A KISÉRTET.
… Hát csakugyan meghalt szegény Julie tante!… Hosszan néztem ki az őszi ködbe. És mentől jobban leereszkedett az alkony a vigasztalan tájra, annál inkább élni kezdett lelkemben az ő emléke. Szegény öreg néni, hányszor hívta a halált, vajjon hogy nézett most a szemébe?
Még mindig ott álltam az ablaknál és bámultam ki a ködbe vesző csupasz fákra. Alattuk, mint megannyi haldokló emlék, reszketett meg néha a tavalyi lomb. Régi dolgok jutottak eszembe. Mintha csak ódon, aranycsattos könyvben lapoztam volna, a melynek minden lapját Julie tanteról irták tele, megéledt előttem az emléke. Mindjárt a legelső lapon, úgy, a hogy hajdan szokták, ott volt az ő képe. Ódivatu finom rajzocska, olyan pontos, hogy meglátni rajta keskeny arczának minden barázdáját, hófehér haját, mélyen fekvő szemét, mely olyan sötéten, fénytelenül bámult olykor órákhosszant a semmibe, s a furcsa öreg gyűrűket újjain…
Magam előtt láttam ebben a perczben Julie tanteot, olyan világosan, mint régen gyermekkoromban, mikor leküldtek hozzá nyaralni s heteken át voltam vele együtt. Jól emlékezem, nap-nap után ott fogadott bennünket gyerekeket a zöld szalonban, mely olyan kopott volt, mint az egész háza, mert ő nem igazíttatott semmit sem a lakásban.
– Minek, hiszen talán csak meghalok nemsokára! – szokta volt mondani, – kitart, a míg én élek. – És azután élt tovább, azt hiszem, túlélte a butorait. Közülünk is, a kik ott játszottunk a térdei körül, meghalt már egy-kettő; elköltözött Klementina, az öreg komorna is, a kit Bécsből hozott magával vagy hatvan év előtt s a ki az utolsó időkben már mankón vitte be a tantenak a selyemrojtos szivárványszínü shawlt, de azért nem fogadott helyette mást: «úgy is meghalok nemsokára!»
A kocsis, az inas, mind csupa remegő fejü aggastyán volt, a parádés lovaknak pedig úgy járt az oldaluk, mint két régi harmonika s úgy gondolom, nem láttak egyik szemükre sem.
Mi gyerekek azért mégis nagyon szerettünk a Julie tante kastélyában lenni. Senki sem parancsolt, mienk volt az egész határ s napestig állt a hanczurozás. Csak alkonyat előtt kellett bemenni hozzá a zöld szalonba. Ott ült mindig a pamlag szegletében, kulcsos kosárkája mellette állt a földön s keze tétlenül hevert ölében. Mozdulatlanul nézett maga elé, mintha várt volna valakit s talán, hogy el ne mulaszsza a látogatót, talánt azért nem fogott egész nap semmibe sem. Sehogy se tudtam én megérteni, miért ül olyan csendesen, várakozóan, mikor kivülünk nem jött ide soha senki. Nem is halandó vendég lehetett az, a kire ő várt. Emlékszem, hogy gyűlölte az embereket és a zajt. E világon egyedül csak a gyerekeket szerette igazán, minket, a parasztok, a koldusok gyermekeit s mikor úgy alkonyatkor körülte ültünk, nem egyszer láttam mosolyogni. Szeretett velünk beszélgetni, kicsiny gondjaink érdekelték, szívesen hallgatta, ha játékainkról meséltünk és ő maga is gyönyörű meséket mondott nekünk.
Óh, a Julie tante meséi voltak a legszebbek, a miket életemben hallottam. Ismerte ő a tündérek és törpék bűvös birodalmát, a rőtszakállu óriások hazáját az Operencziás tengeren túl s a hableányok kristálypalotáit a kék vizek mélyén. Minderről tudott Julie tante regélni, olyan szépen, hogy elhallgattuk volna akár reggelig. De mikor lassan elsötétült a zöld szalon s a nagy, elhanyagolt parkra ráborultak az est árnyai és ő nem láthatta többé az összebúvó gyermekfejeket, akkor egyszerre halkabb lett a szava s egymásután meghalatta meséjében a legszebb, a legboldogabb tündérkirálynőket… Körülötte a sötétben csendesen sírdogáltunk és Julie tante csak annyit mondott még:
– Ne sírjatok gyermekeim, jó azoknak, a kik fiatalon halnak meg!…
*
Évről-évre, mint a nyár az öreg park mohos fái közé, mi is visszatértünk Julie tante ódon kastélyába és ő változatlanul ült a zöld kanapé sarkában még mindig. Csak úgy nem változtatott helyet, mint a kis secretaire, melyen emberemlékezet óta nem írtak, vagy akár a nagy karosszék az ablak előtt. Épp úgy láttuk viszont, mint a hogy őszszel elhagytuk, mintha nem mozdult volna azóta. Csak az arcza lett ránczosabb és a meséi szomorúbbak. Regéiben most már mindenkinek meg kellett halnia… Vontatottan, egykedvüen mesélt a tündérleányok életéről, de szinte örömmel mondta el haláluk történetét, valósággal gyönyörűsége telt benne.
Még néhány év és a százados fák a rácsos ablakok előtt egészen összeborultak s immár örökös félhomály derengett a zöld szalonban. A kulcsos kosárkában megrozsdásodtak a használatlan kulcsok s Julie tante, mintha fogyni kezdett volna a kanapé szegletéből. A mennyivel megnőttünk mi, annyival lett kisebb a tante, azt hiszem, most már egy gyermekkoporsóban is elfér szegény; pedig úgy mondják, valamikor magas és karcsú volt s olyan szép, mint azok a tündérleányok, a kikről annyit mesélt. Úgy is élt ott abban a kastélyban, mint valami mesebeli várban, magában, elhagyatottan. Egyedül mi látogattuk s közülünk is minden nyáron elmaradt egy-egy gyerek, lassan-lassan kinőttünk a vakáczióból. Én jártam el a leghűségesebben hozzá s csak most néhány év előtt volt, hogy utólszor üldögéltünk együtt a zöld szalonban. Julie tante mesélt és sóhajtozott épp úgy, mint az elmult jó időkben s nem fáradt bele mindegyre megismételni, hogy szeretne meghalni! Ez a régi mondása ekkor már valósággal a szavajárása volt.
Nem voltam többé gyerek én sem s az első szerelem tavaszi vihara átjárta a lelkemet. Byroni világfájdalommal bolyongtam az ódon park begyepesedett útain, hol hajdan annyit hanczuroztunk és jelentősen bólintottam, valahányszor a tante mondogatni kezdte, hogy szeretne meghalni. Én is meg akartam halni akkortájt s mivel az öreg inas bizalmasan elárulta nekem, hogy a ki három gyertyát éget szobájában, az hamarosan a másvilágra költözik, tehát mint kellemes öngyilkosságot alkalmaztam ezt a csalhatatlan módszert és regényes mosolylyal raktam minden este három égő gyertyát az asztalomra.
A tante észrevehette búskomorságomat s figyelmesen nézett rám mindannyiszor, mikor az ő szava járására bólintottam. Talán bizony nem tetszett neki az a gondolat, hogy én is meg akarok halni! Egy napon azután nem állhatta tovább, türelmetlenül kérdezte:
– Ugyan mit bólintgatsz mindegyre?
– Ah, Julie tante, most értem, hogy ha az ember nem gyerek többé, akkor… akkor szívesebben hal meg! – A mint kimondtam, szinte megborzongott a hátam attól a gondolattól, hogy szavamnál fog valaki. Nem, szó sincs róla, még sem akartam én komolyan meghalni. Isten őrizzen, de azért nem árultam el magamat, konokul állítottam továbbra is, hogy egyetértek a tante kivánságával.
– Nagyon fiatal vagy te még, – sóhajtotta a néni, – nem értesz te semmit, azt csak mi öregek értjük.
Hosszasan hallgattunk… és azután azon az estén mondta el nekem Julie tante utolsó meséjét: a saját históriáját. Egyszerű, mindennapi történet volt az, ki tudja, hány asszonynak a története.
*
A tante hihetetlenül őszintén szólt, soha sem tudtam magamnak megmagyarázni, hogy mi indította őt ilyen nyílt vallomásra. Beszélt gyermekkoráról, első szerelméről s mindez úgy hasonlított az én élményeimhez. Édes Istenem, nagyjából, be egyformán éljük le mi emberek az életünket!… Azután szinte kérkedve mondta el, milyen szép volt ő egyszer, hogyan ünnepelték s hogy három vármegyére szólt a táncza. Ki hitte volna, hogy Julie tante valamikor tánczolni is tudott; én még azt is alig képzeltem el addig, hogy egyáltalában mozgott ő, a ki, mióta visszaemlékeztem, mindig úgy ült a zöld pamlag szegletében, mintha oda volna nőve.
Mialatt beszélt, valósággal tűzbe jött s rólam időnkint egészen megfeledkezett; csak önmagának mesélt úgy, a hogy bizonynyal sokszor tette a magányos téli estéken. Néha szinte elhalt a hangja. S én egy árva szót sem értettem az egészből.
… Körülöttünk leszállt az alkony, a park elaludt zöld lombjai alatt s a tante még mindig mesélt, – szinte fájdalmasan beszélt az esküvőjéről. Nem mondta ki ugyan, de azért mégis éreztem, hogy nem szerette a férjét, bár úgy látszik, eleinte vígan élte mellette napjait. Egy bál volt az egész fiatalsága, közben pedig, – a mint kivettem, – nem ért rá sem gondolkozni, sem szeretni. Szeretni!… de mégis egyszer mintha mondott volna ilyesvalamit, bár olyan halkan mondta, hogy nem voltam egészen bizonyos benne. Azután össze-vissza beszélt nagy boldogságról és sok szenvedésről, egy elviselhetetlen kettős életről s egy végzetes óráról, mikor mindennek vége lett.
– De az idő jó volt, – sóhajtotta bánatosan, – meggyógyított, megint a régi lettem, csak a lelkem feledett el nevetni. Ekkor még szép voltam, a férjem nem bírt elhagyni; mellette, de nem vele éltem hát tovább az életemet. Mindenki csodált, ünnepelt s én mégis elégedetlenkedtem, mert üres, zajtalan volt a ház. Szerettem volna, ha egyetlen nagy szerelmemnek emléke marad, de nekem soha sem volt gyermekem… Kétségbeesett sóvárgás fogott el… Nem fogom hát soha viszontlátni gyermekeimben az ifjuságomat, nincs senkim, a ki folytassa az érzéseimet, gondolataimat; tudtam, hogy nyomtalanul kell eltűnnöm a világból, mert csak azok az emberek halnak meg igazán, a kiknek nincsen gyermekük… És a szépségem… az sem fog tovább élni senkiben. Ez volt a legelviselhetetlenebb gondolatom… ha megvénülök, csunya öreg találok lenni, nem fogja tudni senki, hogy ki voltam régen, nem fogják a gyermekeim arczában felismerni az én szépségemet…
Eddig soh’se jutott eszembe komolyan, hogy én is megvénülhetek… csak most kezdtem ezzel a gondolattal foglalkozni. Valósággal üldözött, gyötört ez a gondolat, árnyékot vetett az életemre és ebben az árnyékban nőtt nagyra egy félelmes rém, a mely kérlelhetetlenül közeledett hozzám. Még messze volt, szökni akartam előle, de nem lehetett, majdnem észrevétlenül jött közelebb napról-napra. Fájdalmas szorongás fogott el, félni kezdtem az évektől, a melyek jönni fognak, elvesztettem az önbizalmamat. Remegve gondoltam arra, hogy valaki más is megtalálja látni az én kisértetemet – nem mertem többé emberek közé menni. Mikor pedig az első ősz szálat megláttam a hajamban, oh gyermekem, akkor kezdtem el haldokolni, akkor érte legelőször arczomat a kisértet lehellete. Már éreztem magam mögött, már hallottam lépteit… Ki tudja, holnap tán a szemembe néz.
Itt elhallgatott a tante, azután kisvártatva megadóan folytatta:
– És a holnap is eljött, utólért a kisértet, éreztem, hogy fölém hajlik, hogy súlya alatt meggörnyedek, nem jártam már emelt fővel az emberek között. A rém ezután nem hagyott el többet, soha se lehettem egyedül; rám vetette árnyát, velem volt, ha feküdni mentem, a párnámra hajtotta le a fejét, velem kelt fel reggel, mellettem ült az asztalnál, elkisért sétáimra s a fülembe suttogott, ha olvastam vagy másokkal beszéltem… Egy napon azután megláttam egész valóságában – az arczába pillantottam. Elémbe tolta az ábrázatát, mikor a tükörbe néztem. Olyan rémület fogott el, hogy napokig nem mozdultam ki a szobából, nem mertem kimenni a napvilágra, behúztam az ablakfüggönyöket és sírtam keservesen.
Mindent meg lehet szokni e világon, csak egy szép asszony nem tudja megszokni soha, hogy megöregedett. Kétségbeesetten küzdöttem az idő ellen, meg akartam menteni azt a keveset, a mim még volt; ha már nem menekülhettem a könyörtelen kisértet elől, legalább fel akartam tartóztatni útjában, megállítani egy perczre!… Hiába, az idő eljárt!…
Julie tante suttogva beszélt, könnyek reszkettek a hangjában:
– Soh’se felejtem el azt a nyári reggelt, mikor egyszer a toilettem mellett ültem s a komornám véletlenül félrehúzta az ablakfüggönyt. Ragyogó napfény özönlötte be a szobát és a tündöklő világosságban, hosszú idő után, újból tisztán láttam arczomat egy tükörben. Elkiáltottam magamat, befödtem szememet, de már későn volt, mert, óh gyermekem, a rém nem állt többé mögöttem, bennem volt, én magam voltam a kisértet – megvénültem.
És e nap óta várom a halált. Minek is élek tovább, én, a kit senki sem ismer s a ki önmagamat sem ismerem; de jól van ez így, maga az élet, ez az öregség szoktatja meg velünk bölcsen a halál gondolatát: az öregség, a mely elől nincs más menekülés. Teher vagyok másoknak és sajátmagamnak; látod gyermekem, ezért hívom reggeltől késő estig, ezért várom a halált.
*
… Hát csakugyan meghalt szegény Julie tante!… Hosszan néztem ki az őszi ködbe… Hányszor hívta, hogy várta a halált s mily szomorúan mondta el nekem a történetét. Belepillantottam a lelkébe és mégis olyan megfoghatatlan ő nekem. Talán majd csak akkor fogom Julie tanteot megérteni, ha az évek tovaszálltak az én fejem felett is s egy napon az alkony óráiban meglátom az ő kisértetét…