nézned fáradozásod hiábavalóságát, de viselned kell azonfelül az emberek balitéletét. Gonosztevőnek fognak tartani, vagy a mi még roszabb: bolondnak. És a mi a legroszabb: így is, úgy is igazuk lesz!… Most hát menj és tégy úgy, a hogy akarsz. Zsarnokod nem vagyok, tehát nem gátollak. De apád vagyok, tehát – elsiratlak.
– Nem tehetek másként, atyám!
Jenő daczosan ment ki a szobából, de szivét fojtogatta a keserűség, hogy makacs haragban kellett elhagynia atyját.
Ám az öreg nagyon sajátságosan viselkedett odabenn ezalatt. Kiugrott az ágyból, néhányszor az ajtóhoz szaladt, mintha vissza akarná hivni az eltávozottat. Aztán izgatottan járkált föl-alá, a kezét dörzsölgette, széttárta a karjait, mintha erősen magához akarna szorítani valakit és mosolyogva dörmögte:
– Az én fiam!