VII.
Gróf Stubenthal Sigfried ott élt birtokán, a letevéri kastélyban. Ez volt a vezeklése ifjúkori bűneiért.
Örökké nevető arczú, csinos férfi volt. Szikár, szinte suhancz-szerű termetével, egészséges piros arczával és apró szőkés-fehér bajuszával olyan volt, mint egy húsz éves ifjú. Bizony, senki sem hitte volna róla, hogy már nagyleányos apa és azonkívül Európaszerte népszerű világfi volt a múltban.
Gáláns kalandjaival, a melyekről a kontinens valamennyi ujsága megemlékezett már legénykorában, annyi adósságot halmozott a birtokára, hogy kénytelen volt megházasodni. A házasság nyugalmas erényei iránt ugyan nem érzett valami nagy hajlandóságot, de megvigasztalta magát azzal, hogy az ő köreiben a legtöbb példa szerint a házasság nem bénítja meg a legényélet pajzán szabadságát.
De bárha felesége gazdag leány volt is, mégsem érdekházasságot kötött. Szerette a feleségét, csakhogy persze a maga módja szerint. Oly hódolatteljes volt irányában, mint valami középkori lovag, néha pedig oly vidám, oly tréfázó kedvü, mintha egyetlenegy életczélja lett volna: hogy a feleségét mulattassa.
Csakhogy ez erényeivel vajmi ritkán tündökölhetett, mert a házasság nem akadályozta meg őt abban, hogy régi kósza életét ne folytassa. Párisnak, Londonnak, Nizzának és Rómának jól ismert köreit ezután is épúgy fölkereste, mint annak előtte és mikor a felesége kijelentette, hogy nem hajlandó e kóborlásaiban társúl szegődni hozzá, ezt is udvarias megnyugvással vette tudomásul. Elvégre, ha a grófné nem kedveli az utazást, valóban jobban teszi, ha odahaza keres szórakozást magának. Az emberek nem arra valók, hogy egymást zavarják a mulatságukban. – Chacun à son goût!
A grófné, a ki erdélyi mágnáscsaládban született, sehogysem tudta ugyan megérteni ezt a tulságosan nagyvilági felfogást, de belenyugodott, mert férjét szerette és meg volt győződve róla, hogy ez ide-oda utazgatásokban semmi bünös szenvedélyek, vagy kedvtelések nem rejlenek. Aztán meg nem is akarta fölzaklatni rendes családi tűzhelyét, hogy annál nyugodtabban szentelhesse életét kis leánya neveltetésének.
Egyszer azonban nagyon kínos eset zavarta meg ezt a laza, de mégis nyugalmas egyetértést.
A párisi ujságok és utánok az egész világsajtó egy óriási, szinte legendás nagyságú kártya-ütközet leirását közölte, a mely egy párisi klubban folyt le egy amerikai milliárdos és egy magyar gróf között. Az ütközet azzal végződött, hogy a magyar gróf négy milliót vesztett.
Ez a magyar gróf: Stubenthal Sigfried volt. Ő ugyan magyarországi fogalmak szerint valóban dúsgazdag ember volt, de az amerikai milliárdos, a kinek egy évi jövedelme is nagyobb volt, mint a gróf egész vagyona, bizonyára meghökkent volna, ha megtudta volna, hogy ez a négy milliós veszteség tragikus csapás volt ellenfelére. De nem is sejthette, mert a gróf kissé sápadtan és fáradtan ugyan, de gondtalanul mosolyogva fogott vele kezet és könnyedén mondta:
– Majd a pénztárosom elintézi az ügyet… De mindenesetre kérek két heti haladékot.
A párisi ujságok úgy írtak ez esetről, mint valami pajkos pikantériáról, de a magyar ujságok akkor sem irtak volna bővebben, jajveszékelőbben, ha a mohácsi ütközetről kellett volna megemlékezniök. Dörgedelmes vezérczikkekben siratták a nemzeti vagyon bűnös pusztulását és mikor a gróf hazajött, hogy valamiképen összetoborozza a szörnyű nagy summát, megrohanták a riporterek, a kik minden lépéséről híven beszámoltak másnap a publikumnak.
Bármily könnyelműen fogta is föl az életet a gróf egyébként, ezúttal komolyan megijedt a saját helyzetétől. Egész kis vállalatok keletkeztek hamarjában, hogy kiaknázzák az ő pénzszükségét és egész nap más és más pénzügynökök keresték föl hotel-szobájában. De akármelyikkel tárgyalt is, az eredmény mindig az volt, hogy a pénzt ugyan megkapja, de neki semmije sem marad az operáczió után.
Egy délután épen két ilyen ügynökkel tárgyalt, a kik egész árkusokat telefirkáltak bonyodalmas számításaikkal, mikor kopogtattak az ajtón. A gróf, a ki megtörve, apatikus fáradtsággal hevert a kanapéján, azt hitte, hogy az inasa, vagy a hotel-pinczér, tehát föl sem kelt fektéből.
A felesége lépett be a szobába. Egy pillanatra végignézett az idegen arczokon, aztán derűsen mondta:
– Jónapot, Sigfried!
A grófot e derűs hang még jobban meglepte, mint a felesége látogatása. Odaszaladt, kezet csókolt neki és egy hosszú, szomorú pillantással egész védőbeszédét elmondotta. De a grófné derűsen folytatta:
– Ha szabad kérdeznem, ezek az urak, nemde, pénzkölcsönt ajánlanak?
A gróf fejét lehajtva rebegte:
– Igen, grófné.
A grófné most az ügynökökhöz fordult és továbbra is derűs hangon folytatta:
– Pedig a kölcsönügy most már teljesen tárgytalan. Férjem, a gróf ugyan kimélni akart engem és valószinűleg ezért nem fordult jószágigazgatójához pénzért. De a pénz rendelkezésére áll és így az önök közbenjárására nincs szükség.
A két ügynök savanyú arczczal távozott és még furfangos számításaikat is az asztalon felejtették. A gróf pedig ámulva, megmeredve állott egy helyében. A grófné kiszólt az ajtón:
– Igazgató úr!
Jószágigazgatója, a ki idáig kisérte, künn állott a folyosón. A grófné ura karjába csimpaszkodott, mint egy szerelmes, két hetes asszonyka és hátraszólt elmenőben:
– Igazgató úr, kérem, gondoskodjék róla, hogy holnap egy kis nyilatkozat jelenjék meg az ujságokban, hogy férjemnek voltak ugyan némi kártya-differencziái, de azokat a maga erejéből kiegyenlítette és nem tűri, hogy az ő magánkedvteléseit a nyilvánosság előtt szellőztessék.
Aztán vidáman mondta az urának:
– Nos, ha úgy tetszik, uram, most mehetünk.
Nyitott kocsival várta a kapuban és mint ifjú szerelmes pár, úgy ültek beléje. Végig kocsiztak az egész városon, vígan nevetgélve és látszólag észre sem vették, a mint egyesek meglepődve néztek utánuk:
– Nini! Hát ezek nem váltak el?
Olyan volt az útjuk, mint a diadal-menet és a gróf úgy érezte magát, mintha csúf, poshadt levegőjű barlangból szabadúl volna ki a friss levegőre.
Még ez este haza utaztak Letevérre és itt egyszerre eltünt a grófné arczáról a derű, mintha egy titkos kéz törölte volna le. Komolyan mondta:
– Mikor az ujságban azt a csúnya affért olvastam, legelső gondolatom az volt, hogy a Stubenthal nevet, leányunk nevét kell megmentenem. Elutaztam hát atyámhoz és az ő segítségével előteremtettem a pénzt a föld alól is. De vedd szóról-szóra, a mit mondok: a föld alól is! Sok-sok év termése nem lesz a miénk, a mi most még a föld mélyében rejtőzik. Leányunk neve meg van tehát már mentve, de most leányunk vagyonát kell megmentenünk. Önnek, uram, csak egy negativ föladata lesz e munkában: föl kell hagynia eddigi életmódjával és itt kell élnie, családja körében… Jól tudom, hogy önnek sulyos áldozat ez a változás, de meg kell hoznia!
A gróf meghatott áradozással felelte:
– Grófné! Rendelkezzék velem! Egész életem az öné!
A grófné megölelte férjét és szomoruan sóhajtotta:
– Óh, ha ezt komolyan mondta volna!
De Stubenthal gavallér ember volt, a ki ha mondta, meg is tartotta a szavát. Hanem azért a tanyai életben is megmaradt kifogástalan világfinak és úgy élt, mintha csak Párisban élt volna.
Déltájban kikocsizott a «Bois»-ba, vagyis a közeli akáczosba, aztán mikor hazajött, átöltözött frakkba, mintha az Opera előadására menne. Vacsora után pedig kocsit küldött a faluba a plébánosért és a jegyzőért, hogy kártyázzanak vele. Ő ugyan erőnek-erejével azt akarta volna, hogy hajnalig maradjanak fönn vele, de a derék emberek, a kik a tyúkokkal keltek, már a második éjszakán kidőltek. Tíz órakor vissza adta hát nékik szabadságukat, de ő maga kiment a parkba (mint a hogy régente a Folies Bergère páholyába ült be) és hallgatta a denevéreket, baglyokat és a természet többi éjjeli életet élő chansonettejeit.
Egyébként volt neki komoly foglalkozása is napközben: tanítómestere, barátja, lovagja volt leányának, Melanie grófnőnek. A mit Melanie missz Kettytől el nem sajátított a nyelvtudományokban, azt Stubenthal pótolta. Azonkívül ügyes mestere volt a festésben, lovaglásban és más edző sportokban.
Mikor Melanie tizennyolczadik évébe lépett, anyja elhatározta, hogy Párisba viszi néhány hétre, világot látni. A gróf boldogan kiáltott föl:
– Majd én fogom kalauzolni! ohó, én úgy ismerem Párist, mint a tenyeremet!
Óh, mily lázasan dobbant meg a szive, mikor hosszú, hosszú évek multán újra a párisi aszfaltot érezte a talpa alatt. De másnap, mikor a türelmetlen Melanie unszolására már kora délelőtt elindultak a hotelből, hogy megnézzék a várost, kiderült, hogy a gróf nappali világítás mellett épenséggel nem ismeri Párist. Az előkelőbb klubbokat, a rejtettebb mulatóhelyeket, párisi speczialitásokat tényleg kitünően ismerte, ellenben mikor leánya a Luxembourg-múzeum felől kérdezősködött, a gróf zavartan mosolyogta:
– Hm! Ez valóban kikerülte a figyelmemet.
Ezután le is mondott arról, hogy ő kalauzolja a leányát, szótlanul követte hát a melléjük szegődött útmutatót és mélabus megadással járta végig a múzeumokat.
Ezért aztán néhány hét múlva, mikor visszatértek Letevérre, őszinte örömmel dicsekedhetett el feleségének:
– Nem is képzeli, mennyire boldog vagyok, hogy ott hagyhattam Párist!… Sohasem hittem volna, hogy ennyire el tudjak szokni Páristól!
… A mikor meghallotta, hogy Vajkay Jenő, Vajk-puszta új gazdája oda költözött a szomszédságukba, egészen ujjászületett a jókedvtől. Végre hát társaságbeli ember lesz a közelében és még hozzá olyan valaki, a ki a veje is lesz! Egész programmot dolgozott ki, hogy hogyan fognak ők élni ezután és a nap minden órájában izgatottan várta az új szomszéd kötelező látogatását.
De napról-napra csüggedtebb, szomorúbb lett. Az új szomszéd nemcsak hogy a megszokott látogatását mulasztotta el, de olyan hirek érkeztek róla, a melyek ugyancsak elvették a gróf kedvét a jövő programmjától. E hirek ugyanis arról beszéltek, hogy az új gazda teljesen különcz ember, csak a gazdaságáért él-hal és egyáltalán semmit se követ a társaságbeli emberek életmódjából.
Egy nap azonban busás kárpótlása érkezett. Vajkay Béla jött el hozzá látogatóba és a gróf ezt még jobban szerette, mert Béla teljesen az ő kedve szerint való ember volt: vidám, mulatós és járatos az előkelő világ aktuális pletykáiban. Nem is engedte el maga mellől egész nap és olvadékony gyönyörűséggel hallgatta Béla fecsegését.
Este aztán, vacsora közben Béla nevetve mondta:
– Apropos! Az öcsémet is meg fogom látogatni holnap. A kaszinóban roppant mulatságos dolgokat beszélnek róla.
A gróf érdeklődve neszelt:
– Hogy Tolsztojánus lett belőle, fölcsapott paraszt-remetének. Mezítláb jár, maga varrja a ruháit és a munkásainak a bibliát olvassa föl a mezőn, a mig aratnak!
– A bibliát? Hahaha! Nagyon jó! Nagyon jó! És még mit beszélnek?
– Azt is beszélik, hogy már egy elvtársnője is akadt, feleség, de persze csak tolsztojánus értelemben, a ki…
Melanie grófnő piros arczczal állott föl az asztal mellől és fojtott haraggal szólott közbe:
– Bocsáss meg, Béla, de légy szives a folytatását akkora halasztani, ha eltávoztam!
Béla gúnyosan nézett az unokanővére szemébe.
– Ah! Úgy látszik, érzékeny húrokat érintettem!…
– Csak az a véleményem, hogy az élczelődés legkönnyebb fajtája valótlanságokat gyártani a távollévőkről!… Jó éjszakát!
Melanie valósággal kifutott a szobából, édes apja őszinte megbotránkozására, a ki csak az illem megsértését látta ebben. Béla kínosan mosolyogva hebegte:
– Ha tudtam volna, hogy…
A grófné szárazon szakította félbe:
– Tévedsz. Melanie még nem is látta soha és még csak rokonszevvel sincs iránta. De azzal sértetted meg, hogy olyan témáról kezdtél beszélni, a mihez igazán nem szükséges a leányok jelenléte!…