V.
Jenő valóban tudta, hogy mit tegyen.
Másnap fölkereste Pór Albertet és így szólott hozzá:
– Néhány nap mulva átveszem anyai örökségemet, a hódsági birtokot és az a szándékom, hogy ott fogom megvalósítani azokat a szocziális elveket, a melyeket Winter professzortól tanultam. Jól tudom, hogy ez nehéz munka lesz, de épen azért van szükségem az ön támogatására.
– Óh, arra biztosan számíthat, ha ugyan hasznát veszi. Én rokonszenvezem önnel, mert nemes szándéku, lelkes embernek látom.
– Egy nagy kérésem volna önhöz. Költözzék ön családostul hozzám, hogy egész idejét közös ügyünknek szentelhesse.
– De uram!…
Jenő könyörögve szólott közbe:
– Az égre kérem, ne tiltakozzék! Nekem szükségem van önre és ha önben van szeretet a saját eszményei iránt, nem tagadja meg kérésemet.
Az öreg ur elérzékenyülve pislogott világtalan szemeivel. Hiszen legrejtettebb vágya volt az mindig, a mit most odakináltak neki. Egy darabka föld, egy elkülönzött tartomány, a melynek barázdáiba az ő gondolatait ültetheti el! De aztán aggodalmasan mondta:
– Nem tudom, hogy elfogadhatom-e ezt öntől.
– El kell fogadnia. Ha jótékonyságról van szó, úgy azt csak ön gyakorolhatja vélem. Ön tanácsadóm, tanítóm lesz!
Mikor délben az öreg leányának elmondta Jenő ajánlatát, Katalin elsápadt és kezét szivére szorítva kérdezte:
– És te elfogadtad?
– Óh, eleinte voltak némi aggodalmaim, de ő azokat végképp eloszlatta. És nem tagadom, ennél csábítóbb dologról álmodni se mertem volna. Képzeld el a puszta csendjét, a nyugalmat és azt a tudatot, hogy az ember eszméi termő maggá válnak az anyaföldben!
A leány öntudatlanul rebegte:
– Hát velem mi lesz!
– Természetesen velem jössz te is. Aggódás nélkül elfogadhatod az ő vendégszeretetét, a melyért különben is – remélem – alaposan meg fogok szolgálni.
Katalin elhallgatott, de szeme megtelt könynyel. Be kellett látnia, hogy atyjára igazi megváltás lesz ez az új élet, nem szabad hát akadályokat gördítenie elébe.
Most már csak az a gond foglalkoztatta, hogy mit mondjon majd Bélának, ha délután találkozik vele. És vajon mi lesz, ha majd a fiatalember föltárja a szivét és határozott vallomásra kényszeríti őt is? Ha felszólítja, hogy hagyja el öreg atyját és kövesse hiven szerelmesét?
Pedig hasztalan gyötörte magát e kinzó kérdésekkel. Béla e napon nem várta az utczasarkon, mint rendesen. A leány azzal vigasztalta magát, hogy este bizonyosan várni fogja.
Ám azért nyugtalan szivvel ült egész délután a zakatoló irógép előtt, mert bárha nem tudott is magának megmagyarázni semmit, mégis sejtette, hogy valami gonosz katasztrófa van készülőben, a mely Jenő megjelenésével van összefüggésben.
A mint alkonyatkor elhagyta a hivatalt, a kapuban egy hordár szólította meg.
– Pór Katalin kisasszonyhoz van szerencsém?
– Az vagyok.
– Egy levelem van a kisasszony számára. Válasz nincsen.
A leány dobogó szivvel bontotta föl a levelet. Az aláirását sem kellett megnéznie, úgyis tudta, kitől való. Sőt a pesszimizmus, a mely örökké ott lappang a szerelmesek szivében, a levél tartalmát is elárulta neki jóelőre. Most már csak a szavakról, a formákról van szó. Igy szólott a levél:
Édes kisasszony! Az egekre kérem, bocsásson meg nekem és ne higyjen a látszatnak, a mely ellenem fordult. A mit tettem, azt Ön iránt érzett őszinte szerelmemből tettem és nem lakolhatok érte keserűbben, minthogy lemondok a látásáról. Kérem, bocsásson meg és ne gondoljon gyülölettel arra, a ki Önt igazán szerette:
Bélára.
A levél története nagyon egyszerű volt. Béla biztosra vette, hogy Jenő el fogja őt árulni a leánynak. Jónak látta hát, hogy kikerülje a kellemetlen bonyodalmakat és félreálljon a megsértett család esetleges boszuja elől. Még most úgy sem volt késő; egyetlen levéllel kényelmesen szabadulhatott mindenből.
A leány csak nézte, nézte a levelet, mig a könnyek elborították szemét és áthatlan homálylyá változott minden körülötte. Most, hogy elolvasta a levelet, még érthetetlenebb volt az, mint annak előtte. De mit is kellett volna még megértenie? Tiszta hittel, az ifjúság rajongásával indult utnak és sivatagba tévedt. Itt van a sürgő-forgó utczán, a melyen egyetlen arczot sem ismer, senki sem törődik véle. Az irányító, a kihez minden érzését kapcsolta, eltünt és sohasem fog többé rátalálni. Még nyom sincs a rengeteg embertömegben, a melyen keresésére indulhatna. Hiszen kicsi, csonkán maradt regényük emlékei az egyik utczasaroktól a másikig terjednek csak; azontul a mi van, az ismeretlen rengeteg.
Sebzett ember módjára vánszorgott előre össze-vissza, czéltalanul. Úgy érezte, hogy az élet kapuját becsapták mögötte és ő ott van a kárhozott lelkek birodalmában, a hol nincs más tennivalója, csak bolygani, bolygani az örökkévalóságig. Ám a mint az első utczai lámpa kigyuladt, fölriadt kábultságából. Az alkonyat homálya, mely egészen leszállott már az Andrássy-útra, édesatyját juttatta eszébe, a ki most az örök sötétségben ülve, türelmetlenül neszel az ő léptei után.
Gyorsan megfordult és hazafelé indult. De mikor a kapuhoz ért, még egyszer visszanézett az utczára és azt hitte, hogy megszakad a szive. Talán úgy is volt. Talán csak egy lelketlen szervezet vánszorgott be a kis udvari lakásba és roskadt le görcsös zokogással egy világtalan öreg ember előtt és azt a megtépedt szivet kétségbeesett érzelmek ragadták azalatt magukkal, hogy utczáról-utczára röpülve keresse, kutassa vérkönnyeket sirva, hütlen szerelmesét…
Az öreg ember kezét leánya hajára téve hallgatta a fuldokló, elfojtott sirást, a mely szivettépőbb volt minden kiáltó jajgatásnál. Ujjai idegesen szaladtak végig a leány arczán és megérezték a meleg könnyeket, a melyek tüzes vasnál jobban égették. Fejét lehorgasztotta és másik kezét hosszú szakállába mélyesztve megszólalt remegő hangon:
– Mi történt, leányom?
– Nagyon, de nagyon boldogtalan vagyok, atyám!
– Mondj el mindent! Ha nem volnék is atyád, megérdemelném tőled, hogy őszinte légy hozzám!
A leány odakönyökölt atyja térdére és arczát karjára hajtva elmondta mindazt, a mi történt vele. Egyszerüen, őszintén mondta el, mint a hogy barát szokott vallani jó barátnak. Az öreg komoly figyelemmel hallgatta végig, aztán vigasztalva mondta:
– A dolog nagyon egyszerű, én legalább annak látom. Valaki föl akarta használni gyanutlan bizalmadat, tapasztalatlanságodat, de valami váratlan akadályra bukkant és meghátrált. Örülnöd kell, hogy így történt.
– Nem, nem! Ő nem tudna gazságot elkövetni. Hátha mások riasztották el?
– Azt hiszed, akkor le tudott volna mondani rólad? Vagy kerülte volna, hogy legalább utóljára nézzen a szemedbe? Nem, ez a levél mindent megmagyaráz. Levelet azok irnak, a kik nem állják ki a szem tekintetét. A levél csak álarcz és minél áradozóbb, annál gyanusabb.
– De én szeretem őt! Mi lesz velem?
Az öreg megsimogatta a leány haját és gyöngűlt hangon mondta:
– Azt fogod tenni, a mit mi mindnyájan teszünk. Mi mind szeretünk valakit vagy valamit, aztán lemondunk róla. Lásd, te most teljes önzéssel beczézed a magad fájdalmát és azt hiszed, hogy millió mérföld választ most el téged én tőlem. Ki vagyok ék most neked? Egy idegen öreg ember, egy más plánétáról való lény, egy külön fajta, a kinek egyetlen érzése, gondolata sem közös a tiéddel. Pedig ezeket a könnyeket elsirtam már én is, ezt a keserüséget elszenvedtem én is. Én is szerettem, én is rajongtam, hittem és csalódtam. Közben pedig életet adtam neked, felneveltelek, dolgoztam, becsülettel áttörtem az életen. Édes Istenem! szerettél egy ifjut, csalódtál benne és azt hiszed, hogy az egész világ összeomlott körülötted. Pedig a világ sértetlen maradt, csak a te fantáziádban omlott össze egy légből rótt alak. A nevét sem tudtad bizonyosan, azt sem tudtad, mi a foglalkozása, mi a gondolkozása, czélja; nem ismertél belőle csak egy futólagos külsőséget, a mely naponta elkisért néhány perczre. És te mégis egészen szeretted őt és az egész embert szeretted benne. Pedig a mit te szerettél benne, azzal te ajándékoztad meg őt és azt el nem veheti tőled semmiféle csalódás. Az élni fog benned továbbra is és bizonyára jönni fog egykor egy ifjú, akire bátran ráruházhatod eszményedet; ő nem lesz méltatlan hozzá. És ha nem jön?… A mit becsesnek tartottál, akkor is megmarad neked. Nem az a tragédia, hidd el leányom, ha emberekben csalódunk. Az emberek mind rosszak és az a csalódás, ha nem csalódunk bennük. Az az igazi tragédia, ha a saját eszményeinkben csalódunk és azokat kell kitépdesnünk a szivünkből… Csak sírj, sírj, egyetlen leányom. Majd kimegyünk a mezőre, a hol az egészséges munka, az igaz ős élet vesz körül bennünket. Meglásd – az meg fog gyógyítani!
Az öreg ember elhallgatott és szürke szemében megjelent hosszú idők óta az első fényesség: az apai könny.