VI.
Az urias, impozáns gyorsvonat Szegeden átvedlett patriarkális viczinálissá és kedélyes pöfékeléssel vitte tovább Jenőt új lakóhelye felé. Ide, e végtelen mezőségekre, apró, fehér tanyai házak közé jobban is illett ez a lomha kis masina, mint a gyorsvonat óriási lokomotivja. Minden mozdulatlan volt a tájon, csak egy faluvégi szélmalom lapátja forgott lomhán, egyhangúan és a poros akáczok bólyongtak olykor, a mint elsuhant mellettük a gőzös szele.
Délelőtt tizenegy órakor ért Letevérre a vonat. Itt ki kellett szállnia Jenőnek, hogy kocsin jusson el a birtokára, Vajk-Pusztára.
De a mint magára maradt az állomáson, csakhamar megbánta, hogy miért nem értesítette tiszttartóját a jöveteléről. Kis bakter-ház volt az állomásépület és mégis ez volt az egyetlen európai helyecske az egész vidéken. A merre nézett, mindenütt végtelen vetések és nyoma sem volt falunak. Ha volt is falu, az apró kunyhóival szégyenlősen elrejtőzött az akáczosokba.
Megszólította a vasuti őrt, a ki a legfőbb hivatalos közeg volt erre:
– Messzi van ide Vajk-Puszta?
– Két óra gyalogosan, de kocsin három, mert kerékagyig ér a homok.
– És nem volna itt valami alkalmatosság, a min oda lehetne jutni?
– Most épen nincs, de este jön a tejeskocsi; az elviszi visszafelé.
– De már akkor inkább nekivágok gyalogosan.
– Nono! Szörnyű meleg van és útközben kevés az árnyék!
– Majd csak kibirom két óráig… Csak azt lenne szives megmutatni, merre menjek.
– Ezen az uton mindvégig. Volna ugyan közelébb-útja is, ha átvágna a mezőségen, de ott bizonyosan eltéved.
Jenő megbillentette a kalapját és nekivágott az útnak. Van valami nyájasan biztató az ilyen síkságban. Barátságosan megnyilatkozik az utas előtt, meg-megmutat neki hol egy vadkörtefát, hol egy rekettyést, hol egy mosolygós tanyát, egész közel hozza elébe, mintha mondaná:
– Csak ne csüggedj, mindjárt megkapod!
A gyalogos ember megszaporázza léptét a kedves biztatásra, megy-megy és észre sem veszi, hogy a csalfa síkság szemfényvesztése sikkasztotta el a távolságot. Aztán meg, a ki a sík mezőség útját rójja, mindenütt úgy érzi, mintha otthon volna. A vetés mindenütt egyforma, az útszéli virágok is és a változatosság mindössze annyi, hogy itt jobbkézről van az úttól az akáczfa, a melynek árnyékában megpihen, amott pedig balról. És a mint hanyatt heveredik az árnyékos füvön, a melynek hajnali harmatja föl se szikkadt még és szembe néz a kék égbolttal, a mely a lombok között kandikál rá és hallgatja az apró legyek zümmögését, a mi olyan, mintha valami liliputikórus himnusz-éneke volna; hát akkor igazán úgy érzi magát a fáradt utas, mint a tékozló fiú, a ki visszakerült az apai házba és először pihen meg a puha, meleg dunyha oltalma alatt.
Jenő akár napestig elhevert volna így, ha az útja, no meg a szomjuság nem sürgette volna.
Egy helyütt csinos homokfutó-kocsit látott, ügyes, formás lovakkal, kék csíkos, vászonruhás urasági kocsissal, a ki tikkadtan jártatta föl-alá a lovait az úton, nehogy megártson nékik a nap. Jenő megszólította:
– Messzi van még ide Vajk-Puszta?
– No nem. Ugy egy óra járás.
– Nézze, jó ember, látom, hogy úgy sincs sietős dolga, nem vinne el engem oda? Szivesen megfizetném a fáradságát.
– Hiszen vinném szivesen, a lovaknak is jobb volna, minthogy itt várnak egy helyben. De nem tehetem mégsem, hacsak engedelmet nem kapok a grófkisasszonytól. De kikérhetem tőle.
Jenő megrezzent.
– Micsoda grófkisasszony?
– Melania grófkisasszony! Mert hogy a Stubenthalék udvarán vagyok szolgálatban. A grófkisasszony ott fest az akáczosban és ugyis csak délutántájt hagyja abba… Ha akarja, megkérdezhetem tőle, hogy tehetek-é egy utat addig.
– Nem, nem… köszönöm jó ember, de akkor majd csak inkább elmegyek gyalogszerrel.
Odanézett az akáczos felé és az ágbogok között valóban egy karcsú leányalakot látott, a mint vékony festőállvány előtt görnyed. Hiába is akarta volna máskép, mégis csak hevesen dobogott a szive és elpirult az arcza, a mint odanézett. Hisz’ ez a leány, a kit neki szántak feleségül és van-e huszonnégyéves ifjú, a ki közömbös tudna maradni ilyenkor?
A grófkisasszony buzgón elmerülve pepecselt tovább a tenyérnyi tájképen és nem is sejtette, hogy szemmel tartják. És ha látta volna is azt az ifjut, a ki gyalogszerrel, porosan rójja az országutat és útszéli vadvirágot tűzött a kalapja mellé, – vajjon megdobbant volna-e az ő szive is? Megsejtette volna-e, hogy ez a poros legény a gazdag mátka, a kinek számára arany kalitkában tartogatták eddig?
… Hanem azért sokért nem adta volna Jenő, ha arczát is láthatta volna a leánynak. Dehát a grófkisasszony mozdulatlanul, háttal ült a tábori széken és a ruhájából is csak annyi látszott, a mennyi a gallyak közül kivillogott.
Jenő elköszönt a kocsistól, csak még egyszer alaposan elmagyaráztatta magának, hogy merre tartson. A tanya egészen közel látszott már és nem kellett attól félnie, hogy eltéveszti az utat. Innen is nagynak látszott a tanya; inkább falu volt az, mint pusztai gazdaság.
A gyötrő szomjuság kioktatta, hogy miképen lehet átvágni a termőföldeken és miképen lehet elsikkasztani az országut lomha kanyarulatait. Egy fél órába se tellett és megtette azt az utat, a melyet a kocsis egy órainak mondott.
Legelsőbb egy kis zsellér-házikóhoz ért. Nem sokat tétovázott, hanem befordult a gazos udvarra, a melyet tüskekerités övezett és keresett valakit, a ki egy pohár vizet adhatna neki. De néptelen volt az udvar, csak két uradalmi ökör kérődzött az imént kikapált kukuriczahajtáson az igásszekérbe fogva, a melyet alighanem ebédidőre hajtott be a mezőről a béres.
Ha az ökrök itt vannak, a béres se lehet messze a jószágtól. Jenő benyitott a kis kunyhó föstetlen ajtaján, de e pillanatban rémülten hőkölt vissza.
Egyetlen szoba volt a kunyhó belseje; apró ablakai diófalombbal voltak sűrűn beaggatva, hogy a nap és levegő be ne férközhessék. Az agyagos pádimentumon baromfiak futkároztak, a nyitott tűzhelyen valami félbemaradt kotyvalék párolgott és mintha ez a gyanus pára töltötte volna be az egész szobát, oly fülledt, fullasztó volt a levegő.
Hárságyon, végigterített pokróczon, bolyhos subába burkolódzva kis beteg gyerek feküdt nyögdécselve és a béres ott állott mellette, szalonnával noszogatva:
– Ögyél, édös fiam, ögyél! Ettül erőhő’ kapsz!
A mint az ajtó nyilását hallotta, csak a kezével intett, hogy tegyék be az ajtót. A friss levegőtől félt, pedig rekkenő kánikula volt odakünn. Úgy őrizte ezt a dohos, romlott levegőt, mintha ez volna a beteg egyetlen gyógyszere.
De Jenőnek nem is kellett a figyelmeztetés. Amugy is szivesen ugrott vissza, ki a szabadba és ott várta meg, a míg a béres kiballagott hozzá. Csak itt, a napfényen látszott, hogy mennyi fásult szomoruság van az arczán. A kezében tartotta az ebédjét: a barna rozskenyeret és a darabka szalonnát, a mi épen csak arra volt elég, hogy megizesítse a száraz falatot. Jenő barátságosan köszöntötte, a zsellér mély dörmögéssel viszonozta.
– Ez a Vajkayék pusztája?
– Ez.
– A tisztartói lak merre van?
– Majd elvezetem oda jó szívvel.
– Nem, nem, magam is odatalálok, ha megmutatja. Látom, hogy betege van.
– Az ám! A kis fiam. A harmadnapos hideg rázza szegénykét. Aztán ma egész délelőtt magára maradt, mert nekem a mezőn volt dolgom, az anyját pedig a tiszttartó úr udvarára rendelték be szolgálattételre.
– Hm! A tisztartó úr? Még bizony nagy uraság ám az a tiszttartó!
– Hát persze!…
– Nézze, nem adhatna egy pohár vizet? Gyalog jöttem messze útról, nagyon eltikkadtam.
– Ha megvárna itt az úr, majd hoznék a kútról frisset. Ott a kút a majorság udvarán.
– Akkor hát ne fáradjon, jó ember, majd megmerem magam. Csak menjen vissza a betegéhez… De jó volna ám a gyereknek egy kis tyúkleves!
A zsellér elmosolyodott.
– Az ám! Tyúkleves! Meg pástétom!… Csak tyúk kéne hozzá, meg a ki főzze. A többi együtt van már!!… Isten megáldja!
Még azt hitte a szegény, hogy csúfolkodnak vele és visszabújt a kunyhójába. Jenő pedig a gazdasági épületek között a tiszttartói lakás felé ballagott, a mely dupla tetejével, bádog díszeivel messze kimagaslott.
Itt bezzeg már más világ járta. Az udvar valóságos park volt, kacskaringós utakkal, a melyeket finom, folyamágyból idehozott porond födött és virágágyakkal, a melyeket fehér nyirgallyakkal szegett körül a kertész. A tiszttartói lakás földszintes kastély volt, széles verandával, a melyet nagy vászonernyő tartott hűsen. Most pompás asztal volt végigteritve rajta és nagy társaság ülte körül, mintha bankettet tartottak volna. Tányérok, tálak, üvegek, poharak görnyedő bőségben diszítették az asztalt és a hajduk, ünneplőbe öltözött fehércselédek még egyre hordták föl az ujabb tálakat, ujabb palaczkokat… No, itt senki se marad étlen-szomjan, annyi bizonyos.
Az asztalfőn, karosszékben méltóságteljesen hátradőlve ült a tiszttartó úr. Az arcza csupa vidám bőség, csupa méltóság és csupa nyájas unszolás volt. Jenő mindössze egyszer látta őt Budapesten, mikor a rendes évi számadásokkal jelentkezett kihallgatásra édesatyjánál. De akkor görnyedező, alázatos beamternek látszott és egy vonás se volt benne ebből a hatalmas kényúrból. Hát persze olyankor, elszámolás idején, nagyon kinos jelenetek játszódhattak le, mert ez volt az a birtok, a mely sohsem jövedelmezett semmit, hanem még pénzbe kerűlt a föntartása.
Két ezer hold egy tagban! Oly buja föld, hogy cserjévé nől rajta a vadszegfü, szamárkóró, keserülapu és mindenféle dudva. Valóságos ős-paradicsom, a melynek minden lakója megelégedést találhatna itten. És e földön éhezik a munkás, a ki a rögöt megműveli és haszon nélkül marad a birtokos is!
A szomjúságáról is megfeledkezett Jenő, úgy elbámulta ezt a lakodalmat. Majd hogy beléje nem botlott egy nevezetes férfiu, a ki szemmelláthatólag maga is benyakalt már és nagy sebbel-lobbal sietett a veranda felé.
Szurtos ember volt, nyilván a gazdasági kovácsmester, hanem most egész más valamivel volt elfoglalva. Szurokképü czigánybanda élén haladt és úgy rendelkezett, mint valami Napoleon.
– Ide bújjatok el fiuk, aztán mikor én intek, akkor kezdjétek rá. Aztán ha valamelyik úr szónokol, rögtön hagyjátok abba és ha én azt kiáltom, hogy: – Tuss! – akkor húzzatok tusst, így ni: trátrádá-trátrádátá!
Igazi hadvezér volt, a kinek mindenre volt gondja:
– Maris, Jutka, állítsatok ide az árnyékba asztalokat! Itt fognak kártyázni az urak ebéd után… Hozzátok a jegesdézsákat, hogy behütsük a bort… Anna, te pedig lódulj, hogy legyen fekete kávé elegendő!… Pista, te hozd a szivarokat és a pipatóriumot!… Nini, hát ez kicsoda?
A tevékeny férfiu jól megbámulta Jenőt és hamarjába nem tudta, hogy melyik klasszisba sorozza: vendégnek-é, vagy szolgálattévő személynek. De a poros czipő, úgy látszik, megnyugtatta. Ez valami vándor diák lesz, a milyen mindig akad az ilyen lakadáré szagára. Jókedvűen a vállára ütött.
– Bibo-bibendium!… Ihatnánk, ugye, testvér!
– Nem, köszönöm…
– Ahá! Akkor hát éhesek vagyunk! No, gyerünk, gyerünk, aztán kapunk valami harapnivalót. Ma mindenki jól él, ma lakodalom van!
– Ugyan! Kinek a lakodalma?
– Ejnye, testvér, hát azt se tudja? Látszik, hogy nem ide valósi! Ma van a tiszttartó úr nevenapja! Együtt van az egész környék, három napig el nem mozdul innen senki!… No hát csak menjünk, menjünk, testvér! Senkinek se szabad éhen, szomjan elmenni ma innen. Ma ünnep van a világon!
– De én a tiszttartó úrral szeretnék beszélni!
– Tyü-tyü-tyü! Sokat kiván egyszerre testvér!… Hanem hát várjunk csak! Majd én bejelentem! Hátha jókedvében találom.
A derék férfiu fölimbolygott a verendára és a tiszttartó úr előtt megállott haptákban, már a mennyire az állapota megengedte:
– Nagyságos úr, jelentem alássan, egy mendikás diák vár odalent. A nagyságos úrral szeretne beszélni!
– Diák? No hát csak vezesse ide, Küllő mester!
Jenő azalatt azon tűnődött, hogy nem jobb volna-é, ha visszatérne az ő béreséhez és elkérné tőle a fele-rozskenyeret, fele-szalonnát és jól megebédelne a nyomoruságából. De nem volt ideje se hozzá, hogy elhatározásra jusson, a derék udvari kovács («udvari kovács»-nak hivta magát mindig büszkén) már visszatért hozzá.
– No, testvér, hát most lesz bibendum unos-untig! Csak előre!
Föltuszkolta a verendára, odaállította a szegletbe.
– Jelentem alássan, ihol a diák!
A kövér ábrázatok, a melyekre már ráült a dús ebéd és a bor mámora, mind feléje fordultak széles, bonhómiás vigyorgással és a tiszttartó úr kedélyesen mondta:
– No, amicze, hát elő azzal a köszöntőnótával!
A vendégek mind hahotázva ismételték:
– Halljuk a nótát! Halljuk a nótát!
– De urak, legyünk hát csöndben, hadd kezdhesse el! – kiáltotta a tiszttartó úr.
Nagy ügygyel-bajjal csönd lett végre. Az urak, asszonyságok mind kifelé fordultak székükön, hogy annál jobban élvezhessék a nótát és a tiszttartó úr méltóságteljes kézintéssel jelezte, hogy no most kezdheti már.
Jenő egyet lépett előre és könnyedén megszólalt:
– Én ifjabb Vajkay Jenő vagyok, ennek a birtoknak a gazdája!…
… Hej, hogy fölugrott egyszerre a tiszttartó úr! És hogy kapta le a kalapját Küllő mester! Az ostoba czigány ép akkor kezdett belé rejtekhelyén a nótába.
A szegény kovács titkos lábrugásokkal intett, hogy hagyja már abba.
A tiszttartó úr oda sietett Jenőhöz és hebegve mondta:
– Nagyságos úr, tessék talán helyet foglalni… Sejtelmem se volt róla, hogy…
Jenő hidegen szakította félbe:
– Nem akarom zavarni a mulatságot… Különben is, várnak már ebédre másutt. Hanem majd egy óra mulva visszajövök. Fontos beszédem lesz önnel.
… Visszament a béreséhez, a hol valóban akadt még rozskenyér és szalonna az ő számára is. Oh, be izlett neki!… Nagyon éhes volt már.
A tiszttartó úr pedig lázasan rendezkedett. A vendégek mind kocsira ültek és mentek ki-merrefelé. A nagy asztalt szétszedték hamarosan a verandáról és mikor a jeges dézsákat meglátta az árnyékban, a mint ódon borospalaczkok bóbiskoltak benne, ráförmedt a kovácsmesterre:
– Hát ezt miért tétette kend ide?
– De hisz’ a nagyságos úr maga parancsolta ma reggel!
– Micsoda? Kend még felesel is? Kend el van bocsájtva! Mehet kend, a merre akar!
A derék majszter elszontyolodva oldalgott el és csak a mikor már jó messze volt, akkor fordult vissza, dühösen dörmögve:
– El vagyok bocsájtva?… De kend is el lesz nemsokára!