IV.
Winter professzornak volt egy régi jó barátja Budapesten, Pór Albert. Jenőnek a lelkére kötötte, hogy látogassa meg okvetlenül, ha haza megy és adja át baráti üdvözletét.
Pór Albertet nagyon kevesen ismerték idehaza és a kik ismerték is, a vén istentagadónak hivták, mert bárha világtalan szemével, hosszu fehér szakálával olyan volt, mint egy jámbor bibliai próféta, a beszédét veszedelmes istenkáromlásnak vették az együgyü emberek.
Ám ezek ugyancsak nagyot néztek volna, ha megtudták volna, hogy ez a vén istentagadó, a ki leányával egy kétszobás udvari lakásban lakik és emberemlékezet óta egyazon ruhát viseli, korának egyik legnagyobb gondolkozója és filozófiai munkáit a külföld minden művelt embere áhitattal emlegeti.
Viszont Winter professzor is ugyancsak nagyot nézett volna, ha megtudta volna, hogy a nagy Pór Albert, az egyetlen magyar filozófus, a kit ismert és megbecsült, odahaza teljes ismeretlenségben és nyomoruságban tengeti az életét!
Dehát mind e dolgokkal maga Pór foglalkozott a legkevesebbet. Világéletében mindíg csodálatos igénytelenség lakott benne. Ifjú korában is az volt egyetlen öröme, ha a kávéházban néhány tanulni vágyó hallgatója akadt, a kiknek türelmesen, szerényen fejtegette órák hosszat gondolatait.
Hivatalra nem törekedett, talán el se fogadta volna, mert soha sem érezte szükségét. Bőven megélt abból a pár forintból, a mit a könyveivel keresett imitt-amott, a nélkül, hogy hijját érezte volna valaminek.
Ez az igénytelenség a végsőkig fokozódott, a mikor szemevilágát elvesztette. Egyetlen leánya, a ki ügyesen bánt az irógéppel, valami hivatalban kapott alkalmazást és csak délben, este járt haza. Most már naphosszat egyedül üldögélt az öreg, leányát várva haza. Esténkint aztán, mikor az egyszerü vacsorát elköltötték, a leány asztalhoz űlt, pennát fogott és az öreg éjfélig diktált neki.
Katalin még gyermek volt, mikor anyját elvesztette és neveltetése atyjára maradt. Pór Albert nagy tudós volt, de a leány-neveléshez vajmi keveset értett. A leányával is úgy bánt, mint valamely fogékony tanítványával; odahaza beavatta őt munkáiba, a kávéházba mindig magával vitte és a gyermek ott figyelmesen hallgatta végig a kis társaság vitáit.
Igy aztán Katalin tudósabb volt, mint bármely leány-társa, de magából az életből kevesebbet ismert még, mint egy négyéves gyermek. Azok a férfiak, a kiket ő látott maga körül, mind komoly, magukba mélyedt emberek voltak: mind oly szenvedélytelen, szürke lény volt, mintha valami testet öltött filozófiai tantétel lett volna. Ez emberek nem ittak, nem kártyáztak, nem szerettek, nem udvaroltak és semminemü hiuság sem volt bennök személyük iránt. Körülöttük egy nagy város tenger gazdagsága, hiusága, élvvágya tobzódott, de ők ez meg se látták, hanem úgy viselkedtek, mintha az élet legnagyobb gazdagsága egy új igazság és az élet legfőbb czélja volna, hogy a gondolatok tisztázódjanak.
De volt mégis egy fiatalember a társaságban, a ki észrevette őt és különösképen vonzódott hozzá. Joó Pál valamikor asztalos-legény volt, de aztán a szocziálisták közé keveredett és ott hamarosan föltünt éles, fogékony elméjével. Szinte beteges mohósággal fogott a tanuláshoz, hogy kipótolja azt, a mit gyermekkorában elmulasztott és néhány év mulva ő lett a szocziálisták legtekintélyesebb, legképzettebb vezére. Az ő fegyvere az irott betü volt, a szónoklást másokra bizta; egyébként is gyönge hangú, igénytelen megjelenésü ember volt, a ki aligha hatott volna a tömegre.
Katalinnal való viszonya úgyszólván önként fejlődött ki. Pál mindennapos vendég volt náluk, a kávéházban is a legfigyelmesebb hallgatója volt Pór Albertnek és észrevétlenül szokott össze Katalinnal, a ki sokkal kevésbbé ismerte még a világot, semhogy gondolkozhatott volna e barátság jelentőségén.
Ám egyszerre nagyot változott minden, a mikor Pór Albertet egy átkozott betegsége megfosztotta szemevilágától. Most már otthonülő lett egészen és gyér jövedelmei még jobban megcsappantak, úgy hogy Katalinnak irodába kellett lépnie.
E különcz gondolkodók elzárt világából a valóság világába került és rátalált önmagára: a fiatal szép leányra, a kinek ismeretlen örömök és édes, sejtelmes föladatok az osztályrészei.
Egy csinos, szőke fiatalember ismertette meg ezekkel, a ki a villamosban mutatkozott be neki és azóta hűségesen elkísérte mindennap az irodába. Szerény, szorgalmas és jószivű fiatalembernek látszott és Katalin bizott benne, hisz’ azok a férfiak, a kiket eddig ismert, mind ilyenek voltak.
Lassanként forró barátság fejlődött ki köztük, melynek büvös árnyéka egészen elfödte szegény Joó Pál alakját. Ő nem tudott ugyan semmiről, de szomoruan megsejtette, hogy ábrándjai utját valami idegen elem keresztezte és az ő napja leáldozott.
Hallgatagon, panasz nélkül belényugodott és továbbra is megmaradt az öreg Pór Albert szorgalmas tanítványának.
Aznap is ott volt mellette, a mikor Jenő ellátogatott hozzá. Az öreg először bizalmatlanul fogadta, de mikor meghallotta a Winter professzor nevét, megragadta a kezét és tuláradó nyájassággal mondta:
– Üljön le, kérem! Mit csinál az én jó öreg barátom?… Bizony rég nem láttam már és… és sohsem fogom őt látni többé!
Jenő körülnézett a szegényes szobában, szivét összeszorította a részvét és holmi vigasztalásfélét rebegett. Az öreg mosolyogva válaszolta:
– Óh, csak hagyja! Engem sokkal kevésbbé szomorít el vakságom, mint embertársaimat. Engem voltaképen nem is ért veszteség véle. Hiszen a mig megvolt a szemem világa, addig sem azzal néztem, hanem az agyammal. A szemek csak zavaró, üres, tarka képekhez juttattak, a melyekről fájdalom nélkül mondok le. Talán még hálával is tartozom érte a gondviselésnek. Hisz’ mindig az volt a vágyam, hogy egyesegyedül a gondolataim között élhessek; nos, most beteljesült a vágyam!
Jenő keserü tapasztalatairól kezdett beszélni, a melyekkel már két nap óta is lépten-nyomon találkozott hazai földön. Az emberek szük látókörüek, maradiak, tunyák és még csak törekvés sincs bennük a haladásra. Az öreg bámész arczot öltött, aztán erős hittel mondta:
– Dehogy! Én nem találtam soha okot a panaszra. Mondhatom, világéletemben mindig pompás dolgom volt és mindig elismerésre találtam. Mindig akadtak néhányan, a kik meghallgattak és megértettek. Ez, higyje el, épen elég jutalom egy emberéletért!…
Mikor elváltak, az öreg megigértette, hogy holnap is eljön. Joó Pált pedig megkérte, hogy kisérje ki vendégét. A kapuban megilletődve mondta Jenő:
– Az öreg úr, úgy látszik, nagy szegénységben él.
– Óh, dehogy! Ő a világ legigénytelenebb embere. Bármily kevese van is, ő azt pazar fölös ajándéknak tekinti!
Jenő csak most nézte meg alaposan az emberét. Keskeny arczu, szelid, kék szemü fiu volt, állát, felső ajkát ritkás haj födte rendetlenül. Ruhája zsebeiből kidagadtak a könyvek és a paksaméták. Olyan embernek látszott, a ki nem igen törődik embertársaival. Hanem volt benne valami átszellemült rajongás, valami mély, lappangó tüzü lelkesültség, a mi megkapta az embert. Jenő melegen megrázta a kezét és szinte vidáman lépdelt az utczán hazafelé. Szörnyen büszke volt uj ismeretségére.
… Másnap délután Vajkai Béla szerény, kopott ruhában, de gondosan kiberetválkozva türelmetlenül álldogált egy mellékutcza sarkán. Többször megnézegette az óráját, unalmában egyik opera-áriát fütyölte a másik után, föl-alá sétált és az elhaladó leányok után nézett nagy szakértelemmel. De a mint Katalin egy kapuból az utczára lépett, hirtelen elkomolyodott az arcza és elébe sietett.
– Még sohasem váratott ennyit magára, pedig még sohasem vártam ily izgatottan!
– Nem jöhettem előbb, Kovács úr! Pedig én is vágytam találkozni önnel, mert fontos dologról szeretnék beszélni önnel, a melyet már régóta halogatok magamban.
Béla rosszat kezdett sejteni, de azért fanyar érdeklődéssel mondta:
– Figyelemmel fogom hallgatni!
– Ön több izben mondta azt nékem, hogy szeret engem és bevallom, hogy ez boldoggá tett engem.
– Óh, igen, szeretem önt Katalin! Kivánja, hogy ujból megesküdjem rá?
Ezt meg is tette volna tiszta lelkiismerettel, mert sohsem látta még oly szépnek ezt a leányt, mint mostan. Könnyü fehér ruha volt rajta, a melyből kivánatosan domborodtak ki leányos formái; bájos arczát egészséges pirosság zománczozta be. Aztán volt valami megnevezhetetlen bűbáj abban az odaadó bizalomban, a melylyel itt, a népes gyalogjárón, simult hozzá a leány.
– Én nem kételkedem önben, kedves Kovács úr. Hiszen mi czélja is volna véle, hogy áltasson engem, egyszerü szegény leányt? De megvallom, van valami, a mi aggaszt és sok töprengést okozott már nékem.
– Ah! Tehát kételkedik mégis!
– Nem, nem! Ne értsen félre Kovács úr. De van valami titokzatos tartózkodás önben, a mit én sehogy sem tudok megmagyarázni magamnak.
Béla meghökkenve nézett rá. Hogyan, ez az egyszerü, csitri leány keresztül látott volna rajta? De a leány hamarosan megnyugtatta:
– Én sokszor beszéltem már önről atyámnak és biztosíthatom róla, hogy ő nagyon rokonszenvezik önnel, mert ő szeret és megbizik bennem. De ön még egyszer sem volt hajlandó eljönni hozzánk; utczánkig elkisért mindig, de onnan visszafordult és eltűnt abban a titokzatosságban, a melyből elém bukkant. Nagyon kérem, nyugtasson meg engem! Olyannak tartja-e viszonyunkat, a melynek szüksége van a titkolózásra? Mert ha így volna…
Béla kedvetlenül mondta:
– Hányszor megesküdtem már, hogy szándékaim tisztességesek! De maga, úgy látszik, még mindig nem bizik bennem.
– De szeretnék bizni! Épen azért kérem, hogy nyugtasson meg. Megigértem atyámnak, hogy ma elhozom önt hozzá. Eljön-é?
– Menjünk! Én nagyon boldog leszek, ha édes atyját megismerhetem.
De alapjában nagyon kényelmetlenül érezte magát Béla. Fanyar csalódással látta, hogy a játszi, könnyü kalandok az úgynevezett alsóbb néposztályban sem teremnek könnyen és a finom selyemháló, a mit az igénytelen leányra vetett ki, az ő nyakára hurkolódik egyre szorosabban.
De az ismeretlen jövő bonyodalmai ellenállhatatlanul vonzották. Aztán meg csak egy röpke oldalpillantást kellett vetnie a leányra, hogy elenyészszenek aggodalmai. A leány hálás mosolylyal mondta:
– Atyám boldog lesz, hogy megismerheti önt! Szegény, mily kár, hogy nem láthatja.
Béla meglepetve kérdezte;
– Hogyan, hát édesatyja…
– Világtalan már két év óta!
Katalin bánatosan hajtotta le fejét, de Béla sehogysem volt hajlandó osztozkodni a szomorúságban. Őt határozottan fölvidította ez az ujabb adat. Egy világtalan ember gyanuját könnyü dolog lesz kijátszani. Megnyugodva követte a leányt a kis udvari lakásba és szinte pökhendi önbizalommal nyitott be a szobába. Ám egyszerre a küszöbhöz szögezte a meglepetése. A fehérszakálu, világtalan ember mellett Jenő ült és csodálkozó pillantással meredt reá. Már késő volt visszahuzódni. Katalin fürgén, jókedvüen mutatta be őt atyjának:
– Elhoztam Kovács Béla urat, a kiről annyit beszéltem neked.
Béla szigoruan nézett Jenőre és fogát összeszorítva sugta neki:
– El ne árulj!
Hát bizony, Jenőnek végig kellett játszania az egész komédiát. Türnie kellett, hogy a leány bemutassa neki a saját testvérét. Aztán végig kellett néznie Katalin naiv örömét, a melylyel «vőlegénye» körül forgolódott és végig kellett hallgatnia Béla vakmerő hazudozásait, a melyekkel e gyanutlan jó embereket megejtette. De a leány finom érzékével mégis észrevette, hogy mily fagyosan, érthetlen megvetéssel bánik Jenő Bélával. Sugva meg is kérdezte Bélától:
– Ismerték már önök egymást ezelőtt is?
– Nem, sohasem láttam még ezt az embert!
– Nagyon kellemetlen modora van. Nem lehet jó ember!
De Béla mégis kényelmetlennek találta a helyzetét. Nyájasan kezet szorított az öreg úrral, egy hideg fejbólintással elköszönt Jenőtől, aztán eltávozott. A leány kikisérte és aggodalmasan kérdezte:
– Nem jól érezte magát köztünk?
– Bevallom, nagyon szerencsétlenül válogattam meg a látogatás idejét. Majd egyszer olyankor jövök el, a mikor teljesen magunk lehetünk.
A leány elkeseredve mondta:
– Nem is tudom, mit keres itt az az ember! Óh, hogy gyülölöm őt!
… Még ez este fölkereste Béla Jenőt a szobájában. Gunyosan szólott hozzá:
– Nagyon váratlan helyen és időben találkoztunk! Nem hittem volna, hogy te is jársz ilyen helyekre.
– De mindenesetre más szándékkal, mint te.
– Persze! Te vagy a «nemesszivü megmentő», a ki édes hálát fölöz le. Hálásabb szerep, mint az enyém, mert az enyém csak a tiedet szolgálja.
Jenő ingerülten pattant föl:
– Megelégeltem gyanusításaidat! És kijelentem, hogy nem fogom türni, hogy e derék, becsületes embereket tönkretedd!
– Vajjon mit szándékozol csinálni? Talán elmégy és fölfedsz előttük mindent. Vagy talán már meg is tetted? Nos, csak menj árulkodni! Elvégre Heidelbergben nincs tanszéke a lovagis gentleman-kötelességeknek. Egy Vajkai, a ki mások diszkrét kedvteléseibe avatkozik, – valóban, édesatyánk büszke lesz reád!
– A gentleman-like-ra ne hivatkozzál, mert ezt a jogodat eljátszottad. Tudod-e mit tettél? Álruhába bujtál, hazudoztál és egy szegény leánynak elraboltad mindenét, a nélkül, hogy te, a gazdag, bármi kárpótlásra is hajlandó lettél volna. Mióta lovagias tett a hazudozás és mióta sport a rablás?
Béla kényelmetlenül feszengett e beszéd alatt, de aztán dölyfösen válaszolta:
– Nem veszed észre, hogy nagyon gyanus ez a buzgóságod, a melylyel mások privát dolgaiba avatkozol?
– Tegnap láttam őket először.
– Akkor hát mijök vagy te nekik, hogy így oltalmazod őket?
– Barátjuk vagyok, mert gyámoltalanok, szegények és nemesszivüek. Oltalmazom őket, mert te gazdag, hatalmas és lelkiismeretlen vagy!…
Jenőnek most ellágyult a hangja és szinte könyörögve folytatta:
– Figyelj ide, kérlek, Béla! Te egy ártatlan leány vonzalmát kicsaltad, de most még nem volna végzetes ránézve a kiábrándulás. Mondj le róla, irj meg neki mindent őszintén, utazz el. Ne felejtsd, hogy te csak egy kis kalandot dobsz el magadtól, neki és atyjának pedig az életet adod vissza.
– Lemondjak róla, mikor szeret? Nem! Én is szeretem őt!
– Igazán szereted őt? Óh, ha ezt sejtettem volna! Hisz’ akkor rendben van minden! Vedd el őt feleségül.
Béla először fürkészve nézett öcscse szemébe, aztán fölkaczagott.
– Megbolondultál? Hisz’ akkor nemcsak ostoba volnék, de nevetséges is! Valóban, még csak haragudni sem tudok reád a tanácsodért. Egyszerüen éretlen vagy és szentimentális, mint minden diák!
– Nos, jó! Akkor hát tudd meg, hogy hiábavaló lesz minden ravasz fáradozásod. Elállom utaidat és meg fogom akadályozni, hogy épen testvérem tegye tönkre azoknak életét, a kiket becsülök!
– Mit akarsz tenni?
– Tudom, hogy mit tegyek és győzni fogok!